2013. I-VI
 

Jaqueline Rémy interjúja Luc Ferry, francia filozófussal: A szeretet bölcsessége
Luc Ferry

J.R: Ön azt állítja, hogy a filozófia segít legyőzni a félelmeinket. Vajon itt kell-e keresni a filozófia mai népszerűségének gyökerét?
Luc Ferry: Nem új dolog ez, éppen hogy visszatérés a régi, rendes kerékvágásba. Története különböző korszakaiban a filozófiának igen jelentős közönsége volt, még az elit körében is. Éppenséggel azért, mert valós természetének képében jelent meg: nem korlátozódott egy kritikai reflexiós gyakorlatra, hanem ennél több volt: segítség az embereknek ama kérdés megválaszolásában: hogyan kell jobban élni. Egyszóval mint a bölcsesség szeretete.
J.R: Valójában tehát nem is a filozófia népszerűsége a meglepő, hanem inkább a népszerűség hiánya az elmúlt évtizedekben, tulajdonképpen a hatvanastól a kilencvenes évekig, erről van szó?
Luc Ferry: Pontosan így gondolom. A hatvanas-hetvenes éveket uraló – általam csak „68-as eszméknek” nevezett dekonstrukciós elmélet, vagy a posztstrukturalizmus vonzerejét az avantgardista filozófusok, Deleuze, Derrida, Foucault adták. A hiperkritikus „68-as gondolat” le kívánta bontani a Nyugat uralkodó hagyományát, a klasszikus racionalizmust. Ebből következően elég ezoterikus, sőt obskúrus, és ízlésében mindenképpen marginális is volt, ez adta a csáberejét. Azonban inkább ez a pillanat volt az, ami rendkívüli volt a filozófia történetében. Mert mindig voltak a gondolkodásnak „best-seller” szerzői, Epiktétosztól Rousseau-n és Kanton keresztül egészen Sartre-ig. Az elképesztően nehéz olvasmánynak számító Tiszta ész kritikája első kiadásához (1781) a második kiadásig (1787) nem kevesebb, mint három ezer publikáció kapcsolódott. Még az Egyesült Államokban is, a valószínűleg legtöbbet idézett szerző, John Rawls 1971-ben megjelent „Az igazságosság elmélete” című művére, közvetlenül a megjelenést követően, néhány év alatt több tízezer reakció született. Az egzisztencializmus divatnak, Sartre pedig szent embernek számított.
J.R: Nem gondolja, hogy a divatba jött „új” új filozófusok mintha a pszichológusok szerepét vennék át a társadalomban? Mintha egyfajta „boldogságárusok” lennének, hogy egy Önnek nem szimpatikus kifejezést használjak.
Luc Ferry: Olvassa csak újra Epiktétoszt vagy Epikureoszt! A nagy filozófusok a halálfélelemről beszélnek, ez az egyik vezető témájuk. A filozófiát pedig akkoriban terápiaként is tálalták, és ez a későbbiekben is így maradt. Mindennek ellenére nem hiszem, hogy a filozófia segítségével gyökerestől ki lehet irtani a félelmet.
J.R: Akkor miért adta könyvének a „Félelmeink legyőzése” címet? Igaz, a későbbiekben kevesebbel is megelégszik, mert az utolsó fejezetben csak a félelem „megfékezését” ígéri: tehát Ön sem igazán hiszi el, hogy lehetséges. Vajon a vallás nem hatékonyabb eszköz-e a félelmeink leküzdésére?
Luc Ferry: De, ezerszer hatékonyabb, feltéve, hogy hiszünk benne. Három beszédmód ígéri, hogy segít félelmeink leküzdésében. a vallásos, a pszichológiai és a filozófiai diskurzus. A filozófiai diskurzus sajátossága, mint ahogy azt Epiktétosz nagyon helyesen megjegyzi, hogy nem megszabadítani akar minket a félelmeinktől, hanem megtanít bennünket csinálni velük valamit, megküzdeni velük, abban az értelemben, ahogy a dzsudóharcos megküzd az ellenfele erejével: egyfajta emeltyűként használja azt. Mindez azt jelenti, hogy soha nem találkoztam olyan hívővel, aki igazán megszabadult volna a félelmeitől. Az analízisbe járó barátaim ugyanazon fóbiák rabjai maradnak a kezelés megkezdése után tíz és húsz évvel is.
J.R.: A filozófiának még sincsenek meg az eszközei, hogy megígérje a mennyországot, szemben a vallással, amely alternatívát ígér a halállal szemben.
Luc Ferry: Jézus Krisztus például, azzal, hogy azt ígéri: halálunk után újra találkozunk szeretteinkkel, a legszebb alternatívát nyújtja. Nagyszerű. Csakhogy ebben hinni is kell. És ... nem hiszem, hogy a félelmeinktől megszabadulhatunk úgy, hogy gyökeresen kiirtjuk őket. Ez illúzió. Megtanulhatunk együtt élni velük, vagy megszelídíteni őket, mint ahogy azt a Kis herceg esete a rókával mutatja. A félelemtől úgy szabadulhatunk meg, hogy hasznos, pozitív erővé alakítjuk át. Ha nem félnénk, cselekednénk-e? Különben nem hiszek a boldogságban.
J.R: Nem hisz a boldogságban, vagy egész egyszerűen csak érdektelen fogalomról van szó?
Luc Ferry: Nem hiszek benne, mert a dolog maga meghatározhatatlan. Kant azt mondta, hogy a képzelet tartalom nélküli ideája. A boldogság nem olyan stabil állapot, amelyhez, mint a Ki nevet a végén című játék végén, eljuthatunk.
J.R: A filozófia nem segíthet nekünk abban, hogy boldogok legyünk?
Luc Ferry: Nem igazán. Az az állapot, amelyhez a bölcsességgel talán eljuthatnánk, a belső béke, nem ugyanaz, mint a bölcsesség. Félelmeinket távol tarthatjuk magunktól, ez a sztoicizmus és a buddhizmus egyik üzenete. Megtanulni együtt élni, különösen a másik halálával. Ami olyan parancsokat ír elő nekünk, amelyek nem erkölcsi jellegűek, hanem a bölcsesség körébe tartoznak. Hogyan éljünk úgy együtt szeretteinkkel, hogy közben teljes tudatában vagyunk halandóságuknak? Olyan kérdések ezek, amelyeket a vallás és a pszichoanalízis egyaránt megkerül, az első azzal, hogy halhatatlannak tart bennünket, és az öröklétről beszél, a második azzal, hogy a probléma felvetése maga patologikus, ahogy Freud mondaná: butaság. Én ennek az ellenkezőjét hiszem: az az érdekünk, hogy minden nap gondoljunk a halálra. Ha megnézzük, hogy nézünk ki – kis húsdarabok rózsaszínű vagy barna bőrrel körülvéve – és ha belátjuk, hogy a legkisebb vágás vagy sérülés szenvedést vagy halált okozhat, azt hiszem, hogy a szorongás nem patologikus érzés. Inkább a tisztánlátás jele, parancs arra, hogy kezdjünk vele valamit.
J.R: Meg kell tanulnunk beletörődni az emberi sorsba?
Luc Ferry: Nem, nem kell beletörődni. Nem erre születtünk. Epiktétosz azt mondja tanítványának: „Amikor megcsókolod fiadat vagy leányodat, gondolj arra, hogy meghalhat, olyan, mint egy üvegcsésze, ami eltörhet.” A gyász kérdése alapvető jelentőségű. A kereszténység speciális vonása a test feltámadásának ígérete, és ez különbözik a buddhizmus újjászületésétől, ami büntetés: akkor születünk újjá, ha nem sikerül eljutnunk a bölcsesség állapotába. A sztoicizmus, akárcsak a buddhizmus, alapjában véve az érzelemmentességet, azaz végső soron valamiféle szerzetesi életmódot javasol: a családban, minthogy szükségszerűen kötődünk szeretteinkhez, nem juthatunk el az igazi „bölcsességhez”. A halálunkban csak akkor üdvözülhetünk, ha megszabadulunk a kötöttségeinktől: utazni teher nélkül kell. Én inkább egy harmadik utat képzelek el, a szeretet bölcsességéét. A halandó lelkekkel való együttélés erre kötelez. Kibékülni azokkal az emberekkel, akiket szeretünk, például szüleinkkel – akikkel szükségszerűen konfliktusos viszonyban állunk – a bölcsesség parancsa. Nem feltétlenül morális követelményről van szó. Ki kell békülni, mert azután túl késő lesz. Másik példa: a szeretteinkkel tisztázni kell a dolgokat, ha konfliktus áll fenn közöttünk. De meddig? Elképesztő, hogy mennyi a félreértés egy szerelmi kapcsolatban vagy egy barátságban. A transzparencia azonban nem feltétlenül jelenti a legigazságosabb megoldást. Néha sokkal jobb, teljesen hiteles kommunikációs forma is létezik, olyan eszközökkel, amelyeknek semmi közük sincs a transzparenciához vagy az ésszerűséghez.
J.R.: Ezt nevezi Ön az „isten nélküli üdvözülés” elméletének?
Luc Ferry: A legtöbb nagy filozófiai elmélet az isten nélküli üdvözülés valamilyen elmélete. Milyen stratégiát alkalmaznak például a sztoikusok a halálfélelemtől való megszabadulásra? Azt mondják, hogy az egyetlen módszer, amellyel megszabadulhatunk tőle az, ha a theôria segítségével megértjük, hogy a világ rendjének csak egy töredéke vagyunk, a mi „játékterünk”, és ha alkazmazkodunk hozzá, ez az erkölcs célja – hogy megtaláljuk a természetes helyünket. A halálfélelemre való isten nélküli, az ész és önmagunk segítségével, és nem, mint a vallások esetében, a hit és isten segítségével megadandó válaszról van tehát szó. Nietzsche az „amor fatiról” (a realitásból táplálkozó szeretetről) és az „ártatlanság megszületéséről”, arról a pillanatról beszél, amikor legyőzzük a „szomorú szenvedélyeket a bűntudatot, a sajnálatot, a nosztalgiát és a reménységet – tehát mindazokat az érzelmeket, amelyek között megbújik a félelem. Még a materialista hagyományban is üdvözülés-elméletekkel van tehát dolgunk. Egy másik hagyományban, amikor Kant azt a kérdést veti fel, hogy mit remélhetünk, felveti az üdvözülés kérdését is.
J.R.: Ön azt mondja, arról van szó, hogy „jó életet” alakítsunk ki, a fogalom filozófiai értelmében.
Luc Ferry: Vagyis olyan életet, amely mentes a félelem negatív vonásaitól, olyan életet, amely a bölcsességez vezet. A mai világból hiányzik-e a morál. – Nem. Egyetlen korszakban sem volt még ilyen nagy divatja az elveknek, etikáknak és a hitvallásoknak. A Nyugat közös erkölcse az emberi jogok morálja, ami igen szép dolog, és – bármit is mondjanak róla – széles körben alkalmaztatik. Ez tulajdonképpen az alkalmazott kantizmus. Olyan korszakban élünk, amely tele van erkölccsel, de hiányzik belőle az értelem, a bölcsesség és az üdvösség. Nem etikában, hanem a spiritualitásban szűkölködünk.
J.R.: Az üresség felé tartunk?
Luc Ferry: Nem. De a morál nem oldja meg az egzisztenciális problémákat: miért öregszünk meg, hogyan neveljük gyermekeinket, hogyan gyászoljuk szeretteinket?
Önök tiltakoznak az ellen a gyakorta megfogalmazódó meggyőződés ellen, amely szerint a filozófia feladata kérdéseket feltenni és nem válaszokat kínálni. Miért? Ez az illúzió azzal a ténnyel kapcsolódik egybe, hogy amikor 1906-ban bevezették a filozófia oktatását Franciaországban az iskolákban, majd máshol is a világban, azt lehetett gondolni, hogy az állampolgári jogok gyakorlásának kitüntetett pillanata, a választójog gyakorlásához önálló gondolkodásra, tehát a piacon meglévő vélemények ütköztetésének képességére van szükség. Ezért kellett ezt elkezdeni tanítani a felnőtt élet megkezdése előtt. Ezzel nincs is semmi bajom. Csakhogy, amit manapság tanítanak – lényegében véve a legáltalánosabb fogalmakat és az azokkal kapcsolatos gondolkodást – az szerintem inkább az állampolgári neveléshez tartozik. Mindennek semmi köze sincs a filozófiához, ami egy önmagában igen egyszerű problematikát jár körbe: vagyis hogy miként éljünk jó életet. A válaszok, és nem a kérdések a lényegesek, és igen nagy mértékben különböznek is egymástól.
J.R.: Ön támogatja a filozófia oktatását a középiskolában?
Luc Ferry: Ha a filozófiát, mint a legáltalánosabb fogalmakról való vitatkozás és kritikai gondolkodás művészetét fogjuk fel, miért ne? Ehelyett azonban az iskolákban – ahogy a lányom iskolájában mondják – „fecsegés” folyik az állampolgári jogokról és alkalmazott erkölcstant tanítanak. Ennek semmi köze a filozófiához.
J.R.: A filozófiai kávézókban is fecsegés folyik?
Luc Ferry: Igen, ha Spinozának azt mondták volna, hogy a filozófia a halálbüntetésről folytatott vitát és valamilyen gondolattal kapcsolatos pro és kontra érvek kifejtését jelenti, leesett volna a székéről. A filozófiának ez a francia felfogása erősen kötődik a skolasztika keresztény örökségéhez.
J.R.: Vagyis?
Luc Ferry: Amikor a második vagy a harmadik században, a kereszténység diadalmaskodott Európában az antik gondolkodás felett, ettől kezdve a vallási válaszok lettek érvényesek az értelemmel, az üdvösséggel és a jó élettel kapcsolatos végső kérdésekre. A filozófiára csak a fogalmak tisztázása maradt: ezt végezte el a skolasztika. Amit a köztársasági szellem kiegészített az önálló gondolkodás, tehát a kritikai autonómia eszményével. Ha Franciaország az Egyház leánya és a Köztársaság anyja, akkor a filozófiai program kétszeresen van jelen az ország hagyományában.
J.R.: Ön azt mondja: Nietzsche az, aki elvezet minket a mai időkhöz.
Luc Ferry: A Felvilágosodás filozófusai örökösének tekinti magát, de ugyanúgy bírálja őket, mint a keresztényeket vagy a görögöket. Mellesleg átveszi a Felvilágosodás kritikai szellemét – ez utóbbi olyan mint egy mindent szétmaró sav – és a végsőkig kiélezi. A Felvilágosodás köztársasági demokratái szerinte megőriztek valamit a vallásból, az ideál eszményét, vagyis az evilági és a túlvilági lét közötti ellentmondás egyik megjelenési formáját. Pedig Nietzsche szerint az ideál nem több, mint a reális tagadása. Nietzsche azt a szerepet tölti be a metafizikában, amit Schönberg a zenében vagy Picasso a festészetben. Innen nincs visszaút. Én azonban egy olyan filozófiát védelmezek, amely az immanenciában meglévő transzcendencia koncepcióján nyugszik, és amelyet felfogásom szerint nem érint a nietzschei dekonstrukció.
J.R.: Kifejtené ezt bővebben?
Luc Ferry: Vegyük például azt, amikor egy igazságot felfedezünk. Bármilyen egyszerű is legyen önmagában az, hogy 2x2=4, különös szubjektivitásunkhoz képest transzcendens. Ez evidencia, és mégis önmagában fedezzük fel ezt az igazságot. Amikor szerelmesek leszünk, szeretünk valakit, amivel kilépünk önmagunkból, de a szerelmi állapotot ugyanakkor önmagában éljük meg: ilyenkor a transzcendencia az immanenciában jelenik meg, és nem az ideák rendjében. Erre építhető fel a posztnietzscheánus és posztidealista humanizmus. Korunk filozófiájának problematikája itt mutatkozik meg: milyen bölcsességet diktál egy ilyesfajta transzcendencia.
J.R.: És itt visszajutunk a „szeretet bölcsességéhez” ...
Luc Ferry: A másik szeretetében van egy transzcendenciára utaltság, ami bizonyos követelményeket támaszt velünk szemben. Ez az isten-ember, az az ember, akiben van valami, ami a transzcendenciára utal bennünket, ami nem egy ideál, hanem a valóság. Van Pascalnak egy szövegrészlete a szerelemről, amit imádok: azért leszek-e szerelmes, mert a szerelmem ilyen vagy olyan tulajdonságokkal rendelkezik? Nem. Amit szeretünk a másikban, azok nem az objektív tulajdonságai és nem is esetlegességei, hanem egyedisége. Azért szeretünk valakit, mert azt mondhatjuk róla: „Igen, ez vagy Te.” Tudjuk róla, hogy pótolhatatlan, A bölcsesség abban áll, hogy megtanulunk együtt élni ezzel a kérdéssel. ”Mit teszek azzal az egyediséggel, amit szeretek a másikban, tudva, hogy az kegyetlenül törékeny dolog.” Hogyan győzzem le az elvesztésétől való félelmet? Vagy inkább, mit kezdjek ezzel a félelemmel? Íme, ez egy igazi filozófiai kérdés.
J.R.: A filozófia jelenlegi népszerűsége a kollektív gondolkodás kudarcából táplálkozik? Manapság mindenki a maga gondolataival próbál boldogulni?
Luc Ferry: Az elmúlt negyven évben Európában és Franciaországban az egyéni és a kollektív, a privát- és a közszféra közötti kapcsolat a feje tetejére állt. Annak előtte nagy vonalakban a következőképpen gondoltuk el az állam szerepét: amikor a nemzet magasabb rendű szempontja megköveteli, a magánéletet alá kell rendelni annak. 1968 óta mindez fordítva van. Az Állam fokozatosan az egyének önmegvalósításának rendelődött alá, és a magánélet értelme fontosabb lett mint a nemzet magasabb rendű érdekei. Manapság a miniszterek nem Franciaországot, hanem a franciákat szolgálják. Alapjában véve azonban valamennyien ugyanazokkal a problémákkal, gondokkal, konfliktusokkal, félelmekkel küszködünk. Igazából az egyéni problémákból lettek a ma kollektív problémái. A politika a magánélet segédeszköze lett. De a családokat szolgálni ugyanolyan nemes dolog, mint a nemzetet. Az egyénit nem kell szembeállítani a kollektívval. A kollektív nem más, mint a többszörösen ismétlődő individuális. Egyre inkább azt hiszem, ez a továbbfejlődés iránya. Ezért, amikor a lányomnak a filozófiáról beszélek, tulajdonképpen mindenkihez szólok.
(L’Express)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969