2013. I-VI
 

Hogyan ne szokjunk hozzá semmihez? - Bizonytalan munkahelyek a rugalmas kapitalizmusban
Klaus Ronneberger

Gyakornokok, munkaerő-kölcsönzők és közmunkaprogramok átmeneti foglalkoztatottjai és ál-szabadfoglalkozásúak adják a bizonytalan foglalkoztatás hatalmas tartalék hadseregét. Többségüknek az olyan normák, mint termelékenység, rugalmasság második természetévé vált. Ebből a szempontból azzal, hogy folyamatosan az önkizsákmányolás új és új útjait nyitják meg, ők a poszt-Fordizmus előőrse.
2006 tavaszán Franciaországban a munkahelyvédelem szabályainak tervezett fellazítása elleni sztrájkok és tömegdemonstrációk némileg 1968 májusát idézték. Mindazonáltal most – azoktól az időktől eltérően – nem a kulturális forradalom és nem egy új kezdet, egy új társadalom alapítása, hanem a meglévő szociális rendszer megőrzése, a maga garanciáival és védőmechanizmusaival, volt a cél. Azzal párhuzamosan, ahogy a neoliberalizmus mind jobban gyökeret vert, a tőke és a munka között Németországban vagy Ausztriában évtizedekig jól működő szociális partneri viszony is törékennyé vált. A rendszeres bérfizetésen alapuló bérmunka modellje és az ehhez kapcsolódó társadalombiztosítási rendszer az összeomlás szélére jutott. A közvélemény nem egyszer a szociális állam hatalomvesztésével magyarázza a jelenséget.
A huszadik században a társadalombiztosítási rendszerek terjedése az állami ellátások átfogó rendszerének kialakításához vezetett; nem az „egyenlő”, hanem „az egyforma individuumok társadalma” volt ez (R. Castel). Továbbra is fennmaradt az osztályhierarchia, de a jogok és források megosztása alapján. A beavatkozó szociális állam ezért nem az újraelosztó igazságosságot, hanem a szociális védelem céljait szolgáló jogokat biztosította. Azzal párhuzamosan, ahogy a fordi modell véglegesen gyökeret vert, a szokásos bérmunka-viszonyok oly széles körben váltak általánossá, hogy a munkahellyel rendelkezők többsége részesedhetett a bővülő fogyasztásból és a bővülő közszolgáltatásokból. „Tisztes” társadalmi státuszba emelkedhettek a nyomorúságos életkörülményeket jelentő, megbélyegzett proletárlétből. A társadalombiztosítási rendszerek térhódításával végül nem közvetlen bérmunkaviszonyban lévő csoportokat is integráltak magukba. A szociális állam így vált jóléti állammá. Az ezerkilencszázhetvenes években a fordi növekedési modell kettős értelemben is válságba került. Egyfelől a taylori termelési modell elérte a jövedelmezőségi határait, másfelől a nemzetközi gazdasági integráció következtében a nemzeti államok szociális jóléti rendszereiben alkalmazott instrumentumok egész sora jutott csődbe. Több nyugati kormány is a neoliberális ideológia rabjává vált, és új kurzust vezetett be: csökkentette az állami beavatkozás és támogatások mértékét, ösztönözni kezdte a versenyt, csökkentette az adókat, lefaragta a szociális kiadásokat. Ugyanakkor az emberek megváltozott mindennapi életvitele jelentősen hozzájárult az akkoriban uralkodó szocializációs modell gyökeres megváltozásához is. Az egyre tömegesebbé váló fogyasztó-centrikus mentalitás aláásta a hagyományosan megkövetelt munkaerkölcsöt, miközben a fiatalság körében terjedő hedonizmus kikezdte az iskolákban, gyárakban és otthonokban uralkodó szigorú fegyelmet. A tekintélyuralmi és hierarchikus struktúrákat támadó, önállóságra és önmegvalósításra buzdító társadalmi mozgalmak egész sora kelt életre. Azonban a harcok hevessége és az „autonóm szubjektum” elszabadulása nem vezetett a kapitalista termelési formák lerombolásához; ellenkezőleg, sikerült a kapitalizmusnak új lendületet nyernie belőlük.
A neoliberalizmus elsősorban tekintélyuralmi jellege miatt bírálta a szociális államot, és közben az egyes emberek ellen fordult. Az új hatalomgyakorlási technikák az individuumra hárítják a szociális kockázatokat, és csökkentik a megelőző védekezést. A neoliberalizmus, annak követelésével, hogy az egyes ember „aktívabban” gondoskodjon önmagáról, olyan törekvéseket képvisel, amelyek az egyes ember nagyobb autonómiáját és az önmaga sorsának alakításában való hatékonyabb részvételt célozzák. A szegénység, a munkanélküliség és a betegség elleni védelemről immár nem az államnak, hanem az állampolgároknak maguknak kell gondoskodniuk. Mindez új, a bizonytalanság intézményesítésében gyökerező hatalmi és termelési viszonyokat teremt – szemben a szociális szféra fordi típusú szabályozásával. Mélyén a piaci irányítási módszerek megerősítése áll – a közintézményekben és az állami vállalatokban egyaránt. Vállalati szinten a termékfejlesztés és az emberierőforrás-politika növekvő mértékben koncentrál a pénzpiaci intézményi befektetők rövid távú profitelvárásaira. A fokozott profitigények kielégítése érdekében a menedzsment mindenek elé helyezi a rugalmasságot: a cégen kívül azzal, hogy egész egységeket szervez a vállalaton kívülre („outsourcing”, „offshoring”), a cégen belül pedig azzal, hogy úgynevezett „profitcentrumokat” hoz létre (így jön létre az „üzemi szintű fedezet”, a „belső elszámoló ár” stb.). A piaci viszonyok egyre jobban átveszik a közvetlen felügyelet és a személyes hegemónia, mint irányítási és ellenőrzési mechanizmus szerepét. Ily módon a korábban a cégeken belül koncentrálódott munkaerő módszeresen szétszóródik. Míg kezdetben a rugalmas munkavégzési formák a „központ” és a „periféria”– más szavakkal a központi stáb és az egyszerű dolgozók (vagyis a munkaerő-ügynökség által kikölcsönzött, és a határozott idejű munkaszerződéssel foglalkoztatottak)– közötti szakadáshoz vezettek, a kilencvenes évek óta a korábbi szűkebb irányító csapat is egyre meghatározhatatlanabbá vált. Eme ésszerűsítést szolgáló intézkedések következtében a munkaerő egyre kitettebbé válik a piaci kockázatoknak. Tény, hogy az atipikus és bizonytalan jellegű munkavégzés valamennyi ágazatban és foglalkoztatási csoportban terjedőben van. Németországban jelenleg körülbelül 13 millió munkavállaló dolgozik bizonytalan jellegű munkaviszony keretei között.
Robert Castel, francia szociológus szerint a munka világa a poszt-Fordi társadalomban több szegmensre oszlik. A sztenderd, munkavállalói viszonnyal védett „integrált réteg” mellett van egy „leszakadó réteg”, amely magában foglalja mindazokat, akik kiszorultak a szélesebb értelemben vett fő áramból, a jövedelmező foglalkoztatásból. A kettő között húzódik a bizonytalanok rétege; ezek az örökös ösztöndíjasok, a korlátozott és határozott idei szerződéssel foglalkoztatottak, a kölcsönmunkások, a közmunkaprogramokban szimbolikus összegű 1 vagy 2 euró bérért foglalkoztatottak és az ál-szabadfoglalkozásúak, ők együtt alkotják a bizonytalan foglalkoztatási helyzetben lévők hatalmas tartalék hadseregét.
Klaus Dörre, német munkaszociológus részletesen megvizsgálta a bizonytalanság jelenségét. Szerinte a bizonytalan foglalkoztatási szituációba kerülő dolgozók különös,”lebegő helyzetben” találják magukat: egyfelől, „ az önmagunkért viselt felelősség” neoliberális elvét szem előtt tartva bármilyen rosszul fizetett munkát el kell fogadniuk, másfelől kénytelenek a lehető legtöbb idő és pénz befektetésével megpróbálni megszerezni a megfelelő képzettséget ahhoz, hogy elkerüljék a fenyegető szegénységet. Azonban a minden adódó lehetőség minden áron való kihasználása és a tervezett befektetés kölcsönösen kizárják egymást. Miként érheti el az ember a hosszú távú céljait, ha szüntelenül át kell szervezni és orientálni az életét?
Dörre szerint a bizonytalan foglalkoztatási helyzetben élő munkavállalók létezése létrehoz egy „sérülékeny réteget” is. Szemben a tartós munkanélküliekkel, a bizonytalan foglalkoztatási helyzetben élők a „központi stáb” közvetlen közelében dolgoznak. Az integrált dolgozók a saját szemükkel látják a munka valódi, az ideiglenesen foglalkoztatottak vagy önfoglalkoztatók által tapasztalt világát, ami azt jelenti, hogy ugyanakkor folyamatosan szembesülnek saját potenciális „lecserélhetőségükkel”. Így válik egy biztos teljes munkaidős állásból fenyegetett privilégium.
A „bizonytalan övezet” kiszélesedése vajon azt is jelenti, hogy a középrétegek lecsúsztak? Eddig mindenekelőtt munkásrétegeket sújtott a rugalmas termelés koncepciója és az ezzel együtt járó dezindusztrializáció. Miközben a fordizmus kiemelte a képzetlen és képzett munkavállalókat a proletársorsból, most ugyanezek a csoportok alacsonyabb társadalmi státuszba kerültek. A fennmaradó ipari munkahelyek és a szolgáltató szférában keletkező új munkahelyek közös jellemzője a bizonytalanság magas foka, ennek megfelelően a németországi szegények körülbelül háromnegyede ezekhez a csoportokhoz tartozik. A szegénység megszűnéséről szóló retorika ezért félrevezető. Bár a „bizonytalansági övezet” egyre jobban kiterjed a középosztályokra is, mégis leginkább a bevándorlókat és a fizikai munkás háztartásokat sújtja legjobban a bizonytalanság.
A munka világának deregulációja egy új emberfajtát is teremtett: „az önfoglalkoztatóé”. Heterogén összetételű csoport ez: a fuvarozó vállalkozások formálisan önfoglalkoztató kamionsofőrjei, gyorséttermi lánchoz tartozó franchise üzletek üzemeltetői, számítógépes hálózatok karbantartását végző informatikai szakemberek tartoznak ide. Ezekben a munkaviszonyokban határozott tendencia bontakozik ki a munka bérmunka jellegének kiváltására és a szociális kockázatoknak az „önfoglalkoztatóra” hárítására. A „szabadfoglalkozásúak” csoportja alapvetően két csoportra osztható. Az egyiket az informatikai vagy kommunikációs ágazatban tevékenykedő – magas jövedelmet élvező és munkájukkal igen elégedett – önfoglalkoztatók alkotják. Egészében véve ennek a csoportnak nem nagyon jelent gondot biztosítani önmaguk fenntartható újratermelését. A másikat pedig azok az alacsony jövedelmű önfoglalkoztatók és szabadfoglalkozásúak jelentik, akiknek alacsony jövedelmük és a karrierjükben bekövetkezett törések miatt nincsenek megtakarításaik. Németországban ennek a csoportnak jelenleg több, mint 4,5 millió tagja van.
Sokéves kutatómunka eredményeként a szociológus Sergio Bologna árnyalt összképet rajzolt ezekről az „önfoglalkoztatókról”. Maguk szervezik a munkájukat, amiből következően tevékenységük igen összetett: beletartozik saját szakterületük mellett a könyvelés és a PR-munka elvégzése is. Az önálló üzletmenet együtt jár egy sereg következménnyel: mindenekelőtt a saját munka feletti nagyobb ellenőrzéssel, ami nagyobb egyéni felelősséget ró rájuk olyan területeken is, amelyeket formálisan mások határoznak meg, másodszor, a saját erőforrások fokozottan gazdasági szemléletű felhasználásával, ami a képességek teljes kihasználását célzó marketing stratégia kidolgozását teszi szükségessé, harmadszor pedig racionalizálással, ami egyet jelent az önfoglalkoztató életvitelének egy olyan gazdasági társaság mintájára történő átalakításával, ahol a munka és a szabadidő látszólag egybeolvad.
Az önfoglalkoztatónak önállóan kell megszerveznie és gondoskodnia a külvilággal fenntartott kapcsolatairól. Jóllehet ez a „kapcsolatépítő munka” központi eleme tevékenységének, nemcsak láthatatlan az ügyfél előtt, hanem külön fizetség sem jár érte. Ha egy ilyen önfoglalkoztató biztosítani akarja önmaga újratermelését, állandó kapcsolatban kell maradnia másokkal, hogy legyen elég megrendelése és munkája, és hogy ajánlják őt más munkáltatóknak. Ezért van az, hogy a szabadfoglalkozásúak mindig „kapcsolati” szempontból ítélik meg ismerőseiket és barátaikat, és hogy a barátságra épülő kapcsolatok és a haszonelvű érdekek örökösen át- meg átfedik egymást. Minthogy a jövő kiszámíthatatlan, az önfoglalkoztató kénytelen egyszerre több vasat tartani a tűzben. Vagyis egyszerre kell mozgósítania valamennyi szakmai képességét, kapcsolati és anyagi tőkéjét, anélkül, hogy bizonyos lehetne abban: ezek a „befektetések” egyáltalán valaha is megtérülnek. A szabadfoglalkozású munkaidejét semmi nem korlátozza, mint ahogy bérét sem valamilyen időegységre jutó összeg, hanem csakis a teljesítménye határozza meg. Következésképpen a munkanapja is „munkaintenzívebb”.
Az állandó bizonytalanság állapotában lévő csoportoknak vagy egyéneknek rendszeres mobilitási hajlamot, az új utasítások és szabályok elfogadására való készséget kell mutatniuk. Az operaista teoretikus, Paolo Virno „opportunizmusnak” ítélte ezt a képességet, anélkül, hogy morális ítéletet gyakorolt volna felette. Szerinte valaki akkor opportunista, ha változó lehetőségek sorozatával találja szemközt magát, és – annak érdekében, hogy a legközelebb kínálkozót meg tudja ragadni közülük – a lehető legtöbb lehetőségre felkészül. Ugyanakkor az önfoglalkoztató hierarchikus kapcsolatok sűrű hálójában végzi munkáját, és a vevőkkel vagy ügyfelekkel szembeni személyes függőségi kapcsolata állapítható meg. Ebben a mértékben az „autonóm munkavégzés” a „szervilitás jegyeit” is mutatja.
Adrienne Goehler, berlini kulturális szenátor szerint a népesség többsége még nincs felkészülve a hagyományos bérmunka megszűnésére. Viszont – állítja – a művészek többsége hozzászokott a bizonytalan foglalkoztatási viszonyokhoz, és ennyiben egy olyan fejlődésnek az „előőrsét” alkotja, amely hamarosan rányomja bélyegét az egész társadalomra, mind annak életstílusára, mind pedig a munkavégzés formáira. A kulturális szférában a szabadfoglalkozási és egyéb, rugalmas és bizonytalan foglalkoztatási formák (mint a gyakornoki státusz) – nem kis mértékben a költségvetési szektorban végigvitt megszorító politika következtében – általános szabállyá váltak. Íme néhány adat Németországból, illusztráció gyanánt: az 1980-as években a zenészek több, mint 80 százaléka főállásban dolgozott, harminc év elteltével azonban ez az arány 54 százalékra csökkent. Ugyanezen időszak végére a teljes munkaidőben dolgozó színészek aránya 76 százalék helyett 58 százalék lett. Ezzel párhuzamosan a kulturális területen dolgozók száma több, mint harminc százalékkal nőtt. A kulturális szféra önfoglalkoztatói azok, akik az élen járnak ennek a tendenciának a kibontakoztatásában. Ez a csoport itt négyszer gyorsabban nőtt, mint a teljes dolgozó népesség körében.
A művészeti dolgozókat tömörítő biztosító (Künstlersozialkasse) kimutatásai szerint 2003-ban a férfi biztosítottak átlagos éves jövedelme 12 489 volt, míg a női biztosítottaké mindössze 9 359. A szegénységkutatók többsége szerint akkor kerül valaki a bizonytalansági zónába, ha jövedelme az átlagos jövedelem 60 százaléka vagy az alatti. 2003-ban Németországban ez a küszöbérték havi 983 euró volt. A Deutscher Kulturrat (Német Kulturális Tanács) e tárgyban végzett felmérése arról is tanúskodik, hogy a kulturális szférában dolgozó 380 ezer önfoglalkoztató legalább kétharmadának, másképpen számolva az ezen a területen dolgozók körülbelül 50 százalékának éves jövedelme nem éri el a 17 ezer eurót. Ahhoz, hogy továbbra is művészként tarthassák számon magukat, sokan kénytelenek olyan munkát végezni, aminek semmilyen kapcsolata nincs a hivatásukkal.
Bizonyos értelemben a kulturális ágazat a munkaerő-áru kihasználásának próbaterepévé vált. Az ágazatban dolgozók többségének az olyan normák, mint a termelékenység vagy a rugalmasság – melyeket gyakran, mint a kapitalista embertelenség megtestesülését ítélnek el – a második természetévé vált. Ebből a szempontból ők tényleg a posztfordi társadalom – az önkizsákmányolás formáinak szüntelenül új utat nyitó – előőrsét jelentik. Olyan értékek, mint a függetlenség és az önmegvalósítás, más érzésekkel, tapasztalatokkal, kreativitással együtt, melyek egykor a kapitalista áruvá válás ellenében alakultak ki, manapság jelentős mértékben gazdasági céloknak alárendelt nyersanyaggá váltak. Mindazonáltal, míg az üzletvezetéssel foglalkozó irodalom a szakmai sikerhez vezető legfontosabb kulcsként– vagy legalábbis mint a rugalmasság követelményéhez való alkalmazkodás csábító modelljeként – ünnepli a nonkonformizmust, a berlini Britta együttes egyre bizonytalanabb helyzetében azt a kérdést teszi fel: „bohémség ez vagy deklasszált helyzet?”.
A legutóbbi évtizedek ipari társadalmában a közösségi szolidaritás – az elidegenedés feltételei között végzett munka közös tapasztalatából táplálkozó – forrásai semmivé foszlottak. Mégis, manapság a rugalmasságot és a deregulációt követelő nyomás alatt a neoliberalizmus számos kritikusa sírja vissza a fordizmus aranykorát. Azonban ennek a szociális és gazdasági alapjai ma már hiányoznak. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy fel kellene adni a szociális vívmányokért folytatott küzdelmet, és hogy meg kellene engedni a neoliberálisoknak, hogy lerombolják mindazt, ami még megmaradt a jóléti államból. Ugyanakkor a munka- és életfeltételek minden területre kiterjedő bizonytalanná válása a szociális megosztottságok és konfliktusok sokaságához vezet. . Egy bizonytalan foglalkoztatási helyzetben lévő dolgozó a kulturális szférában, akinek német útlevele van, fényévnyi távolságra van egy illegális bevándorlóval szemben. Ráadásul a munkavégzés új formái olyan változásokat hoztak a mindennapi életben, hogy a szabadfoglalkozásúak a munkavállalói harc hagyományos eszközeivel nem tudnak többé érvényt szerezni jóléti követeléseiknek. Hogyan is lehetne megszervezni olyan embereket, akik magánlakásban végzik a munkájukat? Hogyan tudna is bárki megszervezni egy sztrájkot – amikor nincs ki ellen megszervezni? A rugalmas kapitalizmus alapjai elleni közösségi cselekvés kérdése manapság teljesen új módon vetődik fel.
(Springerin)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969