2013. I-VI
 

II. Katalin és a török félhold
V. Molnár László

I. Péter az északi háború (1700–1721) sikeres befejezésével, nem csekély áldozatok árán végül „kijáratot” teremtett Oroszországnak a Balti-tengerre. A Fekete-tenger partjához vezető utat azonban elzárta előle az Oszmán Birodalom, amely még a 18. században is félelmetes erőt jelentett. II. Katalinra (1762–1796) és hadvezéreire várt az a történelmi küldetés, hogy a Fekete-tenger partvidékéről, a Kubány és a Krím területéről elűzzék a muzulmán hódítókat. E hadjáratokhoz és háborúkhoz (1768–1774, illetve 1787–1791) a cári birodalomnak jól felszerelt, alaposan kiképzett, ütőképes reguláris hadseregekre volt szüksége. E hatalmas ország lakossága a II. Katalin nevével fémjelzett felvilágosult abszolutizmus időszakában megduplázódott (1796-ban elérte a 37 milliót), katonaságának létszáma pedig – Nagy Péter korához képest – csaknem a háromszorosára nőtt és mintegy 400 ezer főt tett ki. Miután a nagyra törő és a felvilágosodás szellemével kacérkodó cárnő megszilárdította trónját, aktív külpolitikai tevékenységbe kezdett, amelynek középpontjában a birodalom határainak megerősítése állt. Céltudatosan készült arra, hogy a délorosz sztyeppeket és a Fekete-tenger partvidékét megvédje a török és tatár csapatok pusztító támadásaitól. A cárnő célkitűzéseinek megvalósítása ugyanis véget vetett volna a török hadak és hűséges vazallusaik, a krími tatárok kegyetlenkedéseinek, az orosz földesurak és kereskedők számára pedig előnyös kiviteli lehetőségeket biztosított volna.
A 17. század végétől a korabeli évkönyvek és történetírók egyre gyakrabban számolnak be a török szultánok és az orosz cárok közötti területi vitákról. Mivel ezeket az ellentéteket az akkori diplomácia többnyire képtelen volt békés eszközökkel elsimítani, a döntés gyakran a fegyverekre maradt. A 18. századi összecsapásokban már mindinkább a törökök húzták a rövidebbet, mivel a felemelkedő orosz állam jelentős katonai tényezővé vált. I. Péter (1689–1725) reformjai következtében az orosz szárazföldi és tengeri erők számottevő mennyiségi és minőségi változáson mentek keresztül. Néhány évtized múlva pedig már nem volt túlzás II. Katalin azon megállapítása, miszerint az európai hadszíntereken immár egyetlen ágyút sem süthetnek el az orosz uralkodó tudta és beleegyezése nélkül.
Erről a hatalmas katonai potenciálról lassanként mindenki tudomást szerzett. XII. Károly svéd király csúfos veresége az úgynevezett északi háborúban végérvényesen meggyőzte még a kételkedőket is. A török szultánok azonban mit sem törődtek az orosz hadigépezet erejéről terjedő hírekkel, sőt egyre harciasabban fenekedtek a dél-oroszországi területek ellen. Ezekben az akciókban mindenkor számíthattak a krími tatár kánokra, akik jó vazallus módjára készségesen együttműködtek a szultánokkal. Ezért a kazanyi és az asztraháni kánság 16. századi összeomlása (1552 illetve 1556) után a krími tatárok könnyűlovas alakulatai még mindig komoly veszélyt jelentettek a délorosz sztyeppek lakosságára.
A cárnő uralkodásának hatodik évében kirobbanó 1768–1774. évi nagy orosz–török háború nyitányát is a portyázó, gyújtogató, a lakosságot könyörtelenül pusztító irreguláris tatár könnyűlovas csapatok Ukrajnába való betörése jelentette. A szélsebesen száguldó, íjjal és szablyával harcoló ellenséges csapatok leírhatatlan riadalmat keltettek a békés lakosság körében. A páni félelem persze nem volt alaptalan, hiszen ha valakit a tatárok rabszíjra fűztek, az legtöbbször sohasem láthatta többé hazáját, családját, és nyomorúságos élet várt rá valamelyik török előkelőség szolgálatában, vagy a hadigályák evezőpadjaihoz láncolva.
A háború tényleges hadműveletei csak a következő évben indultak meg, akkor azonban egyszerre három hadszíntéren: az Orosz Birodalom termékeny délnyugati részén (a Dunánál), délen (a Krím vidékén), illetve a Kaukázuson túli területeken, ahova a cári csapatok 1769-ben Grúzia uralkodójának a hívására vonultak be.
A reguláris szárazföldi 1. hadsereg mozgósítása után, a szuronnyal és puskával felfegyverzett gyalogság Kijevnél gyülekezett, és innen indult Szergej Fjodorovics Golicin herceg parancsnoksága alatt az ellenség visszaszorítására. Az orosz hadvezetés a biztos siker érdekében mozgósította a mintegy negyvenezer főből álló 2. hadsereget is, amely – a haditervnek megfelelően – a Bug folyó irányába nyomult előre. Golicin egységei április 12-én értek a Dnyeperhez, amelyen fegyelmezetten és zavartalanul átkeltek, majd egy hét múlva ostrom alá vették a huszonnyolc-harmincezer főnyi helyőrséggel védett Hotyin erődjét. A magabiztos fővezér azonban hamarosan kénytelen volt belátni, hogy csapatai nehéztüzérség nélkül a jól védhető erődöt még a legnagyobb áldozatok árán sem képesek bevenni. Ezért az orosz seregek egészen június végéig tétlenül vesztegeltek Hotyin falai alatt, és csak az ostromágyúk megérkezése után sikerült elfoglalniuk az erődöt. Már ekkortájt is sokan kérdezték, hogy miért nem küldött felmentő sereget a stratégiailag igen fontos objektum támogatására a török hadvezetés. Ennek a magyarázata nagyon is kézenfekvő, mivel Pjotr Alekszandrovics Rumjancev tábornok az ostrom ideje alatt – elterelő hadműveletként – a moldáviai Bengyeri városához vonult, mintha a következő főcsapást onnan akarná indítani az ellenséges erők ellen. 1769. április 14-én változás következett be a cári hadsereg vezetésében: Sz. F. Golicin herceget tábornaggyá léptették elő, és a cárnő az udvarhoz rendelte. Helyére P. A. Rumjancev vezérőrnagyot nevezték ki főparancsnokká, aki egyébként vitathatatlanul jobb hadvezéri erényekkel rendelkezett, mint elődje. Ezt bizonyítják gyors és egyértelmű intézkedései is, amelyekről később Alekszandr Vasziljevics Szuvorov és Mihail Illarionovics Kutuzov is elismerően nyilatkozott.
A hotyini győzelmet követően az orosz csapatok 1770. május 25-én elvonultak az erőd falai alól, és ekkor Rumjancev javaslatot tett vezértársainak arra, hogy az egyesített katonai erők a további hadműveletek idejére is maradjanak együtt. A haditanácsban azonban leszavazták, így az 1. és a 2. hadsereg alakulatai ismét szétváltak. Rumjancev gróf aggodalma nem volt alaptalan, hiszen az orosz fősereg június 16-án egy Rjabaja Mogila nevű településnél kénytelen volt fölvenni a küzdelmet Abaza pasa kétszeres túlerőben lévő haderejével. A másnapi döntő ütközetben még sokáig kétséges volt: ki lesz Fortuna kegyeltje. Bár az orosz tüzérség száztizenöt ágyúja megszakítás nélkül lőtte a török lovasságot, az mégis újra meg újra megkísérelte az áttörést. A csatateret már hullák százai borították, a rohamok ennek ellenére egyik részről sem vesztettek hevességükből. A helyzet csak akkor változott meg, amikor Grigorij Alekszandrovics Patyomkin őrnagy (II. Katalin későbbi kegyence!) csapatával hátba támadta a szpáhikat, akik fejvesztett menekülésbe kezdtek. Ezt látva a janicsárok sziklaszilárd sorai is megbomlottak, és e fegyelmezett katonák fegyvereiket eldobálva próbálták menteni az életüket.
Ünneplésre azonban nem sok ideje maradt az orosz hadvezetésnek, hiszen június 12-én a hírszerzők azt jelentették Rumjancevnek, hogy a közelben török erők újabb csoportosulása észlelhető. A hír igaznak bizonyult, és öt nap múlva hadrendbe állt Ali és Abaza pasa nyolcvanezres serege. Az ütközet reggelén mindkét fél elfoglalta hadállásait, majd a török könnyűlovasság fergeteges rohamot indított. Nyilaik szinte elfeketítették az eget, és súlyos veszteséget okoztak ellenfelüknek. A meg-megújuló "Allah" és "Allah akbár" kiáltások szinte elnyomták az ágyúk moraját, de a muzulmánok lelkesedése kevés volt a cári gyalogság szuronyaival szemben. Az orosz fővezér, kihasználva a tüzérségi és általában a lőfegyverek terén mutatkozó fölényét, újabb fényes győzelmet aratott. Több mint háromezer török halott és sebesült vére festette vörösre a csatateret, és harminchárom ágyú, valamint rengeteg muníció jutott a győztesek kezére.
Az 1770-es év legnagyobb diadalát az orosz csapatok mégsem ekkor, hanem a Kagul folyónál aratták. Július 16-án Rumjancev felderítői jelentették a fővezérnek, hogy eddig még sohasem látott embertömeg, becslésük szerint mintegy százötvenezres hadsereg közeledik az orosz csapatok felé. Négy nap múlva a török egységek valóban feltűntek a láthatáron, és azonnal támadásba is lendültek. A szpáhik a szárnyakon erőltették az áttörést, és így akarták bekeríteni ellenfelüket. Rumjancev azonban a támadókkal szemben nehéztüzérséget vont össze, amelynek gyilkos sortüze meghátrálásra kényszerítette Halil bég szpáhijait. Ezután az orosz főparancsnok bevetette a kozák lovasságot is, amely szinte teljesen felmorzsolta az elbizakodott török alakulatokat.
Az előrenyomuló orosz csapatok szeptember 16-án újabb ragyogó sikert értek el, amikor véres harcokban bevették Bengyeri erődjét, ahol tizenkétezer foglyot ejtettek, és csaknem négyszáz ágyút zsákmányoltak. E vár bevételével a győztesek kijutottak a Duna alsó szakaszához: ezután a harcok fő színtere a tengerekre és a Krím területére tevődött át.
A szárazföldi győzelmek mellett számottevő eredményeket ért el az orosz flotta is. Minthogy tartani lehetett a francia-spanyol hajóhad ellenséges akcióitól, ezért a balti flotta Grigorij Andrejevics Szpiridonov, Samuel Carl Greigh (oroszosan: Szamuil Karlovics Greig), Vaszilij Jakovlevics Csicsagov, valamint az angol származású John Elphinstone és a dán I. N. Arf irányítása alatt azt a parancsot kapta az uralkodónőtől, hogy haladéktalanul hajózzon a Földközi-tengerre. Induláskor a pétervári admiralitás azzal bízta meg őket, hogy a hajóraj manővereivel ösztönözze harcra a délszláv népeket és a görögöket Törökország ellen, továbbá vonja el az oszmán hadsereg erőit a dunai főhadszíntérről.
A cárnő Alekszej Grigorjevics Orlov grófot nevezte ki a flotta főparancsnokává, aki 1762. június 28-án részt vett a III. Péter elleni összeesküvésben, és a cárt július 6-án, Ropsában – állítólag – egy nadrágszíjjal fojtotta meg. Testvére, Grigorij hosszú évekig (1773-ig) volt II. Katalin kegyence és szeretője. A hatalmas erejű Alekszej Orlovot az udvarban mindenki csak „vágottképű"-nek hívta, mivel arcát hatalmas sebhely éktelenítette, amelyet egy verekedés során szerzett. A cárnő 1769. június 29-én levelet írt a magát Livornóban gyógykezeltető Orlovhoz. Ebben megbízta őt a hadműveletek előkészítésével és vezetésével. E célra kétszázezer rubelt és hivatalos okmányokat küldött az új parancsnoknak, akit egyúttal arra is utasított, hogy Livornóban várja be az orosz flotta megérkezését. Az uralkodónő – nagy ceremónia közepette – 1769. július 17-én szemlélte meg a Kronstadtnál állomásozó balti flottát, amely másnap G. A. Szpiridonov és S. C. Greigh parancsnoksága alatt tizenöt hajóval kifutott a tengerre. Az orosz hajóraj a Skagerrakon, a Kattegat-, majd a Gibraltári-szorost érintve akart kijutni a Földközi-tengerre. Egy heves vihar miatt azonban a hajóhad egyharmada sem ért el Angliáig, Port Mahon (Minorca) kikötőjébe pedig már csak négy sorhajó, négy fregatt és a vezérhajó futott be. Végül a balti flotta november 18-án érkezett meg a Földközi-tengerre, ahol hónapokig kellett várakoznia, amíg a sérült, megrongálódott hajók utolérték. Még egyetlen ütközetre sem került sor, mégis száz halott és ötszáz beteg tengerész neve került a hajónaplóba.
Végre, december 4-e és 12-e között a lemaradt hajók is befutottak a festői szépségű Minorca szigetére, majd rövid pihenő után a görög szigetek irányába indultak. Közben a főparancsnok Jurij Vlagyimirovics Dolgorukov herceget előreküldte a Morea-félszigetre (Peloponnészosz), hogy fejtsen ki agitációt a közös orosz–görög katonai akciók megszervezésére. Két hónap múlva az egész flotta befutott Vitulo kikötőjébe, ahol Nyikolaj Barkov kapitány vezetésével nyomban orosz–görög alakulatot szerveztek.
1770 márciusában Szpiridonov admirális részletes tervet dolgozott ki Navarino török erődjének elfoglalására, ezért utasítására Alekszandr Szergejevics Puskin nagyapja, Hannibál brigadéros parancsnoksága alatt két csatahajó, valamint egy fregatt elindult a város előtti öböl bejáratához. Hannibál ezt követően két héten keresztül lövette az erődöt, amelynek helyőrsége április 10-én kénytelen volt kapitulálni. (Puskin később sokat büszkélkedett nagyapja hőstettével.)
1770. április 14-én – több hónapnyi késéssel – Livornóból végre a flottához érkezett Alekszej Orlov is, aki a szükséges előkészületek után az egész hajóhadat Navarinóhoz rendelte, ahová tizenkét török sorhajó és egyéb szállítóhajó közeledett. Az orosz tengerészek némi aggodalommal figyelték a török hajóhadat; szerencsére közben befutott Kronstadtból a cárnő szolgálatában álló John Elphinstone második egysége is, amely május 12-én az öbölben megtámadta a jóval erősebb török flottát. A fedélzeti ágyúk gyilkos párbaja négy napon keresztül tartott, míg végül a török hajóhad visszahúzódott az öbölbe. Elphinstone ekkor úgy vélte – mivel az ellenség túlerőben volt, s egy további ütközet esetén a parti tüzérség is támogathatta volna őket –, hogy ésszerűtlen lenne a török üldözése. Jelentette Orlovnak a történteket, majd javasolta a Szpiridonov egységéhez való csatlakozást. A két orosz hajóegység azonnali összevonását azonban heves szélvihar akadályozta meg, és emiatt azok csak május 22-én találkozhattak. Két nap múlva pedig, mire visszahajóztak a navarinói öböl bejáratához, már egérutat nyert a török flotta. Nem kétséges tehát, hogy az elkövetett hibáért, a meglehetősen súlyos mulasztásért Szpiridonov joggal tehetett szemrehányást a határozatlan Elphinstone-nak.
Május 23-tól aztán az egyesült orosz flotta egy hónapon keresztül hiába üldözte ellenségét, képtelen volt utolérni. Megkönnyebbülten vett erről tudomást Ibrahim Hasszameddin kapudán pasa is, akit az előző hónapban neveztek ki a török tengeri erők főparancsnokává. (Mindenki tudta azonban, hogy a török flotta igazi ura ez idő tájt Haszán algériai bég volt, aki halálfejes kalózhajóival tartotta nyugtalanságban a Földközi-tenger partvidékét.) A török flotta – amelyben dalmát, görög, albán és berber legénység teljesített szolgálatot – mintegy hatvanöt különböző típusú hajóból állt, és ez lényegesen felülmúlta Orlov haderejét.
Az orosz tengerészek Pharosz szigeténél tudták meg, hogy a menekülő kapudán pasa három napja járt ott, és Chiosz szigete felé hajózott el. Az üldöző orosz hajóraj – ekkor kilenc sorhajóból, két fregattból és tizenhárom kisebb szállítóhajóból állt – végül június 24-én Chiosz szigeténél érte utol ellenfelét. Egyesek szerint az ütközet előtt a kapudán pasa félelmében a partra menekült, majd még aznap délelőtt mindkét flotta elfoglalta harci állását. A török támadó ék első vonalát tíz nagyobb csatahajó, második sorát hét sorhajó, két ötvenágyús karavella és két negyvenágyús fregatt képezte.
Az ütközetet a két vezérhajó összecsapása nyitotta meg. Az erős ágyúzás következtében kigyulladt ugyan a hatalmas – száz fedélzeti lövegből tüzelő – török hajó, de égő árboca egyenesen ellenfelére zuhant. Fülsiketítő robbanás hallatszott, majd az orosz vezérhajó darabokra szakadva elsüllyedt; harmincnégy tisztet és négyszázhetvenhárom matrózt vitt magával a hullámsírba. A katasztrófát mindössze ötvennyolc fő, köztük Fjodor Grigorjevics Orlov, a főparancsnok fivére élte túl. Az ütközet további részében mindkét fél derekasan küzdött, de végül a török hajóhad jobbnak látta Csesme (oroszosan: Cseszme) irányába elvitorlázni.
A következő nap a döntő ütközetre való készülődéssel telt el. Az orosz főparancsnok reggel haditanácsot tartott, és S. C. Greigh admirálist bízta meg azzal a feladattal, hogy speciális gyújtószerkezetek alkalmazásával felgyújtsa az ellenséges flottát. A haditervnek megfelelően július 26-án éjjel egy órakor négy orosz hajó elzárta a cseszmei öböl bejáratát, majd Fjodor Alekszejevics Iljin és Pavel Pavlovics Gagarin herceg egysége felgyújtotta az ellenséges hajókat. Mivel ezen az éjszakán szélcsend uralkodott az öbölben, és emiatt nem tudtak vitorlát bontani a hajókon, ezért hajnalra az egész török flotta leégett. Ráadásul Hannibál brigadéros tüzérsége éjjel három órától kíméletlenül lőni kezdte a már lángba borult hajókat. A dühöngő lángtenger reggel kilenc óráig megtette a magáét, és csak a magasba szálló koromfekete füst, valamint a süllyedő hajóroncsok jelezték a véres ütközet egykori színhelyét.
A győztes csata után John Elphinstone tengernagy hajóival a Dardanellákhoz vonult, és fedélzeti ágyúival tűz alá vette a part menti török erődítményeket. Ezek azonban sokáig eredményesen védekeztek, mivel a szárazföldről bőségesen kaptak utánpótlást, lőszert és élelmet. Ezt látva Elphinstone – talán túl korán – felhagyott a Dardanellák blokádjával, és csatlakozott a főerőkhöz. A történtekről értesülve Alekszej Orlov rettenetes haragra gerjedt, és azonnal levelet intézett a cárnőhöz, amelyben az angol származású admirális felelősségre vonását kérte. Az elmarasztalás nem is váratott sokáig magára, Elphinstone-t ezentúl Szpiridonov tengernagy hatásköre alá rendelték, majd 1777. július 19-én oroszországi szolgálatából is elbocsátották.
Mivel a sorozatos összecsapásokban az orosz flotta is érzékeny veszteségeket szenvedett, Alekszej Orlov sürgetésére 1770 októberére a harmadik expedíciós hajóraj is megérkezett Minorca szigetéhez a dán származású I. N. Arf admirális parancsnoksága alatt. Az ő egysége hamarosan egyesült Orlov főerőivel, majd a cárnő utasításainak megfelelően a békekötésig a görög szigetek környékén maradt, és az év végéig húsz kisebb szigetet foglalt el a törököktől.
Az orosz flotta újabb hadjárata alatt természetesen a szárazföldi küzdelmek sem szüneteltek. Ezt bizonyítja, hogy 1771-ben Törökország mintegy százhúszezer katonát mozgósított Pjotr Rumjancev 1. hadserege ellen. A 2. cári hadsereg parancsnokává Pjotr Ivanovics Panyin grófot nevezték ki, aki – Ju.V. Dolgorukov és Mihail Mihajlovics Scserbatov herceg hadtestével közösen – a Krím félszigeti harcok irányítását kapta feladatul. A Zaharij Grigorjevics Csernisov gróf által kidolgozott haditervnek megfelelően a szárazföldi csapatok Perekop irányában támadtak, szorosan együttműködve az azovi flottával, amelynek élén Dmitrij Nyikolajevics Szenjavin altengernagy állt. A június 14-én megindított döntő támadás eredményeképpen a cári erők Perekoptól délre néhány óra leforgása alatt szétverték Szelim Girej tatár kán irreguláris könnyűlovasságát, aki ezután lóhalálában patrónusához, III. Musztafa szultánhoz menekült Konstantinápolyba. A Porta kénytelen volt jól kiképzett reguláris erőket vezényelni a helyszínre, és a hadműveletek irányítását a Krímben a kiváló katona hírében álló Ibrahim pasára bízta.
Az előretörő orosz csapatok Kercs, Jenikale, Kozlov és Tamany gyors elfoglalása után június 29-én már Kafa erődjéhez értek, amelynek pánikba esett helyőrsége hamarosan megadta magát. Ezután pedig viszonylag gyorsan bevették Szudak, Jalta, Aktirka és Bahcsiszeráj jól védett erődjeit is. Ezekkel az átütő sikerekkel magyarázható, hogy 1772 márciusában Mehmed pasa, a nagyvezír, a béketárgyalások megkezdését javasolta Rumjancev grófnak. A felek végül is asztalhoz ültek, de a május 11-én befejezett megbeszélések nem vezettek megegyezésre. Bár júliusban folytatódtak a tárgyalások Focşaniban, egy hónap múlva a nagyvezír visszahívta követeit, és emiatt ismét kútba esett az ésszerű megegyezés gondolata. 1772 végén aztán mégis újra tárgyalóasztalhoz ültek a felek Bukarestben, ahol 1773 márciusáig fegyverszünetet kötöttek.
Az elodázhatatlan megállapodást természetesen nagymértékben előmozdította Oroszország egyre nyilvánvalóbb tengeri fölénye a Földközi-tenger és az égei-tengeri szigetek térségében. 1772. május 8-án ugyanis elindult a negyedik expedíciós hajóraj Revalból (Tallinból) Vaszilij Jakovlevics Csicsagov és Mihail Tyimofejevics Konyajev admirálisok vezetése alatt. A flotta július 16-án futott be Minorca szigetére, majd augusztus 15-én Livornóba. Innen Csicsagov visszaindult Pétervárra, és a parancsnokságot Konyajev vette át.
Az új hajóraj befutása tovább fokozta Alekszej Orlov harci kedvét, és – mielőtt a kapudán pasa egyesíthette volna valamennyi erőit, mozgósíthatta volna az albániai és tuniszi flottáját, valamint a Márvány-tengeren és a Boszporusznál állomásozó egységeit – elég erősnek érezte magát a török megtámadásához. Elképzelése várakozáson felül sikerült, hiszen az október 28-ai, Patrasz szigete melletti összecsapásban az orosz tengerészek ismét döntő győzelmet arattak, másnap pedig Konyajev felgyújtatta az elmenekülni nem tudó, de még ellenálló török hajókat. A Patrasz melletti ütközet méreteit jól jellemzi, hogy a kapudán pasa huszonhét hajóját vesztette el, amelyeket egyhamar aligha lehetett pótolni.
Az 1773-as évvel elkezdődött az orosz–török háború második szakasza. Miután Törökország – főleg francia és angol sugalmazásra – nem volt hajlandó elfogadni a II. Katalin által javasolt feltételeket, többek között azt a követelést, hogy az orosz zászlók alatt közlekedő hajók szabadon áthaladhassanak a tengerszorosokon, a cári csapatok 1773 tavaszán felújították a hadműveleteket. Válaszul jelentős török erők keltek át a Dunán, hogy ott mérjenek vereséget Ivan Petrovics Szaltikov gróf hadosztályára. Számításuk azonban nem vált be, mivel Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730–1800) tábornok – korának kétségtelenül egyik legzseniálisabb hadvezére – váratlan és merész átkaroló hadművelettel elfoglalta Turtukaj (Tutrakan) erődjét, és ezzel elvágta a túlságosan magabiztosan előrenyomuló ellenséges erők utánpótlási vonalait. Szuvorov diadalát azzal tetőzte, hogy szuronyrohammal bevette Hirsovát, amelyet hatezer katona védett. A cári tábornok sorozatos győzelmei következtében az 1773-as esztendő katonai mérlege igen kedvező volt az orosz hadvezetés számára, hiszen sikerült megszilárdítania pozícióját a Duna bal partján. Ezzel párhuzamosan pedig az azovi flotta többször is megakadályozta, hogy a törökök csapatokat tegyenek ki a Krímbe vagy a Fekete-tenger partjaira.
A következő évben Pjotr Rumjancev két török erődöt, Ocsakovot és Kinburnt (ma: Ukrajna, Nyikolajev megye) akarta elfoglalni. Ezért a fősereget három részre osztotta, majd I. P. Szaltikov gróf és Alekszandr Ivanovics Glebov tábornok alakulatait a fenti erődök alá vezényelte. Szuvorov egységét pedig Sumlához irányította, amelynek helyőrsége végül kapitulálni kényszerült. Nem sokkal ezután, július 8-án Szuvorov alakulata egy negyvenezres török hadseregbe ütközött Kozludzsánál, amelyet Abdel Rezak pasa vezetett. Az ütközet elől kitérni már nem lehetett; a pasa könnyűlovassága hatalmas nyílzáport zúdított az oroszok első soraira. A kozákok elszánt rohama azonban visszaűzte az irreguláris egységeket, majd öldöklő kézitusa kezdődött. A janicsárok arcvonala sokáig nem ingott meg, ám a sorozatosan megújuló szuronyrohamok végül megbontották soraikat. A szultán legmegbízhatóbb alakulatai is fejvesztett menekülésbe kezdtek, de a kozákok szélsebes lovaikon csakhamar utolérték őket. Amikor estére a fegyverek zaja elült, a források szerint háromezer igazhitű harcos teteme borította a csatateret.
A kozludzsai csata után I. Abdul Hamid szultán és a török főparancsnok a tárgyalások újbóli felvételét javasolta az orosz hadvezetésnek. Rumjancev tábornok azonban világosan tudtukra adta, hogy csak az 1773. évi feltételek alapján hajlandó tárgyalni. Ezek a Krím, Kercs, Jenikale és a Fekete-tenger partvidékének Oroszországhoz csatolását tartalmazták. Ám Abdul Hamid szultán is tisztában volt azzal, hogy az oroszok kénytelenek tárgyalóasztalhoz ülni, mivel a Jemeljan Ivanovics Pugacsov vezette parasztháború (1773–1775) jelentős erőket vont el a hadszíntérről, és ezenkívül belpolitikai bizonytalanságot is okozott a központi kormányzóságokban.
Végül mindkét fél hajlott a kompromisszumra, és késznek mutatkozott a megegyezésre. A tárgyaló delegációkat Nyikolaj Vasziljevics Repnyin herceg, illetve Ahmed és Ibrahim pasák vezették. A hosszas alkudozások, valamint a kölcsönös engedmények után végül a békét egy Kücsük-Kajnardzsi nevű településen kötötték meg 1774. július 10-én. A szerződés értelmében a krími, a kubányi és más tatár törzsek függetlenné váltak Törökországtól. Oroszország megkapta a Krím félszigeten Kercs és Jenikale erődjeit, a Dnyeper torkolatánál Kinburnt, a Bug és a Dnyeper közötti területet, Azov és Kubány vidékét, valamint Nagy- és Kis-Kabardiát. A győztes jogot kapott ezentúl Azov megerősítésére, továbbá Törökország hozzájárult az orosz kereskedelmi hajók szabad áthaladásához a tengerszorosokon. A szultán ezenkívül elismerte még Oroszország védnökségét Havasalföld és Moldva felett, ráadásul vállalta négy és fél millió rubel hadisarc fizetését.
A Kücsük-Kajnardzsi-i béke Oroszországot egy csapásra fekete-tengeri nagyhatalommá tette, de megerősítette pozícióit a Kaukázuson túli területek birtoklásában és a Balkánon is. A fekete-tengeri „kijárat” megszerzése és a déli területek biztos védelme a tatár betörésekkel szemben megnyitotta a földesurak előtt e vidék termékeny sztyeppéit, lehetővé tette a mezőgazdasági termékek nagyobb arányú kivitelét, s ezzel a földesúri osztály gazdasági és politikai pozícióinak megszilárdítását eredményezte.
A Kücsük-Kajnardzsi-i béke megkötése után jó néhány török kísérlet történt a Krím félsziget visszacsatolására. Így 1776-ban például a szultán tízezer katonával támogatta az elűzött Devlet Girej kán akcióit Oroszország ellen. Vérszegény próbálkozásai azonban nem sok sikerrel jártak, mivel a tatár előkelőségek nem támogatták, és helyére az ambiciózusabb Sahin Girejt akarták ültetni. Az orosz haderő 1777 márciusában ért Perekophoz, majd megtisztította az egész Krím félszigetet a tatároktól. Mire Szuvorov tábornok Kafához ért, a török hadsereg már hajóra szállt, elmenekült Devlet Girej kánnal együtt. A tatár előkelőségek nyomására a török díván (államtanács) 1777. március 29-én Sahin Girejt ismerte el kánnak, és egyúttal újabb katonai akciók szervezésével bízta meg. Az összehangolt török–tatár támadás részeként 1777 őszén az ahtiari öbölben erős török egység akart partra szállni Hadzsi Ali pasa parancsnoksága alatt. Szuvorov azonban a parti tüzérség nehézágyúival addig lövette a kikötni szándékozó ellenséges flottát, amíg az vissza nem fordult.
1778 nyarán újabb török flotta kötött ki a Krím partjainál, Gaza Haszán és Hadzsi Ali pasák parancsnoksága alatt, de Szuvorov az orosz szárazföldi erők és a fekete-tengeri flotta gyors mozgósításával megint visszafordulásra kényszerítette a török hajóhadat. 1779-ben a szultán kénytelen volt Oroszországgal újabb szerződést aláírni, amelyben ismételten elismerte a Krím területének elszakadását a Portától. Ezt követően Sahin Girejt az orosz hatóságok Voronyezsbe telepítették át; az erről szóló megállapodás aláírására 1783. december 28-án került sor.
A Krím, a Kubány-vidék és Grúzia elvesztésébe persze a Porta aligha tudott könnyen belenyugodni, ezért 1787-ben ultimátumot nyújtott át a konstantinápolyi orosz követnek, Jakov Ivanovics Bulgakovnak, amelyben az alábbiakat követelték: 1. a Krím félsziget azonnali visszacsatolását; 2. Grúzia legyen török vazallusállam; 3. a fekete-tengeri kijáróknál a törökök ellenőrizhessék az áthaladó orosz hajókat. Ennek megfelelően a török támadási terv kettős célt tűzött maga elé: az orosz flotta megsemmisítését Herszonban, illetve a Krím és Moldávia irányából történő támadást Kubány és Ukrajna termékeny övezetei ellen.
Miután a konstantinápolyi orosz követ eljuttatta Pétervárra az ultimátumot, II. Katalin cárnő megtette a szükséges ellenintézkedéseket: jelentősen megerősíttette a Krím, a Kubány, az Azovi-tenger és az Észak-Kaukázus mintegy hatszázötven kilométeres védelmi vonalát. Fontos szerepet kapott az előkészületekben Herszon és Kinburn erődjének korszerűsítése, valamint a Sztavropoltól Tamanyig húzódó védelmi állások sürgős rendbehozatala. Az ultimátum átvétele után az orosz hadvezetés nyomban mozgósította az 1. (jekatyerinoszlavi) hadsereget Grigorij Patyomkin herceg, illetve a 2. (ukrán) hadsereget Pjotr Rumjancev parancsnoksága alatt. Megerősítették a krími és a kubányi hadtesteket, így létszámuk elérte a huszonöt-harmincezer főt. A Szunuha-folyó védelmét Mihail Kutuzovra bízták, aki azt a feladatot kapta, hogy a területet mindenáron védelmezze meg.
Oroszország az 1787–1791. évi újabb törökellenes háború idején nem tudott flottát küldeni a Földközi-tengerre, ebben ugyanis meggátolta Svédország 1788-ban indított támadása, valamint Anglia magatartása, amelyet az 1780-as tengeri fegyveres semlegesség elvének deklarációja váltott ki a szigetországban. (A cárnő kezdeményezésére kihirdetett nyilatkozat értelmében az észak-amerikai függetlenségi háború idején az európai államok hajói szabadon kiköthettek a harcoló felek partjainál, és – a fegyverek kivételével – mindenféle áruval kereskedhettek.) Ennek ellenére a Földközi-tengeren számottevő orosz haderő állomásozott: öt sorhajó, tizenkilenc fregatt és tíz kisebb hajó, összesen ötezer főnyi legénységgel. A háborúban Oroszország oldalán hadba lépett Ausztria is, de az osztrák csapatok szinte mindvégig passzívak maradtak, és a hadműveletek egész súlya a cári hadseregre nehezedett. Az orosz–osztrák közeledést ekkor nagyban elősegítette, hogy az 1778–1779. évi bajor örökösödési háború idején II. Katalin támogatta Ausztriát Poroszországgal szemben, és az 1779-es tescheni béke egyik garantálója lett.
A háború első jelentősebb eseménye Kinburn erődjének török ostroma volt, miután a flotta Haszán pasa parancsnoksága alatt megérkezett Várnából. Bár a hajókról ötezer főnyi egységet tettek partra, az ostrom szeptember 14-től mégis eredménytelenül folyt, mivel Szuvorov négyezer katonájával egymás után verte vissza a török rohamokat. Az október elsejei döntő összecsapás idején a támadók súlyos veszteséget szenvedtek, ám a hajókról leadott ágyútűz a védőknek is nagy veszteséget okozott.
Az 1788-as év középpontjában Ocsakov török erődjének ostroma és bevétele állt. Ennek előzményeként 1788 májusában mozgósították a jekatyerinoszlavi és az ukrajnai hadseregeket, valamint a fekete-tengeri orosz flottát. Júniusban aztán Grigorij Patyomkin a fősereggel a szárazföld felől bekerítette Ocsakovot. Közben június 7-én, 17-én és 18-án a török flotta több ízben is sikertelenül támadta az orosz tengeri erőket. A harcok során a török flotta harminckét hajót vesztett, hat pedig fogságba került. Ezt követően Haszán kapudán pasa újabb hajórajt küldött Ocsakov felmentésére. Patyomkin herceg ekkor parancsot adott Nyikolaj Dmitrijevics Vojnovics admirálisnak, hogy próbálja megállítani a török flotta előrenyomulását. A szultáni hajóhad ravaszul kitért az ütközet elől, és helyette a nyílt tengerre vonult, hogy ott verje szét ellenfelét. Feodoszija mellett ütközött meg a két hajóhad: az összecsapás orosz győzelemmel ért véget, de Haszán pasa haderejével július 29-én még Ocsakov felmentésére tudott sietni.
Az orosz flotta főparancsnoka, N. D. Vojnovics, ekkor módfelett határozatlanul intézkedett, és csak november 4-én indult el Rumélia partjaihoz, hogy elvonja Ocsakov védelmétől a török flottát. Miután ez megtörtént, 1788 decemberében sor kerülhetett az erődítmény ostromának döntő szakaszára, hiszen Haszán pasa hajóinak gyilkos ágyútüze immár nem fenyegette az ostromlókat. December 6-án indult meg a végső roham, amelynek eredményeként orosz zászló került Ocsakov erődjére. Kilencezer-ötszáztíz török esett el, négyezer került fogságba, és a győztesek háromszáztíz ágyút zsákmányoltak.
1788 májusában Franz Coburg herceg osztrák csapatai is megérkeztek a hadszíntérre, de Moldáviában és Havasalföldön nem sok sikerrel jártak a szövetséges alakulatok hadműveletei. Decemberben Wenzel Anton Kaunitz kancellár levélben tájékoztatta a cári udvart, hogy Ausztria – a fokozódó osztrák–porosz ellentétekre hivatkozva – a háború beszüntetését kívánja. Mindezek ellenére a következő esztendő is fényes orosz győzelmeket eredményezett, hiszen június 21-én Coburg és Szuvorov szövetséges csapatai Focşani mellett megtámadták a megerősített török tábort, és súlyos vereséget mértek rá.
Az 1789-es év legjelentősebb győzelmét a Rimnicul folyó mellett aratták a szövetséges orosz–osztrák csapatok szeptember 11-én, amikor Szuvorov és Coburg herceg kitűnő együttműködési készségről tett tanúbizonyságot. Az összecsapásban ugyanis Szuvorov előbb elsöprő győzelmet aratott a jobbszárnyon, majd a szorongatott helyzetben lévő Coburg herceg segítségére sietett. Közös erővel szorították vissza a négyszeres túlerőben lévő törököket, akik közül a menekülés során sokan fulladtak a mély vizű folyóba. A szövetségesek diadalának súlyát jelzi, hogy az egykori százezres török hadseregből – a források szerint – csak tizenötezren jutottak el Brailába. Az év során az orosz csapatok – Patyomkin herceg fővezérletével – további győzelmeket arattak Bengyeri, Akkerman (Belogorod) és Hadzsibej (Odessza) erődjeinél, amelyek helyőrsége katasztrofális vereséget szenvedett.
Az 1790-es esztendőben Anglia és Poroszország ellenséges magatartása súlyosan megnehezítette Oroszország katonai helyzetét. 1790. január 19-én ugyanis Poroszország szövetséget kötött Törökországgal, és megállapodásuk szerint III. Szelim (1789–1807) szultán – seregeinek győzelme esetén – visszakapta volna a Krím félszigetet, a poroszok viszont jogot tarthattak Danzig területére. Ennek megfelelően Poroszország negyvenezer katonát mozgósított a Baltikum térségében és ugyanannyit Sziléziában. A poroszok katonai lépéseit támogatta Anglia kormánya is, és két flottát mozgósított Oroszország ellen. A cári kormányzat mégis viszonylag szerencsés helyzetben volt, hiszen a nyugat-európai államok figyelmét alaposan elvonták a francia forradalom vérzivataros eseményei.
1790. augusztus 3-án Oroszország békét kötött Svédországgal, és ezzel befejeződött az 1788-tól tartó katonai konfliktus. Ezt követően Patyomkin herceg ugyancsak békét javasolt a Portának, de az Anglia és Poroszország nyomására sem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. Az orosz hadvezetés ekkor újabb katonai akciókba kezdett a Duna bal partján, ahol szinte leküzdhetetlen akadálynak tűnt számukra Izmail erődje. A német és francia hadmérnökök által megerősített erődöt ugyanis 12 kilométeres sánc, 7 hatalmas bástya, 265 ágyú és 35 000 főnyi helyőrség védte. A sáncokkal és mély árokrendszerrel védett Izmail elfoglalására Patyomkin 31 000 katonát, 600 ágyút és az úgynevezett limanyi flottát – Ivan Vasziljevics Gudovics és a nápolyi születésű, spanyol származású José de Ribas (oroszosan: Joszif Mihajlovics Deribasz) tengernagyok parancsnoksága alatt – küldte. Az első próbálkozások november 23-án és 24-én sikertelennek bizonyultak, ezért 25-én Patyomkin herceg Alekszandr Szuvorovot nevezte ki főparancsnokká, és egyben Deribasz flottáját is az ő irányítása alá rendelte. Szuvorov december 2-án érkezett Izmailhoz, és energikus intézkedései nyomán december 7-ére a csapatok felkészültek az ostromra. Az orosz fővezér ezután felszólította az erőd parancsnokát, Mehmed pasát a vár átadására, de az elutasította az ajánlatot. December 10-én került sor a döntő rohamra, miután az erőd sáncait és falait Deribasz hajóinak ágyútüze alaposan megrongálta. A hajnali szürkületben indult meg a támadás, és mire megvirradt, az ostromlók több helyen feljutottak a falakra, ahol kegyetlen kézitusa bontakozott ki. A. V. Szuvorov, M. I. Kutuzov, Vlagyimir Szemjonovics Lvov, Matvej Ivanovics Platov, Jevgenyij Ivanovics Markov és Nyikolaj Dmitrijevics Arszenyev tábornokok katonái fáradhatatlanul rohamozták a meredek falakat, amelyeket az iszlám fanatikus harcosai utolsó leheletükig védelmeztek. Csak délutánra sikerült felszámolni a védők utolsó ellenállását, majd a győztesek ünnepélyesen birtokukba vették az erődöt. A bástyákról ledobálták a török félholdas és lófarkas zászlókat, s helyükre a cári lobogók kerültek. A törökök katasztrofális vereségét 26 ezer halott, 9 ezer fogoly, valamint a győztesek kezére jutott 265 ágyú, 42 hajó és 345 zászló jelezte.
A ragyogó szárazföldi sikerekkel egyenlő értékű győzelmeket aratott az orosz flotta is, a legendás Fjodor Fjodorovics Usakov (1744–1817) admirális irányítása alatt, aki elvetette a tengeri ütközet ósdi „sortaktikáját”, és ehelyett a döntő csapást az ellenséges zászlóshajókra összpontosította. Usakov minden ütközetében igen eredeti taktika alkalmazásával mutatott iskolapéldát: újszerűsége és szokatlansága következtében rendszerint zavarba ejtette a kapudán pasa beosztott parancsnokait. Ez történt 1790. május 21-én is, amikor Usakov egysége váratlanul Szinopéhez vitorlázott, és ott mindent elsöprő támadással a török flotta csaknem összes hajóját elsüllyesztette. Amikor pedig július elején arról értesült, hogy a szultán új hajórajt vezényelt a hadszíntérre, Deribasz egységével közösen oldalba támadta azt. Bár az ellenség több hajóját megcsáklyázták, néhánynak mégis sikerült egérutat nyernie. Egy hónap múlva újabb fényes győzelmet aratott Usakov a Tendra-sziget melletti ütközetben (a Fekete-tenger északnyugati partvidékén) is, amikor a Hadzsibejből (Odesszából) kiinduló orosz flotta „menetből” támadta meg az ellenséget, anélkül, hogy végrehajtotta volna hajóinak – a korabeli szabályzatok által előírt – harci rendbe való átcsoportosítását.
Az 1790-es év tehát szárazföldön és tengeren egyaránt orosz fölényt hozott, de a cári diplomáciát váratlan fordulat érte Ausztria részéről. 1790. szeptember 19-én ugyanis Ausztria különbékét kötött Törökországgal (reichenbachi megállapodás), bár Szuvorov csapatai újabb fényes győzelmeket arattak. A tengeren pedig 1791. július 31-én Usakov hajóhada a Kaliakra-fok melletti ütközetben ugyancsak szétverte Huszein kapudán pasa flottáját. Az összecsapás során Fjodor Usakov ismét új taktikai fogást alkalmazott: a part felől támadott, és így verte meg a számbeli fölényben lévő török hajóhadat. 1791 őszén – a háború folytatása mellett kardoskodó angolok tanácsa ellenére – Törökország mégis kénytelen volt béketárgyalásokat kezdeni. Az október és december közötti megbeszéléseken orosz részről Grigorij Patyomkin herceg (majd halála után Alekszandr Andrejevics Bezborodko kancellár) vett részt. A török tárgyalóküldöttséget Abdul pasa és Ibrahim Iszmet bég vezették. Az 1791. december 29-én aláírt iaşi-i béke Oroszországhoz csatolta a Fekete-tenger partvidékét a Déli-Bugtól a Dnyeszterig. A szerződésben III .Szelim szultán elismerte az 1774-es Kücsük-Kajnardzsi-i békefeltételeket, lemondott Grúziáról, kötelezte magát, hogy betartja a megállapodás pontjait a dunai fejedelemségeket illetően, és ünnepélyesen lemondott Ocsakov erődjéről. A iaşi-i béke értelmében a Fekete-tenger egész északi partvidékének megszerzése erősítette Oroszország stratégiai helyzetét, új tengeri utakat nyitott meg előtte, elősegítette a délorosz területek benépesítését és gazdasági hasznosítását.
II. Katalin és a török félhold küzdelme tehát a cárnő győzelmével ért véget, ami sikeres külpolitikájának újabb megnyilvánulása volt. "Észak Szemirámisza" (ahogyan Voltaire nevezte) – uralkodásának harmincnégy éve alatt – mintegy félmillió km2-rel növelte az Orosz Birodalom területét és immár valóban komolyan kellett venni azon kijelentését, miszerint: Európában egyetlen ágyút sem süthetnek el az orosz cár tudta és beleegyezése nélkül.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969