2013. I-VI
 

Kormányzati terv a magyar vidék jövőjéről - Az "Új Magyarország Vidékfejlesztési Stratégiai Terv" (2007-2013)
Nagy Bálint

(Társadalmiérdek-nézőpontú elemzés) Meg sem merem becsülni, hogy az utolsó hét évben hány, hasonlóan nemzetinek, meg stratégiainak „becézett” programot volt módunk „megfejteni”. Igen, megfejteni, mert a Kádár-korból örökölt, hivatalos bikkfanyelvbe bújtatott stílus, a semmitmondás és az újabb keletű uniós frazeológia keveredett benne, ami a vidéki ember számára érthetetlenné tette tartalmát ott is, ahol volt ilyen. Az elszegényedett vidéki munkanélküliek, a kisegítő gazdasággal magukra hagyott új zsellérek, felismervén, hogy az uniós belépést követő időkre ígért tejjel mézzel folyó Kánaánból nem lesz semmi, két dolgot kényszerültek megérteni mindabból a szóáradatból, amely a tömegtájékoztató eszközökből rájuk zúdult.
Az egyik az volt, hogy a három és fél hektárosnak kifundált „átlagbirtokán”, amelyen gépek és infrastruktúra nélkül maradt, az uniós piac nagy, liberális versenyében számára a gazdasági pusztulás megkerülhetetlen perspektíva. Ezért akkor jár a legjobban, ha igénybe veszi az államháztartás helyzetének romlásával egyenesen arányosan értéktelenedő „járadékocskát”, és minél hamarább a szociális szféra állami „eltartottai” – a nyugdíjasok, a betegek, a fogyatékossággal élők, a munkanélküli segélyezettek – közé „furakodik”. A regnáló technokratákat persze agitprop hevületükben a legkevésbé sem zavarja, hogy a szomszéd Ausztriában, Svájcban, Észak-Olaszországban hasonló átlagbirtok tulajdonnal módos vidéki lakosság él. Természetesen e birtokrendszerrel összhangban lévő agrárpolitikával, valódi érdekvédelemmel, elsősorban önkormányzati, Hangya-modellű, vagy gazdaköri piaccal, több irányú (multifunkcionális) tevékenységgel. Vagyis az Európai Unió Fischler által képviselt vidékfejlesztési politikájával.
A stratégiai terv másik alapelve, hogy a vidék felemelkedésének mindennél fontosabb előfeltétele a mezőgazdasági nagyüzemek versenyképességének biztosítása. ”Mert csak ez képes megtartani a vidék népességét”. Ennek két fő biztosítéka, egyrészt, a „teljesítőképesség” 70–80 százalékának eléréséhez, az eszközállomány többszörösére emelése. Ebből következő harmadik alapelv: eme igény kielégítése érdekében „versenyképes üzemméret” kialakítása. Az üzemi koncentráció növelése, tűzzel-vassal. A diktálókat egyáltalán nem zavarja, hogy ez a jelszó Amerikára, különösen Dél-Amerikára érvényes.
Európában még mindig a támogatások versenye folyik. E támogatások összege messze meghaladja a várható piaci nyereséget. Ezért a termelés itt a támogatásokhoz alkalmazkodik, nem a piachoz. (Lásd a hazai gabona-, olaj-, fehérje és rostnövények termelését!) Amint látni fogjuk, az Unióban paradigmaváltás történik. Ezért mára, a harmadik és utána következő pillérek váltak fő támogatási iránnyá. Megint egyszer, velünk szemben.
Mivel az Európai Unió agrár- és vidékfejlesztési irányelveinek globalista kétarcúsága az alapja a hazai nagyüzemi agrártechnokrácia egyre inkább kiteljesedő uralmának, nyomatékosan hangsúlyozom, hogy elemzésem megállapításai az Európai Unió agrárpolitikájának össztársadalmi érdekhez való viszonyára is (sőt, arra kiemelten) vonatkoznak. Az alábbiakban tárgyalandó, az Európai Unió által is befogadott stratégiai programot az álságos közös szándék summázatának tekintem.
Az elemzés nézőpontját Soros György „Az újragondolt kapitalizmus” című, legújabb művének alapgondolata szerint határoztam meg. Mondanivalójának posztulátumát a következő Sorostól származó idézet összegezi: „a piaci fundamentalizmus hamis és veszélyes ideológia. …a piaci fundamentalisták továbbra is azt hiszik, hogy elméletük megalapozott tudományos elméletekre épül, és nem csak a közgazdaságtanra, hanem a legerősebb megmaradásának darwini elméletére is. Ugyanakkor azzal, hogy a magánérdeket a közérdekkel azonosítják, az önérdek hajszolását erkölcsi minőséggel ruházzák fel. De ha a reflexivitás elmélete igaz, és a pénzügyi piacok nem törekednek az egyensúlyi állapotra, akkor a magánérdek és a közérdek közé nem lehet egyenlőséget tenni. A csupán a saját szabályai szerint működő pénzügyi piac hajlamos arra, hogy már a társadalmat is felkavaró szélsőségek irányában csússzon el.
Még alapvetőbb hiba erkölcsi minőséggel felruházni a piaci mechanizmusokat. A piac egyik alapvető vonása ugyanis éppen az, hogy amorális, azaz az erkölcsi megfontolások nem befolyásolják a piaci árakat. Ez hozzájárul a piacok hatékonyságához: lehetővé teszi, hogy a résztvevők a társadalmi hatások figyelembevétele nélkül maximalizálják a profitot. Ám – épp a piacok amorális jellege miatt – nem hagyhatjuk teljesen a kezükben a források elosztását. A társadalom felbomlik, ha a közérdeket nem veszik figyelembe.
Itt kell kitérnünk a szabályalkotás és a szabálykövetés közötti különbségre. A piac szereplőiként mindaddig szolgálhatjuk önös érdekeinket, amíg betartjuk a szabályokat. De szabályalkotóként már a közös érdeket kell előtérbe helyeznünk – és egy demokráciában mindannyian szabályalkotók vagyunk. Amikor a piaci fundamentalisták azt állítják, hogy a közérdeket az szolgálja a legjobban, ha hagyunk mindenkit, hogy önös érdekeit kövesse, akkor épp a fent említett különbséget szüntetik meg. Azok pedig, akik ezt a kézenfekvő ideológiát magukévá teszik, minden további fenntartás nélkül megszegik majd a szabályokat, ha az érdekük azt kívánja. Az eredmény pedig nem a tökéletes verseny lesz, hanem a csaló kapitalizmus, ahol a gazdagok és hatalmasok erkölcsileg is igazolva élvezhetik kiváltságos helyzetüket.
A piaci fundamentalisták úgy gondolják, hogy az önös érdekek kollektív hajszolása, mind a hazai, mind a nemzetközi szintéren gazdasági stabilitást eredményez. De a mostani felfordulás azt mutatja, hogy az erkölcsi elvek és társadalmi megfontolások mellőzése – akár kormányok, akár könyvelők részéről – elképesztő mértékű instabilitást okoz. Minél erőteljesebb hatással vannak a piac történései a résztvevők értékeire, annál bizonytalanabb lesz a rendszer.” Eddig az idézet. .” (Soros, 2006: l.)
Az idézett szerző alaptételeit, sem az értelmiségi, sem a tudományos elit nem illetheti „antiglobalista” billoggal, már csak azért sem, mert elméletileg is a legfelkészültebbek közé tartozó, egyik legsikeresebb pénzpiaci „befektető”, pénzpiaci guru. Soros György, aki a pénzpiac uralta globális piacgazdaság egyik legnagyobb haszonélvezője, szükségét érzi kimondani, hogy a termelés-központú vagy klasszikus kapitalizmus értéktörvény uralta, legfeljebb extraprofit szintet megengedő „gazdasági erkölcse” elsorvadt. Helyette a globális uralomra törő, társadalmilag ellenőrizhetetlen, spekulatív alapú globális pénzpiac, a profitmaximalizálás erkölcstelen törvénye uralkodik. Ahol a nyeremény a spekulatív blöffre,(kockázatra) az emberi kapcsolat pedig a bizalmatlanságra épül. Ez ellen a társadalomnak, de különösen a nemzetállamnak – ha nem akar pozdorjává válni – korlátozó szabályozással és az elosztási rendszer korrekciójával kell védekeznie. Ami a legfontosabb: „éppen a piacok amorális jellege miatt, nem hagyhatjuk teljesen a kezükben a források elosztását”.
Mivel az uralmon levő szociálliberális politikai-hatalmi elit, legújabb kommunikációs rohamával éppen most készül feláldozni a globális piac oltárán az elosztási rendszerek utolsó – alkotmányos állami feladatokat ellátó – elemeit, (oktatás, tudomány, egészségügy, nyugdíj, kultúra), egy pillanatra álljunk meg, és tegyünk fel néhány kérdést!
1. Meg van-e győződve az Olvasó arról, hogy a politikai elit minden gazdasági szabályozó aktusában a társadalmi érdeket érvényesíti? Egyáltalán: döntései előtt végez-e erre vonatkozó vizsgálatot? Tudatában van-e annak, hogy mi a különbség a két rendszer, vagy, legenyhébb értelmezésben, a rendszer két szakasza között?
2. A világ társadalom-gazdasági rendszerében végbemenő – az alaptörvény megváltozásáig ható – változások, miért nem késztetik a magát nemzetinek nevező közgazdasági és társadalom-tudományi elitet valódi, tényfeltáró vitára, és ezzel kapcsolatos következtetések levonására? Milyen társadalmi megoszlás és tagozódás következik be, a túlnyomórészt pénzpiaci spekuláció eredményeként szerzett „maximális profit” törvénye által vezérelt piacközpontú társadalom-gazdasági rendszerben? Milyen tudomány az, amely ezt nem képes felmérni? Ha viszont felmérte, akkor miért nem tud róla az olvasó? Tudomány-e az, ami elhallgat, sőt elhallgattat, avagy érdekből tudatosan hazudik, vagy következtetéseit, eredmény-értelmezését manipulálja?
3. Egy fenti karakterű globális erővel szemben, a nagyon is lokális nemzeti kis- és középvállalat számára, mit jelent a szabad verseny? Pl. mennyire „egyenlő” az esélye a globális vállalattal szemben a globális piacon, a kis- és középvállalatokból álló gyógyszertáraknak, vagy a gazdáknak? Mi a nemzetgazdaság sorsa, a piac korlátlan uralmát biztosítani szándékozó liberalizmus uralma alatt? Vajon a kormánynak az Audi magyarországi leányvállalatával szemben mutatott előzékenysége, a neki nyújtott adókedvezményekről folytatott tárgyalásokon, és ezzel szemben a közembert sújtó megszorításokkal kapcsolatban tanúsított betonkemény kérlelhetetlensége, nem a tőkének alárendelt, „helytartói” jellegű kormány kialakulását jelzik-e? Más-e a trend az Unión belül maradva, ha ott a közös politika nem Soros útmutatásához igazodik? Ami pedig az alapkérdést illeti, vajon mit takar a liberálisok által mániákusan stratégiai célként emlegetett versenyképesség – mint nemzetgazdaság fejlesztési kategória – fogalma? Használata vajon nem a globális tőke profitmaximalizáló törekvésének korlátlanságát célozza-e?
4. Miért van egyre több embernek – akár a múlt rendszerben – kettős, egy hivatalos és egy magánvéleménye? Miért nem szabad nyíltan kimondani, hogy a globális piacgazdaságban nem a szabad verseny a stratégiai cél, hanem a szabályozás útján elért nemzeti túlélés? Milyen jogon hallgatjuk el ennek okát az ország polgárai előtt? Vajon miféle erő kényszeríti a társadalmat egy sor „kényes” (pl. rendszerváltással, birtokrendezéssel összefüggő) kérdés – a maffiavilágban megszokott– „elhallgatására”?
5. Vajon megfelel-e a magyar agrárpolitika a Soros által leírt, egyébként nyílt vitában cáfolhatatlan megállapításoknak? Ha nem, milyen szerepe van ebben, a magyar technokrata értelmiségnek?
II.
Egy ágazati stratégiai terv társadalmi érdekű elemzése mindezen kérdésekre nem adhat választ, de modellként sok mindent bemutat.
Soros álláspontját elfogadva, a társadalom-gazdaság alapkérdése, hogy egy, a társadalmi támogatások elosztásával foglalkozó nemzetstratégiai koncepciónak a globális piacgazdaság társadalmi- gazdasági viszonyai között a vállalati vagy a társadalmi érdeket kell- e képviselnie?
Meggyőződésem szerint minden vállalkozásoknak szánt állami vagy nemzetközösségi támogatásnak, vagy a vállalatok érdekét védő - más oldalról a társadalomra közvetett többletkiadást terhelő - pl. piacvédelmi intézkedésnek, valamilyen pontosan definiálható, közvetett, vagy közvetlen társadalmi érdeket kell szolgálnia, elérnie. Ahol ilyen nincs, ott a társadalmi érdek címén folyósított dotáció korrupt, társadalomellenes. Ezt a társadalom a tulajdonában lévő vagyon nagyságával fordított arányban tűrheti. Ezért a társadalom-gazdasági folyamatok irányát és arányát meghatározó stratégiai terveket, csak nagyon széles társadalmi előkészítés után, 75 százalékos parlamenti többséggel lenne szabad elfogadni.

(Ördög a részletekben) Az Új Magyar Vidékfejlesztési Stratégiai Terv – sem következtetéseiben, sem törekvéseiben – nem új. Szervesen illeszkedik azoknak a koalíciós törekvéseknek a sorába, amelyeket az agrár- és vidékfejlesztési operatív programok (AVOP) és minden, hozzájuk hasonló koalíciós koncepciók képviseltek. Vagyis a készítésük formálisan megfelelt a bevezetőben felsorolt rendeleteknek és határozatoknak. Ettől azonban a tervezet nem nemzeti és nem is társadalmi. A liberális elvek mindenhatóságával vitába szállni merészelő „nemzeti” értelmiségi elitet (lásd: Professzorok Batthyány Körét, a zöld-, bio-, és ökoszervezeteket, a kistelepülési önkormányzatok szövetségét, az érdekképviseletek közül a MAGOSZ-t, egy sor állattenyésztési ágazati érdekképviseletet, a Hangya-központ körül kialakult közösségeket, az Energia 2000 Társulatot és sok más, éppen a nemzeti társadalom és a vidék érdekét zászlójukra tűző civil mozgalmat stb.) kirekesztették a stratégia meghatározásából. Összességében, e stratégia száműzte a teljes politikai és társadalmi nemzeti vagy („népi”) oldal véleményét és érdekérvényesítését. Álláspontjukat és alternatív javaslataikat említésre sem méltatták. Ezek a mozgalmak e tervet soha el nem fogadták és el nem fogadják. Ezek szerint az új Magyarország és a magyar vidék modellje csak egyszínű, liberális társadalom-gazdasági lehet.

(Kiindulópontok) A fejezet manipulatív. Magyarországnak nincs nemzetileg elfogadott agrár- – és benne ágazati struktúraváltással kapcsolatos – stratégiája. Hogy a tervnek mi a rejtett célja, azt még bizonyítjuk. Az azonban az Európai Unió Tanáccsal folytatott „nagyon koncentrált agrárdiplomáciai offenzíva” (Gőgös 2007) kapcsán közzétett uniós véleményből is kitűnik, hogy a terv ellentétes a lisszaboni célkitűzésekkel és a göteborgi elvekkel, de a Tanács álláspontjával is. Ez utóbbiak ugyanis a hazai kormányzati és globális agrárlobby erőszakos és korrupt törekvéseitől lényegesen eltérőek. Hogy miért? Mindenekelőtt azért, mert nem a további fosszilis inputnövelésre irányuló erőfeszítések vonalán vélt, de soha meg nem határozott versenyképesség, globális érdeket elleplező jótékony ködébe burkolóznak. Ehelyett a vidék népességeltartó képességének fejlesztése, a vidék harmadlagos ágazatcsoport irányú diverzifikációja és a környezetmegóvás, összességében a vidéki munkahelyteremtés irányába ható harmadik, negyedik és ötödik pillérek elsődlegességét célozzák.
A mi agrárlobbynk azonban az utolsó támogatási forintig védi felettese érdekeit. Politikai államtitkárunk 2006. december 6-án a következőkben nyilatkoztatta ki a magyar nép – általa feltételezett – akaratát, amely akarat mellesleg ellentétes az Unióéval: „Mi az egyes versenyképességi tengelyre az összforrás, 47 százalékát szánjuk, mert több területen is jelentős modernizációt tervezünk. Egyrészt, korszerűbbé kell tenni a hagyományos szántóföldi struktúrát, elsősorban a mezőgazdasági energiatermelésben és az egyéb technológiák alkalmazásában. Hatékonyságjavulás kell az állattenyésztésben is, hiszen az elavult gazdálkodási színvonal már belső piacainkat is veszélyezteti. A zöldség és a gyümölcstermesztésben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a jobb feldolgozottságú, nagyobb hozzáadott értéket képviselő friss termékek iránt növekszik a kereslet, az európai és a világpiacon. …Ezért a gazdálkodók jelentős részének a szántóföldi termelés helyett magasfóliás, üvegházi technológiára kellene átállnia, ahol fel kellene használni a hazai termálenergia-kincs lehetőségeit is.”
Ez aztán a kidolgozott konkrét stratégiája a magyar vidék felemelkedésének! Nem is beszélve a kristálytiszta fogalmazásról!
A tervben azonban, amint látni fogjuk, a kis és közepes családi gazdaságok támogatását, egészében átsöprik a harmadik pillér keretére. Ugyanúgy, mint a területfejlesztés egyes tételeit is.
A nálunk rendszeressé váló átértelmezés és a gépfejlesztés irányú kirablás már a koncepcióban el van rejtve. Amint bizonyítani törekszünk, ez a terv az amúgy is felesleget raktárra termelő, legmagasabb fosszilis inputhányaddal dolgozó GOFR tömegtermelés fejlesztését tartja a vidéki munkahelyteremtés és felemelkedés egyetlen és kizárólagos útjának. (Lásd: SAPARD, LEADER, EMOGA és agrár környezetgazdálkodási stb. keretek /„technikai fejlesztés”/ gépvásárlás célú kifosztása.)

(A dokumentum valódi célja) A dokumentum valódi célja, a globális függőségű magyar agrárlobby közösségi támogatások lecsapolását célzó törekvéseinek törvényesítése. Ismét a vidéki népesség érdekeinek sérelmére. Erre szolgál a Tanács által – a fejezet első három bekezdése alapján – ígért ötven milliárd euró, látszólag a vidék társadalmi célú projektekkel elérhető keretnek, a további bekezdésekben felsorolt nemzetinek meg országosnak feltüntetett célokra történő becsatornázása. A stratégia kidolgozása a régi pártállami tapasztalatok és módszerek felhasználásával, az előbbi fejezetben megfogalmazott rejtett cél érdekében történt. A munkában sokan részt vettek, de az eredmény a „győztes mindent visz” elve alapján „társadalmasodott.”

(Stratégiai jövőkép) Ez a stratégiai tervnek – a tömegkommunikáció tekintetében döntő hatású – fejezete. Feladata az lenne, hogy az olvasó szemében egységes képet adjon, a tervben felvázolt teendők összhatása eredményeként kialakuló agrár- és vidékgazdaság rendszeréről. Adott esetben különös tekintettel a konvergencia követelményeire és a hosszú távú ökológiai fenntarthatóság elvének maradéktalan érvényesülésére.
A Tisztelt Olvasóra bízom, milyen vidékképet láttat vele ez a fejezet. Mivel azonban a felvázolt kontúrok, különösen az energia-transzformáció eredményeinek fényénél, egymásnak radikálisan ellentmondóak, sőt, egymás hatását kioltó trendeket mutatnak, nézzük meg őket egyenként.
„A stratégián alapuló program megvalósításával Magyarország az európai mezőgazdasági modellt kívánja tovább folytatni, amelynek keretei hazánkban már megszilárdultak: létrejött a multifunkcionális mezőgazdaság, megindult a vidéki térségek összehangolt, a forrásokat és fejlesztési elképzeléseket integráló fejlesztése, és egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a fenntarthatósági szempontok, az élhető környezet megteremtése, s egyfajta szolgáltatássá, a szélesebb társadalom számára a környezeti szempontokat érvényesítő agrárgazdálkodás”. ”(Redaktori megjegyzés: Ettől „hadova.” A megindult állítmány alanyai. Egyébként idézet)
A kérdésben járatos embernek, miközben az ilyesfajta szöveget olvassa, a „plebszet” mélyen lenéző pártkongresszusi szólamok jutnak az eszébe, felmegy a vérnyomása. Mert azt gondolja, demokráciában ilyen hadova nem lehetséges. Nem akarja elhinni, hogy itt demokratikus „köntösben” a kádárizmus folytatódik.
Tegyünk egy pillanatra úgy, mintha a deklarációt szó szerint vennénk. A legelső stratégiai tézist értelmezzük a továbbiakban a terv elsődleges stratégiai céljának! Ennek megfelelően, tekintsünk fokozottan támogatandó mezőgazdasági kisüzemnek minden 3–5 hektár területtel és 4 számosállattal rendelkező egyéni gazdaságot. A jövőképben tekintsük célnak, hogy ennek 20 százaléka munkaintenzív ágazatokkal és Hangya Szövetkezeti közösségekkel, különleges minőségű hungarikum vagy védett termék feldolgozással foglalkozik. A középarányosan 47 hektár területű családi gazdaságot tartsuk stratégiai birtokformának! Ennek minden, az Európai Unió Tizenötöknél érvényes, közvetett örökösödési, birtokjogi és birtokvédelmi rendszerével együtt. 200–500 hektár közötti határral, vezessünk be birtokkorlátozást! Kérjük számon a kormánytól tájegységi pontossággal, a működőképes „multifunkcionális mezőgazdaság” kiépített modelljeit és gyakorlati eredményeit! Meg azt, hogy mire költötte az e célra lehetőséget jelentő pénzügyi kereteket!
Egyben valljuk be neki töredelmesen, azon eléggé el nem ítélhető gyanúnkat, hogy a parasztság elmúlt ötven év alatt négyszeri kifosztása után, most a végleges kirekesztését készítik elő. Vagyis nem a népességeltartó képesség vezérelvű, multifunkcionális, hanem a globális tőke számára szabad prédaként kezelhető, latin-amerikai mintájú, globális, eszközintenzív, óriásüzemi mezőgazdaságot fejlesztenek. Amelyben társadalmi támogatással megvásárolt drága nyugati holtmunkával kiszorítják, ezért újabb társadalmi terhet jelentő munkanélküli segéllyel butulni hagyják, az olcsó hazai munkaerőt.
Más, különösen a népességhez viszonyítva kis művelésre alkalmas területtel rendelkező népek is, az önellátáshoz szükséges termésátlag maximalizálása érdekében fizetnek támogatást (így van ez például Japánban). Azonban csak a saját belső fogyasztás határáig. Az exportot, amely a társadalmi veszteséget növelné, vagy teljes egészében megtiltják, vagy pedig nagyon kemény ellentételezés mellett engedélyezik.
Mi ezt, vagyis az adófizetői pénzekből finanszírozott támogatások exportját tekintjük a „konvergencia” stratégiai megoldásának. Vajon mi ebben a tudományos, és kit szolgál itt a politikai osztály?
Egyben nyomatékkal kérdezzük: milyen eréllyel kívánják érvényesíteni e tervben a gazdasági és ökológiai fenntarthatóság elveit. Különös tekintettel a GOFR-növények további bioenergetikai célú termesztésére és az állattenyésztés továbbra is iparszerű irányba mutató fejlesztésére stb. Ebben a tervben ugyanis, ahogy a továbbiakban bizonyítjuk, a fenntarthatóság, mint szándék, csak megtévesztő deklarációként található.
Mikor hasznosul a társadalom széles rétegei számára nyújtott szolgáltatás formájában a ma még bemutatónak is kevés százhúszezer hektár ökológiai rendszerben művelt terület, illetve környezeti szempontokat érvényesítő agrárgazdálkodás? Főleg, hol van ez az irányzat e terv homlokterében?
Miután e kérdésekre konkrét válaszokat kapunk, és kormányunk a társadalom által e célra rendelkezésére bocsátott támogatási keretekkel gazdaságtípusonként fillérre elszámol, vizsgáljuk meg, milyen eredményeket várhatunk a magyar vidék sajátosan legfontosabb gondjának megoldásában. Mit készül tenni a regnáló hatalom „a vidéki térségek alacsony foglalkoztatottságából, ezáltal alacsony jövedelmi szintjéből fakadó társadalmi feszültség kezelése” érdekében?
III
(Kiváló mezőgazdasági adottságainkról és az „integrátorokról.) A stratégiai jövőkép elsődleges eleme „… a jó mezőgazdasági adottságokra alapozó, versenyképes, a térség kistermelőinek szolgáltatásokat nyújtó, azokat integrációval segítő, a helyi társadalom formálásában aktív szerepet vállaló mezőgazdasági üzemek támogatása”.
Íme a Kádár-kori pártkongresszusok manipulatív tolvajnyelvének, a csüggedt vidéki embert zavaros nyelvezetével még jobban letaglózó feltámadása. Nem másról van itt szó, mint az agrárlobby érdekeit megkérdőjelezhetetlenné misztifikáló, azokat a földi halandók érdekei fölé emelő „kinyilatkoztatásról”. „A magyar mezőgazdaság kiváló adottságai” – olvashatjuk majd mindenhol. Minden lobbysta deklaráció, miniszteri „megvilágosodás” ezzel kezdődik. Ez a minden társadalmi érdeket mellőzni akaró NAP, AVOP, lobby érdekbatyu szellemi úthengere. Halálfia, a történelem fattya az, aki a legcsekélyebb kétséget is táplálja e világméretű diadalt rejtő lehetőség kihasználásával szemben. Ez volt az Európai Unió új belépőinek 25 százalékra csökkentett támogatása elfogadásának fő kormányzati érve is. Mondván: mi a kitűnő agráradottságainkkal, komparatív előnyeinkkel ellensúlyozzuk majd a támogatási diszkriminációt! Csak ide nekünk minél előbb azt a mainál még így is több 25 százalékot! A társadalom tájékozatlanságára számítva, mellesleg joggal, rendre sikerrel tudták elfogadtatni ezt az érvet!
Sajnos, nem lehet semmit sem tenni ezeknek az üresen kongó érveknek az újra és újra hangoztatása ellen, és az ellen, hogy kifejtsék káros hatásukat. Semmi sem adja hatásosabb cáfolatukat, mint H. Ditz 1867-ben tökéletes rendszerszemlélettel és pontossággal írt jelentése. Különösen fontos annak Klíma című fejezete. Kezdjük a jelentés klimatikus helyzetünk megdöbbentően szakszerű, agrárgazdaságilag a mai napig érvényes ismertetésével! Megpróbálva a lehetetlent, két mondatával jellemezzük mondanivalójának lényegét: „a termésingadozások éppoly hatalmasak, mint a klímáé”. Ez egyetlen szakembert sem ment fel a könyv megismerésének kötelezettségétől, de az Olvasó számára ez is érthető! A jelentés számos üzemi, területi és országos adattal bizonyítja, hogy egy időjárási cikluson (7 év) belül a termés az átlaghoz viszonyítva 50 százalékkal is ingadozhat.
1978-ban az algoritmus kidolgozása érdekében – az eszközhatékonyság megállapításához szükséges energia-transzformációra vonatkozó vizsgálatokkal együtt – szükségünk volt a termelési rendszer fő tényezői kockázati sorrendjének megállapítására. Rendkívül nagy tömegű országos és regionális eredmény alapján trendjében Ditz jelentésének idevonatkozó téziseihez jutottunk. Megállapítottuk, hogy növénytermelésünk faktordominanciájában a klimatikus viszonyok állnak első helyen. A csapadékviszonyok hatása öt év átlagában a középtől pozitív és negatív irányban 25 százaléknál nagyobb mértékű ingadozáshoz vezetett..
A vízgazdálkodás megoldásának rendszerelméleti és társadalom-gazdasági elsődlegességére még visszatérünk.
A fentiek alapján bizonyítottnak tekintjük, hogy a vízgazdálkodás megoldatlanságából származó klímahatás a magyar mezőgazdaság legnagyobb arányú kockázatnövelő tényezője, amelynek eredményre gyakorolt hatása átüt a termelési elfogadhatóság határain belüli talajminőségi, technikai, műszaki szintkülönbségen- és fajtaválasztékbeli szóródáson. Elsődleges szerepe van abban is, hogy hazánkban a folyamatosan növekvő ökonómiai követelményként ránk nehezedő ágazati struktúraváltás és piackövetés követelményét csak minimális mozgástérrel teljesíthetjük. Vagyis a fenti klímahatás, minden más fejlesztéssel és jövőképpel kapcsolatos erőfeszítés eredményességét bizonytalanná teszi, és a biztosítási határon kívülre szorítja. Ezért megfelelő kezelése agrárstratégiai tekintetben minden más feladatot megelőz. Annál is inkább, mert a talaj degradációs folyamatainak döntő része is vízháztartási anomáliákból ered. Rendezésük nélkül – különös figyelemmel a felgyorsuló globális éghajlatváltozás negatív hatásaira – az elsivatagosodás megfékezhetetlenné válik.
Mindenekelőtt, az édesvízbirtoklás nemzetgazdasági jelentősége miatt a vízgazdálkodás teljes, Hollandiáéhoz hasonló rendezésének szükségessége a társadalomstratégiai jövőkép szempontjából mind elkerülhetetlenebb.
Mindezt felismerve úgy véljük, hogy a – jelenlegi formájában a vízügyi lobbi céljait szolgáló – Vásárhelyi-tervet alapjaiban kell átdolgozni. Az ún. időszakos tározók pl. csak arra jók, hogy a földterület állami megváltása vagy közös vízbirtokos rendszer helyett, a mezőgazdaságot „időszakos kártalanítással” állandó teherviselővé tegyék, miközben a talajvízmozgást szabadon hagyó, „betárolom–kiszárítom” rendszer a terület talajának menthetetlen elszikesedését, sőt „szologyosodását”, végleges terméketlenségét eredményezheti. Az ún. árterületi fokokon kívül létrehozott tározókat, állandó vízgazdasági (hal- és hidrobiológiai) területté kell tenni. Elviselhetetlen, hogy – mivel a vízügy a természetvédelemmel egy hatalmi ponton van – ahol annyi víz összegyűl, hogy három vadkacsa meg tud telepedni, azt a területet azonnal védetté nyilvánítják. A Vásárhelyi-terv gyökeres átdolgozása tehát klimatikus, ágazati strukturális, népességmegtartási, foglalkoztatási és nemzeti vízbirtoklási szempontból is össztársadalmi érdek.
Ha az elemzés tárgyát képező ”terv” kidolgozását, a régiók mezőgazdasági és vidékfejlesztési folyamataira gyakorolt hatására vonatkozó részletes kockázati és hatékonysági számítások alapozták volna meg, teljesen más előrejelzés született volna. Akár a fosszilis energiaárak manipulatív mozgását, akár a klímaváltozás hazánk gazdaságára és biztonságára előrelátható hatását megítélve, a régióban éppen úgy, mint országosan, a mezőgazdasági termelés mai ökonómiai alapelve – társadalmi és ökológiai zavarok hatására – megváltozik. A „minél nagyobb eszköz fajlagossal minél több tömegterméket előállítani”, a „minél kisebb eszköz fajlagossal minél több minőséget” követelményre változik. Ugyanakkor nagyon felerősödik a faluközösségi, kistérségi és regionális élelmiszer-önellátás és a helyi piacok jelentősége. (A magyar csak a bajból tanul, abból is nehezen.)
A társadalmi eredményességre gyakorolt hatás tekintetében a klíma után a talajviszonyok következnek. Ezek változása igen lassú, ezért a kötelező háromévenkénti tábla részletességű vizsgálatok megszüntetése óta aránytrendekben majdnem konstansnak tekinthetők. Az eszközérték-arány viszont, az agrárollónyitással és inflációval jelentősen romlott. A ma létező aránytrendek tehát az általunk mértnél csak rosszabbak lehetnek. A felmérés adatai, minden táblára vonatkozó technológiai művelet pontosságú elemzés eredményei. Ezért általános agrárgazdasági arányok meghatározására is alkalmasak. Az adatokat azok figyelmébe ajánlom, akik csak azért, mert valaki egy bársonyszékből mondja, hajlamosak elhinni bármilyen agrárgazdasági blődséget. Egy ilyen blőd elképzelés szerint az agrártermelésből amúgy is kivonásra ítélt egymillió hektárnyi gyenge minőségű területen energianövény-termeléssel megoldjuk majd az Európai Unió energiaellátási bizonytalanságának gondját, és fényes jövőt teremtünk a szegény magyar vidéknek. ) A talajminőség romlásával nem lineárisan, hanem exponenciálisan csökken az eszköz- és energiahatékonysági ráta, és nő a támogatás nélküli veszteség.
A kiemelkedő adottságokkal manipuláló érvet ekképpen is megfogalmazzák: „a magyar mezőgazdaság kitűnő adottságai abban rejlenek, hogy az ország területének 80 százaléka mezőgazdasági terület”. Később még bizonyítani próbáljuk, hogy a jelenkori társadalom hatékonysági értékrendje szerint ez nem előny. Sőt! Elfogadva, de nem megengedve az ilyesfajta sugalmazást, nézzük meg, hogy e tekintetben, valóban oly páratlanul kiemelkedők vagyunk-e Európában? Az egy lakosra jutó mezőgazdasági terület nagyságát illetően 50,56 hektárral a hetedikek vagyunk. Az egy mezőgazdasági dolgozóra jutó földterület 21,1 hektárjával viszont a negyedikek. Az összes többi, zömében mienknél elégedettebb vidéki lakossággal dolgozó ország előtt. Ennyit előlegben a földhasználat vagy üzemi koncentráció „Európához viszonyított” alacsony szintjéről.
Hogyan áll a magyar talaj páratlan termőképessége? Nézzünk szembe a ténnyel, hogy a 18 aranykorona fölötti minőségű talajok aránya nem éri el a 40 százalékot. Ennek az ágazat-stratégia szempontjából a tervezetben nem említett következményei vannak, éspedig a talajminőségnek a termesztett növény hozamával fennálló összefüggése okán. Az összes bevitt tápanyag a különböző talajtípusoknál (csernozjom, barna erdőtalaj, kötött réti talajok, homok és laza talajok) ökonómiailag ellensúlyozhatatlan mértékben különböző.
Ha azonban a gyakorlati termelés átlagos talajminőség-szintjén (22 aranykorona) a közvetlen költségnövekedés függvényében vizsgáltuk a teljes energiaráta, a jövedelemráta és a jövedelemtömeg alakulását, akkor igen nyugtalanító, a csökkenő hozadék törvényének hatását mutató, következetesen lefelé görbülő vonalakat kaptunk. Amint látni fogjuk: ez a különböző növények hektáronkénti jövedelemalakulásában ma is fenyegetően és versenyképességi stratégiát cáfolóan hat. Ezért a tudatos félrevezetés részének tartjuk, hogy az energianövények médiában bemutatott eredményadatai „véletlenül” mindig 28–32 aranykorona értékű (Szarvas, Gyula stb.) területekről és nem a homokhátságból vagy a Hortobágy környéki szikesekről származnak.
Íme a csökkenő hozadék törvényének érvényesülésülése és célzatos elkendőzése.
Termelési rendszerünk második erősségű (dominanciájú) faktora a talajok típusa és minősége. Figyelmeztető azonban, hogy az elemzett tervben jelzett talajromlási folyamatok visszafordításának és a talajok tartós javításának lehetősége is a vízgazdálkodás függvénye.
Mezőgazdasági adottságainkat tehát nagyon is sajátosnak, de kiválónak egyáltalán nem minősíthetjük. (Minden híresztelés ellenére, amint látjuk, a szakértelem terén sem.)
A talaj minősége behatárolja a technikai és technológiai erőfeszítések hatékonyságát. Ezért a társadalom érdeke, hogy a táj adottságainak megfelelő ágazati struktúra és termelési cél (tájtermelés) hatékonysági különbségeit, ne engedje kiemelt (pl. GOFR) műszaki fejlesztési (vagyis gép beszerzési) támogatásokkal gazdaságilag lefedni és a művelésre alkalmas területek 70 százalékát, egyentechnológiával, egyenágazatosítani. Ez a társadalom érdekeivel ellentétes pazarlás lenne.
Íme a „légvár”, amelyre alapozva a stratégiai tervezet a magyar vidék felemelkedésének elsődleges mozgatójaként a versenyképes üzemek támogatását tekinti stratégiai jövőképnek.
IV.
(A versenyképességről) A versenyképesség fogalma a másik, a globális ipari tőkét szolgáló technokrata blöff. Társadalmi és globális piacgazdasági kérdésekben, eligazodási zavarban szenvedő értelmiségünk divatos, ámde amőba természetű álérve. Amint a bevezetőben már kifejtettük, a polgári – vagy más néven – az értéktörvény uralta kapitalista rendszerben a termelést is, a piacot is a rendszer alaptörvénye, az értéktörvény igazgatta. Ennek megfelelően a társadalmi elosztást is e fő törvény határozta meg.
Az állami ellenőrzés korlátain túllépő tőke és a spekulatív, tömeghitet manipuláló pénz és értékpapír uralta globális piacgazdaságban azonban a maximális profit elérése a mindent uraló cél. A döntő jelentőségűvé fejlődött pénzpiac működésének mintájára, az igazi érték helyét mindenütt az ötlet, az információ és a becslés alapján libegő manipulatív, üzleti blöff foglalta el. A kapitalizmus új, pénz uralta fázisába értünk. A nominális pénztömeg messze meghaladja a reálgazdaságban folyó termelés értékét. Ez az őrült tömegű aktív pénzmennyiség, a maximális profit törvényének engedelmeskedve, mindent áruvá old. Bármilyen szörnyű is leírni, a társadalom és a gazdaság valamennyi elemét.
Ha egy pókerjátszmához hasonlóan, valaki egy világméretű spekulatív blöffel többet kínál, a pénz hermafrodita módon óriási mennyiségekkel, saját ellentétévé, spekulatív áruvá változik. Közgazdasági törvényekkel leírhatatlan anomáliákat okozva a világ, de különösen az „adós” államokban. Ennek eredményeként, mint az ekevas nyomán, egyik oldalon a vesztesek tömegének forgó, növekvő halma, a másik oldalon –a barázda alján – az egyre csökkenő számú nyertesek vékony rétege jön létre. Látszatra mindenki őrjöngve versenyez. Nincs azonban olyan eszköz a kezünkben, amely meghatározná, ki lesz itt maximális profitot elérve versenyképes?
A versenyképesség, mint fogalom, abban a társadalmi méretű agymosásban, amelynek mostanában szenvedő alanyai vagyunk, a megfoghatatlan és ködös, de mégis elérendő közös, nagy célt jelenti. Olyan ez a paradicsomi utópia, mint a szocializmus építése volt az antivilágban. Minden aljasságot ezzel a céllal takartunk le. Amiért újra és újra fel kellett áldozni önmagunkat. Ez volt az utópikus cél, amely felé vezérünk vezetett, amely szabadulást ígért a nyomorgónak, vigasztalást a vagyonvesztettnek, elérendő célt az ifjúságnak, és rózsaszínű mesét az álmodó gyermeknek. Mindenre ráhúzható médiafrázis volt ez, amelyre tengernyi energiát és áldozatot pazaroltunk, de sosem jutottunk tovább az alapoknál. A mai világban a piac, a verseny és a versenyképesség tölti be a kádári utópia helyét.
A társadalmilag egyre ellenőrizhetetlenebb globális piacon a túlélést egyetlen kérdés határozza meg: az, hogy ki a nyertes. Mert itt az áru nem a fogyasztási igény által támasztott kereslet kielégítésének, hanem a maximális profit spekulatív piaci manővereinek az eszköze. Ezért, sajnos, a válasz egyszerű és kegyetlen: az a nyertes, akinek győztes ötlete van. Ami lehet akár egy pénzpiaci blöff is, de megjelenhet úgy is, hogy ki tudja használni az áruja bevezetésében rejlő spekulatív lehetőségeket, vagy éppen úgy, hogy különleges minőségű áruja, szolgáltatása, tudása vagy információja és több pénze van. Ez ilyen egyszerű!
Feladatunk, ezt felismerve, megvizsgálni, vajon az utolsó tíz évben a társadalmi költségvetést több mint ezerötszáz milliárd forinttal megcsapoló agrártámogatás, mennyivel vitte mezőgazdasági üzemeinket a versenyképesség felé? Az összeg elosztását megvizsgálva már az első lépésnél feltűnik, hogy csak valamivel több, mint egyharmadát kapták a mezőgazdasági üzemek. A többi „valamiért” a „vertikumba” került. Biztos vagyok benne, hogy az Olvasónak tetszik tudnia, hogy kik foglalják el nálunk a „vertikum” székeit. A második lépésnél beleütközünk abba a ténybe, hogy az üzemeknek kifizetett támogatások kétharmadát viszont az üzemek 10 százaléka nyelte el. Az Olvasó el nem tudja találni, melyik 10 százalék!
Önmagától vetődik fel a kérdés: versenyképesebb lett-e ezen az úton haladva mezőgazdaságunk? Nos, azt kell válaszolnunk, hogy – eltekintve egy, két egyedi terméktől – sajnos, nem. Termelési értéke csökkent, ágazati struktúrája és fogyasztási exportmérlege romlott, tényleges, vagyis az input–output exportmérlege még inkább. Társadalmi érdek szempontjából ez utóbbi a lényeges. A termékexport-mérleg az élelmiszerfogyasztás struktúráját, és nem az agrárteljesítményt mutatja.
Az eltelt 16 év agrártámogatási politikája tehát egy még szegényebb, még rosszabb ágazati arányokat tükröző, társadalom-ellenes és kizárólag partikuláris politikai célokat követő agrárrendszert eredményezett. Ráadásul úgy, hogy a magyar agrárszektor közben még messzebb került a támogatás fő céljától, a versenyképesség elérésétől, mint az induláskor volt. Így a rendszerváltás kezdete óta folytatott agrárpolitikák gazdaságilag fenntarthatatlan, a társadalmi, gazdasági és környezeti bajokat növelő célokat szolgálva terhelték meg, és nem is kevéssé, az adófizetők keserves munkával megkeresett befizetéseiből élő állami költségvetést.
De milyen jelentősége van mindennek egy olyan Európai Unióban, ahol a támogatások értéke eléri a teljes ágazati termelési érték 40–50 százalékát? Van-e olyan piac, bárhol máshol, amely ekkora biztos jövedelmet ígér? Nincs! Ezért az ágazat, struktúrájában is, ökonómiájában is, ehhez a tényhez, és nem a piac igényeihez fog igazodni. Az Európai Unió mezőgazdaságában nem a piaci kereslet, hanem az unión belül érvényesülő nagyhatalmi érdekek és a brüsszeli bürokrácia kulisszák mögött zajló belső alkuk mondják ki – némi kompromisszumos kényszerrel módosítva – a végső szót. (Lásd: az uniós intervencióra számító GOFR-termelést.) Ehhez társul most a mi politikai elitünk titkos globális paktuma: a gazdák támogatására szánt eurómilliárdok megcsapolása és a közös kasszákból a globális tőke zsebébe történő átszivattyúzása, politikai kézi vezérléssel.
A cikk terjedelme és természete által megszabott korlátok miatt, mondanivalóm alátámasztására, a statisztikai adattömegből három mutatót emelek ki. Az iparszerű mezőgazdaság előnyben részesítése következményeként a mezőgazdaság bruttó termelési értékét majdnem 50 százalékkal úgy növeltük meg, hogy közben az energia-ráfordításunk öt és félszeresére nőtt. Ugyanakkor a nettótermelési értékünk csak valamivel több, mint tíz százalékkal emelkedett. Ez a terméktömeg-növekmény, a rohamos iparosítás, olyan állami protekcionizmus hatására keletkezett, amely egyszerre juttatott a rendszerbe lépő gazdaság számára kedvezményes hitelt, 50–65 százalékos forgóalap ártámogatást, valamint 40–80 százalékos beruházási kedvezményt és politikai előnyt. Miközben a bruttó termelési érték rohamosan emelkedett, a nettó érték gyakorlatilag azonos maradt. Sőt, a 18 aranykorona értékű talajokon 1978-tól rohamosan esni kezdett. Vagyis a talajminőség folyamatosan emelkedő szintjén ütközött a termelési ár az elért értékkel. A kiesett értéket az úgynevezett ipari és szolgáltatási melléküzemágak valamint a háztáji gazdaságok engedélyezésével pótolták. Miközben – óriási társadalmi erőfeszítések árán és a gazdaság egyéb szektorainak rovására – mezőgazdaságunk az USA eszközgyártó globális tőkereferencia gazdasága lett, és a referencia tevékenység a globális piacon magasan díjazott, mi ezt hitelből díjmentesen „stréberkedtük” sőt, még tíz évre érvényes szabadalmi díjat is hajlandók voltunk fizetni.
V.
(A csődelkerülés rafinált módszerének vázlata) A nettó termelési érték aránytalanságának korrigálása érdekében, valamint a munkaigényes ágazatok műszaki fejlesztése politikai okok miatti elhalasztásának elfedésére, a Kádár-korban engedélyezték a háztáji gazdálkodást. A „magyar nagyüzemi csoda” legendájának jótékony ködében ki emlékszik, ki akar emlékezni arra, hogy a mezőgazdasági kistermelés bruttó termelési értéke már 1980-ban több mint 10 százalékkal magasabb volt, mint az ajnározott állami gazdaságoké. Ugyanakkor nettó termelési értéke háromszorosa volt az állami gazdaságokénak. Ami még meglepőbb, hogy nettó termelése 25 százalékkal haladta meg az összes termelőszövetkezet mezőgazdasági, tehát alaptevékenységben elért nettó termelési értékét.
Ki akar tudni róla, hogy 1985-ben a harminc aranykoronánál jobb minőségű talajokon gazdálkodó üzemeknél is, a nem mezőgazdasági jellegű vállalkozás adta az eredmény 12 százalékát.
Ez az arány azonban következetesen fordított aránnyal követte az üzem átlagos talajminőségét, és 7–14 aranykorona minőségnél már 95 százalékra emelkedett.
A csökkenő hozadék törvénye annál erőteljesebben hat, minél rosszabb a talajminőség. Ennek a tételnek azonban az elemzés tárgyát képező paradigmával kapcsolatban is sajátos mondanivalója van: Az első: hogy az iparszerű termelés, társadalmi támogatás és piacvédelem nélkül, életképtelen. A termelési ár és költség ütközésének (ökonómiai nullapont) szintje annál alacsonyabb, minél gyengébbek a termőtáj adott növénnyel kapcsolatos ökológiai adottságai, minél nagyobb az agrárolló nyílása, és minél nagyobb az input növelésére, (termesztés iparszerű fejlesztésére) irányuló erőfeszítés. A második, hogy a termelés veszteségeit alacsony szerves összetételű ágazat beiktatásával, vagy technológiai lépcsővel helyettesítjük (háztáji technológia) vagy (és) az üzem tevékenységét másodlagos illetve harmadlagos ágazat irányú diverzifikációval módosítjuk.
Az állami és kollektív nagyüzem iparszerű termelésfejlesztése eredményeként fenyegetővé váló válságának elkerülése érdekében tett intézkedések aktuális tanulságaihoz még visszatérünk. Most folytassuk a versenyképesség jelszavának elemzését!
A kukorica, mint a fotoszintézis-aktivitásban leghatékonyabb növénykultúra energiamérlegének legfontosabb tanulságai: A kukorica termelésének input vagy ráfordítás összege, országos méretekben 50000–52000 Mj/ha. A főtermék energia tartalma 46000–47000 Mj/ha, a növény bruttó energia hozama, (teljes vegetatív tömegének hőenergia tartalma) 85000–86000 Mj/ha. Mellesleg, de a biológiai lánc szempontjából el nem hallgathatóan, tartalmaz ezeken belül 360–370 kg, a biológiai lét szempontjából nélkülözhetetlen, ez esetben azonban csak energiává degradált, vagy erjesztésben megrohasztott fehérjét. Ha energia (etanol) termelésre csak a főterméket hasznosítjuk, 6 tonna termésátlag mellett, O,33 százalék kihozatallal, 2000 liter körüli etanolt nyerhetünk. Ennek a tényleges hajtóereje, a benzinénél 30%-al kevesebb. Tegyük fel, hogy a szeszipari melléktermékek valamiféle hasznosításával (mert ugye egyszer már a VINASZ etetését is kötelezővé tettük) fedezzük, a szesz közvetlen lepárlásához szükséges hőenergiát, vagy költséget. A nyakunkon marad még a szeszfőzésből származó levegő és vízszennyezés. Ezt és a kukoricatermeléshez felhasznált input eszközök előállításából keletkező környezetszennyezést (amelyből, pl. minden kilogramm N. műtrágya, önmagában 8 kg földgáz elhasználásával keletkezik, a traktorban elégő üzemanyag, egy-az egyben fosszilis energia stb.) hasonlítsuk össze a fosszilis energiák előállítása nyomán okozott szennyezéssel, és akkor a hajtóanyagok szennyezési különbségeivel együtt látjuk a valódi szennyezési mérleget. Ezt és a hajtóanyagenergia-különbséget kell a döntéseknél mérlegelni. Meg ezen kívül a motorüzemeléssel járó kenőanyag igény különbséget, motor átalakítást, terítési tárolási költségeket stb..
A társadalmi érdek alapján vizsgálva tehát egyértelmű hogy a kukorica főtermék alapú üzemanyag-termelés (etanol) egyik oldalon az etanol termelés folyamatában nélkülözhetetlen négyrétegű, vissza nem térítendő társadalmi támogatással elképzelhető és fenntartható. Ezért a fosszilis energiák forgalmából eredő adó- és járulékbevétel csökkenéséből eredő egyenleg végeredményeként megállapíthatjuk, hogy a főtermékként folytatott bioüzemanyag termelés a társadalomnak sem a környezetszennyezési mérleg, sem a költségvetési mérleg oldaláról nem jó „üzlet”.
Itt csak az eszközgyártó, forgalmazó és befektető tőkés húz hasznot, mindig a termelő kockázatára és a társadalom számlájára. Illene mindemellett felismerni, hogy ekkora hányadú fosszilisenergia-input mellett az etanol- és biodízel-termelésnek nincs fosszilis energiaár határa. A termelési költség ugyanis annál inkább együtt nő a fosszilis energiák árával, minél magasabb műszaki színvonalon (holtmunka intenzitással) termelik az alapanyagot. )
Az energiamérleg csökkenő hozadék elvű törvényszerű mozgását felerősíti az agrárollónyitásból (agrártermékek és ipari termelőeszközök ár diszparitásának indexe) származó költségteher arány mozgása. Ez jelenleg is 120–130 százalék között van.
Biztosak lehetünk abban, hogy a fosszilis energiaválság utolsó 2–3 évtizedes végjátékában az energiatulajdonos és eszközgyártó globális tőke a profitmaximalizálás törvényének megfelelően messzemenően ki fogja aknázni az agrárolló manipulációjában rejlő lehetőséget.
Számok és diagramok sorával tudom bizonyítani, hogy a társadalom szempontjából a gazdasági és környezetszennyezési mérleg, a biodízel-termelésnél sem jobb, legfeljebb a pogácsa hőtermelésre történő hasznosítása esetén a társadalmi, (valódi) energiamérleg nem annyira deficites. Még az előállító termelőnek is csak az esetben nem veszteséges, ha a dízelolaj forgalmi árában megjelenő adót és illetéket, vagyis társadalmi hasznot megkerülheti. Kérdés azonban, mennyire alkotmányos az, hogy a nagybefektető és a MOL ezt megteheti, sőt az ipar beruházásának 50 százalékát is támogatásként kasszírozhatja.
Gondolkodjunk el a fenti, a növénytermesztés 70 százalékát képviselő növényi kultúrákkal kapcsolatos adatokon. Egyáltalán azon, hogy a mi filléreinkből kit is támogatnak itt? A gazdát, vagy a globális vállalatot? Szerintem automatikusan felvetődik a kérdés: hogy a mezőgazdaság közvetlen termelésének döntő részét képviselő termékek, amelyeknél a felvásárlási, vagyis a szabadpiaci ár minden esetben alacsonyabb, mint a tényleges termelési költség, tehát, a termelés fenntartása az adófizetők pénzéből elvett támogatástól függ, lehetnek é a társadalom felemelkedésének vagy megmaradásának stratégiai eszközei? Hatásos útja lehet-e ez a terv a fő feladatának kitűzött felzárkózás (konvergencia) elérésének? Különösen, a technikai korszakváltás szociális és gazdasági válsággal fenyegetett időszakában? Ha nem lehet, a nemzet miért nem néz ezzel szembe és követel másik, fenntartható termelést biztosító paradigmákat. Egyáltalán miért nem kérdezi meg, erre kell-e a mezőgazdasági támogatás lehetőségeit pazarolni, más vidékstratégiában valóban felemelkedést ígérő célok (oktatás, munkahelyteremtés, harmadik szektor irányú átalakítás) helyett?
Miért fogad el az egyébként magát tudományos intézetnek becéző szervezettől olyan felelőtlen biankó prognózisokat, mint amit az anyag tartalmaz? Milyen adatok sugallják, hogy az input költségek, mint fosszilis energia árak, a következő években csökkennek, vagy megállnak: Vagyis mitől javulnak az eredmények a jövőben? Javul a klíma? Avagy az intézet újabban tenyérjósok mondása alapján jelzi előre a gazdasági trendeket? Másrészt, éppen a fenti adatok alapján az iparszerű GOFR-tömegtermelés a magyar vidék felemelkedésének útja?
Az-e a megoldás, ha kivesszük a vidék alól a földet, és iszonyú koncentrációban termelünk 91 százalék és annál nagyobb fosszilis inputhányaddal a globális eszközgyártó tőke számára? Közben a termelő fennmaradásának hajszálvékony jövedelmét a zsebünkből fizetjük, és annak a kétharmadát is a tőke zsebeli be? Minél nagyobb erőfeszítést teszünk ebben az irányban, annál több ember számára kell vidéken munkahelyet teremteni. Vagy el kell tartani! Mindezt a GDP 4 százalékát kitevő és egyre kisebbedő arányú termelési értékért!
Nyomatékosan hangsúlyozom, kivétel a biológiai hulladék hozzáadásával állati trágyából és melléktermék biomasszából előállított biogáz, (metán vagy hidrogén) illetve hőenergia. Tessék megnézni Nyírbátort! Baj, hogy továbbra is óriás erőművekben gondolkodunk. A biomassza erre szállítási költségviselésének kis intervalluma miatt alkalmatlan. Ezért biomassza-energia terén az egyéni, gazdasági, faluközösségi és kistérségi léptékben kell gazdaságos megoldásokat találni. Úgy, ahogy a történelem folyamán mindig is történt.
Ehhez azonban rehabilitálni kell a technológiában a melléktermék- és hulladék-betakarítást. Egyben tudományosan tisztázni kell azt a jelenséget, hogy a termésátlag-mozgás, a klasszikus agrokémia prognózisai ellenére, nem látszik követni a műtrágya csökkenés vonalát. Vagyis mikrobiológiailag, talajfiziológiailag világossá kell tenni, milyen szerepet játszik ebben a szár, szalma helybenhagyásából származó, talaj élet szempontjából ad libitum rendelkezésre álló, nem humifikálódott szénhidrát tömeg.
Mindezek mellett megvizsgálandó, hogy az oktatás, meg a munkahelyteremtéstől elvont költségvetési keretekből hiányzó illetékbevétel csökkenéséből eredően mekkora közösségi veszteséget (támogatást) jelent ez a manipuláció. Összegzés céljával tanulmányozzuk az iparszerű termelésfejlesztés folyamán a rendszer belsőerőforrás-viszonyaiban végbemenő mozgásokat. Nézzük meg, milyen arányeltolódások alakulnak ki az élő és holtmunka, az ágazaton belüli és kívüli anyagok tárgyiasulásában. Ezek fő trendjei a következők: az aktív keresők száma, a művelt terület aránya és az input mezőgazdasági eredetű termékek aránya csökken; az input állóeszköz aránya növekszik; a gépi vonóerő kapacitás nő; a nem mezőgazdasági eredetű termékfelhasználás exponenciálisan nő. Próbálja meg az olvasó e vonalakat a stratégiai tervben előirányzott műszaki fejlesztési törekvések várható hatásának megfelelően extrapolálni (előrevetíteni). Attól a technológiai szinttől kiindulva, amit a búzánál, a napraforgónál és repcénél, és azok jövedelem struktúrájáról, a fentebb bemutattunk. És mutassa meg, melyik az a mozgásirány ezek közül, amely hatását a vidék és a társadalom felemelkedésének irányába fejti ki! Ha nem talál ilyet, ne tűrje tovább!
Ha a szerzők olyan biztosak, hogy az általuk ajánlott ráfordítás többlettermékük versenyképességét biztosítja, hajtsák végre hitelből! Ez az ő hasznuk, a társadalomnak többlet munkaerő-felesleget, környezeti és szociális gondot idéznek elő. Jelentsük ki, hogy még egyszer vissza nem térítendő konszolidációs támogatás nem fordulhat elő! Amint látni fogjuk, azonnal megvilágosodnak.
Az Európai Unió Tanácsa végre felismerni látszik, hogy a közös védelmi, energiapolitikai, de főleg korszakváltó kutatás-fejlesztési programok elmaradásával, sőt veszélyeztetésével fenyegető, óriási, a közös támogatási alap 46 százalékát jelentő közös alap elvesztegetése, csak felesleges tömegáru-hegyeket teremt. Ezért váltani akar. Ráébredt, hogy a vidéket ezen az úton nem lehet fejleszteni. Helyette, a megélhetési lehetőségek növelése érdekében, a harmadik pillért előnyben részesítő diverzifikáció gyorsítását és szélesítését kívánja támogatni. Dr. Fecske Mihályék nemzeti túlélési képességgel kapcsolatos makroökonómiai kutatásának eredményeivel egyezően. Ebben ugyanis az országokat az egy főre eső bruttó nemzeti termék dollárban kifejezett nagysága szerint sorba rakva megállapították, hogy az annál magasabb, minél kisebb arányú a megtermelésében az un. elsődleges ágazatcsoport (mezőgazdaság, háziipar stb.) részesedése, minél magasabb, de tendenciájában csökkenő az un másodlagos ágazatcsoport, (ipar, építőipar, közlekedés stb.) és minél magasabb és növekvő, az un. harmadlagos ágazatok, (informatika, elektronika, pénzügyi, kommunikációs és egyéb szolgáltatások, stb.) – részesedése.
Minket, magyarokat azonban különös fából faragtak. „Különleges érdekeink alapján”, ugyanúgy, mint belépéskor a támogatási formákban, most is gőgösen ellenállunk. Így: „Az Európai Unió azt hangoztatja, hogy ne az agráriumon keresztül fejlesszük a vidéket, hanem a megélhetési lehetőségek bővítésével (diverzifikálásával). Mi viszont azt kérdezzük, miért ne részesíthetnénk előnyben az agrárfejlesztési szempontokat, mikor Magyarországnak rendkívül jó mezőgazdasági adottságai vannak.”
Azután a másik bekezdésben: „Brüsszel konkrétan azt szeretné, ha a harmadik (diverzifikációs) tengelyre összpontosítanánk a versenyképesség javítására szánt pénzeket. Mi ugyanakkor azzal érvelünk, hogy itt nem tudnánk annyi, mezőgazdaságon kívüli értelmes projektet – például turisztikai vagy egyéb szolgáltatási ötletet – felmutatni, amivel a megnövelt forráskeretet elkölthetnénk. Egyébként is hiába érnénk el szolgáltatási-szociális eredményeket, ha nem lenne jövedelmező, versenyképes agrárgazdaság, amely a vidéken élőket helyben tartja.”
Minő rafinéria! A verseny rögeszméjének bigott hívei szerint, az ezer hektáron három fő állandó munkaerővel termelő GOFR-termelés fogja helyben tartani a vidék lakosságát! Ezért van a vidék ma ilyen jó helyzetben. Van-e olyan családi gazda, akinek eszébe jut, hogy miért kell e szolgáltatási, vállalkozási és általában munkahely-teremtési programoknak rajta kívül és nélküle megvalósulnia! Miért ne lehetne ő agrárgazdasági alappal szolgáltató is? Mint Ausztriában, Bajorországban vagy az Egyesült Államokban! Ezért is, alig várom, hogy ezt az anyagot a kistelepülési, és más önkormányzati szervezetek kezébe juttassam. Hadd lássák, hogy a kormányzat „legokosabb” tényezője mit tart róluk.
Egyébként, úgy tudom a kistelepülések, kistérségek értelmisége tele van valódi munkahelyteremtő ötletekkel, csak támogatás nincs. Az iskolát meg elsorvasztják. Nem így a GOFR-szeszfőzéssel. Oda van négyrétegű támogatás! De hát oda nem is kell ötlet, csak sok közösségi támogatáson vett eszköz, meg szeszfőzde. Arra újabb támogatás, meg jövedéki adóengedmény adatik. Ehhez egyetlen nagy, szuperprofitot érő döntés kell, mint a feneketlen éjjelihez. Soha sem kell kivinni, csak mindig odébtenni!
Annak bemutatására, hogy a terv a versenyképes üzemi méret szempontjából mennyire hamis, és hogy az átlagos olvasó mennyire manipulálható, „a gazdasági versenyképességet kifejező néhány mutatószám gazdaságok típusa szerint (2001–2005) értelmi labirintusszerűen összevillázott táblázat bozótból, egy halandó számára is áttekinthető adatsort emeljünk ki annak megállapítására, hogy társadalmi szempontból mely gazdaságcsoport hasznosabb. Az-e, amely megközelítőleg azonos termőterületen 240 000 családot egészében eltart, és még 400 000 család fogyasztásában és szociális helyzetében szociális szintet és tűrőképességet javít, a nagygazdaságokhoz viszonyítva, töredék terület fajlagos társadalmi támogatással, mégis magasabb nettómutatókkal? Vagy az, amely 7900 latin-amerikai haciendát sumákol teremteni, legfeljebb 200 000 állandó és időszakos alkalmazottal, a családi gazdaságok földjét is „versenyképesítve”. Cápa módjára.
Ahhoz azonban hogy a terv elolvasása ellenére az Olvasó világosabban lásson, muszáj rámutatni az ezzel kapcsolatos szociálliberális statisztikai manipuláció két fontos formájára.
Az egyik: a publikum könnyebb manipulálása érdekében, a kezelt statisztikában szívesen dolgoznak a tényleges átlagos üzemméret, tehát a földhasználati egységek helyett, az átlagos tulajdonmérettel. Ez utóbbi mutató 3,33 hektár. Ezzel aztán hatékonyan lehet siratni az Európai Unió Tizenötök átlagához viszonyított „versenyképtelen” üzemméretet. Ez azonban nem igaz. Mert az üzemátlag nálunk is, ott is, saját tulajdonú és bérelt földterületből áll. A társasági birtoknál meg osztatlan és bérelt tulajdonból. Ennek alapján az egyéni átlagbirtok 55 hektár, ami teljesen megfelel az Európai Unió átlagnak (47 ha). A társas gazdaságok átlagmérete 446 hektár, ami ennek majdnem tízszerese. Ez utóbbi tipikusan magyar termelési formáció.
Németország az országegyesítés eufóriájában úgy döntött, hogy a nagy iparszerű kollektív gazdaságokat konszolidálja és meghagyja. Már a konszolidáció is iszonyú pénztömeget emésztett fel. Azóta kapják az Európai Unió Tizenötöknek járó teljes, a mienknél eddig négyszer, ez évtől kétszer nagyobb támogatását. Elképzelhetetlen vidékpusztulást eredményezve. E területek eredményeit, a bajor családi gazdaságok társadalmi érdekű, de különösen falufejlesztési, -ellátási, -szolgáltatási és népességmegtartási mutatóban messze felülmúlják. Érdemes megvizsgálni ennek az 50 hektár körüli átlagos birtoknagysággal működő bajor ágazatnak a társadalomgazdasági mutatóit. Az egységnyi területre jutó termelése a mienknek háromszorosa, a porosz nagygazdaságokéhoz viszonyítva majdnem kétszerese. De a vidéki munkanélküliség a poroszoknál másfélszeres. A vidéki népesség csökkenése majdnem tízszeres.
A magyar nagyüzemi agrárlobby által oly mindenhatónak minősített koncentráció nem társadalmi vagy minőségi követelmény, hanem a globális eszközgyártó tőke maximális profittörekvését szolgáló egyoldalú, egyes erre alkalmas ágazatok iparszerű fejlesztésének kényszerítő ökonómiai követelménye. Elkerülhetetlen következménye. E mozgás törvényszerű eredménye az ökonómiai és ökológiai fenntarthatóság törvényének teljesíthetetlensége.
A manipuláció másik módszere: hogy a tulajdonképpen GOFR-növényekből álló szántóföldi növénytermesztést mutatóiban összemossa a sokkal kisebb szerves összetételű tőkével dolgozó kertészeti termeléssel. Így letompít egy sor társadalom-ellenességet bizonyító mutatót. (Fajlagos élőmunkaerő-felhasználás, exportarány-alakulás, fajlagos bruttó és nettótermelési érték stb.) Elrejti azokat a gazdasági manipulációkat, amelyek az ipari nagyüzemi lobbi érdekének megfelelően támogatás tekintetében 25 éve kisemmizi a társadalmilag sokkal pozitívabb kertészeti és legelő ágazatokat, és vele a legeltetéses és vegyes tartású állattenyésztést.
Több mint feltűnő, hogy a két szabadtartásos állattenyésztési hungarikum ágazat, a mangalica és magyarszürke marha nincs a kiemelt ágazatok között. Hasonló a helyzet az öntözött legelők Benelux-államokban elterjedt (azonban nem iparszerű) állattartási programjával. Pedig a mangalica sertést élősúlyban veszik ma is 1000 forintért, az ipari meg összeomlott, mert önköltség feletti áron a kutyának sem kellett. A kertészetben hasonló a helyzet. Tessék megvizsgálni hogy a támogatás arányaihoz viszonyítva milyen az összes növénytermesztéshez viszonyított export aránya! Képtelennek kell tekinteni, (bár életútja alapján teljesen érthető) hogy az Agrárkamara elnöke bájos egyszerűséggel mossa össze a nemzetközi összehasonlításokban az öntözött és szántóföldi, a fóliás és üvegházi zöldségtermesztés globális gazdasági mutatóit. Hollandiában például ezek arányának növelésével, egy számjeggyel haladják meg a mi átlagunkat, azonos arányú kockázat-csökkenéssel és bruttó termelési értékkel. Nem azért, mert mi hülyék vagyunk, hanem mert ők a saját társadalmuk érdekében politizálnak.
Figyelemre méltó, hogy a magyar tudományban a bio- az öko- és hungarikum termékeknek nincs összehasonlítható ökonómiájuk. De kiemelt támogatásuk sem. Pedig a karcagi biogazdaságban sort állnak az áruért a külföldi kamionok, az iparszerű tömegtermékek sok millió tonnája meg a külön e célra „befektetők által létesített” raktárakban porlik. A mintegy 460 000 házkörüli és kisegítő gazdaságot statisztikailag belemossák az egyéni gazdaság kategóriába, pedig miközben a nemzeti, de főleg vidékfogyasztásban, tehát társadalmilag, óriási jelentőséggel bír, az önfogyasztás miatt, jelentősen rontja az egyéni gazdaságok társadalom-gazdasági mutatóit. Mellesleg itt terem meg a zöldség és gyümölcsfogyasztás több mint fele, több mint húsz millió tojás. Néhány sajtféle 100 százaléka, és levágnak évente hat–hétszázezer sertést stb. Társadalmi érdek az, hogy ezt szakmailag és társadalmilag magukra hagyva tegyék?
VI.
(Kivel akarunk, és kivel kényszerülünk versenyezni?) Az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk után a lényegében szabadpiaci szállítások miatt napi versenyben állunk az Európai Unió országaival. Ezen belül is különösen az Európai Unió Tizenötökkel, vagyis a „régi” vagy fejlett országcsoporttal. Hogy miért különösen? Azért, mert velük különösen nem valódi, hanem diszkriminatív árucserét folytatunk. Egy becsületes liberális gazdaságpolitikusnak minden mondatához hozzá kellene tennie, hogy az Európai Unió alapvetően protekcionista, zárt piac. Ebben is differenciált. Az meg az ökonómiai őrülettel egyenlő, hogy miközben ágazati-technológiai területen a konvergencia elvét követjük, a támogatások, és nem utolsósorban a piacvédelem is negatívan differenciált. Eddig 75 százalékos, mostantól, miközben összegében is csökkent, 50 százalékos különbséggel. Mivel ez az állapot ott több évtizedes, ez idő alatt az üzemeiket nem a piaci hatás, hanem a támogatás elosztásának ágazati és témaarányai határozták és határozzák meg. Most már fele befolyással nálunk is. Mindez azt jelenti, hogy az unión belül nem szabadpiaci, hanem a politika által közvetlenül befolyásolt úgynevezett réskereskedelmet vagyunk kénytelenek folytatni. Vagyis, tömegáru tekintetében eredményesen csak klímakockázatból, vagy támogatásdifferenciáltságból keletkező áru és ár űrök réseiben tudunk mozogni. Olyan nagyságrendű, társadalmi forrásból származó különbségeket, ami köztünk van, szokványos körülmények között nem lehet leküzdeni. Például: az egy hektárra eső bruttó termelésünk az övék 50 százaléka. Folyó termelői felhasználásunk azonban 76 százaléka. Egy euró termelő felhasználással ők 1, 76 euró termelési értéket állítanak elő, mi 1, 22 -őt. A hozzáadott érték náluk 872 euró /ha, nálunk 158 euró.
A technokrata villáskulcsos „agrárgazdász” ilyenkor reflexszerűen a hozzáadott értékhez kap, és azzal hadonászva győzi meg a szövetséges politikát arról, hogy mi a teendő. Íme a konvergencia ökonómiai célja. A magas hozzáadott érték. Az ártatlan honpolgár ezt hallva, álmélkodva csodálja az Európai Unió „termelési csodáját”. A követendő modellt. És jő a globális érdeket szolgáló jelszó, ahogy Lenin elvtárs mondta volt: minden támogatást a műszaki fejlesztésre! A GOFR-kultúrák bioenergia célú termesztésére, mint „fő kitörési pontra”! Mert ennek eredményeként nőni fog a hozzáadott érték, mint a felleg! A hektáronként 872 euró meg csak támogatás és adóelengedés kérdése! Térítésmentesen, ajándékként a multiknak! Ez pedig, egy társadalomellenes paradigma. Mert minél nagyobb az ilyen irányú társadalmi érvágás, annál jobban kell hatnia az agrárollóval párosuló csökkenő hozadék törvényének. Ezt mutatja, hogy a mienknél 5, 5-ször nagyobb hozzáadott érték ellenére az egy euróval megtermelt termelési eredmény a miénknek csak másfélszerese. A társadalmat ugyanis nem a döntően fosszilis energiaformákkal teletömött bruttó termelés érdekli, amelynek terjeszkedő eszközértékét és jövedelmét a gyártó és szolgáltató multinacionális cég vágja zsebre! Globális piacgazdaság viszonyai között, maximális profittal együtt!
Ezt érzékelve kiabálta felváltva és parolázva a Hír TV-ben két agráróriásunk, Karsai és Jakab urak, hogy ha megszűnne a támogatás „kenterbe vernénk az Uniót”! Ez igaz is lenne, azonos jellegű vertikális termelőközösségi tulajdonszinttel, azonos arányú öntözéssel, munkaintenzív ágazataránnyal stb. Az Európai Unió agrárágazatának tényleges inputhatékonysága a mienknek másfélszerese, csakhogy háromszoros támogatás eredményeként.
Ezért, ha a Tizenötök, ezekkel a mutatókkal, piacvédelmi és társadalmi támogatás nélkül, a valóban szabad (protekcionizmus nélküli) globális piacra lépnének, az lenne ám egy csuda világ! Ezért termel azután, minden tömegterméknél, még támogatás mellett is eladhatatlan feleslegeket mindenütt, ahová a lábát beteszi, vagyis ahová agrárirányításának rendszerét kiterjeszti. Ennek következményeként, végső – védelmi, technológiai korszakváltásbeli, (stratégiai) szociális, oktatási, vagyis általános költségvetési – válságba lavírozva magát, most paradigmát vált, és félelmetes bűvészmutatványra kényszerül: a támogatások céljainak átrendezésével, át kell programozni, illetve a vidéki népességre kiterjeszteni a gazdálkodási, benne márkavédett különleges és egyedi minőségű termék-előállítási, táj- és öko-gazdálkodási, szolgáltatási, környezetgondozási, tájtörténelem-védelmi stb. funkciókra. Úgy, hogy azok akár egy gazdaságon, faluközösségen vagy kistérségen belül megjelenve, a fosszilis energiaformák hatékonyságának növelése útján megtartsák, sőt növeljék, most már a vidék tevékenységére kiterjedően, az egy euró ráfordítással 1,76 euró nettó termelési érték illetve bevétel arányát és tömegét. Íme: a multifunkcionális vidékfejlesztés ökonómiai alapelve, amelyet a terv készítői vagy nem értenek, vagy ha értik, erősen titkolják.
Mivel az elemzés tárgyát képező terv célja a magyar vidék konvergálása az Európai Unió gazdaságához, renitenskedhetünk, ha csak annyi eszünk van, de ha az általunk választott stratégiai alternatíva az 1:1,76 termelési értéknövekményt nem biztosítja, hanem a támogatást a multik profitjává herdálja, akkor ez az ország halálra ítéli önmagát, de főleg a saját vidékét. Mert a közeljövőben ilyen stratégiai távlatú felzárkózásra reményei sem lehetnek. Ha pedig esze meg túlélési képessége van, hogy egy társadalmi-gazdasági paradigmaváltással, másfél évtizedes késéssel, felgyorsított korszakváltást hajtson végre vidékpolitikájában, marad túlélési reménye.
Eldöntendő: szabad versenyről kell-e itt beszélni, vagy újra kell gondolni meghatározó kategóriák tartalmát és a rájuk adandó stratégiai válaszokat.
Még ennél is nagyobb baj és veszedelem, hogy éppen a legtámogatottabb, stratégiainak nevezett termékeinkkel, egyes esetekben az Európai Unión belül, sőt néha a belső piacunkon is, de azon kívül minden esetben, versenykényszerben vagyunk. Elsősorban a nagy természeti erőforrásaránnyal és minimális, vagy egyáltalán nem támogatott termelő területek eszközhatékonyság-elvű termelési rendszereinek termékeivel. A kettő és három tonna közötti termésátlagszinten termelt texasi, indiánai, kanadai, ausztráliai stb. kalászos gabonával. Az Egyesült Államok kukoricatermelését is belső szubvenciókkal támogatott feldolgozásra kényszerítő, nagyrészt direkt-drilling rendszerben termelt brazíliai, mexikói kukoricával és szójával. Ezek, szokványos makro-regionális ökológiai viszonyok között, nagy területi fajlagossal, és magas eszközhatékonysággal (alacsony fosszilis input hányaddal) előállítva, még Európába szállítva is olcsóbbak, mint a miénk, itthon, a raktárban. A klímaváltozás anomáliái azonban, eszközhatékonysági törekvéseik miatt, a mienkhez hasonló ingadozásokat okoznak. Amint ebben az évben is jelentős árhézagot okozva, pl. a magyar kukorica exportjához. Hasonló a helyzet a Dél-Amerikában fólia alatt, szinte fűtés nélkül tenyészthető baromfival, valamint néhány ázsiai országban nagy kézimunka fajlagossal és az Európai Unióban oly nagy költségeket felemésztő, affektáló állatjóléti követelményeket mellőző tartási körülmények között előállított sertés és baromfitermékekkel.
A magyar mezőgazdaság tehát versenyképesség szempontjából „se hús, se hal” helyzetben van. Akikkel naponta versenyeznie kell, azokhoz viszonyítva vertikálisan egysíkúan horizontális, strukturálisan aránytalan támogatás okán, egyoldalúan GOFR túlsúlyú, és ami legfontosabb, meredeken aluldotált.
Akikkel meg a valódi szabadpiacon versenyezni kényszerül, azokhoz viszonyítva túl eszközintenzív, kevéssé eszközhatékony. Vagyis közösségi támogatással túl inputintenzív, nagy fosszilisenergia-intenzitással termel. Ehhez járul még, hogy tengeri közelség és rakpart hiányában tömegáru-allokációja az Európai Unió egyik legrosszabbika. Mindez a speciális minőségű védett termékféléken kívül, ide is, oda is, ingadozó és bizonytalan réskereskedelemre kárhoztatja.
Mindezeket szem előtt tartva összegezzük: a globális gazdaság társadalom-gazdasági körülményei között nincs versenyképes termelés. A termelés csak piacképes lehet. Mint ahogy sztárt sem lehet szülni. Szülni csak képességet lehet. Ahhoz, hogy sztár legyen belőle, kell a „megcsinálásához” szükséges cél, tudás, információ és kitűnő ötlet. A minőségi termék is csak piacképes. Ahhoz hogy a különleges minőségű mangalica sonka vagy Somlói Furmint versenyképes legyen az egyikhez pl. az a hír, kell, hogy Arnold Schwarzenegger csak mangalica sonkát fogyaszt, a somlóihoz meg, hogy pl. Claudia Schiffer az állandó fogyókúra okozta gyomorpanaszai miatt, kizárólag puffersavakat is tartalmazó Somlói Furmint bort fogyaszthat.
A tömegáru viszont sem ez, sem az nem lehet. Annak az árával kell bekönyökölnie magát a piaci résekbe. Az előbbieknél az ötlet és specialitás, az utóbbiaknál a tömeg biztosítja a maximális profitot.
Jaj annak a népnek, aki ez utóbbival akar konvergálni az elől lévőkhöz!
VII.
(Az elsikkasztott vidékpolitikai paradigmaváltás) A rendszerváltás utáni agrár- és vidékpolitika egy pöfeteg méretű történelmi hazugságra épült. A MOSZ szellemiségére támaszkodó agrártechnokrácia a politikai nomenklatúrával összefonódva, a rendszerváltásban átmentette magát. Eközben elkezdte a társadalmi tulajdon önprivatizáció útján történő, „kicsődösítését”. Legkapitálisabb bűntette azonban az volt, hogy – saját kizárólagos alkalmasságának elismertetése céljával – a technológiai részfeladatokra és a kolhoz gulyáságyú színvonalú életformájára butított, kétlakira pauperizált vidéki népességgel elhitette, hogy az új rendszerváltó ellenzék egy magyar mezőgazdasági csodát örökölt.
Az ellenzéki kerek asztal politikai felkészületlenségét sok minden más mellett az is bizonyítja, hogy Juhász Pálé családi magángazdaságok melletti vérszegény érvelése ellenére, valamint a nagyüzemek csődszintű eladósodásának – különösen az akkori költségvetési helyzetben – konszolidálhatatlan nagyságát figyelmen kívül hagyva, ezt a blöfföt „bevette”. Ezzel a volt agrárnomenklatúrából agrárlobbyvá fejlődött technokráciát hatalmi pozícióban tartotta. Ennek következtében ez megfogalmazhatta és folyamatosan „bombázhatta” a magyar közvéleményt azzal az egyszerre szörnyű és nevetséges történelmi váddal, hogy a magyar csodát a rendszerváltás tette tönkre. E saját szakmai felsőbbrendűségét is magától értetődően magába foglaló váddal az agrárlobby, saját érdekkörébe vonta az agrár- és vidékpolitika alakításának minden jogát. Kirekesztve egyúttal – nemcsak a nyílt vitából, de a véleménynyilvánítás lehetőségéből is – minden más, európai uniós és vidéki küldetésű, illetve érdekű, szellemi vagy tudományos irányzatot.
E hazug pozíciónak köszönhető, hogy a honatyák átmentési ijedelmükben megszavazták: a föld reprivatizációja helyett – azt a történelmi kártalanítás tárgyává téve – három és fél hektáros törpebirtok-rendszer alakuljon. Elsikkasztották a hasonló földbirtokviszonyokkal, és annak megfelelő vidékpolitikával jólétet teremtő Ausztriában, Svájcban, Észak-Olaszországban, Portugáliában és általában az uniós országokban érvényes vidékpolitikai paradigmák adaptálását és érvényesítését. A magyar agrárparadigma mind a mai napig meredeken ellentétes az uralkodó földbirtokviszonyokkal. Ezt már bizonyítottuk. Két ilyen ellentétes erő egymásnak feszüléséből csak akkora csőd és nemzetpusztítás következhet, amilyenben 15 éve élünk. Amelyben az „agrárium versenyképessége” jelszavával kisajátított támogatási forintok egy az egyben a globális tőke és a vele szövetséges helyi technokrácia zsebébe vándoroltak.
Nyomatékosan hangsúlyozzuk: mindaz, ami a vidékkel és neozsellér lakosságával történt és történik, szakmailag az agrártechnokrácia és a tudományos, politikailag pedig a parlamenti és értelmiségi elit felelősségét terheli.
VIII
(A tervezet alkalmassága) Az élet úgy hozta, hogy 27 éves szakhivatali tevékenységem során, közvetlen vezetésem alatt egy megyei és három országos, hosszú távú, vagyis stratégiai program készült. Mindannyiszor nagyon kemény makrogazdasági helyzetben, ezért irgalmatlan ellenzői nyomás alatt. Tudatában vagyok annak, hogy az ilyen, bár országos, de mégiscsak ágazati programok jelentőségükben nem hasonlíthatóak egy szakterületi kormányzati programhoz. Talán a 15 évre készült Hosszú távú Meliorációs Program minősíthető megfelelő előzménynek. Módszertanilag azonban mindhárom az volt. Ezért szükségesnek tartom a következőket megjegyezni, vállalva, hogy állításaimat, akár módszertanról, akár tematikáról szólok, a mi terveinken ellenőrzik.
Az első megjegyzésem, hogy a tervezet, különösen az 5–17. oldalaktól, sokkal inkább helyzetismertető deklaráció, mint feladatmegjelölő terv. Emlékeznek a múlt pártdokumentumaira? Az alapséma: „Értünk el eredményeket, de vannak még hibák”. Íme a nagy adaptáció: „a versenyképesség további növelése az ágazatban, az alábbi gyengeségek megszüntetését, problémák megoldását jelenti”.
Aki képes az anyagot eddig elolvasni, innen megtudhatja, mi a fő feladat kis hazánk agrárfelzárkózási programjában. Van azonban egy ennél még fontosabb feladat: a „versenyképes üzemméret létrehozása”. Hogy az Olvasó megértse, a technokrácia itt nem a földhasználó üzemről beszél, hanem a versenyképes nagyságú tulajdonról. A kis huncut! Nem üzemelni akar ő, hanem birtokolni! Négyzetkilométeres területeket, mint latin-amerikai társa. Az osztrák? Ő bolond! Nem tudja mi a versenyképes üzemméret. Meg hozzá van nőve a kis három hektárjához, és orrba vágja azt, aki el akarja síbolni!
Mivel az anyag igazi célja ez, mindenhez ennek érdekében és szellemében nyúl a „Terv”. Vagyis háttal ülve a lovon, az Európai Unió most váltott paradigmáihoz viszonyítva. Ezért, bár semmit sem mond ki konkrét feladatként, vidékpolitikai deklarációi ilyen szelleműek. Úgy tesz, mintha eddigi „versenyképességi célú” költségvetés-fejése jelentős eredményeket hozott volna, ezért tovább akarja azokat ”gyarapítani”.
Kérdezem a Kedves Olvasótól, emlékszik-e arra, hogy az elmúlt években növekedett-e az ágazati versenyképességünk? Ha nem, akkor az összes támogatás 46 százalékával mit akarnak itt megemelni? Nos, aki nem tudná, annak megmondom: a globális profitot, meg az abból járó konveniencia vagy parasztosan "komenció"! Ennek a programnak ez a fő célja, a többi – a vidék robbanás veszélyének valamiféle csökkentése– ehhez képest elhanyagolható!
Azt azonban, hogy mi ebben az ágazati konvergencia, soha meg nem tudjuk. Csak akkor vesszük észre, ha Csányi úréhoz hasonló birodalmakat kerülgetünk. Aki mellesleg milliárdos támogatásokat kasszíroz, mert az, neki jár! A fejezetek helyzetismertetése, szövegében és adataiban is, visszaköszön. A régiók anyagából pl. a kék füzet, a vidék anyagából meg Bódi Ferenc számai. Csak azok céltudatos mondanivalót támasztanak alá. Ez a helyzetismertetés azonban nem konvergens, megfogható feladatokban végződik. Csak úgy „elvan”. Amolyan andalító, népnevelő kiadványnak tűnik. Konkrét számokban vagy mutatókban testet öltő stratégiai célokat megjelölni lehetetlen.
Amellett, hogy vidékpolitikai szempontból ellentétes stratégiák érvényre juttatására készült, az ellenérveket is hordozza. Tehát még saját rejtett céljai „beinjekciózására” sem alkalmas. Gondolkodó és elolvasására képes polgár fejébe biztosan nem.
Mindezen általános megjegyzések után két területhez tennék konkrét megjegyzést:
Az egyik az erdészet és a termelési biztonság. Ez az a terület, amely körül a bioenergetikai érvelésre hivatkozó, valójában az ágazati technokráciát és politikai lobbyérdekeket szolgáló döntés életekbe fog kerülni, és élő környezetétől megfosztott, pusztával körülvett, famentes falvakat, hegyoldalakat és nagy erdőtüzeket fog szülni. Erre évekkel ezelőtt felhívtuk a figyelmet. Akkor, amikor az erdei biomasszára, nádra és bio-hulladékra építendő erőművek, csak pajzán gondolatnak számítottak egyesek fejében. Már akkor is tudtuk, hogy a fosszilis energiaválság és az energiastratégia-váltás kellős közepén vagyunk. Ez, az árak jelentős ingadozásával jár együtt. Normális ember azt is tudta, hogy mindez elsősorban a vidéken élő szegényeket fogja legjobban sújtani. Tehát, mihez lesznek kénytelenek nyúlni? A helyben meglévő vagy a közelben található biomasszához. Vagy hozzájutnak, vagy megfagynak – gyerekeikkel, öregeikkel együtt. Megfagyjanak? A zsebelőket nem érdekelte a válasz. Az erőművek megépültek. Nád nincs már sehol, mert ez a biomassza-fajta nem viseli el a szállítást. Ezt Dr. Kiss Eszter már 1982-ben bebizonyította. Maradt a tűzifa. Amiből azonnal hiány lett. A somogyi erdők nem képesek hosszú távon évi 340 000 tonna tűzifát leadni. Most lopják a fát, és ha fagy lenne, ölnék egymást az emberek. A hajléktalanokat kizavarják az erdőből. Szerencsére nincs mínusz 20 fok és fél méter hó. De így is mindenki dühös. Egy kérdésem azonban van: Hol vannak a felelősök? És hol lesznek, amikor a bioenergia-termelésre átcsábított kisbirtokos a vagyonát veszti?
A másik: Mivel a környezetvédelem nemzet- és vidékpolitikai szempontból nem lehet rosszabb kezekben, mint a liberálisokéban, a globális szabadpiaci elvek fogságában nem tudják, nem akarják és nem szabad felismerniük, hogy a bioenergia-termelés leple alatt folyó koncentrált, eszközigényes termelésfejlesztés, maga a bioenergia-termelés is a biodiverzitás ellen irányuló globalista merénylet. Az erőltetett eszköz fajlagos termelésnövelésből következő terhelésnövekedés éppúgy, mint a – különösen szállítási ökonómiai korlátok miatt – erőmű-kapacitástól függő monokultúra, vagy a biomassza-csökkenés, óriási pusztítás az élővilág biotranszformációra épített rendszerének alapjában. Nem beszélve a biotóp radikális megváltozásáról. Látott már valaki öt négyzetkilométeres energiafű-monokultúrát? Mi időben szóltunk! Az anyag meg a fenntarthatóság biztosításáról szónokol. Tessék mondani, mire alapozza érveit, milyen bizonyítékokra tud támaszkodni?
Meg kell jegyezni, hogy olyan változások várhatók a terv hét éve alatt a világ társadalmi-gazdasági viszonyaiban, a műszaki fejlődésben, nem beszélve a klimatikus változásokról, amelyek következtében semmi sem úgy fog történni, ahogy a terv célozza. Ezért egyetlen dolog látszik benne állandónak: a jelentősnek látszó uniós támogatás elosztási irányával kapcsolatos szándék. Isten óvjon tőle, hogy így maradjon!

(Az új stratégia alapjai) Az új stratégia alapjainak megfogalmazásához a következőket javaslom. A tervben hét elsődleges jelentőségű feladat legyen. Nevezetesen:
1. Osztrák mintára a Tessedik-módszerű, vidéki népoktatás megteremtése. (A már sokszor leírt elképzelésem szerint a Tessedik-módszerű több hasznosítású iskola központú faluval)
2. Hosszú távú árvíz és aszályvédelem, víztartalék-biztosítás, hal- és vízbiológiai gazdálkodási terv készítése, a Vásárhelyi-terv felülvizsgálata. A terv végrehatásának várható eredményei az ágazati struktúra megváltoztatására.
3. Az agrár- és vidék-konvergencia stratégiai alapelvének, a korszakváltás irányú K+F-fel párosult ötletek eredményeként, a legkisebb fosszilis input fajlagos energiával előállított, speciális piacképes minőség elérése.
4. A népoktatás eredményeivel alátámasztott, különösen a harmadik ágazatcsoportra koncentráló multifunkcionális vidékgazdaság-fejlesztéssel a vidéki foglalkoztatás 80 százalékra emelése.
5. A vidékfejlesztés alappilléreként kell kezelni és támogatni a vidéki élelmiszerellátás minél nagyobb felületen, közvetlen termelői-fogyasztói vagy Hangya Szövetkezet-modellű, önkormányzati, illetve helyi gazdapiacra épített megszervezését. Annál is inkább, mert társadalmilag ezeknél gazdaságosabb és bizalomra épülőbb formát nem ismerünk. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a falusi lét ismét, bár az informatika vívmányait az eddigieknél jóval nagyobb mértékben felhasználó, mégis hagyományőrző, természetközeli, közösségi életformává váljon.
6. Az Európai Unió által elfogadott üzemméret-kategóriákat el kell fogadni. Az egyes és hármas pillért össze kell vonni. A technikai fejlesztés alapkövetelményének az eszközhatékonyságot, ezen belül is a fosszilis energia fajlagos csökkentését, piacképes áruk termelését és a munkahelyteremtést kell megjelölni, garantáltan konvergens megtérülési aránnyal. A nagygazdaságok pozitív diszkriminációját meg kell szüntetni. A fejlesztési támogatás alapja ne a területi méret vagy a technológiai rendszer, hanem a konvergens követelmények teljesülésének garanciája legyen. A normatív támogatáson kívül minden vállalkozás és műszaki fejlesztési pályázat esetében két kötelező mutatót kell előírni: legalább öt évre garantálni kell a teljes ráfordítás 1:1,8 arányú megtérülését az üzemi tevékenység eredményében, valamint minden nyolc millió Ft támogatás után legalább egy többlet munkahely létrehozását. Amennyiben a támogatástól számított öt éven belül ezek közül valamelyik nem teljesül, vagy a munkahelyet megszüntetik, a támogatást vagy annak minden nem teljesítő időre számított évi kétmilliós részletét banki hitellé kell minősíteni. (Ha a polgárnak nincsen ingyen ebéd, a vállalatnak sincs potya pénz.)
7. Az Európai Unió új vidékfejlesztési elveit alapul véve és azt konvergens gazdaságossági követelményekkel módosítva, osztrák mintára, ki kell dolgozni a magyar agrár és vidékfejlesztés paradigmáit (elvi alaptételeit) és ezeknek megfelelő rendszerét.
A fentiek figyelembevételével javaslom új, valóban nemzeti viták alapján megszülető agrár- és vidékfejlesztési terv kidolgozását és elfogadását.
A fenti elemzés nem egy új vidék- és agrárpolitikai stratégia modellje. Sokkal inkább egy végletekig elkötelezett, vidéki küldetéstudatú kutató rendszerszemléletű prioritásait tartalmazza. E „bűnöm” miatt két évtizede a nyilvánosság fórumaitól elzárva, egyedül, néhány barátom segítségével dolgozom.
Ül, éppen elég sok helyen, éppen elég, milliós nagyságrendű fizetést húzó ember, akiknek az új, a társadalom egészének érdekeit szem előtt tartó agrárstratégiát ki kellett volna dolgoznia. Mi ennyit tudunk segíteni, meg majd a tervek megvitatásában részt vállalni.
Húsz éve elszabotálják a stratégiaváltást. Most vagy megteszik, vagy vehetnek még több vízágyút, és könnygázpatront. Elvégre, az is egy nemzeti, műszaki fejlesztési alternatíva.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969