2013. I-VI
 

Che Guevara - A gyilkológéptől a fehérre mosott Che-kultuszig
Alvaro Vargas Llosa

Che Guevara, aki oly sokat tett (vagy oly keveset?) a kapitalizmus ellen, most kapitalista márkanév lett! Arcképe ott díszeleg bögréken, pulóvereken, öngyújtókon, kulcstartókon, pénztárcákon, baseball-sapkákon, tokokon, öveken, táskákon, farmereken, herbateákon és természetesen a mindenhol fellelhető pólókon. A The Observer azt írta: van olyan mosópor, aminek a szlogenje így fest „Che fehérebben mos”.
Che-termékeket nagyvállalatok és kisüzletek is forgalmaznak: a Burlington Kabátgyár televíziós reklámjában munkaruhás, Che-pólót viselő fiatalt mutat; a Flamingo butik Union Cityben, New Jerseyben, ahol a feldühödött helyi kubai emigránsok indulataira az üzlet tulajdonosa egyszerűen csak úgy válaszol: „azt adom, amit az emberek venni akarnak”. A forradalom hívei is csatlakoztak az őrülethez: a Che Élelmiszerbolttól kezdve az interneten fellelhető „mindent forradalmi igényeid szerint” jelmondaton keresztül az olasz íróig, Gianna Mináig, aki eladta Robert Redfordnak a Che fiatalkori utazását leíró napló megfilmesítési jogait, hogy cserébe részt vehessen a Motoros Naplója forgatásán, amiből elkészíthette saját dokumentumfilmjét. Nem is beszélve Alberto Granadáról, aki Che Guevara társa volt fiatalkori utazásain, és most tanácsadóként dolgozik, és Madridban egy pohár Rioja bor és kacsasült mellett arról panaszkodik az El Pais újságnak, hogy az amerikai embargó mennyire megnehezíti a felső tízezerrel kiépített kapcsolatait. Hogy még tovább menjünk: Che Guevara szülőháza Rosarióban, Argentínában –tetszetős, a 20. század elején épült kis épület az Urquiza és az Entre Rios utca sarkán egészen mostanáig egy magánnyugdíjpénztár kezében volt.
Che Guevara reklámcikk formájában való felbukkanása nem új jelenség, de az utóbbi időben hangsúlyosabbá vált, miközben azok az államok, melyek Che ideológiáját szimbolizálták, sorra omlanak össze és tűnnek el a történelemsüllyesztőjében. Ez a folyamat erősen összefügg a Motoros Naplója című film megjelenésével, melynek producere Robert Redford, rendezője pedig Walter Salles. Gyönyörűen fényképezett tájakat látunk, melyek mögött elhomályosulnak a kapitalizmus árnyékos oldalai. A film egy fiatalember önmegismerési folyamatáról szól: utazásait ébredő szociális lelkiismerete kíséri végig, a gazdasági és szociális kizsákmányolás láttán. A film az Új Hullám gondolatvilágát idézi: úrafelfedezi az embert, abban a formában, ahogy Sartre egyszer írta: a jelen legteljesebb emberi létezését..
Hogy pontosak legyünk: az újabb Che-kultusz nem ma, hanem már 1997-ben, halálának harmincadik évfordulóján kezdődött. Öt könyv jelent meg akkor a főhősről, valamint éppen ekkor találták meg földi maradványait a bolíviai Vallegrande repülőtér mellett: egy nyugalmazott bolíviai tábornok éppen erre az időpontra időzítette a titok felfedését. Az évfordulóra újra a figyelem középpontjába került Freddy Alborta híres fényképe az asztalra fektetett halott Che Guevaráról, romantikus beállításban, holtan, mint Krisztus Mantegna képén.
A kultuszt követők számára már-már alapkövetelmény, hogy hiányosak legyenek az ismereteik hősük történetéről (sok rasztafári megtagadná Hajlé Szelassziét, ha tudnák, ki is volt ő valójában). Nem meglepő, hogy Che kortárs követői, új poszt-kommunista imádói önmaguk tudatos becsapásával is ragaszkodnak a mítoszhoz – kivéve a fiatal argentinokat, akik az alábbi rigmussal tiltakoznak a jelenség ellen: “Tengo una remera del Che y no sé por qué,”vagyis „Che-pólót hordok, de hogy miért, azt nem tudom”.
Néhány ember az igazság és a hatalom elleni lázadás jelképeként használja a Che-kultuszt. Libanonban a meggyilkolt miniszterelnök Rafiq Hariri sírjánál tartott Szíria-ellenes tüntetésen vonultak fel a demonstrálók Che-képekkel. Az Arsenal francia labdarúgója, Thierry Henry a FIFA rendezvényén jelent meg egy piros-fekete Che-pólóban. Egy nemrég megjelent recenzióban a The New York Times-ban George A. Romero: Holtak Földje című filmjéről Manohla Dargis azt írta, hogy a “legnagyobb sokkot egy fekete zombi forradalmárrá változása okozza”, majd hozzáteszi „azt hiszem Che tényleg él, és élni fog”. Nemrég a futball-legenda Maradona egy Hugo Chaveznél tett venezuelai látogatása során mutogatta a sajtónak a jobb karján díszelgő Che-tetoválást. A dél-oroszországi Sztavropolban a tüntetők Che- zászlókkal vonultak fel a város főterére. San Franciscóban a beatkorszakban legendássá váló City Lights Books könyvesboltban külön latin-amerikai szekció van, ahol a polcok felét Che írásai foglalják el. Egy mexikói rendőrhadnagy, a kábítószer bűnözés ellen harcoló José Luis Montoya Mexicaliban Che-fejkendőt hord, mert attól erősebbnek érzi magát. A Nyugati Parton, a dheishehi menekülttáborban Che-poszterek feszülnek az Intifádának emléket állító falon is. A sydneyi társadalmi élettel foglalkozó Sunday című lap egy képzeletbeli vacsora három fős „álomvendég” listáját állította össze, amelyben persze Che Guevara is ott van. A hongkongi ellenzéki képviselő, Leung Kwok-hung egy Che-pólóval fejezi ki szembenállását Pekinggel. Brazíliában Frei Betto, Lula da Silva elnök tanácsadója a szegénység elleni harcban, azt mondta, hogy „sokkal kevesebb figyelmet kellett volna szentelnünk Trockijnak és többet Che Guevarának” A legnagyobb visszhangot az Academy Awards díjátadása váltotta ki, ahol Carlos Santana nyakában kereszttel, Che Guevara pólóban és Antonio Banderas játszotta el a Motoros Naplójának filmzenéjét. Az új Che-kultusz mindenütt jelen van. Sokakat magával ragad és lelkesít, annak ellenére, hogy épp azokat képviselik, akik ellen a Commandante egyszer forradalmat hirdetett.
Minden emberben munkálkodik a hajlam, hogy megváltsa a világot. Che Guevara esetében ez a hajlam segít nekünk megkülönböztetni a mítoszt a valóságtól. Őfensége írásos vallomásokat hagyott hátra gaztetteiről, beleértve egy-két nagyon csúnya dolgot is. Bátorsága, melyet Castro úgy jellemez, hogy „a legnehezebb és legveszélyesebb helyzetekben mindig a legnehezebb és legveszélyesebb megoldást választotta” – mutatja, hogy nem mindig vállalt felelősséget az általa okozott kubai pokolért. A mítoszok jellemzik talán leginkább a tárgyalt érát. Meg kell köszönnünk Che-nek önnön vallomását, gondolatait és tetteit, egyben korai halálát, hogy kultusza rávilágítson: mennyire becsapható a kortárs közélet.
Miközben Che Guevarát magát saját halála tette naggyá, felemelkedését sokkal inkább mások halála segítette. 1967 áprilisában Üzenet három kontinensnek című írásában megfogalmazza emberirtási elméletét; „…az ellenséggel szemben érzett gyűlölet segít az embernek megszabadulni természetes gátlásaitól, hogy hatékony, erőszakos, hidegvérű gyilkológéppé váljon”. Korábbi írásai ehhez hasonló retorikai és ideológiai agresszióval fűszerezettek. Korábbi barátnője, Chichina Ferreyra szerint a motoros utazás idején készített naplójában még csak ilyeneket ír: „Az orrom kitágul, az ellenség vérének és a puskapornak a kénes szagát érzem”. „Guevara fiatalkorában Granadónak azt mondta, hogy : „forradalom egyetlen puskalövés nélkül? Bolond vagy?!” Fiatalkorában a forradalom természetes velejárójaként fogta fel a halált. 1954-ben Guatemalából, ahol szemtanúja volt Jacob Arbenz forradalmi kormánya megdöntésének, így ír anyjának. „Nagyon szórakoztató volt, a bombák, a beszédek és sok más történés, ami végre kicsit kikapcsolt a mindennapok egyhangúságából.”
Guevara hajlamait az a legenda örökíti meg hitelesen, melynek történetét egy, a feleségének 1957. január 28-án – Castróval Mexikóból Kubába, utazván – a Granma fedélzetén írt levele őrizte meg, “Itt vagyok a kubai dzsungelben, életben és vérszomjasan.” Gondolkodásmódját még jobban mutatja, hogy meg volt győződve róla: Arbenz bukásának egyik oka az volt, hogy nem végeztette ki a potenciális ellenségeit. Korábban egy másik barátnőjének, Tita Infantének azt írja: „ ha lettek volna kivégzések, akkor a kormány fenn tudott volna maradni, és vissza tudta volna verni a támadásokat”. Nem is csoda, hogy a Baptista elleni harcokban, majd a dicsőséges havannai bevonulás után Guevara embereket ölt meg, vagy gyámkodott a koncepciós perekben halálraítéltek kivégzésében.
1957 januárjában, ahogy naplója tanúskodik róla, Guevara lelőtte Eutimió Guerrát, mert szerinte információkat titkolt el a lázadók elől. „A problémát egy harminckettessel oldottam meg, pontosan az agyának jobb felébe.... a személyes tárgyai most már az enyémek.” Később lelőtt egy Aristido nevű parasztot is, azért, mert nem akart a lázadókhoz csatlakozni. Miközben azon gondolkodott, hogy áldozata „halált érdemel-e bűneiért” „nem késlekedett kiadni a parancsot egyik bajtársának a bátyja, a nem tudni milyen bűnöket elkövetett Echeverría kivégzésére. Fizetnie kellett.” Máskor kiadta a parancsot a kivégzésre, majd az utolsó pillanatban visszavonta azt, ez is egyike volt a kínzási módszereknek.
Két Che Guevara életét kutató floridai történész, Luis Guardia és Pedro Corzo egy volt forradalmi tábornok, Jaime Costa Vázquez (korábbi becenevén „a Katalán”) vallomására támaszkodva állítják, hogy a Ramiro Valdésnek – későbbi kubai belügyminiszternek – tulajdonított kivégzések nagy része valójában Che Guevara parancsára történt, mert ő volt akkor Valdés katonai felettese. „Ha kétség merülne fel, öljétek meg” – volt Che instrukciója. Costa vallomása alapján a győzelem estéjén. Che jó tucat ember kivégzését rendelte el Santa Clarában, Kuba középső részén, ahol osztaga az utolsó csapásokat mérte a kormánypártiakra. Néhányukat a hotelben lőtték le, mint Marcelo Fernándes-Zayas, egy korábbi forradalmár, majd újságíró írja, közöttük olyan hűtlen casquitókat, akik csak a munkanélküliség elkerülése érdekében csatlakoztak a forradalmi hadsereghez.
A „hidegvérű gyilkológép” a Batista-rezsim bukása után, akkor amikor Castro megbízta a La Cabaña börtön vezetésével mutathatta ki igazi természetét. (Castrónak különösen jó szeme volt, arra, hogy kiválassza a megfelelő személyeket a forradalom ellenségeinek megfékezésére.) A San Carlos de La Cabaña kőerődítmény Havannát védte az angol kalózoktól a XVIII. században – később katonai laktanyaként használták. A Berija emlékét idéző szörnyű módszereivel Che ténykedése a börtönben 1959 első felében a forradalom legsötétebb időszaka volt. José Vilasuso, jogász, ma a Puerto Ricó-i Interamericana Egyetem jogászprofesszora, La Cabañában részt vett az ítélethozatalok előkészítésében, nemrég elmondta, hogy Che Guevara volt a Comisión Depuradóra vezetője. Arra utasította beosztottait, hogy gyilkosként kezelje a fogvatartottakat és forradalmi magatartást, vagyis engesztelhetetlenséget követelt tőlük. „A kivégzések hétfőtől péntekig folytak, az éjszaka közepén, egyből az ítélet meghozatala és az automatikusan elutasított fellebbezés után. A legborzasztóbb éjszakán hét embert végeztek ki” – mondta.
Javier Arzuaga, baszk káplán sok halálraítéltnek adta meg a végtisztességet, és sokuknak nézte végig halálát. Puerto Ricó-i házában találkoztam vele. A 75 éves katolikus pap, aki inkább rokonszenvezik Leonardo Boff és a felszabadulás teológia eszméivel, mint Ratzinger bíboroséival, így emlékezik vissza a történtekre: „Körülbelül nyolcszázan voltak bezsúfolva egy olyan helyre, ahová összesen háromszázan fértek: a Batista-rezsim korábbi kiszolgálói, katonák, rendőrök, néhány újságíró, üzletemberek, kereskedők. A forradalmi bíróságot volt katonák alkották. Che Guevara a fellebbezési ügyekben döntött. Soha nem vont vissza egy ítéletet sem. Magam sokszor jártam a halálsoron, a galera de la muertén. Azt mondták, állítólag azért, hogy hipnotizáljam az elítélteket, hogy nyugodtak maradjanak. Che ezért elrendelte, hogy mindig jelen legyek a kivégzéseknél. Májusban hagytam el a börtönt, addig 55 kivégzésnek voltam tanúja, ezt azonban még rengeteg követett. Volt ott egy amerikai; Herman Marks-nak hívták, korábban ő is elítélt volt. Mészárosnak hívtuk, mert kifejezetten élvezte kiadni a tűzparancsot. Sokszor beszéltem Che-vel a halálra ítéltek kérésére. Egy ügyre kifejezetten emlékszem, egy fiatal fiúéra, Ariel Limáéra. Guevara azonban hajthatatlan volt. Ahogy Fidel is, akit ugyancsak meglátogattam emiatt a fiú miatt. 59 májusára annyira zavarta őket a jelenlétem, hogy elrendelték: el kell hagynom a Casa Blanca-i parókiát, La Cabañát, ahol három évig vezettem a gyülekezetet. Mexikóba mentem orvosi kezelésre. Aznap, mikor elmentem, Che azt mondta nekem, hogy mindketten próbáltunk közelebb kerülni egymáshoz, de nem sikerült. Utolsó szavai ezek voltak: „ha levesszük álarcunkat, ellenségek vagyunk”.”
Hány ember vesztette életét La Cabañában? Pedro Corzo szerint körülbelül kétszáz. Ugyanennyire tippel Armando Lago, nyugdíjas közgazdaságtan-professzor, aki egy 179 névből álló listát írt össze, nyolc évnyi kutatómunka után. Vilasuso azt mondta nekem, hogy négyszáz embert végeztek ki 1959 januárja és júniusa között (amikor is Guevara volt La Cabaña parancsnoka). A havannai amerikai nagykövetség Washingtonba, a Külügyminisztériumba küldött titkos jelentései szerint „több mint ötszáz” kivégzés volt. Jorge Castañeda, Guevara egyik életrajzírója, a forradalom baszk katolikus szimpatizánsa hétszáz áldozatról tud. Félix Rodríguez, CIA ügynök, aki a Bolíviába küldött Guevara elfogásáért felelős osztag tagja volt, mondta nekem, Guevarátt elfogásakor „körülbelül kétezer” kivégzés parancsba adásával vádolták. “Ő azt válaszolta, hogy ők mind CIA-ügynökök és mindent tagadott”. Rodríguez visszaemlékezése szerint beleszámították a gyilkosságok közé a börtönt követő éveket is, ezért számolnak több áldozattal.
De térjünk vissza Carlos Santanához és pólójához. Egy, az El Nuevo Herald című lapban 2005. március 31-én írt nyílt levélben a kiváló remek jazz muzsikus, Paquito D’Rivera bírálta Santanát az Oscar-átadáson való megjelenése miatt, és hozzátette: „azon kubaiak közül, akik La Cabañában raboskodtak, egy Bebo nevezetű az unokatestvérem volt. Csak keresztény vallása miatt tartották ott fogva. Rengetegszer mesélt nekem, végtelen keserűséggel, arról, hogyan hallgatta reggelente azon halálraítéltek jajveszékelését, akikre törvényes bírósági ítélet nélküli kivégzés várt”.
Che másképpen is kifejezésre juttatta hatalomvágyát. Az összefüggés az utazási szenvedélye — amely egyben egyfajta tiltakozás is volt a nemzetállam ellen — és ama cél között, hogy önmaga egy mindenek feletti államot testesítsen meg, egészen szembetűnő. Pedro Valdiviáról, a chilei konkvisztádorról szóló írásában Guevara így érvel: “Az emberek ama speciális típusába tartozott, akiknek a korlátlan hatalomra való törekvése olyan erős, hogy minden szenvedés, fájdalom természetesnek tűnik mellette.” Mintha csak magát jellemezte volna ezen sorokkal. Felnőtt életének minden szakaszában vissza-visszatért zsákmányszerző ösztöne, hogy elvegye mások életét, tulajdonát és szabad akaratát.
1958-ban, Sancti Spíritu város elfoglalása után, Guevara a városban egyfajta shariát próbált bevezetni, sikertelenül. Szabályozta a férfiak és nők kapcsolatát, az alkoholfogyasztást, és a szerencsejátékot, egyfajta puritanizmust akart bevezetni, ami amúgy annyira nem volt jellemző saját életére. Embereinek azt parancsolta, hogy raboljanak ki bankokat. Döntését később Enrique Oltuskinak, egy beosztottjának írt levelében így igazolta: “A tömegek egyetértenek a bankrablással, mert egyetlen fityingjük sincs.” A gondolat, hogy a forradalom legalizálja a javak újraosztását, egybevág a marxista puritanizmussal, amelynek szellemében a győzelem után elvették az emigránsok házait.
Az ösztöne, hogy elvegye mások vagyonát és uralkodjon felettük, Guevara nyers hatalmának egyik fundamentuma volt. Megemlékezéseiben az egyiptomi elnök, Gamal Abdel Nasszer megjegyzi, hogy Guevara egyszer megkérdezte tőle: a földreformja után hány ember hagyta el az országot. Miután Nasszer azt felelte, egy sem, Che indulatosan úgy válaszolt, hogy a reformok mélysége azzal mérhető, hány ember számára válik egyértelművé, hogy „nincs már helye a társadalomban”. Ez a ragadozó ösztön 1965-ben érkezett tetőpontjára, amikor már istenként beszélt az „Új Emberről”, amelyet csak egy forradalom teremthet meg”.
Che kollektivista rögeszméje késztette őt a – hat és fél millió kubait ellenőrzés alatt tartó – titkosszolgálattal való együttműködésre. 1959-ben Tararában, egy Havanna melletti házban, ahová Che ideiglenesen költözött hirtelen megbetegedése miatt több titkos találkozót is szerveztek a forradalmárok vezéreinek. A legfelső vezetők, köztük Castro a kiépülőben lévő kubai rendőrállamot tervezték. Ramiro Valdés, Che korábbi beosztottja lett a csekáról mintázott G2 nevű szervezet vezetője. Angel Ciutahot, a spanyol polgárháború veteránja Ramón Mercadar – Trockij gyilkosa – közeli ismerősét a szovjetek küldtek Kubába, ahol barátságot kötött Che-vel is. Neki komoly szerepe volt, Louis Alberto Lavandeirával – a főnök La Cabaña-i beosztottjával – együtt, a titkosszolgálat megszervezésében. Guevara a katonai alakulatok ideológiai doktrínájának kidolgozásáért felelős G-6 vezetését vállalta magára. Az Egyesült Államok 1961. áprilisi Disznó-öbölben végrehajtott partraszállási kísérlete tökéletes indítékkal szolgált a rendőrállam bevezetésére, tízezrek bebörtönzésére és a kivégzések új hullámának elindítására. Ahogy Guevara maga mondta később a szovjet nagykövetnek, Szergej Kudrjavcevnek: az ellenforradalom „soha többé nem ütötte fel a fejét”.
Az ellenforradalom volt az a terminus, amellyel minden, az ortodoxiától elfordult embert meg lehetett gyanúsítani. Ez volt az eretnek szó kommunista szinonimája. Az ellenkező vélemény kifejtőit koncentrációs táborba hurcolták. A történettudomány egy spanyol tábornoknak, Valeriano Weylernek, Kuba XIX. századi helytartójának tulajdonítja a „koncentráció” szó abban az értelemben vett definícióját, hogyan kell a potenciális ellenzéki tömegek függetlenedési törekvéseire drótkerítéssel megoldást találni. Milyen érdekes, hogy fél évszázaddal később a kubai forradalmárok elevenítették fel ezt a technikát. Eleinte a forradalom az önkéntes munka fontosságát hangoztatta: iskolaépítés, kikötői munka, ültetvények, gyárak – a propagandaképeken Che, mint rakodómunkás, nádvágó, ruhaszövő látható. Nem sokkal később persze az önkéntes munka már kevésbé volt „önkéntes”. Az első munkatábort, Guanahacabibest, Kuba nyugati részén állították fel 1960 végén. Che így vélekedett a fogvatartás szükségességéről. „{Mi} Guanahacabibesba azokat a kétes személyeket küldjük, akiknél nem vagyunk biztosak abban, hogy börtönt érdemelnek... embereket, akik kisebb, vagy nagyobb bűnöket követtek el a forradalmi morál ellen … Nehéz munka, nem pedig brutális munka, igaz, a munkakörülmények nehezek.”
Ennek a tábornak a felállítása jelentette annak a szisztematikus deportálási folyamatnak a kezdetét, ami 1965-ben Camagüey provinciában indult, a disszidensek, később a homoszexuálisok, AIDS-fertőzöttek, katolikusok, Jehova-tanúi, afro-kubai papok, és más „söpredék” fogvatartásával az Unidades Militares de Ayuda a la Producción (Termelést Segítő Katonai Alakulat) zászlaja alatt. Néhányuk soha nem tért vissza, másokat megerőszakoltak, megvertek, megcsonkítottak, vagy egy életre tönkretettek, ahogy arról a Néstor Almendrostól fennmaradt „Helytelen magaviselet” című dokumentumok néhány évtizede tanúskodtak.
Nem is lehetett volna pontosabban leírni a helyzetet annál, ahogy a Time magazin tette 1960 augusztusában, amikor a címlapján azt írta a forradalmi munkamegosztásról, hogy abban Che Guevara volt az „agy”, Fidel Castro a „szív”, és Raúl Castro az „ököl”. Ez az észrevétel jelzi, hogy milyen fontos szerepe volt Che Guevarának abban, hogy Kuba a totalitarizmus egyik mintaállamává vált. Nem valószínű, hogy ideológiai tisztaságra törekedett volna, már csak szertelen természete miatt sem. Azonban a mexikói évek és az azt követő fegyveres harcok során a kommunizmus és a Szovjetunió megszállott hívévé vált, és ez nem tetszett az opportunista, és sokkal inkább pragmatista utat követő Castrónak és híveinek. Amikor a forradalmár-jelölteket 1956-ban letartóztatták, Guevara volt az egyetlen, aki bevallotta, hogy kommunista és oroszul tanul (nyíltan beszélt Nyikolaj Leonovról, az orosz nagykövetségen dolgozó kapcsolatáról.). A kubai fegyveres harcok alatt szoros szövetséget kötött a Népi Szocialista Párttal (a sziget kommunista pártjával) és Carlos Rafael Rodríguezzel, aki később kulcsszerepet játszott Castróék kommunista fordulatában..
Ez a fanatikus természet tette Che Guevarát annak a szovjet típusú forradalomnak a jelképévé, amelynek függetlenségét rengetegszer hangoztatta. Nem sokkal azután, hogy a barbudos-ok (Che és társainak gyűjtőneve – a Ford.) hatalomra jutottak, Guevara többször is találkozott Anasztaz Mikojánnal, aki Hruscsov helyetteseként tartózkodott Kubában. Azzal volt megbízva, hogy előkészítse a Szovjetunió és Kuba legfelső vezetői közötti 1960-as moszkvai találkozót. (ez egy hosszabb utazás volt, amelyben Kim Il Szen Észak-Koreája gyakorolta rá a „legnagyobb hatást”) Guevara második oroszországi útjára 1962 augusztusában került sor, ekkor kötötték a híres egyezséget arról, hogy a Szovjetunió Kubában nukleáris támaszpontot épít. Találkozott Hruscsovval Jaltában, hogy véglegesítsék annak a műveletnek a részleteit, amely negyvenkét, fele részben nukleáris robbanófejjel ellátott rakéta és indítóállás valamint negyvenkétezer szovjet katona bevonásával addigra már meg is kezdődött. Figyelmeztette a szovjet szövetségest, hogy az Egyesült Államok bármikor rájöhet, mi zajlik a háttérben, Guevara ezért garanciát kért arra, hogy a szovjet flotta szükség esetén beavatkozik. Más szavakkal, hogy Moszkva készen áll – akár a háborúra is.
Philippe Gavi Guevaráról írt biográfiája szerint a forradalmár többször is hencegett azzal, hogy „ez az ország egy minden képzeletet felülmúló atomháborút is megkockáztat, hogy megvédje alapelveit”. Miután a kubai rakétaválság véget ért – Hruscsov megszegte a jaltai megállapodást, és egyezséget kötött az Egyesült Államokkal Castróék háta mögött, többek között a törökországi amerikai rakéták eltávolításáról. Guevara egy brit kommunista lapnak azt nyilatkozta: ”Ha a rakéták a helyükön maradtak volna, akkor egyenesen az Államok szívébe – akár New Yorkra is irányíthattuk volna őket, hogy megelőzzük az agresszorok támadását.” Pár év múlva az ENSZ-ben azt mondta, hogy : „... mint marxista, felelősséget vállalok a nemzetek közötti békéért, de nem vállalok felelősséget a kizsákmányoltak és kizsákmányolók közötti együttműködéséért.”
Guevara élete utolsó éveiben egyre távolabb került a Szovjetuniótól. Ez akár szimpatikus lépés is lehetne, de a valódi ok valójában az volt, hogy túl puhánynak tartotta Moszkvát, mert túl sok egyezséget kötött, mind ideológiai, mind diplomáciai téren – szemben Mao Kínájával, amelyet példaképnek és az ortodoxia bástyájának tartott. 1964 októberében Oleg Daruszenkov, Che Guevara szovjet ismerőse egyik feljegyzésében az alábbi mondatot tulajdonítja Guevarának: “Kértünk a csehszlovákoktól fegyvereket, de ők nem adtak. Akkor a kínaiakhoz fordultunk, akik pár napon belül igent mondtak, és még csak pénzt sem kértek, mivel baráton nem akartak pénzt keresni.” Tény, hogy Guevara neheztelt Moszkvára, amiért az viszonzást vár a kommunista blokk országaitól a felbecsülhetetlen gazdasági és politikai segítségéért cserébe. Utolsó kirohanására Moszkva ellen 1965 februárjában Algériában, ahol a kapitalista „tulajdonjog” átvételével gyanúsította a szovjeteket, egy nemzetközi konferencián került sor. Szakítása a Szovjetunióval nem a függetlenedés céljával történt Sokkal inkább Enver Hodzsa módjára, aki ámokfutásával alárendelte a valóságot a vak ideológiai ortodoxiának.
A nagy forradalmárnak lehetősége nyílt arra, hogy gazdasági vízióját – a szociális igazságosság jegyében – a gyakorlatban is kipróbálhassa, mégpedig a Kubai Nemzeti Bank elnökeként, agrár- és ipari miniszterként. Guevarának a kubai gazdaság élén eltöltött ideje alatt összeomlott a cukortermelés és az iparosítás. Mindez abban az országban történt, amely a Batista-rezsim alatt Latin-Amerika négy legerősebb gazdasága közé tartozott.
A Nemzeti Bank élén eltöltött időszakát – melyet azzal tett emlékezetessé, hogy Che-feliratos bankókat nyomtatott – helyettese, Ernesto Betancourt így summázta: “A legalapvetőbb közgazdasági tanokat sem ismerte.” Közgazdasági érzékének hiányát jól érzékelteti, hogy egy 1961-es uruguayi konferencián kijelentette, hogy Kuba az elkövetkezendő években 10 százalékos GDP növekedést fog produkálni, így az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1980-ra meghaladja majd az Egyesült Államokét. Ezzel szemben tény, hogy 1997-ben, Che halálának 30. évfordulóján kubaiak porciózva havi két és fél kiló rizsen, fél kiló babon, évenként alig több mint egy kiló húson, hetente egy kiló tésztán és havi négy tojáson éltek.
Az ipari miniszter által levezényelt agrárreform elvette a földeket a gazdagoktól, a hivatalnokoknak adta a parasztok helyett. (az erről szóló dekrétumot Che házában fogalmazták). Sajnos a földosztás jegyében a megművelhető földek számát csökkentették, a munkaerőt más tevékenységekbe csoportosították. Ennek eredményeképpen 1961 és 1963 között felére, mintegy 3,8 tonnára csökkent a betakarított termésátlag. Mondhatnánk, hogy ez a kubai iparosítás velejáró negatív hatása volt. Sajnos Kuba nem rendelkezett az iparosításhoz szükséges nyersanyagokkal, de a szocialista államok közötti kereskedelmi rendszer segített a szükséges anyagok beszerzésében. 1963-ra minden iparosítási kísérlet kudarcba fulladt, innentől kezdve a kubai forradalom a keleti blokk cukortermelőjeként kapott helyet a szovjet elosztórendszerben. Cserébe olajat kaptak, fedezte a szükségletüket, sőt kereskedhettek is vele Az elkövetkezendő harminc évben Kuba gazdasága a 65 és 100 milliárd dollárnak megfelelő összeget kitevő szovjet segélyektől függött. Che Guevara a szociális igazságosság bajnokaként elbukott, de sokan szerint helyét a történelemkönyvekben, mint a gerillahadviselés géniusza érdemelte ki. Leghíresebb katonai sikere a Batista ellen harchoz fűződik – Santa Clara elfoglalását a túlerőben lévő őrségtől máig erősen vitatják. Számos szemtanú szerint a várost védő vonat katonái fegyveres összecsapás nélkül adták meg magukat, talán lefizették őket.. (Gutiérrez Menoyo, aki egy másik gerillacsapatot vezetett a térségben az egyike azoknak, akik lerántották a leplet a Guevara állítólagos hőstetteivel kapcsolatos hivatalos kubai álláspontról..) A forradalom győzelme után Guevara gerillacsapatok szervezésébe kezdett Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Panamában és Haitin – ezeket idővel mind leverték. 1964-ben, közvetlenül azután, hogy Argentínában helyreállították a képviseleti demokráciát, a halálba küldte argentin elvtársát, Jorge Ricardo Masettit amikor rávette, hogy Bolívia felől indítson támadást szülőhazája ellen.
Kiváltképp félresikerült a kongói próbálkozása 1965-ben. Guevarát két társa kísérte – Pierre Mulele nyugaton, és Laurent Kabila keleten – a kongói kormány elleni harcban. Mulele elfoglalta Stanleyville-t, mielőtt visszaszorították volna. Az alatt az idő alatt azonban V.S Naipaul emlékei szerint mindenkit legyilkoltatott, aki olvasni tudott, vagy nyakkendőt viselt. Guevara másik társa, Laurent Kabila sokak szerint egyszerűen csak lusta és korrupt volt, azonban a 90-es években fény derült arra, hogy ő is részt vett a mészárlásokban. 1965-ig Guevara, mielőtt megfutamodott volna, a keleti fronton segédkezett.. Nem sokkal ezután Mobutu került hatalomra, vele együtt pedig tízéves diktatúra köszönt az országra (Sajnos, sok latin-amerikai országban, mint Argentína vagy Peru a Che inspirálta forradalmaknak csak annyi eredménye volt, hogy megerősítette a regnáló katonai junták brutalitását.)
Bolíviában Che ismét vereséget szenvedett, ezúttal a végsőt! Félreismerte a helyzetet. Már évekkel korábban lezajlott egy agrárreform, a kormány elismerte a parasztság termelői szervezeteit, a hadsereg pedig erős nacionalizmusa ellenére sem volt ellenséges az Egyesült Államokkal. „A paraszttömegek nem segítenek nekünk” – panaszkodott Che a Bolíviai naplóban. Sőt a kommunista vezető, Mario Monje, akinek azután, hogy súlyos vereséget szenvedett a választásokon, nem volt kedve a forradalmi eszközök bevetéséhez, az ország délkeleti részén lévő, nehezen védhető helyre vezette Guevarát. Che elfogása a yurói szakadéknál, nem sokkal a francia entellektüellel, Régis Debrayvel és az argentin festővel, Ciro Bustosszal való találkozója után, – akiket a tábor elhagyása után ugyancsak letartóztattak – olyan volt, mint az egész bolíviai expedíció: amatőr és komolytalan.
Guevara bizonyára éber és bátor harcos volt, de vigyázatlan, és bár gyorsan tudta megszervezni a parancsnoksága alá tartozó gerillabázisok életét. A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben Argentína a világ második leggyorsabban fejlődő országgá vált. Az argentin munkások reáljövedelme az 1890-es években magasabb volt mint a svájciaké, a németeké, vagy a franciáké. 1928-ban az egy főre jutó GDP-t tekintve az ország a tizenkettedik helyen állt a világon. Ez az eredmény – melyet az utódok azóta elherdáltak –jelentős mértékben Juan Bautista Alberdi kormányzásának köszönhető.
Mint Guevara, Alberdi is szeretett utazni, végigjárta a pampákat és a sivatagot, északtól délig, 14 éves korában, egészen Buenos Airesig. Akárcsak Guevara, Alberdi is szembekerült egy diktátorral, Juan Manuel Rosasszal. Ugyanúgy, mint Guevarának, Alberdinek is megvolt a lehetősége, hogy befolyást gyakoroljon egy forradalmi vezérre – Justo José de Urquizára. Ő volt az, aki megbuktatta Rosast 1852-ben. És mint Guevara, Alberdi is az új kormányt népszerűsítette, képviselte külföldi útjai során, és ugyancsak külföldön halt meg. Csakhogy a baloldal régi-új „hősével” ellentétben Alberdi soha egy légynek sem ártott. Könyve Bases y puntos de partida para la organización de la República Argentína annak az 1853-as alkotmánynak az alapköve volt, amely korlátozta az állami hatalmat, megnyitotta a piacot, bátorította a bevándorlást, és biztosította a tulajdonjogokat. Alberdi Argentína hetven esztendeig tartó virágkorát készítette elő. Nem szólt bele nemzetek közötti viszályokba, ellenezte hazája Paraguay elleni háborúját. Igaz, nem is díszeleg az arcképe Mike Tyson pocakján .
(The New Republic)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969