2013. I-VI
 

A magyar turanizmus török kapcsolatai
Farkas Ildikó

(A turanizmus megjelenése)A politikai ideológiában a 19. század terméke volt a pán-ideológiák megjelenése és térhódítása. Sorra születtek a romantikus nacionalizmusban gyökerező mozgalmak: pán-iszlámizmus, pán-török mozgalom, skandinávizmus, pán-olasz mozgalom. A pángermánizmus és főként a pánszlávizmus komoly veszélynek látszott különösen egy olyan nép számára, mint a magyar, mely nem rendelkezett ilyen pán-eszmébe bevonható jelentős rokonsággal Európában. A kis népek a nagyhatalmaktól eredő fenyegetettségre “védhatalmi nacionalizmussal” válaszoltak, amely a kisebb közösségekben mindig is meglévő veszélyeztetettség tudata volt a nálánál nagyobb és erősebb szomszéddal szemben. Így született meg még a 19. század második felében a finnugor néprokonsági eszme a finneknél , a pán-türkizmus az oroszországi török népeknél , és természetesen a magyar turanizmus, amely megfelelt mindkettőnek, és az aktuális értelmezés határozta meg, hogy csak a finnugor népeket, avagy valamennyi turáni származású népet tekintették a magyarság rokonának, és így egy olyan pán-ideológia alapjának, amelybe az Európában rokontalannak tartott magyar nép is beletartozhatott. Nagy szerepe volt tehát a magyar turanizmus kialakulásában az éledő pánszláv és pángermán mozgalmaktól való félelemnek. A turanizmus ideológiája így már kezdettől fogva magában hordozta a defenzív változatot alkotó védekező magatartást.
A turanizmus megjelenése Magyarországon a századforduló idejére tehető. Kialakulásában a pán-mozgalmak hatása mellett még más tényezők is szerepet játszottak, pl. az akkor világszerte tapasztalható keletiség-divat is nagy hatással volt az Ázsia iránti érdeklődés megnövekedésére. Magyarországon azonban a honfoglalás ezredik évfordulója (1896) volt az, amely széles körű érdeklődést keltett az ősmagyarok ázsiai eredete, a magyarság feltételezett ázsiai őshazája, a magyarság őstörténete iránt. Az erről folyó tudományos kutatásokat és vitákat a közvélemény figyelme kísérte.
Az Ázsia iránti érdeklődést a Monarchia külpolitikája is táplálta. A Monarchia-béli Magyarország egy európai nagyhatalom meghatározó részeként politikát alakító tényezőnek tudta magát Európában, s az ezeréves államiság ünneplése a Duna-völgyi vezető szerep demonstrálása is volt. E nagynemzet-tudat megnyilvánulásaként jelentkezett az önálló magyar imperializmus gondolata, mely a magyar ipar keleti (főleg balkáni) terjeszkedésének, a Kelet felé való gazdasági, majd politikai térhódításnak a vágyával a turanizmus expanzív változatát fogalmazta meg.
A turáni népek összefogását hirdető eszme terjedését segítette elő a századelő külpolitikai eseményeinek hatása is. Az Oroszországgal vívott háborújából győztesen kikerülő, turáni népnek tartott Japánt is általános rokonszenv övezte. Törökországban turanizmus néven hódított a törökség felemelését és nemzeti irányú átalakítását hirdető pántörök mozgalom, amely tovább bátorította a turáni népek összefogásának gondolatát. A Monarchia balkáni szövetségi politikája Törökországgal és Bulgáriával az e két "turáni" ország iránti baráti érzéseket táplálta .

(A turanizmus) A turanizmus eszméje persze rendkívül széles skáláját nyújtotta a különböző, gyakran egymásnak teljesen ellentmondó értelmezési lehetőségeknek . A kiindulási pont legtöbb esetben a turáni eszme alapgondolata volt, mely szerint a magyarság a turáni népcsaládba tartozik, s feladata a többi turáni eredetűnek tartott nép jobb megismerése, kutatása, illetve velük a kulturális és gazdasági kapcsolatok kiépítésével bizonyos együttműködés kialakítása, s egyes értelmezések szerint a politikai összefogás, a „turáni szövetség” megteremtése. A felfogásbéli különbségek már a "turáni" jelző s így a "turáni népek" meghatározás értelmezésében megmutatkoztak. A "turáni" elnevezés eredetileg (Max Müller 19. századi nyelvésztől származva) Európa és Ázsia nem indoeurópai és nem sémi nyelveit jelölte ezzel az összefoglaló névvel. Az összehasonlító nyelvtudomány fejlődésével a nyelvészek hamar megcáfolták az elméletet, s elvetették az eredetileg földrajzi megjelölés nyelvészeti használatát, a terminus azonban még sokáig az ural-altaji népek összefoglaló neveként élt tovább. A tudományosság képviselői megpróbálták a fogalmat eredeti földrajzi értelmében kezelni, s a "turáni népek" alatt a Pamír, Irán és a Kaspi-tenger között elterülő alföldről származó népeket értették; "turanizmus" alatt pedig a keletkutatásnak azon irányát, amely a keleti Balkánnal, Elő-és Belső-Ázsiával és a délorosz síksággal s a rajta élő (a Turáni-alföldről származó) népekkel foglalkozott. Ez a rokonsági elméletekkel nem foglalkozó földrajzi felfogás azonban csak a keletkutatók szűk körében élt; a politikai turanizmus hívei és a nagyközönség sokkal inkább a néprokonsági feltevés alapján állt, s a turáni népeket egy népcsaládnak tekintette. A "turáni" elnevezés még így sem volt egyértelmű. A mérsékeltebb felfogás az ural-altaji népcsaládot értette alatta, a radikálisabb nézet a turáni népek közé sorolta emellé Ázsia csaknem összes népét, a műkedvelő nyelvészek pedig a történeti népek között kerestek és találtak rokonokat a magyarság számára.
E felfogásbéli eltérésekből adódóan természetesen a turanizmus lényegét érintő értelmezések is különböztek egymástól. Az eltérő elképzelések hívei később különböző szervezetekben tömörültek más-más célokkal és persze időben is változó tartalommal.

(Az “ugor-török háború”) A 19. század második felére a magyar őstörténeti kutatásban a nyilvánosság előtt folyó hosszú és zajos vita ("ugor-török háború") lényegében a magyarság finnugor származásának elfogadásával ért véget. Hiába dőlt el azonban a tudományos vita a nyelv rokonságának javára (amiről ma már tudjuk, hogy nem tudta lezárni sem a kulturális rokonság, sem az etnikai származás kérdését), a nemzettudatban a turáni rokonság elmélete maradt a népszerűbb. A "turáni lovas" alakja maradt – keleti származásával, vitézségével, büszkeséget sugárzó magatartásával – a nemzeteszmény megtestesítője.
A 19-20. század fordulója körüli időkben széles körben megnőtt az érdeklődés a honfoglaló magyarság élete és művészete iránt. De már ezt megelőzően is, a közvélemény figyelemmel kísérte a 19. század második felének tudományos kutatásait és vitáit a magyarság eredetének és a magyar nyelv rokonságának kérdésében. Magyarországon – mint más nemzeteknél is – a történetírásban a 19. században (és persze később is) nagy szerep jutott az ideológiának, amely a nép és az állam eredetét és történetét a korabeli legitimációs igényekkel kötötte össze.
A magyar nép eredetének kutatásakor a tudósok is elfogadták azt a Leibniztől származó tételt, miszerint a népek eredetének kérdéseire a nyelvek rokonságának bemutatása deríthet fényt. Így a nép és a nyelv eredetének azonossága egyik sarkalatos pontja volt az etnológiai fejtegetéseknek az eredetvitákban. A magyar nyelvvel kapcsolatos rokonsági elméletek között szép számmal találhatunk a magyarnak mint a keleti nyelvek rokonára vonatkozó teóriákat (pl. Beregszászi Nagy Pál, Velics Antal, Pröhle Vilmos). Ugyanakkor már a 18. század második felétől megjelent a finnugor rokonság tétele (Sajnovics János, Gyarmathi Sámuel). A 19. század folyamán az addig nem eléggé körülhatárolt keleti nyelvek körét már csak a török-tatár nyelvcsalád képviselte. E két tábor hívei, a török-tatár és a finnugor származás elméletét vallók a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben csaptak össze páratlan hevességgel, s az "ugor-török háború" néven ismertté vált tudományos vita hullámai a közvéleményt is elérték. Mondhatjuk, szinte az egész nemzet figyelemmel kísérte a két tábor "harcát". A hosszú éveken át tartott vita folyását a napilapok és a tudományos élet műhelyei is nyomon követték. A fogadtatás, a hozzáállás a két elmélethez nem volt egyforma. A közvélemény inkább a főként Vámbéry Ármin hirdette és bizonyítani vélt török-magyar rokonsággal rokonszenvezett, mintsem a "halzsíros atyafiakat" felvonultató finnugor táborral. Az "ugor párt" – elsősorban Budenz József és Hunfalvy Pál írásaival – a tudomány frontján ugyan "győzelmet" aratott, s bizonyította a nyelv finnugor rokonságát, a közvéleményben mégis Vámbéry "turáni" gondolatai éltek tovább elevenen. Vámbéry nagy szerepet játszott abban, hogy a nemzeti tudat a keleti rokonságot preferálta, valamint a turanizmus kialakulására is hatást gyakorolt.

(Vámbéry Ármin és a turanizmus) Vámbéry (Wamberger) Ármin 1832-ben született a Pozsony megyei Szentgyörgyön, ortodox zsidó családban. Az iskolában hamar kitűnt rendkívüli nyelvtehetségével. (Felnőttkorára több, mint tíz európai nyelven tudott, a keleti nyelveken kívül.) Érdeklődése hamar a keleti nyelvek felé fordult, s először a török nyelvvel kezdett foglalkozni. Ezután főleg a keleti nyelvek tanulmányozásával kívánt előrehaladni, hogy így jusson majd el Ázsiába, ahol a magyarok eredetét akarta kutatni. Ezzel megnyerte a nemzeti eszmét ápoló tudós világ támogatását, köztük Eötvös Józsefét, Teleki Józsefét (az Akadémia akkori elnökéét), Kemény Zsigmondét. Kapcsolatba került Hunfalvy Pállal és Reguly Antallal is. 1857-ben az MTA anyagi támogatásával indult Törökországba, majd 1861-ben – rövid hazai tartózkodás után – újra Keletre indult, s dervisnek öltözve Resid efendiként bejárta Közép-Ázsiát, utazásairól több könyvben számolt be. Tudományos munkássága – főleg a turkológia terén – igen jelentős és úttörő volt, s eredményekben gazdagnak mondható.
A magyarság eredetének és a magyar nyelv rokonságának kérdései kezdettől fogva erősen foglalkoztatták Vámbéryt. A 19. század hatvanas éveitől a finnugor nyelvtudomány mesterei kiterjedt nyelvi anyag vizsgálata után nyelvünk finnugor rokonsága mellett törtek lándzsát. Vámbéry ellenben hű maradt a magyar-török nyelvi és történeti vonatkozások kutatásához. 1869-ben a Nyelvtudományi Közleményekben közzétett tanulmányában (Magyar és török-tatár szóegyezések) elismerte ugyan a nyelv finnugor voltát, s a török elemeket a másodlagos rokonság, azaz a jövevényszavak szintjére helyezte, de fenntartotta, hogy a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török eredetű. Az "ugor-török vita" tulajdonképpen akkor robbant ki, amikor 1871-ben megjelent Budenz József jelentése Vámbéry török-magyar szóegyeztetéseiről, azok cáfolataival. Válaszul Vámbéry 1882-ben kiadta "A magyarok eredete" című "etnológiai tanulmányát" (Vámbéry nevezte így), mellyel bizonyítani kívánta, hogy a magyar nyelvnek és a magyar népnek az alapja, a magva török, s ami finnugor elem található benne, az másodlagos, jövevényelem. "...a magyarban vegyülék népet látok, amelyben nem a finnugor, hanem török-tatár elem képezi a tulajdonképpeni magvat..."
A vita ekkor váltott át "háborúba". Vámbéry munkáját – nem is elsősorban tudományos minősége, hanem inkább végkövetkeztetései miatt – üdvözölték mindazok, akik a magyarság keleti – azaz török – rokonságát szerették volna bizonyítottnak látni. A tudósok közül is sokan álltak Vámbéry mellé, pl. Török Aurél, Marczali Henrik, Pozder Károly, Thury József. Megjelentek a finnugor oldal ellenvéleményei is, Hunfalvy Pál, Budenz József, Szinnyei József, Munkácsi Bernát, Barna Ferdinánd és mások tollából. A sokszor indulatos, az érzelmekre és az értelemre egyaránt hatni akaró tanulmányok, kritikák és ellenkritikák megtöltötték a lapok és tudományos folyóiratok hasábjait. E dolgozatnak nem feladata az igazságszolgáltatás, s a vitában szereplő tudósoknak nincs is erre szükségük – életművük rá a bizonyíték. Azonban mindenképpen látnunk kell, hogy a magyar őstörténet problémái még ma sem megoldottak, az újabb kutatási eredmények más tudományterületekről (régészet, antropológia) tovább árnyalják vagy módosíthatják a magyarság eredetéről kialakított képet. S noha az ugor-török vita a finnugor történeti-összehasonlító nyelvészet diadalával ért véget, nem zárta le sem a kulturális rokonság, sem az etnikai származás dolgát. A lezáratlanság később is okozott, sőt ma is okoz zavarokat.
Vámbéry a viták elcsendesedése után további magyar őstörténeti munkákat írt, melyek szervesen kapcsolódtak török vonatkozású kultúrtörténeti, illetve őstörténeti munkáihoz.
Vámbéry a turanizmus kialakulása szempontjából is jelentős személyiség – a külföldi szakirodalomban egyenesen neki tulajdonítják a turanizmus népszerűsítését. Közép-ázsiai utazásairól szóló munkáiban használta Vámbéry a Turán kifejezést Közép-Ázsia török népek lakta területeinek megjelölésére. A terminus tulajdonképpen tőle terjedt el a török népek között. A “turáni” kifejezés pedig az itt élő – vagy innen elszármazott – török-tatár (ideértve a finnugorokat is) és mongol népeket és nyelveket jelölte, bár a tudományos világban ezt a terminust lassan az “urál-altáji” elnevezés váltotta fel. "Vázlatok Közép-Ázsiából" (1868) című könyvében egy egész fejezetet szentelt a turáni népeknek. Vámbéry könyveiben azt állította, hogy minden török-tatár népcsoport tulajdonképpen egy fajhoz tartozik . Ez az egy faj, a török-tatár népek két nagy csoportra oszlik, a törökökre – akik a tulajdonképpeni turániak – és az irániakra. Kína belsejétől a Kaszpi-tengerig találhatók a keleti törökök (kirgiz, kazah, karakalpak, turkomán, özbeg népek), a Kaszpi-tengertől az Adriáig és a Duna partjaiig a nyugati törökök, akiket “nem annyira arczulati jegyek miatt, mint inkább a nyelv, jellem és erkölcsök hasonlósága következtében számíthatjuk (...) a családösszességhez”.
Vámbéry 1865-ös "Közép-Ázsiai utazások" című könyvében elsőként vázolta fel egy hatalmas pán-türk birodalom tervét . “Az oszmán birodalom e távoli keleten csak akkor bírhatott volna világi befolyással, ha a keleti élet álmából Nagy Péter előtt ébred fel. Az Oszmán ház, min török dynastia, a török elemekből, melyekkel nyelv, vallás s történelem által rokon, az Adria partjaitól messze be Khináig hatalmasabb birodalmat alapíthatott volna, mint a minőt a nagy Romanov különböző elemekből s ármány által össze alakítani tudott. Az anatóliaiak, azerbajdzsánok, turkmanok, özbegek, kirgizek s tatárok az egyes tagok, melyekből a nagy török colossus támadhatott volna, s ez aztán északi ellenével jobban megmérkőzhetnék, mint a jelenlegi Törökország.” A lehetséges nagy pán-török birodalmat tehát a fajilag rokon és vallásilag azonos népcsoportok alkothatták volna Törökország vezetésével az Adriától Kínáig. Alkothatták volna – írta Vámbéry, s ezt a mondatot értelmezték úgy, mintha egy lehetséges turáni állam megalakításáról beszélne. Későbbi követői és a későbbi turanisták legalábbis így vélték, s ennek megfelelően alakították ki és kezelték a turanizmust: a turáni népek összefogásának gondolatát egy esetleges államszövetség, vagy turáni unió eszméje egészítette ki. Vámbéry később visszautasította, hogy a turanizmusnak vagy a pán-turkizmusnak ő lett volna a kezdeményezője vagy terjesztője, sőt magát a gondolatot is délibábnak bélyegezte , de a szellem már kiszabadult a palackból: a pán-török birodalom, illetve a turanizmus víziója már élt, és bárki alkalmazhatta.
Vámbéry hatása így nemcsak Magyarországon volt jelentős, hanem Törökországban is, az ébredő pán-török mozgalomra, melynek nem egy vezetőjével szoros kapcsolatban állt. Vámbéry törökországi tartózkodása során – amint arról önéletírásában is beszámolt – sok török vezető személyiséggel került ismeretségbe, és kapcsolatba került az akkori török reformgondolkodókkal, politikusokkal, fiatal értelmiségiekkel és tudósokkal, akikkel aztán hosszú évekig összeköttetésben, sőt barátságban maradt. Erről maga Vámbéry írt "Küzdelmeim" című önéletrajzában (1905). "...a császári diván főkancellárja, névszerint Afif bej házához jutottam... s itt napról-napra érintkezhettem az udvari körök legfőbb embereivel. Házunk (...) állandó gyülekező helye volt amaz idők műveltlelkű embereinek (,,,) Itt ismerkedtem meg a később európai hírre emelkedett Midhát pasával, a török alkotmány atyjával, ki abban az időben Midhát efendi egyszerű néven titkári minőségben lakott az és pasám házánál. (...) 1859-ben...állást kaptam Rifaat pasa, a volt külügyminiszter házánál és pedig mint a történet, földrajz és a francia nyelv oktatója. E ház akkor a török főváros leggazdagabb házának hírében állott és találkozó helye volt azoknak a finom lelkű törököknek, akik az ó-ázsiai kultúr-elit fanatikus hívei lévén, különös szeretettel művelték a török írásművészetet és irodalmat..."
A török társaság felső köreiben való szabad járás-kelése révén talán Vámbéry volt az első európai ember, ki mélyebben beleláthatott az ötvenes évek Törökországának politikai és társadalmi viszonyaiba, tanúja lehetett az éppen kezdődő átalakulásnak. Tartós érintkezésben állt a török reformmozgalom vezető embereivel, s beszélgetéseikben gyakran érintették a török fejlődés és modernizálás problémáit. Emellett szerzett barátokat az irodalmi körökből is. Kapcsolatai évtizedekig megmaradtak, így befolyása, hatása is sokáig érvényesülhetett a török értelmiség körében. Így történt, hogy a külföldi szakirodalom elsősorban Vámbéry nevéhez köti a turanizmus kialakulását és első terjedését.

(A magyar-török „turáni kapcsolat”)A magyarság legközelebbi rokonainak a nemesi történeti hagyomány a török népeket tekintette. S bár a 19. század végére a tudomány eldöntöttnek vélte a magyar nyelv (és az etnikum) finnugor eredetének tételét, a közvéleményben még sokáig élénken élt a török rokonság hipotézise. A magyar turanizmusban fontos szerep jutott tehát a törökségnek, Törökországnak. Történeti hagyomány, közös történelem, aktuálpolitikai helyzet táplálta a törökség iránti érdeklődést – és rokonszenvet – Magyarországon, mind a tudományos kutatók körében (a magyar turkológia komoly, nemzetközileg is jelentős tudományág lett), mind pedig a közvéleményben. Ez utóbbi “törökbarátsága” összefüggött a szabadságharcos “kurucos” hagyománnyal, a Habsburg-ellenességgel, és az oroszellenességgel is. Rákóczi hamvainak hazaszállítása Törökországból, Thaly Kálmán romantikus ál-kuruc versei a századfordulón mind újabb megjelenési formái voltak a törökök iránti szimpátiának. Igaz, a Monarchia hivatalos külpolitikája (illetve Rákosi Jenő és körének “magyar imperializmus” elképzelése) éppen nem volt törökbarát, hiszen a tervezett balkáni expanzió éppen a török birodalom rovására valósult volna meg. Az első világháborúban azonban szövetségessé vált a Monarchia és Törökország, ami ezt a hivatalos álláspontot is megváltoztatta.
A turanizmus hívei nemcsak az egyik legközelebbi és legjelentősebb rokonnépet látták a törökségben, hanem sokáig – a húszas évek közepéig – mintának is tartották azt a turáni érzés, a turáni nemzeti tudat fejlesztése területén. Törökországban is létezett ugyanis turanizmus, és erre előszeretettel hivatkoztak a turáni szerzők és előadók.
A 19. század második felében ért Törökországba a nyugat-európai – nemzetállamokra alapozó, “államnemzeti” – nacionalizmusoktól különböző, így a török viszonyokra jobban alkalmazható nemzeti eszme ideológiája. Az 1848-49-es európai szabadságharcok leverése után Törökországba menekült magyar és lengyel hazafiak vitték magukkal a közép-európai romantikus nacionalizmust, “kultúrnemzet”-tudatot, melyet sokkal jobban lehetett alkalmazni az etnikailag sokszínű, de gyakorlatilag nagyon bizonytalan belső határokkal rendelkező oszmán birodalomra és népeire, mint a nyugati modellt. Így a közép-és kelet-európai népekhez hasonlóan a török nemzeti érzést is történeti és nyelvészeti művekkel teremtették meg, amelyek bizonyították, hogy az oszmán birodalmon belül a törökség önálló, saját történelemmel, hagyományokkal és nyelvvel rendelkező etnikum.
A 19. század második felében megindult török nemzeti ébredés során a törökség az oszmán birodalom és az iszlám vallás keretein belül ugyan, de mégis önálló nemzetként próbálta meghatározni önmagát. Ez a folyamat az oszmán birodalom népei közül utolsóként kezdődött a törökök körében, s akkor is főleg külföldi ösztönzésre: részben az európai turkológia, részben az európai eszmeáramlatok hatására, melyeket a külföldön tanuló török fiatalok vittek hazájukba. A külföldről eredő ösztönzők közül a legnagyobb jelentősége a turanizmus és a török nacionalizmus kialakulásában Vámbéry Árminnak volt. A modern török nacionalizmus megformálódásában bizony megtaláljuk a turanizmus hatását.

(A tatár turanizmus) A török nemzeti tudat kialakulásának a születő tatár (azerbajdzsán, stb.) nacionalizmus újabb lendületet adott, főként amikor 1907-08 folyamán tatár emigránsok kerültek Törökországba, és szervezeteiket ott alakították újjá. A turanizmus kialakulásában, terjedésében a legnagyobb szerepet gyakorlatilag a közép-ázsiai, oroszországi török-tatár népek játszották, bár a magyar turáni hagyományban erről nem esett szó.
A magyar turáni irodalomban az oroszországi török-tatár népek gyakorlatilag csak a turáni népek felsorolásaiban szerepeltek. Vámbéry és még néhány tudós foglalkozott e népekkel, de ez az érdeklődés a közvéleményben megmaradt az egzotikumnak szóló figyelem szintjén, átszínezve a rokonság lehetőségével, és nem alakult ki e népek köré turáni ideológia.
A 19. század második felében Vámbéry Ármin volt az első, aki a közép-ázsiai török népekkel foglalkozott. “Vámbéry Ármin Közép-Ázsiáról szóló művében külön fejezetet szentelt e népek leírására: “XVI. fejezet: A középázsiai, iráni és turáni fajok ethnographiai vázlata” címmel. “Egy nép sem bírhat az ethnographia terén ránk nézve oly nagy érdekkel, mint a török-tatár, mely annyi különböző név alatt és alakban jelent meg a világ-események színpadán és a mi saját historiai viszonyainkra is oly hatalmas befolyást gyakorolt.” – írta e népek jelentőségét hangsúlyozva. Véleménye szerint a török-tatár népek egy fajhoz tartoztak, amelyet turáninak nevezett. Megkülönböztette a Kína belső területeitől a Kaspi-tengerig található keleti törököket (kirgiz, kazah, karakalpak, turkomán, özbeg) és a Kaspi-tengertől az Adriáig és a Duna partjáig lakó nyugati törököket, akiket “nem annyira arczulati jegyeik miatt, mint inkább a nyelv, jellem és erkölcsök hasonlósága következtében számíthatjuk ... a családösszességhez”. Vámbéry természetesen ide számította a magyarságot is, ennek bizonyítására külön könyvet is írt. A rokonság tudata tehát adott e népeknek fontosságot, de politikai jelentéktelenségük miatt a magyar turanizmus ideológiája nem sokat foglalkozott velük. (A törökök viszont igen.)
Vámbéry Ármin nyomán indult a fiatal Németh Gyula is, aki a századelőn újságcikkekben számolt be törökországi, krími és kaukázusi útjairól. A századelő – és Vámbéry – hatása érezhető ezeken az írásokon: “Elfogadom, már csak azért is, mert kun vagyok, rokonomnak a tatárt. Hát, megvallom, nem valami fényes rokonság. Hanem nézzünk csak körül egy kicsit rokonaink között. A nyelvtudomány határozottan a finn-ugor népekhez utasít.(…) Hanem mi nyelvi tekintetben nem a finnekhez állunk legközelebb, hanem egy másik ugor néphez, a vogulhoz. Ez pedig minden tekintetben olyan jelentéktelen, apró népség, hogy szinte értem a közvélemény hangos tiltakozását az ugor rokonság ellen, mely a múlt században a nyelvtudomány terén olyan éles harcokat hozott. Legjobb lesz ezen a téren is az arany középutat választanunk: nyugodjunk bele (a változhatatlan igazságba), hogy a nyelvünk a vogulhoz áll legközelebb, népünk pedig keveréknép, melynek magva török-tatár.” Ez a rokonkereső érdeklődés indította el Németh Gyulát is őstörténeti kutatásaiban, melynek eredménye a magyar őstörténeti irodalom egyik legnagyobb jelentőségű és hatású műve, A honfoglaló magyarság kialakulása (1930) lett. (Németh Gyula nem azonosult a turanizmussal, sőt élesen elítélte annak minden formáját.)
A 19. század közepén, az orosz hódítás előtti időből a közép-ázsiai népekről Vámbéry Ármin leírásai számítanak a legjelentősebb forrásanyagnak. A kazah, türkmén, kirgiz, üzbég történeti hagyomány számon is tartja Vámbéryt – példa erre, hogy még a Szovjetunió fennállásának idején is ismerték nevét az akkor még tagköztársaságokban. Az ottani lakosság jelentékeny része nomád életformát élt, írott nyelve nem volt, és nem nemzeti, hanem inkább törzsi vagy klán-tudattal rendelkeztek. Ráadásul mohamedánok voltak, s számukra az identitás a vallásban jelentkezett, nem az etnikumban. A 19. század második felében közöttük is megindult a nemzeti ébredés folyamata, amit aztán az orosz hódítás megakasztott.
Az első világháború előtt – és alatt – e közép-ázsiai népcsoportoknak Magyarország számára, a magyar turanisták számára nem volt jelentőségük. Az oroszországi forradalom után Szovjet-Oroszországban pedig ezeket a népeket megközelíteni sem nagyon lehetett, nemhogy tanulmányozni. A szovjet kormány durván elnyomta az éppen addigra valamelyest kialakult nemzeti törekvéseket. A kazahok, kirgizek, üzbégek, volgai, uráli és krími tatárok, türkmének, azerbajdzsánok eltűntek a világ szeme elől, s megszakadtak Törökországgal frissen kialakult kapcsolataik is.
A Szovjetunió felbomlásával függetlenné vált népek nagy része története folyamán először alakíthatott nemzeti államot. Hagyományaikat, történelmüket az orosz és az azt követő szovjet elnyomás előtti időkben keresik – így szinte törvényszerűen jutnak el Vámbéry Ármin munkáihoz, akinek egyébként emlékét megőrizték. Nemzeti identitásukat a nomád múlt, a török rokonság és az iszlám együttesen határozza meg, s ebbe a képbe néhol Vámbéry, s bizony a turanizmus is belekerülhet.

( A magyar Turáni Társaság) Magyarországon a századelőn megjelenő turanizmusnak az 1910-ben – részben az angol Asiatic Society, részben a német Deutsche Asiatische Gesellshaft mintájára – alakított Turáni Társaság biztosította szervezeti kereteit. A Társaság megalakulásáról a korabeli híradásokban és a későbbi visszaemlékezésekben olvashatunk. Az alakuló közgyűlést 1910. december 3-án, az első választmányi ülést 1911. február 11-én tartották. A megalakításban Paikert Alajos és Teleki Pál játszotta a legfőbb szerepet, felhasználva személyes összeköttetéseiket, társadalmi pozíciójukat az új társaság alapításában és propagálásában – bár eltérően vélekedtek a társaság jövőbeni feladatairól és jelentőségéről. Az alap, melyben egyetértettek, hogy létre kell hozni egy Magyar Ázsiai Társaságot – ez lett a Turáni Társaság "alcíme" is 1916-ig! – az angol, amerikai és német ázsiai társaságok mintájára, melyek az orientalista tudományos kutatást előtérbe helyezve (vagy talán csak arra hivatkozva – de mindenképpen támogatva a kutatást, mely így jelentős eredményeket ért el, megalapozván az amerikai és a német keletkutatás rangját és tovább növelvén az angol orientalisztika jelentőségét), nagyban elősegítették az adott országok gazdasági behatolását, majd politikai térnyerését is az ázsiai területeken, s így hozzájárultak az "érdekszférák" kialakításához is.
A társaság működésének céljául elsősorban a tudományos keletkutatást jelölte meg, valamint a turáni eredetűnek tartott népek gazdasági-kulturális felderítését és a gazdasági és kulturális kapcsolatok kiépítését. Azonban az első világháború előtt megalakult Turáni Társaság akkori valódi, gyakorlati céljairól ad képet a Társaság 1912. január 16-i, a Kereskedelemügyi Miniszterhez címzett, évi segélyt kérő beadványa. A beadvány a Kereskedelemügyi Miniszterhez íródott, így természetes, hogy a Társaság célkitűzései közül leginkább a gyakorlati közgazdasági célokat emelték ki, mégis néhány mondat a Társaság 1910-es létrejöttének valós okaira és hátterére világít rá: "... angol és német példák nyomán a Turáni Társaság tudományos célokkal, de valójában közgazdasági hivatással, előfutáraként óhajt szerepelni egy Törökországon át Ázsia felé gravitáló nagyobb közgazdasági akciónak ..." "A Turáni Társaság – mely elsősorban (kihúzva: "ugyan egyelőre") tudományos, de végeredményben gyakorlati közgazdasági célokért küzd, azt találta, hogy kelet (kihúzva: “úgyis a Balkán") felé gravitáló iparunk és kereskedelmünk természetes elhelyezkedési terrénuma a nagyrészt fajrokonaink által lakott ázsiai kontinens, mely nemcsak azért volna közgazdaságunk részére alkalmas terjeszkedési terület, mert e népek kereskedelmi és ipari fejletlenségüket érezvén, azok fejlesztésére most jelentékeny akciót indítottak, hanem azért is, mert Ázsia (kihúzva: "Turánság") az a kontinens, ahol iparunk és kereskedelmünk igen sok kedvező eséllyel (kihúzva: "egyelőre erősebb versenytárs nélkül") jelentékeny elhelyező piacot és erős külkereskedelmi bázist találna."
Természetesen a célok tekintetében már ekkor is többféle elképzelés élt egymás mellett a társaságon belül. Az orientalisták a világszerte sorra alakuló Ázsiai Társaságok mintájára a tudományos kutatás fellendítését várták el, míg a turanizmust mint reális gazdasági-politikai programot értelmezők számára Magyarország gazdasági hatalmának alapja lehet a keleti kereskedelem és export-ipar megteremtése és fejlesztése, s a társaság feladata elsősorban e gazdasági előrenyomulás szolgálata a tudományos kutatás segítségével, a szükséges ismeretek megszerzésével. Mindez nem egy elszigetelt, szűk körű csoport elképzelése volt, hiszen a Monarchia gazdasági terjeszkedésének célpontjául a Balkánt, illetve – távolabbi lehetőségként – Kisázsiát és Közép-Ázsiát szemelte ki: a turanizmus tehát jól illeszkedett a kor nagyhatalmi ideológiájába. Ugyanakkor a már ekkor létező politikai turanizmus hívei szerint ezen ideológia és mozgalom a magyarság Európában elfoglalt helyét volt hivatva megerősíteni azzal, hogy az európai turáni eredetű népekkel való szoros együttműködés – esetleg szövetség – révén, illetve az ázsiai óriási tömegű turáni eredetű népesség "felemelésével", magyar vezetéssel történő összefogásával a turánság – s vezetőjük, Magyarország – a latin és germán népekkel egyenrangú jelentőségű, politikát alakító tényezővé növekedhessen. Magyarország a turáni népek legnyugatabbra került képviselője, s lévén a legeurópaizáltabb, ő hivatott az európai kultúrát közvetíteni Ázsia felé, így ő a legalkalmasabb arra, hogy a turánság eszmei vezére legyen. S ezzel a szinte kimeríthetetlen erőforrással – Ázsiával – a háta mögött Európa vezető hatalmai közé emelkedhet.
A Társaság elsődleges, valódi – több helyen is nyíltan hangoztatott – célja a gazdasági terjeszkedés elősegítése volt, melynek több, gyakorlati hasznot hozó módját is említették a beadványban. Itt merült fel először "hivatalos" formában egy létesítendő turáni internátus gondolata, mely turáni ifjak Magyarországon való képzését szolgálná. (Ez lehetett az alapja a néhány évvel később, az első világháború éveiben megvalósult török diákcsere-akciónak.) Ehhez az ideához a Turáni Társaság akkorra már megszerezte a "törökség és tatárság irányadó férfiainak" szóbeli ígéretét a felállítandó internátus anyagi támogatására. Ugyancsak összeköttetésbe léptek egynéhány turáni vezető férfival egy közösen megindítandó, havonként részben törökül, részben magyarul megjelenő folyóirat kiadása ügyében, s a beadvány szerint ez a kezdeményezés is közeli megvalósulás előtt állt. A Turán című folyóirat valóban megjelent a következő évben.
A beadvány szerint a gazdasági előretörést segítheti – szintén az angol és a német példára hivatkozva – a keletre irányuló tudományos expedíciók szervezése és támogatása. (Ebből a Társaság ugyancsak kivette a részét.) Az expedíciók – tudományos eredményeik mellett – információkat, helyi ismereteket szerezhetnek az adott terület földrajzi-gazdasági-politikai viszonyairól, kapcsolatokat alakíthatnak ki – amire a Társaság mindig külön felhívta az általa szervezett vagy támogatott expedíciók tagjainak figyelmét.
A Turáni Társaság beadványára válaszul a Kereskedelemügyi Minisztérium "méltányolva azokat a gyakorlati feladatokat", amelyeket a Társaság beadványában célul tűzött maga elé, hajlandónak mutatkozott a Társaság munkásságát anyagilag támogatni. E támogatást azonban egyelőre még óvatosan kezelték: "Miután azonban a Társaság működési köre még nem alakult ki teljesen, s különösen az elérendő közgazdasági célok megközelíthetőségének megítéléséhez még elegendő támpontot nem látok, egyelőre ..... 2.000 K állami segélyt engedélyezek a f. esztendőre. E megállapított állami támogatást ugyanilyen mértékben hajlandó vagyok úgy a jövő évben, mint harmadszor a rákövetkező esztendőben is megújítani, ha a Társaság ez iránt elém terjesztendő kéréseiben be fogja igazolni, hogy a tervbe vett külföldi utazások és utaztatások közgazdasági haszonnal jártak s a gyakorlati életben hasznosítható külkereskedelmi relációk beszerzését és publikálását eredményezték." A Turáni Társaság tehát ekkor korántsem pusztán tudományos vagy "eszmei" ("turanista") indíttatású szervezetként kívánt működni, s egyáltalán nem maradt a hivatalos politikai élet s a hivatalos célok körén kívül. Nem tekinthetjük ekkor még "periférikus" szervezetnek – bár természetesen nem foglalt el központi szerepet a kor politikai életében –; tevékenysége – tervezett tevékenysége – beilleszthető volt a politikai-külpolitikai közgondolkozás fő irányába. Ezt mutatta a Társaságot támogatók sora is.
Az alcímében Magyar Ázsiai Társaság nevet viselő egyesület illusztris névsort mutatott fel vezetősége és tagsága körében, hiszen a tudományos orientalisztika neves képviselői (Goldziher Ignác, Lóczy Lajos, Vámbéry Ármin és mások) és ismert Ázsia-utazók (Széchenyi Béla, Hopp Ferenc, Vay Péter stb.) mellett a kor – jó értelemben vett – elit-társadalma is támogatta az új szervezetet. A társaság anyagi bázisát részben az ő adományaikból és a tagdíjakból, részben kormánytámogatásból hozták létre.
Az egyesület a turáni népekkel foglalkozó előadásokat és turáni (török, japán, finn stb.) nyelveket oktató nyelvtanfolyamokat is tartott. A Társaság tényleges – azaz a meghirdetett célokból megvalósult – tevékenységének egyik fő területe volt a turáni nyelvek oktatása. A meghirdetett turáni nyelvtanfolyamok közül a török, finn és japán kurzusokra jelentkezett mindig a legtöbb hallgató, így a Társaság szervezésében ezeket a nyelveket majdnem minden évben oktatták – ha csak tanár hiányában nem kellett szüneteltetni a tanítást (mint ahogy az történt 1927-35. között a japán nyelv esetében, mikor az addigi oktató halála után évekig nem tudták meghirdetni a tanfolyamot) –; emellett időnként kínai, bolgár, eszperantó tanfolyamokat is tartottak. Az oktatás heti két órában folyt, 5-15 fős csoportokban. A nyelvtanfolyamokra beiratkozottak többsége tanuló, illetve tisztviselő volt, mellettük pedig értelmiségiek, illetve "háztartásbéli" asszonyok jelentkeztek még a turáni nyelvekkel megismertető kurzusokra. Általánosnak mondható, hogy a hallgatók legalább érettségivel rendelkeztek, a tanfolyamokon részt vevő háztartásbéli asszonyok társadalmi állása is (férjük foglalkozása alapján) hasonló volt. A Turáni Társaság nyelvtanfolyamait – csakúgy, mint egyéb rendezvényeit, előadásait – a középrétegek tagjai látogatták.
A Turáni Társaság által szervezett előadások jellege (a Turán című folyóiratban közölt tartalmuk, rövid kivonatuk, illetve ismertetésük alapján) – ha kissé leegyszerűsítve is – három típusba sorolhatók, melyek maguk is jelzik a társaság tevékenységének többrétegűségét. Az előadások között legnagyobb számban általános ismeretterjesztő jellegűeket találunk (köztük szép számmal egyszerű útleírásokat, úti beszámolókat is), ezek egy része kulturális témával foglalkozott – az adott nép vagy népcsoport története, művészete, természeti viszonyai, kultúrája –, másik része a kor aktuális politikai-gazdasági kérdéseinek keretébe helyezve elemezte az adott földrajzi vagy etnikai közösség jellemzőit. A feljegyzések szerint ez a típus vonzotta a legnagyobb létszámú hallgatóságot, és a társaság egyik célját is – a rokon népek megismertetését a nagyközönséggel – ezek az előadások valósították meg.
A Társaság egyik részének, a (politikai) turanizmus híveinek érdeklődésére tarthattak számot a mennyiségileg csekélynek tekinthető, de folyamatosan jelen lévő turanista "eszmeiségű" előadások. Ezek jellemzője, hogy a "turáni eszme" volt az a motívum, mely az előadások lényegi mondandóját alkotta, még ha a téma pl. egy nép ismertetése is volt. (Az 1917-18. évi heti előadásokat pl. két tematika köré szervezték: az "A" előadássorozat a "Turán és turáni vonatkozások" címet viselte, míg a "B" sorozat előadásai a Balkán ismertetésével foglalkoztak.)
Szintén kisebb számban találhatunk a Társaság által egyébként igen fontosnak és támogatandónak tartott terület, a tudományos keletkutatás témáival foglalkozó előadásokat. Igaz, hogy pl. 1918-ban előadás-ciklust szenteltek az Akadémia Balkán-expedíciója ismertetésének – szinte valamennyi expedíció-tag tartott beszámolót –, de – mint azt Teleki Pál szomorúan jegyezte meg – ezeket az előadásokat kevesen látogatták. Szűkebb érdeklődésre számot tartó, a tudományos kutatás eredményeiről beszámoló előadások ugyan mindig szerepeltek az előadás-sorozatokon, de – mivel az igény is kisebb volt ezekre – jóval kevesebb számban, mint az ismeretterjesztő jellegűek.
Mindezek mellett a Társaság – főleg gazdasági – expedíciókat szervezett és támogatott Kisázsiába, a Kaukázus vidékére és Közép-Ázsiába. S bár az expedíciók elsődleges célja a természeti és a gazdasági körülmények feltárása volt, néprajzi és nyelvészeti szempontból is jelentős vizsgálatokat végeztek. 1913 nyarán dr. Sebők Imre és Schulz Aurél (a Rákóczi-kollégium igazgatója és tanára, mindketten a Turáni Társaság tagjai) indult a Társaság szervezésében és támogatásával Közép-Ázsiába, hogy főképpen a Bajkál-tó környékén a burjátok népét tanulmányozza. Tanulmányútjuk közben az egész beutazott vidék gazdasági, földrajzi, néprajzi viszonyait figyelték, s hazatértük után előadásban számoltak be útjukról. 1912 nyarán szintén a Turáni Társaság támogatásával indult útnak Milleker Rezső Kis-Ázsia belsejébe, dr. Horváth Béla kíséretében. (Ők is Társaság-tagok voltak.) A Turáni Társasággal több egyéb egyesület kereste a kapcsolatot, miután a Társaság számos intézménynek és társulatnak megküldte ismertető és tájékoztató füzetét. A török Turáni Társaság melegen üdvözölte magyar "testvérszervezetét", s felajánlotta az együttműködés lehetőségét. Az együttműködés különböző formákban meg is valósult – előadók cseréje, tanulmányutak és ösztöndíjasok kölcsönös támogatása, a Turán című folyóirat török közreműködői és török nyelvű cikkei révén.
A Magyar-Török Kereskedelmi Társaság is együttműködésre kérte fel a Turáni társaságot , de a velük való kooperáció gondolatát a Társaság vezetősége elutasította, mivel – mint hangsúlyozták – a Turáni Társaság nemcsak a törökséggel és nemcsak kereskedelmi kapcsolatokat kívánt kialakítani, így a célok különbözősége meggátolta a kapcsolat szorosabbra fűzését.
A Julián Egyesület – mely a boszniai magyarság képviseletét látta el – szintén jelentkezett a Turáni Társaságnál , további ismertetőket és tájékoztatást kért a boszniai magyarság számára a Társaságról.

(A Magyar Keleti Kultúrközpont) 1916. május 2-án tartották a Társaság évi alakuló ülését, ahol Teleki Pál elnök kifejtette, hogy a társaságnak a világháború folytán nagyobb és erősebb szervezetté való átalakítása vált szükségessé. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta az új szervezet, a Magyar Keleti Kultúrközpont alapszabályait, s megválasztotta vezetőségét. (A társaság eredeti nevét csak alcímében tartotta meg.) Az új társaságon belül munkabizottságot alakítottak (Bánffy Miklós, Teleki Pál, Pekár Gyula), valamint különböző szakosztályokat: Folyóirat-és könyvkiadó szakosztály (elnöke Pekár Gyula lett, tagjai között találjuk Herczeg Ferencet, Zempléni Árpádot, Vikár Bélát), Föld-és természettudományi szakosztály (elnöke Dégen Árpád, tagjai közül Cholnoky Jenőt, Lóczy Lajost, Méhely Lajost említhetjük), Oktatás-és nevelésügyi szakosztály (elnöke Teleki Pál), Nyelvészeti és néprajzi szakosztály (elnöke Pekár Gyula, tagjai között volt Sebestyén Gyula, Pröhle Vilmos, Bartucz Lajos, Goldziher Ignác, Gombocz Zoltán, Győrffy István, Kunos Ignác, Mészáros Gyula, Munkácsi Bernát, Németh Gyula), Történelmi és régészeti szakosztály (tagja pl. Márki Sándor, Tagányi Károly, Thallóczy Lajos), Művészeti szakosztály (Alpár Ignác, Huszka József, Kós Károly, Kertész Róbert stb. tagokkal), Propaganda szakosztály (itt találjuk Bethlen Istvánt is), Közművelődési szakosztály (Paikert Alajos, Rákosi Jenő, Vay Péter stb. tagokkal). Pénzügyi bizottság is alakult, melynek a Kultúrközpont részéről öt, a kultuszminisztérium részéről két tagja volt, s ez a bizottság volt hivatott a társaság költségvetését megvitatni. Így külön a szakosztályok foglalkoztak a társaság különböző feladataival. A Kultúrközpont új székhelyet is kapott: eddigi városligeti irodájuk a Parlament épületében, a Főrendiházban kapott két helyiséget.
Az új egyesülettel – a "MKKK"-tal – szorosabb kapcsolatot alakított ki a kormányzat, amint az egy 1917-ből származó Pekár-levélben olvasható: "A Magyar Keleti Kultúrközpont keletkezése óta szoros kapcsolatban áll a magyar királyi kormánnyal, tőle kapja működésének fő irányelveit s létének alapja a magyar királyi kormány bizalma s anyagi támogatása. Központunk elsősorban a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium vezetése alatt áll s ezen belül a fontosabb kérdésekben való illetékes irányítást, bizalmas útbaigazításokat eddig gr. Klebelsberg Kunó államtitkár Őexellenciájától vette." A világháború alatt a társaság tevékenységét a kormány – elsősorban a török szövetség miatt – jelentősebben kezdte támogatni, s ennek, valamint a közönség érdeklődés növekedésének köszönhetően, a turáni eszme terjedni látszott. A Kultúrközpont megemelt kormánytámogatásban részesült, s elsődleges feladata a szövetséges turáni népekkel (Törökországgal és Bulgáriával) való kapcsolattartás lett. A társaság felügyelte a konstantinápolyi magyar intézetet is. (Ezzel az 1916 óta Konstantinápolyban, egyetemen tanító Mészáros Gyula lett megbízva.) Vidéken is alakultak Keleti Kultúrközpont helyi bizottságok (Debrecen, Temesvár).
A keleti kapcsolatok kiemelt fontosságát jelezte az is, hogy a gazdasági kapcsolatok szervezésére külön társaságot hoztak létre, a Keleti Gazdasági Központot, ami szintén előadásokkal, kiadványokkal ismertette meg a nagyközönséggel a Balkán állapotait, illetve gazdasági kapcsolatokat próbált kialakítani a balkáni népekkel.
Ekkor – az első világháború éveiben – kapta történetében a Turáni Társaság – akkori nevén: Magyar Keleti Kultúrközpont – a legnagyobb állami támogatást, éppen a török kapcsolatok miatt. Ebben szerepe lehetett gróf Klebelsberg Kunónak, aki 1914-től a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára, majd 1917-től miniszterelnökségi államtitkár volt, és a VKM-ben ő látta el a Turáni Társaság – melynek egyik társelnöki tisztét is betöltötte – felügyeletét.
Ugyancsak Klebelsberg Kunó volt az, aki a Konstantinápolyi Magyar tudományos Intézet alapításának ügyét felkarolta. Egy ilyen intézet létesítésének a gondolata régóta foglalkoztatta a tudós közéletet. (Karácson Imre végzett kutatásokat a magyar-török kapcsolatokról a török levéltárakban, s halála után vetődött fel, hogy kellene a Törökországban kutató magyar tudósoknak egy állandó központ Konstantinápolyban.) 1916. november 21-én megnyitotta kapuit a Konstantinápolyi Magyar Intézet. Munkáját igazgatótanács irányította, melynek Klebelsberg Kunó volt az ügyvezető alelnöke és József Ferenc főherceg az elnöke. Konstantinápolyban az intézet igazgatója Hekler Antal lett. Az intézet ösztöndíjasokat fogadott: Oroszlán Zoltán, Luttor Ferenc, Kós Károly (aki preraffaelita hatásra “Sztambul kövei” címen írt könyvet Konstantinápolyról), Rabovszky Péter, Fehér Géza (aki később bolgár-török kutatásaival a bolgár őstörténeti kutatás és régészet megalapítója lett) kapott itt helyet és lehetőséget török tárgyú tanulmányok folytatására. (Az ösztöndíjasok nem tudtak törökül: itt az intézetben tanulták a nyelvet.) Az intézet házat bérelt Konstantinápolyban, ahol az ösztöndíjasok laktak, és szakterületüknek megfelelő kutatásokat folytattak, melyek eredményeit az intézet közleményeiben ki is adták. Az intézet megpróbált kapcsolatokat kiépíteni a török tudományos élet képviselőivel. Ez az első külföldi magyar tudományos intézet rövid életű volt ugyan, de léte, működése mintául szolgált a két világháború között Európa különböző nagyvárosaiban létrehozott magyar intézeteknek, melyeket szintén Klebelsberg Kunó – akkor már mint Vallás-és Közoktatásügyi miniszter – alapított.
Az első világháború éveiben a magyar-török kapcsolatok jelentősen bővültek, s ezek szervezésében játszott nagy szerepet a Turáni Társaság. Gazdasági (erre külön egyesület létezett, a Magyar-Török Gazdasági Egyesület), politikai, kulturális téren is létesültek összeköttetések, s elsősorban ez utóbbi szervezésében játszott nagy szerepet a Turáni Társaság.

(A török diákok magyarországi taníttatásának akciója) A Kultúrközpont szervezte és bonyolította le a török diákcsere-akciót, melynek keretében több mint 200 török, s mellettük még néhány bolgár, bosnyák és albán fiatal tanult magyar középiskolákban (elsősorban mezőgazdasági szakiskolákban). A turáni ifjak magyarországi taníttatásának gondolata is tulajdonképpen visszavezethető a társaság megalakulásának idejére. Több, minisztériumokhoz intézett beadványban vetették fel az ötletet; kérték, hogy a tervek szerint esetleg létesítendő keleti internátus szervezésébe vonják be a társaságot; törökországi kapcsolataikkal tárgyaltak ez ügyben. A turáni ifjak magyarországi taníttatásába végül gyakorlatilag csak a törököket tudták bevonni, illetve néhány bolgár, bosnyák és albán diákot, ezek "beszervezése" azonban nem az adott ország hivatalos csatornáin keresztül történt, mint a török diákok esetében.
A török fiatalok taníttatásának akcióját a VKM ellenőrizte, de teljességgel a MKKK szervezte és intézte minden apró részletét. A MKKK átvette a Julián Egyesülettől a bosznia-hercegovinai mohamedán ifjak Magyarországon való nevelésére irányuló akció vezetését is. A két akció között lényeges különbség a finanszírozásban volt: míg a török tanulók költségeit – melyet itthon a MKKK-nak kellett adminisztrálni és fizetni – a török fél fedezte (maguk a diákok szülei fizették a teljes költségtérítést, a török minisztérium csak átutalta az összeget a MKKK-nak) , s a MKKK ebből – és még kormánysegélyből – állta a felmerülő kiadásokat. A bosnyák fiatalok taníttatása viszont magyar államköltségen történt, a miniszterelnökség évi 17.000 K, a VKM évi 18.000 K összeget utalt a MKKK-nak e célra . A tanulók "toborzása" is különbözőképpen történt: a kijelölt török diákok jegyzékét a török minisztérium küldte a MKKK-nak, míg a bosnyák diákokat a magyar hatóságok emelték ki részben a szarajevói magyar gimnáziumból, részben a bosznia-hecegovinai magyar elemi iskolákból, illetve a bosznia-hercegovinai Magyar Egyesület adott javaslatot a kiválasztandó diákok személyére.
A török tanulók felvételének hosszas folyamata volt: a MKKK évente február végén tájékoztatta a török minisztériumot, melyik tanévben melyik tanintézetbe hány tanuló vehető fel. A török minisztérium április végéig kijelölte a diákokat, megküldte jegyzéküket a MKKK-nak. Július-augustusban a diákok már előkészítő tanfolyamokon vehettek részt a MKKK szervezésében. Ezek után döntött a MKKK a végleges felvételről. Így összesen évente mintegy 100-150 török és 30-40 bosnyák diák tanulhatott magyar iskolákban 1916 és 1924 között. Az albán diákok (20 fő körüli számban) a szerbiai és montenegrói katonai főkormányzóságok jóváhagyásával és támogatásával tanulhattak Szabadka földműves-iskolájában, egy részük saját költségén, másik részük a magyar Földművelésügyi Minisztérium támogatásával.
A tanulók főként szakiskolákba nyertek felvételt, legnagyobb számban mezőgazdasági szakiskolákban, de sokan tanultak fa-és fémipari szakiskolában, kevesebben felső ipariskolában (Budapest, Győr, Szeged, Újpest, Késmárk, Kassa, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Debrecen stb. iskoláiban.). Az egy éves képzés után a diákoknak lehetőségük volt vagy felsőbb szakirányú iskolában, vagy középiskolában folytatni tanulmányaikat, illetve, aki ezt nem óhajtotta (vagy eredményei nem tették lehetővé), azt szakirányú gyakorlatra irányították (pl. 1918-ban a mezőgazdasági iskolákat elvégző török diákok közül azokat, akik további magasabb képzésben nem részesültek, valamennyit nagybirtokokra sikerült elhelyezni, hogy ezáltal gyakorlati ismereteiket gyarapíthassák ).
A MKKK kezelte (fizette, könyvelte, igazolta stb.) a diákok minden költségét: taníttatást, szállást, ellátást, ruházkodást, mosatást, utazást, taneszközöket, könyveket, orvosi kezelést, zsebpénzt. Minden diákról külön elszámolást készítettek, ezeket iskolánként, majd havonként is összesítették De a MKKK más téren is felügyelt a tanulókra: pontos feljegyzéseket vezettek tanulmányi eredményeikről, magatartásukról, problémáikról. A budapesti török imám, Abdul Latif (a Társaság tagja) rendszeresen látogatta a török diákokat.
Az 1917-es első Turán Pekár Gyula Turáni munka című elnöki megnyitójával kezdődött, melyet a Kultúrközpont első előadóestjén mondott el 1916. november 17-én. Ebben Pekár hangsúlyozta, hogy a háború előtti turanizmus – mely akkor még csak a távoli jövőben megvalósulható álomnak látszott – mára, a háború viharában, realitássá vált, hiszen a magyar-török-bolgár szövetségben testet öltött a turáni testvérnépek összefogása. Ez azonban csak a kezdet kell, hogy legyen, a magyar nép feladata – most már a törökökkel és a bolgárokkal együtt – a távoli Ázsia még alvó turáni néptömegeit "felébreszteni", s így megvalósítani a nagy turáni szövetséget. A háborús helyzet igazolta a Turáni Társaságot, eszméit, működését, s ennek tudatában újult erővel láthat legfőbb kötelessége teljesítéséhez, "a turáni összetartozóság tudatának terjesztéséhez". Pekár előadása a politikai turanizmus céljait fogalmazta meg, mely ekkor bizonyos mértékben kapcsolódott az ország hivatalos külpolitikai célkitűzéséhez, s mint ilyen, élvezte a hivatalos politika támogatását, de természetesen csak azokban a kérdésekben, melyek a török-bolgár relációhoz kötődtek (mint például a török diák-akció, a konstantinápolyi magyar intézet stb.). A turanizmust persze nem mint politikai programot értelmezték a kormányzat részéről, (a társaságon belül is csak egy csoport fogta fel annak), de a turanizmus bizonyos jellemzőit (néptestvériség szólama, nemzeti önérzet) és eredményeit (személyes kapcsolatok, intézményi kapcsolatok, kiadványok) a propagandában és a külkapcsolatokban felhasználták.

A turanizmus az első világháború után
A turanizmus fogalma a történelmi helyzet változásával módosult. Trianon nemzeti sokkja után az ideológia funkcióváltását figyelhetjük meg, a konzervatív turanizmus továbbélő nagyhatalmi ábrándja mellett hangsúlyosabb lett a defenzív irányzat, s megfogalmazta fajvédő turanizmusát a jobboldali radikális ellenzék is. A turanizmus eszmeköre átalakult: mint gazdasági és politikai program végképp illúziónak bizonyult (hívei persze még így is maradtak, akik a meggyöngült s kicsiny országban tovább dédelgették a nagyhatalmiság ábrándját), ugyanakkor új funkciót kapott a defenzív irányzat, a nemzetvédő szemlélet előtérbe kerülésével. A megváltozott igényeknek megfelelően a különböző értelmezések immár szervezetileg is elkülönültek egymástól. A Turáni Társaságból kivált a tisztán tudományos kutatással foglalkozó Kőrösi Csoma Társaság. Jórészt változatlan programmal, a régi, erősen konzervatív turanizmus jegyében folytatta működését a Turáni Társaság, s mellette 1920-ban megalakult a radikálisabb, szélsőjobboldali turanizmust képviselő Turán Szövetség. Ez céljaiban nem tért el jelentősen a Turáni Társaság által megfogalmazott alaptételektől (a turáni népek megismertetése, a velük való együttműködés kialakítása stb.), de értelmezésében és eszközeiben jóval radikálisabb volt. A harmincas évektől a konzervatív szárny is mindinkább a nemzetvédő szerepet vállalta fel. Ugyanakkor a népi gondolatban időnként felbukkanó turanizmus a nemesi nemzeteszménnyel szemben a népi nemzeteszmét fogalmazta meg. Ez a gondolat a magyar nép – azaz az ősi turáni jelleget egyedül megőrzött réteg, a magyar paraszt – védelmét hirdette, erősen figyelve a kínzó társadalmi-szociális gondokra is.
A magyar turanizmusról elmondható, hogy a századfordulótól a második világháborúig terjedő korszakban több fontos ideológiával érintkezett, hatással volt számos közéleti személyiség, művész és politikai gondolkodó eszméire, és a társadalom bizonyos rétegeiben igen népszerű elképzelésnek számított. Természetesen nem a turanizmus szabta meg a korszak fő ideológiai irányvonalait, hiszen azok egy részének csupán jelenségértékű "mellékterméke" volt. S bár a turanisták leghangosabb szószólói különösen fontos irányzatnak állították be magukat, látnunk kell ezen gondolat periférikus szerepét. A magyar politikai életben betöltött sajátos szerepe miatt a turáni eszme azonban mégis érdemes lehet a figyelemre. Sok, a korban központi helyet elfoglaló problémával foglalkozott, és centrális gondolatkörökkel érintkezett. A Kelethez és/vagy Nyugathoz való viszony csaknem minden jelentős ideológust foglalkoztatta. Szinte nem volt olyan fontosabb gondolkodó a korszakban, aki – így vagy úgy – ne került volna kapcsolatba e problémával, és ne nyilvánított volna véleményt róla.
A turanizmusból hiányzott az ideológia társadalmi szempontú végiggondoltsága, s a kor társadalmi-politikai kérdéseire nem adott – igaz, nem is keresett – választ, ezért nem is alakult át konkrét politikai koncepcióvá. Javarészt tisztázatlan, irracionális eszmekör maradt, bár valószínű, hogy éppen e tisztázatlansága miatt érvényesülhetett olyan sokféleképpen, s olyan széles körben.
A keletiség tudata végigkísérte a magyar nép európai történetét. A turanizmus ennek részeként a magyarság ázsiai eredetét, gyökereiben keleti örökségét, a Keletet és Nyugatot összekötő híd szerepét hangsúlyozta. 20. századi újabb feléledésének nemzetpszichológiai alapjait az "egyedül vagyunk"-motívumban kell keresnünk, amely szerint a magyar nép rokontalan Európában, s az idegen népek között egyedül áll keleti eredetével. Ez a 20. század kataklizmái által felerősített érzés vezette a társadalom különböző rétegeit a turanizmushoz, hiszen az kiutat látszott mutatni ebből a helyzetből, s képesnek tűnt arra, hogy lehetséges szövetségeseket, sőt rokonokat mutasson fel, új irányokat fogalmazzon meg, s a sajátosan magyar "gyötrő népi magányt" feloldja. A turanizmus tehát nem "magyar sajátosság", bár természetesen a magyar viszonyok tették lehetővé kialakulását és meglétét. Európa – és a világ – számos, hasonló problémákkal küzdő országa, népe "termelt ki" olyan nemzeti ideológiákat, melyek több párhuzamot mutatnak a magyar turanizmussal. Számunkra tanulságot természetesen a magyar turanizmus "működése" mutat: ennek értékelése a mi feladatunk.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969