2013. I-VI
 

A várakozásokkal kibővített Phillips-görbe hipotézise
Csereklei Gábor - File Szabolcs

A. W. Phillipsnek az Economica 1958. novemberi számában megjelent tanulmányát sokan úgy tekintették, mint a keynesi elmélet világháború utáni továbblépését a munkanélküliség és infláció területén. A közgazdászok többsége készséggel elfogadta a munkanélküliség szintje és az inflációs ráta közötti stabil átváltás hipotézisét. Úgy tűnt, ez az egyenlet, amelyről Keynes maga is azt mondta, hogy „adósok vagyunk vele”.
Phillips nagy feltűnést keltő tanulmányában statisztikai adatokból kimutatta, hogy Nagy-Britanniában az 1861 és 1913 közötti időszakban egyértelmű negatív összefüggés mutatkozik a bérek növekedési üteme és a munkanélküliségi ráta között. Bár 1913 után ez az összefüggés lazulni látszott, az 1950-es évek angliai és USA-beli statisztikai adatai alátámasztották Phillips feltételezését, miszerint minél kisebb a munkanélküliségi ráta, annál nagyobb a nominális bérek növekedési üteme. Ezt az összefüggést szemlélteti az eredeti Phillips-görbe (1. ábra). Mivel a nominális bérek (fizetések) változása az egyik legfontosabb tényező az általános árszint alakulásában, így Phillips megfigyelése így is értelmezhető: minél kisebb a munkanélküliségi ráta, annál nagyobb az infláció. Ez utóbbira a közgazdaságtan módosított Phillips-görbe néven hivatkozik.
1. ábra: Az eredeti és a módosított Phillips-görbe
Az eredeti Phillips-görbe A módosított Phillips-görbe




A görbék alakja a munkaerő-piacot nézve, elméleti oldalról is szemléletesen magyarázható. Logikus, hogy amikor a munkanélküliség alacsony, a munkavállalók tárgyalási pozíciója jobb, a szakszervezetek könnyebben érhetnek el béremelést, így a bérek növekedési üteme gyorsabb lehet. Másrészről köztudott, hogy a nominális bérek viszonylag rugalmatlanok, így egyre magasabb munkanélküliség esetén is egyre kevésbé csökkennek. Így alakul ki a Phillips-görbe egyre kevésbé süllyedő, íves alakja.
Hasonló eredményre jutunk, ha a vállalatok árdöntéseit nézzük. Ahogy a Phillips-görbén jobbról balra haladunk, nő a vállalatok kapacitás-kihasználása, hiszen egyre több munkavállalót alkalmaznak. Logikus azonban, hogy ezzel együtt nő a vállalatok hajlandósága árainak emelésére is, ugyanis ilyenkor már egyre kevésbé lehetséges a forgalom növelése, így az árbevétel és ezáltal a profit egyre inkább az áremelésekkel növelhető.
A Phillips nyomán elhíresült megfigyelés, miszerint az infláció és a munkanélküliség között szoros összefüggés van, mindenkit érdekelt. Az elméleti közgazdászokat azért, mert ebben inflációs elméleteik gyakorlati alátámasztását látták, a gazdaságpolitikusokat meg azért, mert eszerint a gazdaságpolitika választhat az infláció és a munkanélküliség különböző arányai között, aszerint, hogy éppen melyik csökkentéséhez fűződik nagyobb érdek.
A monetaristák – élükön Friedmannel – azonban elvetették a Phillips által feltárt összefüggést. Keynes álláspontja szerint a gazdaságban akár tartósan is létezhet az ún. kényszerű munkanélküliség jelensége. A kényszerű munkanélküliség azt jelenti, hogy a munkavállalók az adott munkaerő-piaci feltételek és bérek mellett munkát vállalnának, de munkájuk iránt nincs kereslet.
Ezzel szemben a monetarizmus alapvető feltételezése, hogy a gazdaságban nagyon erős tendencia létezik a teljes foglalkoztatásra, s bár létezik munkanélküliség, az csak önkéntes vagy ún. frikcionális (súrlódásos) munkanélküliség lehet. Önkéntes vagy szándékolt munkanélküliségről akkor beszélünk, amikor az aktív munkaerő az adott feltételek mellett nem hajlandó munkát vállalni, mert például a bérigénye magasabb, mint amit a munkaerőpiac kínál. A munkanélküliség ezen formája a munkavállaló saját szándéka miatt alakul ki. Az önkéntes munkanélküliség egy sajátos formája az ún. frikcionális (súrlódásos) munkanélküliség, amely azért alakul ki, mert a munkavállalók munkahely-változtatása, új munkahely keresése általában időt vesz igénybe, így ezen idő alatt a munkavállaló munkanélkülivé válik. Az így kialakuló munkanélküliség ideiglenes, általában rövid ideig tart, amíg a munkavállaló meg nem találja a számára megfelelő munkahelyet. Makrogazdasági szinten a frikcionális munkanélküliség mindig létezik, ugyanis mindig vannak olyan munkavállalók, akik valamilyen ok miatt munkahelyet változtatnak, éppen új munkahely keresésével foglalkoznak.
Az önkéntes és frikcionális munkanélküliségből kialakuló, a gazdaságban hosszú távon tapasztalható munkanélküliségi rátát nevezte Friedman természetes munkanélküliségi rátának, amely alá a tényleges munkanélküliségi ráta tartósan nem csökkenhet. A munkanélküliség természetes rátájának érvényesülése mellett a Phillips-görbe függőleges egyenessé válna, függetlenül az infláció nagyságától.
A monetaristák idővel belátták azonban, hogy érvelésük csak abban az estben lenne helytálló, ha az infláció teljes pontossággal felbecsülhető, előre jelezhető lenne. Ugyanis mind a munkaadók, mind a munkavállalók folyamatosan számba veszik az árak várható jövőbeli alakulását. „Ha mindenki előre látná, hogy az infláció üteme mekkora lesz, akkor ezt beépítenék a hosszú távú várakozásaikba, bér- és egyéb szerződéseikbe, ennek következtében a reálbérek úgy mozognának, mintha mindenki zérus ütemű inflációra számított volna”.
A valóságban azonban tökéletes előrelátás nem létezik, mind a munka-vállalók, mind a munkaadók „pénzillúzióban” szenvednek Ha ugyanis korábban az inflációs ráta stabil volt, akkor azt várják, hogy a jövőben is stabil lesz az árszint. Ha ezt követően az aggregált nominálkereslet váratlanul megnő (például mert a jegybank növeli a pénzkínálatot, és így inflációt generál), akkor a termelő nem tudja, hogy az árváltozás csak a saját termékét érinti, vagy általános árszínvonal-növekedés történt. „Számára az az észszerű, hogy a változást úgy értékeli, mint ami – legalábbis részben – kizárólag az ő termékére vonatkozik. Ennek megfelelően a többlettermelés lehetőségeit kutatja, hogy minél többet értékesíthessen azon az áron, amit jelenleg magasabbnak ítél a jövőbeli termelés várható piaci áránál. Így újabb munkások toborzása érdekében hajlandó a korábbinál magasabb nominálbéreket fizetni,” ugyanis számára a saját termékei ára alapján számított reálbér a lényeges, és ezt most alacsonyabbnak érzékeli, mint korábban.
A monetaristák állítása szerint a foglalkoztatás szempontjából nem a nominálbér (mint ahogy Keynesnél), hanem a reálbér számít, vagyis a munkabérért vásárolható áruk és szolgáltatások tömege. Ugyanis a reálbérek csökkenhetnek úgy is, hogy a nominálbérek nőnek, feltéve, hogy az árak még jobban nőnek, és fordítva is igaz: a reálbérek nőhetnek úgy is, hogy a nominálbérek csökkenek, ha az árak még jobban csökkennek. Azonban a munkavállalók a nominálbérek emelkedését összetévesztik a reálbérek emelkedésével – mivel stabil árszínvonalra számítanak –, ezért az „önkéntes munkanélküliek” közül sokan munkát vállalnak. Azaz a nominálbérek emelkedésének a hatására a foglalkoztatás emelkedik, a munkanélküliség pedig esik. (A 2. ábrán az 1-es számú Phillips-görbén balra felfelé mozgunk!)
2. ábra: A várakozásokkal kibővített Phillips-görbe hipotézis







Munkanélküliség

A pénzillúzió keltette állapot azonban csak időleges: az idő múlásával mind a munkaadók, mind a foglalkoztatottak arra a felismerésre jutnak, hogy az árak általánosan nőnek, így kiigazítják az inflációs várakozásaikat. A munkások rájönnek, hogy a reálbérek nem emelkedtek (sőt lehet, hogy csökkentek!), ezért azok, akik a reálbérek növekedése miatt álltak munkába, felmondanak, így a munkanélküliség visszatér a természetes ráta színvonalára, a magasabb infláció azonban megmarad. (A 2-es számú Phillips-görbére jutunk.) A tényleges és a várt inflációs ráta csak akkor fog megegyezni egymással, ha rajta vagyunk a hosszú távú (függőleges) Phillips-görbén, ekkor viszont a munkanélküliség szintje épp a természetes munkanélküliségi rátával egyenlő.
Friedman szerint az infláció olyan, mint az alkoholizmus: „Amikor az alkoholista inni kezd, először a jó hatások jelentkeznek; a káros hatások csak a következő reggel jönnek elő, amikor az illető másnapos állapotban felébred… Az inflációval pontos a párhuzam. Amikor az ország számára kezdetét veszi az inflációs élmény, az első hatások jónak tűnnek… A munkahelyek bőségesebbé válnak, az üzleti világ élénk, majd mindenki boldog – először. Ezek a jó hatások. De később a megnövelt kiadások növelni kezdik az árakat; a munkások rájönnek, hogy béreik még ha dollárban nagyobbak is, kevesebbet érnek; a vállalkozók tapasztalják, hogy a költségek megnőttek…” Friedman szerint az infláció és az alkoholizmus közötti párhuzam érvényes nemcsak a „tünetekre”, hanem a gyógykezelésre is. Az alkoholizmus kezelése szinte magától értetődik: abba kell hagyni az ivást! Persze ezt nehéz megfogadni, mivel az ún. elvonási tünetek, a negatív hatások jelentkeznek. Így van ez az inflációval is: a lassabban növekvő pénzkínálat kezdetben csökkenő gazdasági növekedéssel, illetve ideiglenesen magasabb munkanélküliségi rátával jár, anélkül, hogy az infláció jelentősen csökkenne. A hasznok, az alacsonyabb infláció, valamint a fenntartható gazdasági növekedés csak évek múltán jelentkeznek.
Tehát, bár rövid távon létezik ideiglenes átváltás az alacsonyabb munkanélküliségi ráta és a magasabb inflációs ráta között, hosszabb távon erre az átváltásra nincs lehetőség! „A munkanélküliség csak egyetlen módon tartható a természetes munkanélküliségi ráta alatt, a folyton gyorsuló infláció által, amely a jelenlegi inflációt mindig a várt infláció fölé emeli.” A természetes munkanélküliségi ráta reáloldalról természetesen csökkenthető. A munkapiac hatékonysága például növelhető az információáramlás javításával, ugyanis ennek következtében csökken a súrlódásos munkanélküliség.
A várakozásokkal kibővített Phillips-görbe fentiekben vázolt formája azonban nem bizonyult elég gazdagnak ahhoz, hogy a főként a hetvenes évektől tapasztalható új jelenséget, a stagflációt megmagyarázza. A közgazdászok stagflációnak nevezték el a gazdasági stagnálás és az infláció egyidejű jelenlété, amikor „a magasabb inflációt magasabb munkanélküliség kísérte – nem alacsonyabb, mint azt az egyszerű Phillips-görbe sugallná, de nem is változatlan munkanélküliség, ami a természetes ráta hipotézisének felelne meg.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969