2013. I-VI
 

A Sarkozy-koktél (Az új francia köztársasági elnök receptje az előtte álló kihívásokra)
Loppert Csaba

(A polarizáló francia politikai rendszer) Ha igaz a francia politikaelmélet klasszikusának számító Raymond Aron tétele, miszerint a polgárokat egymáshoz fűző kapcsolatot minden más intézménynél jobban meghatározza a vezetők kiválasztásának módja, akkor érdemes tanulmányozni azokat a választási rendszereket is, amelyek az Európában többségi – és nálunk is honos miniszterelnöki rendszertől eltérnek. Ezek közé tartozik a francia is, ahol nincs párturalom, nincs a parlament és a kormány felett kvázi teljhatalommal rendelkező miniszterelnök, és elképzelhetetlen, hogy a parlamenti ciklus közepén egy homályos körülmények között meggazdagodott üzletember megfélemlítse vagy megvásárolja az éppen kormányon lévő párt tagságát és anélkül, hogy választásokon megmérette volna, puccsszerűen a kormányfői pozícióba szavaztassa magát. Elképzelhetetlen az is, hogy az állam egyik feje a világ egyik végére, a másik pedig a világ másik végére járjon raportra.
Persze, a francia rendszernek is vannak hátrányai. Mindenekelőtt azt szokták emlegetni, hogy a köztársasági elnök valóságos monarcha. Szinte minden hatalom a kezében összpontosul: meghatározza a bel- és külpolitika fő irányát, képviseli az országot a nemzetközi fórumokon, irányítja a hadsereget, birtokolja a nukleáris fegyverek titkos kódját, kinevezi a miniszterelnököt és a kormányt, a legfontosabb közhivatalok vezetőit, adott esetben fel is oszlathatja a parlamentet. Viszont, ha pártja elveszíti a választásokat, akkor gyakorlatilag az ellenzék vezére, ami kettős hatalmat eredményez és veszélyezteti a kormányzás hatékonyságát. Ezért egy 2000-ben bekövetkezett alkotmánymódosítás nyomán, mely a társbérlet káros hatásait vagyis a de facto kettős hatalmat volt hivatott kiküszöbölni, összehangolták a köztársaságielnök-választást a parlamenti választással, úgy, hogy az utóbbi közvetlenül, alig egy hónap elteltével követi az előbbit. Így – a csekély időkülönbség miatt – gyakorlatilag bizonyos, hogy egy színű lesz a hatalom, vagyis a köztársasági elnök és a parlamenti többség politikai színezete nagyjából azonos lesz. Annál is inkább, mert a június közepén lezajló törvényhozói választások szintén a többségi szisztéma szerint zajlanak, ami gyakorlatilag kétosztatúvá teszi a politikai palettát.
A francia félprezidenciális rendszer másik nagy hátránya a többségi elv kizárólagosságából következő polarizáló jellege. Létrejöttének körülményei – az 1958-as algériai válság – jelzik, hogy háborús időkre szabták. Olyan barokkos időkre, amikor az egyszerűség, az átláthatóság a fontos, amikor feketén-fehéren kell látni, hogy ki van velünk és ki van ellenünk. Amikor nincs idő a sokszínűség, a nüánszok, az árnyalatok, a bonyolult dolgok elemzésére és figyelembe vételére, hanem gyorsan dönteni kell. A kartéziánus franciák amúgy is kényesek a tiszta és világos megfogalmazásra, a jót a rossztól élesen elkülönítő, moralizáló politikára. Az elnök- és parlamenti választáson egyformán érvényesülő többségi elv a győztes mindent visz elvének érvényesülését eredményezi. Olyan ez mint egy kieséses rendszerű sportverseny, ahol nagy a veszély arra, hogy nemcsak a kiesettek, hanem a kiesettek gondolatai, nem egy esetben ésszerű ötletei is kihullnak a demokrácia fogyatékos rostáján. Ezért sok múlik a megválasztott elnök személyén, azon, hogy fel tudja-e fogni, hasznosítani tudja-e az erőltetett menetben lezajlott választási kampányban a polarizálás következtében kihullott értékes gondolatokat és embereket. Magyarán, megtalálja-e a nemzeti konszenzust?
A kezében összpontosított óriási hatalom okán a franciák hosszú választási kampány keretében alaposan átvilágítják a jelölteket, mire megválasztják államfőjüket. Nem mindegy, hogy ki lesz országukban öt évig csaknem élet és halál ura. A 2007. évi köztársaságielnök-választás első fordulójában a március 16-i hivatalos kampánykezdetig a legalább 500 választott (önkormányzati stb.) tisztségviselő támogató aláírását megszerző jelöltek indulhattak. Ezt a szakaszt összesen tizenkét – egy kivétellel valamelyik országos szervezettségű párthoz tartozó jelölt vette sikerrel. Az április 22-i első forduló után a jobboldali Népi Mozgalom Uniója (UMP) elnöke: Nicolas Sarkozy (52), és a baloldali Szocialista Párt (PS) jelöltje, Ségolène Royal (53) jutott a második fordulóba, ahol május 6-án 53 százalékos szavazataránnyal az apai ágon magyar származású Nicolas Sarkozyt választották köztársasági elnöknek. A voksolást néhány héttel később követi, követte a parlamenti választás, amely szintén két fordulós. Itt a magyar vegyes rendszerrel szemben kizárólag egyéni választókerületekben választják meg, szintén öt évre, az 577 képviselőt. Ezt követően a frissen megválasztott köztársasági elnök nevezi ki, a parlamenti erőviszonyok figyelembe vételével, a parlamentnek felelős kormányfőt.
A magas választási részvétel – melyet sokan a korábban vitatott politikai rendszer igazolásaként értékelnek valamint az új köztársasági elnök személye miatt a közeljövőben nem várható lényeges változás az alkotmányos berendezkedés alapkérdéseiben. Ugyanis riválisaival szemben éppen a nyertes Nicolas Sarkozy tervezett legkevésbé lényeges változtatásokat. A közeljövőben valószínűleg nem lesz tehát VI. köztársaság, miniszterelnöki rendszer, listás választás. Ettől függetlenül nőhetnek a parlament jogosítványai, főleg a magyar ORTT-nek, Számvevőszéknek és Igazságszolgáltatási Tanácsnak megfelelő közhivatalok vezetői kinevezése kérdésében.
A második forduló résztvevői és a mögöttük álló pártok, a hazai és a nemzetközi kommentátorok pártállástól függetlenül kiemelték és a demokrácia győzelmeként ünnepelték az első és a második fordulóban egyaránt nagy arányú választói részvételt. Ez nemcsak azért érdemel említést, mert az utóbbi négy évtizedben nem járultak ilyen nagy létszámban az urnák elé a franciák, hanem azért is, mert a legutóbbi, 2002. évi választáson a választópolgárok 23 százaléka nem szavazott. A kiemelkedő választói aktivitás okai két tényezőben keresendők: egyrészt a politikai elit generációváltás küszöbén áll. Az 1995 óta az elnöki posztot betöltő Jacques Chirac (74) a kampány előtt bejelentette, hogy nem indul újra a helyért. A közvélemény-kutatási adatokból hamar világossá vált, hogy az államfői poszt elnyerésére három parlamentipárt-támogatással induló, ötvenes évei elején járó politikusnak: a jobbközéphez tartozó Sarkozynek, a balközepet képviselő Royalnak és a centrista François Bayrounak van esélye. A középhez tartozó Európa-párti jelölteket segítette, hogy az alkotmányszerződést a 2005. május 29-i referendumon elutasító jobb és baloldali radikális pártokban nem történt meg a generációváltás. Arról nem is beszélve, hogy a francia választási rendszer, amely mind a köztársaságielnök-választás, mind a parlamenti választás esetében kizárólag a többségi elvre épül, erősen polarizál. Ez azt jelenti, hogy azok a szavazatok, amelyeket az első fordulóban valamelyik esélytelen kis pártra adtak le, elvesztek. Ezért a jobb illetve baloldali radikális szavazók erős ösztönzést éreztek arra, hogy az alkotmány ügyében vallott különvéleményük ellenére valamelyik nagy pártra, a kormányzó jobboldal jelöltjére, Nicolas Sarkozyre vagy az ellenzéki szocialista Ségolène Royalra adták a szavazatukat. Többek között ennek is köszönhető, hogy az euroszkeptikus jelöltekre leadott szavazatok aránya a 2002. évi 48-ról 24 százalékra csökkent.

(Külpolitikai irányváltás) A kiemelkedő választói aktivitás másik oka az, hogy óriási volt a választás tétje. Bár az első forduló előtti kampányból szinte teljesen hiányoztak a külpolitikai és a bennünket érdeklő európai uniós kérdések, nemcsak a francia közvélemény, hanem a nemzetközi sajtó is óriási érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Ennek oka, hogy Franciaország nemzetközi pozíciójában az elmúlt években ellentmondásos változás következett be. Morális tekintélye az iraki háború kezdete óta globális méretekben, ezen belül elsősorban az arab világban és a Délen, óriási mértékben megnőtt. Másfelől viszont ugyanez a Franciaország, amely korábban az Európai Unió első számú motorjának számított, a vén kontinensen elszigetelődött. Az Európában igen jelentős médiafölénnyel rendelkező angolszász sajtó, és helyi szövetségesei azzal próbálták ellensúlyozni az iraki kudarcot, hogy megpróbálták lejáratni Franciaországot és Jacques Chiracot.
Ugyanakkor Franciaországon is sommás Amerika-ellenesség lett úrrá. Főként a baloldali politikai elit – ideértve a szocialisták egy részét járt elől az indulatok felkorbácsolásában. A 2005. májusi népszavazás kudarcában, a 2005. novemberi lakótelepi zavargásokban, az úgynevezett antiliberális, valójában Amerika-ellenes front kialakulásában jelentős szerepet játszott, hogy az emberek egyenlőségjelet tettek az Egyesült Államok egyfelől, másfelől a Bush-Blair pár fatális melléfogása közé. Ehhez járult, hogy mechanikusan összekapcsolták az angolszász világban érvényesülő rugalmas, szabad piaci kapitalizmust az unió parttalan bővítésének és szabadkereskedelmi övezetté silányításának, az adóversenynek, a fiskális és szociális dömpingnek és az Európai Központi Bank függetlenségéből következő túl erős eurónak a gondolatával.
2007 elejére azonban a francia politikai elit egy része, mindenekelőtt a jobboldali Népi Mozgalom Uniója (UMP) és vezetője, Nicolas Sarkozy felmérte az Egyesült Államokkal való esetleges tartós, elvi szembenállás kockázatait, és úrrá lett a helyzeten. A néppártban megértették: a Nyugat megosztottsága a terrorizmus további erősödését, az ázsiai kontinens felől Európát fenyegető illiberális demokráciák térhódítását eredményezheti. Más kérdés, hogy az angolszász sajtó egy része mind a mai napig nem bocsátotta meg Chiracnak és a franciáknak, hogy nekik lett igazuk Irak ügyében. Legutóbb az egyik vezető sajtóorgánum Elysée-palotából való távozása napján Brezsnyevhez hasonlította Chiracot.
Míg a jobboldali Sarkozy alapvetően egy büszke és a külvilággal szemben egységes, de más népeket nem gyűlölő, velük baráti viszonyt és együttműködést kereső Franciaország „egyvelegét” kínálja, addig a szocialista Royal alapvetően a belpolitikára koncentrálva az egyenlőségért a francia forradalom idején elkezdett forradalom folytatását és az igazságos rend egyvelegét tálalta a választónak. Nyilvánvaló: Sarkozy elnökké választása kevesebb konfliktust okozhat Franciaország és a külvilág viszonyában mint ellenfeléé. A kampányban látványos küzdelmet vívott Amerika-ellenes ellenfeleivel. Sokszor kellett cáfolnia azokat a – Le Pentől és a baloldalról – származó vádakat, miszerint Bush politikájának engedelmes kiszolgálója lesz. Egy szocialista pártvezető aki később hívéül szegődött – egyenesen francia útlevéllel rendelkező amerikainak bélyegezte. Ennek az volt az alapja, hogy Sarkozy egy Washingtonban tett látogatása során arrogánsnak nevezte az iraki háború ügyében követett francia külpolitikát. A választási kampányban emiatt előbb magyarázkodásra kényszerült, majd látványosan megvédte a hivatalos francia álláspontot. Ez azonban nem változtatott az Egyesült Államokkal kapcsolatban elfoglalt álláspontjának lényegén. Az Elysée-palota új lakója túllép az Irakban elkövetett bűnökön és fogolykínzásokon: javulni fognak a francia-amerikai kapcsolatok. Sarkozy úgy fogalmaz: ha elnökké választják, Párizs az Egyesült Államok barátja lesz. Igaz, teszi hozzá, szabad barátja. Szabad barátja, mert fenntartja magának a jogot, hogy másként gondolkodjon, és adott esetben bírálja szövetségesét. Azt is világossá teszi: elfogadhatatlannak tartja, hogy Washington nem csatlakozik a kyotói egyezményhez.
Kampánybeszédeiből úgy tűnik: a külpolitika más területein az új köztársasági elnök a blairi emberi jogi messianizmus és a helyi hatalmasságokkal gyakran megalkuvó chiraci reálpolitika mixtúrájának receptjével próbálkozik. Különösen vigyáznia kell az adagolásra Oroszország esetében. Tekintettel kell majd lennie a történelmi hagyományokra, a speciális francia-orosz kapcsolatra. Sarkozy a kampányban jelezte: más nyelven fog beszélni Oroszországgal, és azt mondta: nem adott volna Becsületrendet Putyinnak, mint ahogy ezt elődje tette. Többször élesen bírálta Putyint Csecsenföld, a Politkovszkaja-gyilkosság és más emberi jogsértések kapcsán. A hozzá közelállók szerint az új francia elnök éberen figyeli és finoman érzékeli az emberi jogok helyzetét a volt szovjet tömbhöz tartozó országokban. Párizsban a Moszkvához fűződő különleges kapcsolat lazulása jeleként értékelik, hogy Putyin üdvözlő távirata Sarkozy választási győzelme után csak két nap késéssel érkezett meg.
Washington és Moszkva mellett azonban Brüsszel sem számíthat súrlódásmentes kapcsolatokra a konfliktuskerülő politikával szakító Sarkozyvel, aki győzelmét annak is köszönheti, hogy külpolitikai programja – szemben szocialista vetélytársáéval – érthető, végiggondolható, és megvalósítása nem ütközik leküzdhetetlen akadályokba. A miniszerződés tőle származó gondolata megfelelő tárgyalási alapnak látszik, akkor is, ha Berlinben tovább szeretnének menni a már elkészült változat elfogadtatásában. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a francia szocialisták és a radikális baloldal, de még a centrista Bayrou is, a 2005. május 29-i elutasító referendum alapján új változatot és új népszavazást szorgalmazott, az Elysée-palota új lakójának javaslata tűnik a legésszerűbb kompromisszumnak. Az is látszik, hogy Sarkozy mindent el fog követni annak érdekében, hogy Franciaország visszanyerje régi befolyását, és új – vagy újrafogalmazott ötletekkel – az Európai Unió hajóját a hazájának kedvező irányba fordítsa. A keleti bővítéssel Németország került az unió földrajzi központjába. A Törökország felé való további terjeszkedéssel Franciaország még távolabb kerülne a központi helyzettől, Sarkozy ezért is ellenzi élesen Ankara felvételét. Az eddigiekhez képest lényeges változás, hogy az új francia köztársasági elnök jövőképében az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő, Ázsia felé terjeszkedő Európa helyét a Földközi-tenger felé forduló Európa víziója foglalja el. Egy ilyen irányváltás egyszerre szolgálhatja Oroszország megnyugtatását és az újonnan felvett szabadságukkal Sarkozy szerint visszaélő új tagállamok megrendszabályozását. Vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a hazájára kényszerített szociális/fiskális dömping és adóverseny miatt az új tagállamokra neheztelő Sarkozy olyan Európát tervez, amelyben a forrásokat segélyek helyett közös projektekre fordítják. És amennyiben a segélyek mégis megmaradnak, azt inkább oda irányítják, ahol nagyobb szükség van rájuk: azaz Délre, Afrika felé.

(A patrióta ész csele) Sarkozy sikerét részben annak köszönheti, hogy bevándorolt szülők gyermekeként franciább a franciáknál. A kampányban 20-40 ezer fő befogadására alkalmas stadionokban, telt ház előtt, könnyfakasztó stílusban tett sorozatos szerelmi vallomást a francia nemzetnek. Minden nagygyűlésén elmondta: „szeretem Franciaországot, mindent neki köszönhetek”. Megválasztása óta is lelkesen fogadkozik: „ígérem, soha nem fogom elárulni ezt az országot. Most eljött az ideje, hogy visszaadjam mindazt, amit kaptam tőle”. Beszédeiben állandó refrénként tér vissza a gondolat, hogy naggyá teszi Franciaországot. Semmi más nem kell hozzá, mint hogy a franciák is merjenek nagyot álmodni, legyenek ambícióik, és ne sajnálják elvégezni az ehhez szükséges munkát és erőfeszítést – hangsúlyozta. Szavai sokkal őszintébben csengtek, mint szocialista riváliséi, akinek elég átlátszóan kampányolt a nemzeti kérdésben: Royal kevéssé tűnt hitelesnek, ahogy lobogtatta a trikolórt, énekelte a Marseillaise-t és imádkozott a Szűzanyához Franciaország megmentése érdekében. Jobban állt neki az a szoros, kvázi szerelmi kapcsolat, amit kétségkívül karizmatikus erővel alakított ki, amikor kettesben maradt választóival valamelyik fedett stadionban: „elárultok nektek egy titkot...” harsogták a hangszórók. A valódi titkot azonban csak Royal szóvivője árulta el a vereség után az újságíróknak.
Sarkozy nem a nemzeti külsőségekkel, nem a zászló színével és színeivel foglalkozott, hanem a nemzeti kérdés lényegét ragadta meg. „Jogom van arra, hogy beszéljek a hazaszeretetről, anélkül, hogy ezért nacionalistaként bélyegezzenek meg.” A rasszizmustól és xenofóbiától – már csak a középületek homlokzatán díszlő „szabadság, egyenlőség, testvériség” felirat miatt is irtózó franciák döntő többsége nem vevő a le Pen-féle idegengyűlölő és kirekesztő nacionalizmusra. De a patrióta érzületet minden áron megbélyegezni akaró, abból magának tőkét kovácsolni akaró anti-antifasizmus sem kenyere.
Sarkozy világosan elhatárolódott a korábban a holokausztot a második világháború mellékes eseményei közé soroló és a homoszexuálisokat kappanokhoz hasonlító Jean-Marie le Pentől és pártjától, a Nemzeti Fronttól (FN). „Hát nem szégyen, hogy le Pen 2002-ben a második fordulóba jutott?” – tette fel a kérdést látszólag mellékesen, és ezzel ki is húzta a jobb híján személyének diabolizálására specializálódott, abból magának választási tőkét kovácsolni akaró baloldal méregfogát. Másfelől számos olyan témát pendített meg a nemzeti büszkeségtől a kollektív bűntudat elutasításán és a bevándorlás szabályozásán keresztül a többszörösen visszaeső bűnözők szigorúbb felelősségre vonásáig, amelyek korábban le Pen és tábora kizárólagos vadászterepének számítottak, és amelyekkel a mérsékelt jobboldaliak azonosulni tudtak. Így alkalmasnak bizonyultak arra, hogy rajtuk keresztül Sarkozy „elhalássza” le Pen elől a szavazatokat. „Nem fogom azt mondani, hogy Nyugaton kel fel a nap, csak azért, mert le Pen azt mondja, hogy Keleten kel” – mondta többször. E „cselnek” köszönhetően le Pen korábbi szavazói tömegesen szavaztak Sarkozyre. Franciaország „legnagyobb munkáspártja”, a szélsőjobboldali Nemzeti Front jelöltje a 2002. évi második fordulós szereplés után 2007-ben az első fordulóban csak negyedik lett és kiesett. Annak ellenére, hogy le Pen távolmaradásra szólította fel híveit, szavazói a második fordulóban Sarkozyre szavaztak. Hasonló szerepet töltött be „a Sarkozy-koktél” egy másik fontos adalékanyaga, a szelektív bevándorlási politika, amely a bevándorlókkal és általában az idegenekkel, külföldiekkel szembeni zsigeri ellenérzés mellőzésével az ország gazdasági érdekeinek rendeli alá a bevándorlási politikát.

(A thatcherista alapanyag és az adalékok) A nemzeti identitás és általában az értékek kérdésének vezető kampánytémává emelése és megfelelő „adagolása” nemcsak azért bizonyult nagyszerű húzásnak, mert Sarkozynek így sikerült „elhalásznia” le Pen szavazatait, hanem azért is, mert elterelte a figyelmet azokról a kérdésekről, amelyek vereségét okozhatták volna. A felmérések egyértelműen bizonyítják: az ismét naggyá váló francia nemzet víziója az egyre népesebb hatvan feletti nyugdíjas korosztályt lázba hozta, az aktív korban lévő munkavállalókat és a legfiatalabbakat azonban kevésbé. A 15-24 éves korosztályban és a 68-as nemzedék körében el is veszítette Sarkozy a választást. Nem beszélve az állami alkalmazottakról.
A szocialisták 1997 és 2002 között a munkanélküliség problémáját a kötelező heti munkaidő 40-ről 35 órára csökkentésével gondolták enyhíteni, mondván: a munkatortával járó jövedelemtortából többen részesedhetnek majd, így nemcsak a munkanélküliség csökken, hanem a lakosság vásárlóereje is nőni fog. Több százezres nagyságrendben teremtettek – egyébként igen hasznos – állami munkahelyeket. Rendkívül magas szintű gyermekellátás, családpolitikai intézményrendszer, a tömegközlekedés, kultúra általában véve közszolgáltatás épült ki, minek köszönhetően Franciaország a világ élmezőnyében van az életminőség és a népesedés tekintetében.
De mindennek megvan az ára. A közszolgáltatások magas költsége az általános adóterhelés növekedéséhez vezetett, elszívta a forrásokat a versenyszférából, és ez – kiegészülve a feltörekvő piacok tőkeelszívó képességének növekedéséből, a fokozódó fiskális és szociális dömpingből származó tőkekihelyezési hullámmal az ipari munkás munkahelyek tömeges megszűnését eredményezte. Nem véletlen, hogy a csalódott munkásság és a kistelepülések lakossága a szélsőségek felé és Európa ellen fordult. „Nem akarom, hogy bezárjanak az üzemek” – mondogatta gyakran Sarkozy a kampányban üzemlátogatásain. A munkahelyekért tehát nemcsak Kína és Franciaország, hanem a munkások és az állami alkalmazottak, az ipar és a szolgáltatói szektor között is küzdelem folyik.
A fentiekből következik, hogy Sarkozy gazdasági-szociális programja nem sok jót ígér a közszférának és az állami alkalmazottaknak. A 19,6 százalékos általános forgalmiadó-kulcs tervezett emelése, önrész (értsd: dobozdíj, receptdíj stb.) bevezetése az egészségügyben; a felsőoktatás piacosítása; leépítések a közigazgatásban; a sztrájkjog korlátozása; többségi szavazás 8 napnál tovább tartó sztrájk ügyében a munkahelyeken; napi kétszer három órás, kötelező minimális szolgáltatás a tömegközlekedésben, ami a sztrájkjog megszűnéséhez, egyúttal a metró, autóbusz, vonatközlekedési dolgozók zsarolási potenciáljának felszámolásához vezet ; a 35 órás kötelező heti munkaidő után végzett túlóra közterheinek eltörlése szimbolikus lépés, amely a munkáltatókat mentesíti a terhektől minden a thatcheri recept szerint történik majd, feltéve, hogy Sarkozy le tudja nyomni a szakszervezetek torkán. Megkezdődik az újabb, Európában ki tudja hanyadik „eredeti tőkefelhalmozás”, „a jövedelmek átcsoportosítása a lakossági szektorból az üzleti szférába”. A kedvezményezett a felső középosztály, az üzleti szféra, a feldolgozó ipar, talán a munkához jutó munkások, a költségvetés és a makrogazdaság, a kárvallott pedig az alkalmazotti réteg, a bérből- és fizetésből élők és a humánszféra.
A Sarkozy-koktél az adózás területén is a társadalom legfelső, vállalkozó vagy elitrétegeinek kedvez. Az adózók adóterhelését maximálják az összes jövedelem 50 százalékában, az örökösödési illetéket egy bizonyos határig eltörlik, és ugyanez történik a vagyonadóval is. Ennek a thatcherista, egyszerre hierarchia-tisztelő és meritokrata gazdaság- és társadalompolitikának a lényege a meglévő hierarchiába vetett bizalom. Akik a társadalmi hierarchiában a társadalmi piramis élén vannak, nem véletlenül vannak ott, megérdemlik a segítséget – mondja. Akik a társadalom alján vannak, nem véletlenül vannak ott, megérdemlik a sorsukat. Tükörképe ez a szemlélet a huszadik századi totalitárius ideológiáknak, amelyek a társadalom felső rétegeit stigmatizálták és diabolizálták. Ez a thatcherizmus, amely az alullévőket stigmatizálja és diabolizálja, Nagy-Britannia gazdaságának és elitjének felemelkedést hozott, a világ többi részéhez képest is, a brit társadalom alsó rétegei azonban még szegényebbek lettek. A gazdagság nem „csorgott le” a társadalom legaljáig. A Blair-korszak világossá tette Angliában is, hogy a thatcheri modellt keverni kell a jóléti állam és a skandináv szociáldemokrácia módszereivel. Blair valóságos mesterévé vált annak, hogy átlépve a bal és jobboldaliság határain, az angolszász, skandináv stb. modellekből kicsemegézze azokat az adalékanyagokat, amelyek „működnek”.
Blair barátjaként Sarkozy is figyel vetélytársaira, hogy átvehesse azokat a recepteket, amelyek „működnek”. A thatcheri alapokhoz képest eltérő ízű, sőt az ellentábor kedvencének számító adalékanyagokat is kever „koktéljába. Beemelte programjába a rugalmasságot a biztonsággal elegyítő dán munkapiaci rendszert, ami az elbocsátási feltételek megkönnyítését tartósan magas, az utolsó bér 90 százalékával egyenlő munkanélküli segéllyel kompenzálja. Meghallotta a centrista François Bayrou szavát, aki Chirac szemére veti, hogy 2002-ben, amikor a baloldal szavazataival választották elnökké, nem vonta be a baloldal embereit a kormányzásba. Megválasztása után közvetlenül tárgyalásokat kezdeményezett a szakszervezetekkel, és kormányába olyan jelentős baloldali személyiségeket is meghívott, mint a szocialista Jospin-kormány (1997-2002) külügyminisztere vagy a koszovói ENSZ-megbízotti funkciója miatt a magyar közvélemény előtt is jól ismert Bernard Kouchner. A francia történelemmel kapcsolatos megnyilatkozásaiban a politikai szekértáborok felett álló politikusként a nemzeti megbékélés szószólójaként lép fel: „Franciaország szintézis”, az első francia király megkoronázásakor született királyság és a Felvilágosodás nyomán létrejött Köztársaság szintézise – hirdeti. A legendás francia történész, Marc Bloch szavait idézi, aki arról írt, hogy semmit nem ért Franciaország történetéből az, aki nem érti a reims-i királyi koronázás és a Szövetség Ünnepének misztériumát. Vele szemben Ségolène Royal beszédeiben a Felvilágosodás rendíthetetlen híveként előbb lehetetlennek ítéli a „szintézist”, majd azzal vádolja Sarkozyt, hogy félelmet okoz és „veszélyes” ember, mert megosztja és egymás ellen uszítja a franciákat. Sarkozy hősként emlegeti a szocialisták legendás mártírját Jean Jaurèst, Léon Blumot, a Vichy-korszakban kivégzett kommunista fiatalembert, Guy Môquet-t, a mártírhalált halt zsidó származású minisztert, Georges Mandelt, az amerikai néger polgárjogi harcost, Martin Luther Kinget, valamint de Gaulle fekete bőrű szocialista harcostársát, Félix Ébouét (1884-1944), aki rabszolgák gyermekeként egyszerre volt emberi jogi harcos és különböző francia gyarmaton a francia közhatalom magas rangú tisztségviselője.
Sarkozy-vel új ember, új stílus jelenik meg a francia jobboldalon. Habitusában, viselkedésében nehezen fedezhetők fel az arisztokrata, konzervatív úriember vonásai. Eleve nem a visszafogottságával és a konzervatívokra jellemző konfliktuskerüléssel szerzett magának népszerűséget. Évekkel ezelőtt, amikor a televízióban a riporter óvatosan, diszkréten megkérdezte tőle, hogy reggelente, borotválkozás közben gondol-e néha a köztársasági elnöki pozícióra, azt válaszolta: „Igen, és nem csak borotválkozás közben.” Beszédeiben széles gesztusokkal, hevesen ostorozza a konzervativizmust, a bürokratikus semmittevést, a tétlen csodavárást, a fatalizmust. Kertelés nélküli, őszinte, néha provokatív beszédével felkavarja az állóvizet, nemcsak a jobb, hanem a baloldalon is. Vagyis ott, ahol nem csak nem félnek a konfliktusoktól, hanem igen gyakran keresik is. Sarkozy nem ijed meg ellenfeleitől, akik a kampányban mindvégig igyekeztek őt, mint veszélyes embert bemutatni. A kampány kellős közepén egy újságírónak, aki szembesítette a véleménnyel, hogy félelmet okoz az emberekben, azt válaszolta: „remélem is, hogy félelmet okozok. Hónapok óta vezetem az államfőjelöltek listáját. Az lenne a baj, ha nem félnének tőlem a riválisaim.” Talán nem tévedünk nagyot, amikor mozgalmas közeljövőt jósolunk a francia és európai politikai életben.
Sarkozynek nem lesz könnyű dolga. A nagyvilágban a globális felmelegedés és a fenntartható fejlődés ügye, a terrorizmus leküzdése, az emberi jogok kérdése, a szegénység elleni harc, a civilizációk közötti dialógus, Európában Franciaország tekintélyének helyreállítása, az intézményi megújulási folyamat újraindítása, a versenyképesség visszaszerzése és a munkanélküliség elleni küzdelem, a közös projektek újraélesztése – mind-mind embert próbáló feladat. A legnagyobb kihívással azonban – legalábbis egyelőre belpolitikai színtéren kell szembenéznie. Ha nem tudja megoldani az üzleti élet, a média és a politika összefonódásának problémáját, akkor legkésőbb a következő választáson utoléri a francia választó haragja. Ebből a szempontból tanulságos lehet újfent a skandináv példa felidézése. 1968. június 13-án az akkori francia köztársasági elnököt megkérdezték, hogy miként képzeli el a jövő francia társadalmát. Georges Pompidou akkor így válaszolt: „úgy, mint amilyen a svéd szociáldemokrácia, ... csak egy kicsit több napsütéssel.” Ehhez a politikus és újságíró, Jean-Jacques Servan Schreiber, hozzátette ... a svéd szociáldemokraták sikerének titka igen egyszerű: a gazdasági és a politikai hatalom nem keveredik össze egymással. A gazdasági és a politikai hatalmat nem ugyanazok az emberek birtokolják, és nem ugyanazon kezekben van. A svéd szociáldemokraták elég bölcsek voltak ahhoz, hogy szabadságot engedjenek az üzletembereknek, bankároknak az üzletelésben, a kockázatvállalásban, a pénzkeresésben. De politikai hatalmat nem engednek nekik, a politikai hatalmat a gazdasági értelemben legvagyontalanabbak, legnehezebb helyzetben lévők gyakorolják. Ennek köszönhető a jótékony egyensúly egyfelől a gazdagok és a hatalmasok, másfelől a kisemberek képviselői között. A svéd szociáldemokrácia lényege a gazdasági és a politikai hatalom szétválasztása.”
A választási kampány első fordulója (március 16. és április 22. között), amikor még mind a tizenkét jelölt versenyben volt, és amikor a médiahatóság – az egyenlő esélyek elvét mintaszerű módon betartva valamennyi jelöltnek azonos médiafelületet biztosított, másról szólt, mint a két forduló közötti, amikor már csak két jelölt versenyzett egymással. A hat baloldali jelölt, akik között volt a kommunista és több trockista – illetőleg annak nevezett politikus, egymást múlta felül az „irigységkultuszban”. De nemcsak butaságokat beszéltek. Ráirányították a figyelmet arra, hogy miközben a francia makrogazdasági adatok nem adnak okot különösebb optimizmusra, a mikrogazdaság egy része, főként a külföldön tevékenykedő „zászlóshajók” és a tőzsdei nagyvállalati szféra, szárnyal. Az energia, a víz és a bankszektorban Franciaországban nincs verseny , ezért a kvázi-monopolhelyzetben lévő nagy szolgáltatók szabadon emelhetik az áraikat. Közben a lakossági kiadásokon belül meredeken nő a közüzemi szolgáltatások aránya. A nagy tőzsdei cégek egyre kevesebb társasági adót fizetnek, a társasági adó aránya más adókhoz képest – akárcsak az OECD-országok túlnyomó többségében – nem éri el a 10 százalékot. A multinacionális cégek a belső elszámoló árak alkalmazásával és az adóparadicsomok révén korlátlanul tudják eldugni nyereségüket az adóhivatal elől, ezzel oktatási, egészségügyi, környezetvédelmi és egyéb hasznos beruházások tömege elől szívják el a forrásokat, nem egyszer kétes célú befektetések érdekében. A radikális baloldal új nemzedékének vezetője, a még húszas éveiben járó postás, Olivier Besancenot és társaik arról beszéltek, hogy Franciaországban, miközben hajléktalanok ezrei sátoroznak az utcán, 2 millió lakás áll üresen, mert spekulatív befektetési alapok, nem tudván mit kezdeni befektetőik pénzével, felvásárolták azokat; hogy ezrével zárják be az iskolákat és kórházakat, és közben nem lehet orvosokat találni a kistelepülésekre; hogy az oktatási intézményekből – az általános iskolától az egyetemig tömegesen kerülnek ki kellő anyagi és szellemi ráfordítás híján bukott diákok, akiknek ezután igen csekéllyé válik az esélyük arra, hogy értékes tagként tudjanak beilleszkedni a társadalomba.
Beleférnek-e még ezek a gondolatok a Sarkozy-koktélba? Vajon a „szintézis Franciaországa” emlékszik-e még az első fordulóra? Vagy az ész csele ismét kijátssza-e a felszín alatt lappangó és néha kitörő indulatokat?


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969