2013. I-VI
 

A globalista utópia (1. rész)
Ankerl Géza

(1. rész: A homo globalis, a multinacionális részvénytársaságok és az állam)

/ALCIM VALTOZAT:
(A homo globalis és a multinacionális részvénytársaságok szabad világrendje)

Nem véletlenül választotta az Amerikai Szociológiai Társaság tavalyi 101. évi, montreáli konferenciája témájának a “határok átlépését”, a határokon áthágó kapcsolatokat. A témát az tette történelmileg aktuálissá, hogy a (két intelligens érzékszervre, a látásra és a hallásra építő) modern távközléstechnika és az egyre gyorsabb s olcsóbb (hajózás és repülés által a szárazföldi határokat is átívelő) távközlekedés összezsugorította a Földet, kitágította az emberek horizontját. Így kívánatosnak tűnhetik a politikai országhatárok lebontása, főleg azok számára, akik szerencsés helyre születtek, s a határok közötti nemzetállam ezentúl kevésbé védelmet és gondviselő figyelmet, mint inkább akadályt jelent.
Ki értené meg jobban ezt az igényt, mint hazánk népe, amelynél a fél évszázados határzár kollektív klausztrofóbiához vezetett? Ki örült jobban egy ún. világútlevélnek, mint a határok közé zárt béketábor polgára? Sőt, ismét felmerül a kérdés, minek kell egyáltalán világútlevél? Nem lenne jobb, ha az állampolgárság intézményét egész egyszerűen felváltanána világpolgárságé? Vajon az állami felségjogok mögött nem olyan bürokratikus „korlátok” rejlenek-e, amelyeket a felvilágosult ember egy tollvonással eltörölhet?
A Nyugat globalista ideológiája – a legcélszerűbb világgazdaság eljövetelét ígérve – a világfiságot és a határok nélküli világpiacot propagálja. A tisztánlátás megköveteli, hogy az ebben implikált értékrendet önmagában – alapjával és következményeivel együtt – vizsgáljuk meg és minősítsük. Ugyanis e világrend kívánatos voltának felvetése sokszor összekeveredik ama feltételezéssel, hogy nem is alternatívákat kínáló választásról van szó, hanem csak egy előre látható, elkerülhetetlen, szükségszerű folyamathoz való lassúbb vagy gyorsabb alkalmazkodásról, mert – úgymond – a technikai fejlődés kihasználása ésszerűen csak egyetlen, a globalista világnézet által mutatott úton-módon történhetik. E ponton a “tudományos szocializmus” és a „jövőlátó” globalizmus történelemszemlélete alig különbözik: mindkettőt önbeteljesítő próféciának szánták. A szükségszerűen bekövetkező jövőként beállított előrejelzés és kívánatosság közti különbség eltüntetését elkerülendő, a globalizmus jövőképét először önmagában, végkifejletében, külön mint ideált mutatjuk be. Így ki-ki önállóan ítélheti meg kívánatos voltát – attól függetlenül, hogy megvalósítása egyáltalán lehetséges-e, elképzelhető-e, a megfigyelhető trendek függvényében valószínű vagy éppen szükségszerű-e. A választópolgár ekképpen eldöntheti magának a kérdést, hogy szeretne-e a globalizmus kuruzslói által megálmodott világba illeszkedő homo globalis-szá átvedleni. Megvalósulásának valószínűségét nem érintve, ezt tehát, mint utópiát tárgyaljuk. E módszer vitathatalan előnye, hogy egy-egy doktrínát teljes kifejletében lehet bemutatni.
Mint köztudott, az utópia szó a londoni főbíró, Erasmus barátja, Morus Tamás XVI. században keserű humorral megírt, legendássá vált művéből származik. Rousseau is úgy írta meg Társadalmi szerződését, hogy nem törődött megvalósításának esélyeivel. Marx viszont, hogy az ún. utópista szocialistáknál komolyabban vegyék őt, becsempészte a kívánságait kifejező kommunista kiáltványába a történelmi szükségszerűség motorját.
E tanulmányban a globalizmus utópiáját, a modern technikák társadalmi kihasználásának neoliberalizmus javasolta formáját járjuk körbe.

(A homo globalis önmaga teremtette azonossága és viszonyai) A modern technikák világában elcsodálkozunk az ember kapcsolatterének kiterjedése felett. Azonban a szárazföldi, tengeri és légi közlekedés valamint a távközléstechnika fejlődése több lépésben történt. S a neoliberalizmusnak a mai globalista ideológiában kifejezésre jutó képzeletvilágának is megvannak az előképekei, már abban az időszakban, amikor a hellenista-római perspektíva felváltotta a honos görög bölcselkedést.
Már négyszáz évvel Krisztus előtt, Szókratész nyomán a szubjektivizmus és kozmopolitizmus hódít teret a görög intézményvilág – család, szomszédság, nyelvtestvériség, haza – erényes, állampolgári kötelességtudó szolgálata helyett. Az eudémonizmus önboldogító világszemlélete válik az etika kívánalmává. Csak a közvetlen benyomás, a kéj, a szenzuális élvezet azonnali átélése számít. Az – egyéni boldogságot kereső – eudémonista irányzaton belül a cinikusokkal szemben a hedonisták azok, akik ezt a legszélsőségesebben képviselik. Eudoxosz, a kürénéi Arisztipposz és követői már a mai szabadossághoz hasonlóan, a pillanatnyi testi élvezetek szemérmetlen hajhászásának tipikus apostolai voltak. Olvasva a róluk szóló beszámolókat, a mai exhibicionista homoszexuális “körmenetek” jutnak eszünkbe, melyek a következményeket (pl. AIDS) elhanyagoló pillanatnyi élvezetnek áldozó hedonizmus kifejezője. Bár az eudémonizmus másik irányzata, a cinizmus követöi - mint a fattyú Antisztenész, Diogenész Laertiosz és Szinópéi Diogenész - óvatosabb duhajok voltak, s a gyönyörök esetleges fájdalmas következményeit inkább hajlandók voltak figyelembe venni – nincs öröm üröm nélkül – s ez tartózkodásra késztette őket. De a nyaklótlan szabadossággal szembeni engedékenység, a közerkölcsök és intézmények nyílt, “cinikus” semmibevétele őket is jellemzi.
Később az epikureusok, akik szintén az egyéni boldogulást helyezték mindenek elé, szintén óvatos duhajok. Az erényes önmegtartoztatás hozzátartozott boldogságképükhöz. A mai köztudatban mégis az élvhajhász hírében állnak, Tőlük, akárcsak Horatiustól, sokan csak egy mondatot tartottak meg emlékezetükben: Carpe diem, quam minumum credula postero. (“Csak a mának élj, ne törődj a holnappal.”) Pedig Horatius eklektikus világszemléletű költő volt, s írásai nemcsak hedonista, hanem epikureus és sztoikus nézeteket is tükröznek.
Mindjárt jegyezzük meg, hogy az újkori utilitaristák haszonelvű etikáját is a boldogságelv mozgatja, de hosszú távú perspektívában és tágabban értelmezve az örömkeresés művészetét. Az utilitaristák a társadalmi és az egyéni érdek egyensúlyát tartózkodóbb magatartásban és több társadalmi együttműködésben vélik felismerni. John Stuart Mill azt vallja , hogy egy ország szabad intézményei nem működhetnek, ha több nemzetiség alkotja, különböző anyanyelvűek a polgárok, nincs összetartás és így egységes közvélemény.
Nagy Sándor hadjáratai után a szubjektivista hedonizmus kifejezetten összekapcsolódik az államhatárokban csak korlátokat látó kozmopolitizmussal. Megengedve az idegenekkel, keleti barbárokkal való keveredést, a kozmopolita megkülönböztetés nélkül akar viszonyulni minden emberhez, akár atyafi, akár nem, vagyis akármi is a származása, nevelése, anyanyelve. (Az alexandriai könyvtár “nemzetközisége” ezt alátámasztja.)
A hellenista – ha már nem civis romanus, – a (jogi értelemben vett) polisz-béli állampolgársága mellett, mint az emberi nem tagja, “természetesen” a kozmosz polgárának érzi magát. A négyszáz évvel Krisztus előtt tanító sztoikus citiumi Zeno világállamról, kozmopoliszról is beszélt, de mindenféle olyan szervezeti elképzelés nélkül, amely a tényleges jogrenddel rendelkező állammal vetélkedne. Tehát a kozmopolitizmus valódi világállam nélkül csak metaforikus, képletes értelemben vett (állam)polgárságot jelentett, az emberfajtával, az emberiséggel való általános szociáletikai szolidaritást. Még ha a Krisztus utáni első században, a Flavius Arrianus által feljegyzett beszédek szerint a sztoikus Epiktétosz Szókratészre hivatkozva azt mondta, hogy ha valaki állampolgársága után kérdezősködnek, Athén vagy Korintosz helyett világpolgárságot kell vallania. Az adott összefüggésben, ez mindenféle világállami elképzelés nélkül, inkább csak provokóciónak tetszik.
A nyugati kultúrkörben ma népszerű szabados és anarchista világszemlélet gyakran idézi a hellenisztikus-római bölcselők világpolgári, szubjektivista maximáit. A korszerű, reklámipar vezérelte fogyasztásnak alávetett társadalomban a divatosság diktálja az ideológiai jelzők váltakozását. Az 1960-as években a marxizmussal versenybe állították a modernizmust. Ma már ez a versenycél az objektív fejlődésben kétkedő Nyugaton elvesztette a varázsát, a modernizációt ma már csak a “fejlődő” regióknak – s köztük a posztszovjet térségnek – tudják eladni. 1979-ban a társadalmi haladásban már nem hívő agnosztikus és szubjetivista Jean-Francois Lyotard új szó híján az Arnold Toynbee által kitalált kifejezést, a poszt-modernizmust tűzte zászlajára. Az egymásra temetkező izmusok gyors erkölcsi kopása nyomán jutunk el a globalizmushoz. Ennek mintaemberét nevezzük homo globalisnak. Ő lényegében a neoliberális világrend emberének a világszerte bővülő és sűrűsödő távkapcsolatokra áthangolt, átfogalmazott leszármazottja.
A homo globalis ideálisan történelmi és társadalmi kötelezettségektől, kötöttségektől felszabadultan, szeszélyei meghatározta módon alkudja ki minden pillanatban optimális boldogulását, amihez a földkerekséget behálózó korszerű közlés- és közlekedéshálózat áll rendelkezésére. Az eredeti, abszolút öncélú azonossághoz szükséges az önteremtés művészetének elsajátítása. Önelképzelése szerint emancipálja magát. A divatos önteremtő ember fő alkotása önmaga. Szüntelenül önarcképén dolgozik. S azt árusítja a különböző pályázatokon. A vallása: magamutogató önimádat. Az önmagában tetszelgő kozmopolita nárcisszizmus melegágya a Delirious New York.
Az atomizált, szabados társadalomban bolyongó ember az adott pillanatban éppen feltűnő üstökös, sztár káprázatában él. A múltból származtatott – így a felnevelő szülők iránti –, a kötelezettségeket elvállaló becsületetika helyett az emberi viszonyok piacosítása közvetítésével a notoritás, a közvélemény elismerése, a híresség lesz a helyes cselekvés mércéje.
Ehhez le kell vetni a születésből fakadó kötöttségeket – anyanyelvet, rokonságot, földiséget. (E levetkőzés többet jelent mint az anyaszült mezítelenség, mert még az anyaméhben észlelt nyelvritmusokat is el kell felejteni.) A homo globalis új mezítelensége révén kortársai bármelyikével egyenlővé válik, mert mindenféle atyafiságát, komaságát elfelejtve, megtagadva mindenki mindenkinek egyformán idegen. Önagymosással megsemmmisítve neveltetése révén megélt azonosságát, csak önképzésének akar terméke lenni. Ez annak ígéretét vetíti előre, hogy ki-ki útlevél nélkül, minden külföldiség és belföldiség, országok és kultúrkörök határainak figyelembe vétele nélkül, akárhová vándorolhat, akárkivel akárhogyan összeállhat, akármilyen kapcsolatba léphet. Így válik a pillanatnyi világpiaci konszenzus, egyezség a szabados emberi viszonyok prototípusává, alapformájává. A homo globalis halmozhatja az állampolgárságokat, és mint a névjegykártyákat, elszórhatja azokat. Esetleg kettős vagy akár sokszoros állampolgár, de még inkább világpolgár lehet, de az is csak képletesen, virtuálisan. Valójában, világállam nélkül, csak öntelt vándor, sehonnai senkifia. Tanulságos ebből a szempontból a ghánai apától és angolai anyától származó, Angliába vándorló erkölcsbölcselő, Kwame Anthony Appiah könyve , amely önéletrajzi érvekre alapozva amellett érvel, hogy az emberi társadalmakban az ő életkörülményeivel összhangban álló, annak kedvező többszörös lojalitás és azonosság lenne a többség számára is érvényes általános norma.
Az új globalista világ Easy Rider -e, jött-ment vándora megválik, megszabadul a gyermekkorban ráhagyott kolonctól, hozzátartozóktól, közelállóktól. De aki teheti, tesz mégis egy kivételt: gondosan emlékezetébe vési a generációkon át felhalmozott, átszármaztatott tőkevagyonhoz való hozzáférhetőségét biztosító kódot. Az új, szabadelvű világban az emberek közti minden – nemzeti, nyelvi, faji, nemi – megkülönböztetés eltörlendő, de mivel a globális részvénytársaságok hálózatának intézményére épülő társadalomberendezkedés elsődleges szervezési elve – a munkával való érvényesülés joga helyett – a tőkés vállalkozás, a tőketulajdon öröklésére ez nem terjedhet ki.
A globalizmus eszménye a származásán, elődein, szülőföldjén, földijein túllépő, tőle megszabaduló, rajtuk túladó – őket áruba bocsátó – magát mindig csak ideiglenesen elkötelező, örökmozgó világpolgár. A szabadelvű globalizmus vámosa, cenzora a jövő világába lépő homo globalis egyetlen útravalója előtt húny szemet, örökölt részvényeit magával viheti a vásárra.
A szabadelvű globalizmus szerint az emberi viszonyok lazasága, univerzális méretű, piaci összehangolása biztosítja a leghatékonyabban az utilitarista katekizmusnak megfelelő örömmaximalizálást, evilági üdvözülést, mégpedig úgy, hogy ennek java mindenkire kiterjed, tehát senkinek sem érdeke az anyáskodó családi, vagy a paternalista állami intézmények tartós viszonyait megőrizni.
A homo globalis címére csak az önmaga teremtette ember, a self-made man a szó legtágabb értelmében, pályázhat. A szabad vásár vigéce magában él. Még csak nem is, mint Ady mondja, “egymást istenítve”, hanem virtualitásának határait a végtelenbe helyezve, pusztán önmagának, önmagáért.
Tömören azt mondhatni, hogy a homo globalis
1.elhomályosítja, tudatosan relativizálja, elfelejti és elfelejteti származásának adottságait, kötődéseit, anyanyelvét, öshonosságát;
2. országok, nyelvvidékek, kultúrkörök határait átszelve, semmibe véve, a keresletet követve bolyong,
3. kedve szerint, válogatás nélkül keveredik, s
4. emberi kapcsolatait általában a pillantnyi keresletre és kínálatra épülő piaci viszonyokról mintázza: a pénzzé tehetőség, a fizetőképesség, a tőkeerő a viszony paradigmatikus differenciálója.
A globalizmus propagálta mozgékony és flexibilis homo globalis önmaga teremtette lény (s még szaporodásában is ideálisan autogám). A szabadelvű önteremtés tételezése az ember azonosságának radikális újrafogalmazását ígéri. Tekintsük át röviden, hogyan állítja e meggondolás fejtetőre az ember jelenlegi azonosságát.
Az azonosság mindig kétoldalú: egyfelől hogyan látja valaki magát én-, öntudatában, másfelől milyen azonosságot tulajdonít neki a másik, minek, kinek tartja. Még ha az egyén génjei révén páratlan is, a társadalom csak a kategorizálás hálója révén tudja az embert értelmezni. Márpedig, ha e besorolás nem az ember öntervezte egyéniségétől független exogén osztályok szerinti értelmezés, akkor béklyója lesz az ember önmaga tervezte szabad kibontakozásának. Az új individualista, globális világrend normái szerint az embereknek minden olyan differenciálását eltörli, amely nem az illető önkifejlesztő azonosságából folyik. Így a társadalmi rend a szociológiából ismert membership group /hovatartozási/ besorolást az egyén választotta aspirációs kategorizálás hivatott teljesen felváltani. Kínek-kinek az az azonossága, amire pályázik, amire aspirál, amivé szeretne válni. S ahogy aspirációja változik, besorolása is ahhoz alkalmazkodik, mert különben társadalmi és kultúrköri mobilitása nem lehet teljes.
Az “elavult és hátrahúzó” hovatartozási besorolás, a leszármazás, ősiség adta antropológiai csoporttagságot tehát nem illik, de nem is szabad észrevenni. A szélsőséges liberális beállítottság megjelenik az amerikai népszámlálás évezredünk kezdete óta bevezetett irányelveiben : az új szabályozás szerint egy nyilvánvalóan feketebőrű ember a fehérek kategóriájába sorolhatja magát, ha annak érzi, s azzal azonosítja, egyszerűen ahhoz tartozónak vallja magát. Ebben az utópikus vágyvilágban az önbesorolás révén az egyént abban az illuzióban ringatják, hogy – függetlenül a spontán társadalmi percepciótól – ki-ki maga teremti meg hovatartozását. Márpedig, ha – Seneca nézetét osztva – univerzalista szempontból, véletlennek is tekithetjük azt, hogy melyik emberpalánta hol, melyik anyaméhben lát napvilágot, a magatehetetlen csecsemő – mint Arisztotelész mondja – génjeinek egyéni és faji adottságai mellett csak az éppen adott partikuláris emberközösség, polisz tagjaként tud önálló, felnőtt egyeddé válni. Ez az emberi életben maradás megváltoztathatalan alapténye, s ez az “életpálya” mindenkire óhatalanul rányomja jegyeit.

(A homo globalis anyanyelve) A homo globalis önéletrajzából – a radikálisan újragondolt szabadelvű önteremtés katekizmusának megfelelően – nemcsak a biológiai származás törlendő, hanem maga az életkor is. Sőt, mint látni fogjuk, valójában a nemiség is, amelynek helyébe a nemi orientáció szubjektív kategóriája lép, mert úgymond a modern ember nemiségét művi bevatkozással maga választhatja. Az embernek, mint beszélni képes lénynek a társadalomba való beilleszkedéséhez, a biológiai képességek mellett, a nyelvre is szüksége van. Hogyan kell majd a homo globalisnak az általa nem választott anyanyelvhez viszonyulnia?
A globális szabadelvűség számára csak választott kategória lehet az azonosítás lényegi ismérve! Az anyanyelv is elmerül tehát a maga vallotta többszörös nyelvismeretek sokaságában, – akárcsak a nemzetállamhoz tartozás a kettős és többszörös állampolgárság játékszerévé válik. A szocializálás folyamán szerzett szakmai minősítés, mert választott és gazdaságilag releváns kategória – a szemérmesen háttérben tartott tőkevagyon mellett – a differenciálás alapkritériumai közé lép elő. Hiába állapítják meg a társadalomtudományok, hogy a tehetetlenül születő ember első és egyben legszilárdabb kulturális sajátja az anyanyelve! Itt kell megjegyezni, hogy minden gazdaságcentrikus ideológia – tehát nemcsak a szabadelvűség, hanem bizonyos marxista és anarchista iskolák (mint Kropotkin Piotr iskolája is) – megegyezik abban, hogy az anyanyelvet és a beszélőközösségre épülő kultúrát, mint önálló jelenséget, igyekszik elfelejtetni.
Az eszményi homo globalis viszont sehonnan való. A tőkén kívül minden otthonról hozott belesulykolt differenciáltságot levet. Így az anyanyelve is csak megmaradt “akcentus”, kolonc. Mint éppen utaltunk rá, idővel az embernek kora, kis - ás nagykorúsága sem számít. S nő és férfi nemcsak egyenjogú, de lehetőleg mindenben a felismerhetetlenségig egyforma. A szűzesség globalista definciója szerint életét, viszonyait minden sokadalomban újra kezdheti, tiszta lappal, újra feltalálhatja magát. Bárkivel összeilleszthető, hiszen senkinek sem atyafia, sem közelállója. Emberbarátsága, ha van, mindenki irányában egyforma. A globális szétszortság, a diaszpóra – a szónak nem bibliai, hanem etimológiai értelmében – értékrendje csak a pénzügyi-vagyoni helyzetből adódó álláspontkülönbségeket kezeli megértéssel.
Mindenki idegen mindenki számára. A globalista ideológiai szabadelvű hagyományainak megfelelően az ember születésénél és neveltetésénél – akarva-akaratlanul! – kialakult természetes differenciálódását igyekszik eltüntetni. S mivel az emberi társadalom fő kötőeleme a nyelvi kommunikáció, az anyanyelviség (és az ezzel összefüggő beszédközösséghez való tartozás, a nemzetállami honpolgárság) a globalista társadalmi utópia szemében különösen zavaró, atavisztikus faktor. Aligha lehet ugyanis a kultúrkörökön átnyúló, globális, hosszú távú közlésre és közlekedésre épülő, olyan globális társadalmat elképzelni, amelyben mindenki anyanyelve egyenrangúan használatos (munka)nyelv. Így a globalistáknak különösen szívügye az anyanyelvben megtestesülő nemzeti kategória elmosása. A homo globalisnak csak nyelvismeretei vannak, anyanyelve nincs többé. A globalista ideológia egyrészt az anyanyelv különlegességét a tanult többnyelvűségben feloldva, első nyelvvé degradálva tagadja, másrészt az államiság hivatalosan használatos nyelvi vonatkozását igyekszik elhallgatni.
E tagadás annyira tudatos és alapvetö, hogy ahol történelmi okokból az állam nem egy anyanyelvi közösséghez, hanem egyszerre többhöz kötődik, mint Svájcban, a globalista igyekszik e multikulturalizmus fogalmát felhígítani, sőt félremagyarázni , hogy ezzel egyenlőséget teremtsen az éppen betelepülö, bevándorló „turisták” és az őshonos lakosság között. Pedig sem a svájci, sem a belga multikulturalizmus nem univerzális. Ugyanis a svájci multikulturalizmus alkotmányjogilag csak négy nemzeti nyelvre terjed ki, s a többi anyanyelv szabad használata a magánszférára szorítkozik.
Az USA multikulturalizmusa egyetlen hivatalos nyelv használatának égisze alatt “fortyog” . A globalista doktrínának van ugyanis egy titkos záradéka is, amely szerint hallgatólagosan elfogadott, hogy nemcsak a nemzetközi élet, hanem az univerzális társadalom használatos nyelve is az angol lesz. Így aztán egyetlen “etnikum” az, a világnak nyelvét adó választott “népesség”, beszélőközösség, az angol az, amely megőrizhetné anyanyelvét. Hiszen – úgymond – a nyelv nem több mint közlési eszköz, nem része az ember azonosságának. Így érdektelen, hogy az eltérő anyanyelvűek egymással való érintkezése esetleg egy harmadik, birodalmi nyelven zajlik – emberi mélységétől, finomságától megfosztva, elállatiasítva ezzel a kommunikációt.
A globalista hittan semmibe veszi azt, hogy a tudomány az emberiséget a többi állattól éppen artikulált nyelvi kommunikációs készségével különbözteti meg, s hogy a modern nyelvkutatás lépésről-lépésre kimutatta az anyanyelv elsajátításának sajátos, egyszeri voltát. Egy esetleg már gyermekkorban elsajátított – második – nyelvvel szemben az anyanyelv ritmusa már az anyaméhben megjelenik. A beszédközösséghez kötődő anyanyelv egyben az ember legközösségibb sajátossága. Más anyanyelvén való kommunikálás hierarchizálja a nyelveket. A nem anyanyelven folyó kommunikáció veszít intenzitásából; s e multikulturalizmus okozta mások nyelvén való beszéd kényszere elszegényíti, elidegeníti magát a használt nyelvet is.
Az anyanyelv természetesen többé-kevésbé elfelejhető, a világban céltalanul bolyongó ember paralingvisztikai gesztusaira, nyelvtanára és hanglejtésére több-kevesebb sikerrel más szótárak aggathatók, de abból alig-alig lesz új anyanyelv. Ennek az alkalmazkodásnak ára van. Sokszor torzult életérzés és retorika kíséri, és gyakran ha a vándorló arra kényszerül, hogy más – esetleg népesebb – anyanyelvi közösség beszédét használja, csöbörből-vödörbe jut. Domokos István Kormánytörésben című gúnyoros költeményében nagy kifejező erővel mutatja be, mit jelent az anyanyelvtől való elidegenedés – mondhatni – harmadik állapota. Az anyanyelvet el lehet hallgatni, de nem lehet elhallgattatni.

(A homo globalis családja) Az emberi élet ismeretlen, de feltétlenül korlátolt tartama miatt a hazafias és más “archaikus” társadalmi kötelezettségektől elszabadult, élvhajhász egyén számára az idő elsődleges fogalommá válik. A hedonizmus a sürgősség, a sietés, az azonnali kielégülés etikája. Minden pillanat lehetőségének maximális kiélése, kamatos kamatoztatása az iránymérték. S az egyén úgy követheti legsikeresebben ezeket az elveket, hogy viszonyait állandóan a képlékeny ideiglenesség állapotában tartja.
A magát újra meg újra teremtő világpolgárnak, hogy mozgékony és rugalmas maradjon, és hogy mindig újra alakíthassa énjét, meg kell őriznie spontaneitását, kezdeményező készségét, ezért nemcsak ki kell fejtenie magát, mint egy lepkének, a származása és neveltetése – beleértve az anyanyelv elsajátítása – adta kötöttségek, a partikularitás lárvájából, hanem szabadon vállalt társulásainak sem szabad rabjává válnia. A kapcsolatok, csoportosulások egyikében sem oldódik fel, s nem válik a becsületetika vezérelte közösség , az életének értelmet adó mi-csoport tagjává. Az atomizált neonomád ember természetes impulzusa szerint a társadalmi intézmény-strukturák, a civilszervezetektől a családon és egyházon át egészen a hazáig életvitelének csak múlandó forgóeszközei, retorikai eszköztárának elemei. Társulásainak intézményesítésében tehát a korlátolt felelősségű társaság modelljét kell követnie. A következetesen individualista homo globalis szemében tehát nemcsak a beleszületett (nemzet)állampolgársági kötelék elhanyagolható, de az általa szabadon kötött házassági és családi kötelék is. Ugyanúgy felbonthatók, mint a piaci feltételek között tető alá hozott holding, korlátolt felelősségű részvénytársaság vagy kereskedelmi szerződés: összeállnak, majd szétmennek. Ha nem így lenne, abszolút szabadsága szenvedne csorbát. Így válnak, nemcsak a házasság, hanem annak funkciói is szétbonthatóvá: a szexuális öröm elválik a gyermekáldástól, s így fér be azután a kiüresedett fogalom alá a többé-kevésbé tartós homoszexuális társulás is. (A globabizmus megnyitja az utat az egynemű párok előtt, mint ahogy az örökbefogadás előtt is, – ha az örök szónak egyáltalán marad még valami értelme!) A házasság többé nem a családalapítás és reprodukció, a szaporodás, a felnőtté nevelés intézménye. Elveszíti intézményes sajátosságát, és érthetelten, hogy lejáratásán kívül miért van még szükség a házasság szóra a háztartások anyakönyvi megnevezéséhez. A nyilvános alkalmi párzás lehetösége amúgy is korlátlan. A neoliberálus globalizmus szét is költözteti a hagyományőrző nagycsaládokat, majd a monogámia házaspári intézménye is korlátolt felelősségű társaság lesz, s az elvált és egy szülős “család” többé nem kivétel, hanem szabály.
A globalista szabadelvűség katekizmusa az emberi viszonyok formai változatossága és változékonysága a promiszkuitásnak ad elsősorban szabad teret. A hedonizmus elvei szerint az – izgató újdonságával ellenállhatalannak beállított – természetes impulzió erényes visszafogása helyett kellemetlen következményeinek csökkentésére kell a társadalomnak összpontosítania. A szekularizált nyugati társadalmakban rendszeres homoszexuális körmenetek a maguk pucér valóságában nem a homoszexuális egyének jogvédelmét és emberi méltóságát, hanem sokkal inkább a szexualitásnak, és különösen a homoszexuális nemi gyakorlatnak teremtenek hírverést. Az óvszer propagálása és osztogatása közpénzen csak az impulzus gondtalan követéséből adódó, nem kívánt következményeket igyekszik mérsékelni.
A családalapításra vagyis a társadalom utánpótlására – gyermeknemzésre és -felnevelésre – szánt alapintézmény, a házasság az autogám homo globalis életvitelének áldozatává válik, – méghozzá olyan körülmények között, amikor a nevelést a nemzetállam sem tudja biztosítani, mert az állam társadalmi jólétért végső soron jótálló szerepének felszámolása is globalista előírás. Jóléti állam híján az örökség nélküli gyermekek felnevelése a “pénzintézetek” arculatformáló jótékonykodására vár. A globalizmusnak egyébként kapóra jön a gyermekek alacsony száma, mert így – a globalizációs történelem végkifejletét leginkább megközelítő nyugati társadalom sorai feltöltésére hivatkozva –népszerüsítheti a globális (be)vándorlást. A globalista doktrína csak annyiban torzul, hogy az emberiség reprodukciójához az “archaikus” intézményekben élő, ún. harmadik világbeli társadalmakra szorul – legalábbis addig, amíg a biológiának nem sikerül iparosítania a gyermekáldást.
A homo globalis számára a felnőtté válás, a felelősségvállalásra való érettség mindig befejezetlen folyamat. Szülői tekintély, neveltetés híján eltűnik a kiskorúság és a felnőttség közti, sokszor szertartással ünnepelt lényegi különbség. Csak így tud az állandó alkalmazkodás, az újraszocializáció lázas állapotában örökké serdülő maradni, akinek kötődései korlátozottak, ideiglenesek és labilisak.
A neoliberális globalista társadalomban a család többé ténylegesen nem alapintézmény. Mivel a homo globalis felelőssége időben, térben, mértékében és mélységében korlátolt, ideiglenes alkalmi társulásokat, kapcsolatokat kezdeményez, s e viszonyok minden intézményesítése béklyóként jelenik meg. A házasság intézménye elválik a házastársak nemzési szándékától, s a párzás, közösülés olyan háztartási eseménnyé válik, amely bármilyen nemű és formájú szexuális kielégítést szolgálhat. A gyermeknemzéshez és gyermekneveléshez való fakultatív viszonya révén a (világ)polgári ún. házassági szerződések törékenysége, gyakori felbontása többé nem mint probléma jelenik meg; sőt a mindig szabadon újrakezdő, továbbálló homo globalis gyakran a szakítást, a válást fényesebben ünnepli, mint a lakodalmat.
A házassági intézmény modern bomlasztásának nemcsak jó sajtója van, de törvényhozás is szolgálhatja: egyrészt a házasságon kívüli párok egyenlő jogokat kapnak – sőt sokszor még a nem házasokat adófizetés szempontjából előnyben is részesítik, – másrészt megengedi, hogy meddő homoszexuális kapcsolatot is a házasság szóval szentesítsék. Ez mind az összetett funkciójú társadalmi alapintézmény, a házasság önkényes, egyoldalú szexualizálását és lejáratását célozza.
Az örök serdülőkből összeálló (különben is gyenge) köztársaság gyermeknevelő intézményeit a globalista utópiának még ki kell találnia, hiszen az embercsemeték – egyes állatfajtákkal szemben – továbbra is magatehetlenül fognak születni és felnevelésre szorulnak.
Ugyanis anélkül, hogy e kérdést itt részleteiben tárgyalnánk, megállapítható, hogy ha az eredetileg életre szóló, keresztény, nyugati monogám házasság a válás és könnyelmű újraházasulások végletes – legálisan elősegített – elszaporodásával nem tudja már betölteni a stabil gyermeknevelés feladatait, akkor vitathatóvá válik e nyugati társadalmi alapintézmény elsőbbsége más civilizációk házassági és párválasztási rendszerével szemben. Lee Kuan Yem, volt szingapuri miniszterelnök szerint az olyan házasságok, amelyben a párválasztásba – a társadalmi kompatibilitás érdekében – a (nagy)családok is beleszólnak, két-hárm év leforgása után nagyobb stabilitást mutatnak mint a főleg pillanatnyi nemi vonzalomra épülő modern nyugati párválasztás, mert semmilyen modern pszichotechnikai manipuláció nem biztosíthatja egy elsődlegesen szexualitásra épitő intézmény tartós stabilitását. Mindenesetre a szabadelvű globalizmusnak teljesen újra kell gondolnia a gyermeknevelés matrimoniális intézményét, mert a jelenlegi fejlődés a hordatársadalom felé tart, s a társadalmi szocializáció teljesítőképessége elmarad más civilizációk lekezelt családi intézményei mögött.

(Kis kitérő: a homo globalis és a bevándorolt muszlimok) Ma a mérték- és hangadó nyugati neoliberális körök propagálta társadalometikai normák mélyebb megértését segíti, ha megtekintjük konkrétan e normáknak a (az európai birodalmi gyarmatosítás nyomán) bevándorolt muzulmánokkal szembeni alkalmazását. A mindennapi életből vett esettanulmányokból ugyanis fény derül a konfliktus valódi jellegére. Bizonyos inkongruenciát találunk ugyanis a világnézetileg semlegesnek deklarált állami intézmények által kötelezően előírt, a magán- és közszféra közötti választó vonalat érintő viselkedési szabályok alkalmazásában, mint ahogy a honosítást megelőző teszteknél is.
Hollandiában például egy-két órás videóteszten kell a honosítást kérőnek résztvennie, hogy megfigyelhessék, vajon a muzulmán állampolgár-jelölt negatívan reagál-e arra, hogy az Északi-tengeri vegyes-strandokon mezítelenül fürödnek, és közben homoszexuálisok nyilvánosan fesztelenül csokolóznak. Baden-Württenberg tartományban a német állampolgársági teszt azt is megkérdezi a jelölttől, hogy kedvezően ítéli-e meg, ha egy nőt férfi nőgyógyász kezel, továbbá mi a véleménye a lányok és fiúk kötelező közös iskolai fürdéséről. Mint apának, helyeselnie kell, hogy serdülő lánya elfogadja a Németországban ma divatos fedetlen köldökkel járást. A neoliberális nyugati szemlélet nem hajlandó vita tárgyává tenni azt, hogy a szabados érintkezés, a promiszkuitás kihat a nemi viszonyok és a család intézményének stabilitására. Ugyanis a homo globalis viszonyainak ideiglenessége nevében e kérdés irreleváns.
Alapvető filozófiai meggondolásokból a különféle kultúrkörök másként osztják meg a társadalmi élet meghatározott tevékenységeit a nyilvános, köz- és magánszféra között. Mint ismeretes, a muzulmán országokban az államügyekben nagyobb a vallás szerepe mint Nyugaton, ahol a szabadelvű tanok majdnem teljes monopóliumot élveznek. A muzulmán szemlélet a nemek közti érintkezést (a közelség adta stimulációt) – puritán módon – a nyilvánosság kizárásával, a családi körök magánszférájába utalja. Meg kell érteni, hogy ez nem közvetlenül a nemek egyenlőségének kérdését érinti, hanem a nemek érintkezésének jellegét, intézményeit.
E nézetkülönbség, a nyugati és más civilizációk közt, nemcsak a bevándorlók integrációja kapcsán merül fel, hanem az ún. kultúrexport nyomán is. Hiszen a Nyugat fő kiviteli cikke a szabadosság és az az értékrendszer, amelyben csak a pénzhalmozás érdemel áldozatot, befektetést és megbecsülést. Nem szabad meglepődni azon, hogy ebbe a statisztikába a Nyugat az internetes pornográfia exportját is beleveszi. A muzulmán államok, de a kínai állam is, ezt a tartózkodóbb és szemérmesebb rendet sértő nyugati beavatkozásnak tekinti. Az erőszakot és a magamutogató, deviáns szexuális viselkedést propagáló jelenetek cenzúrája láttán a Nyugat értetlenséget színlel. A neoliberalizmus egyébként rá szeretné erőltetni a kötelező szabadosság normáit az indiai filmiparra is. Akármi legyen is a véleményünk az indiai Mumbaiban működő Bollywood filmstúdiókban készült alkotások művészi értékéről, tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy filmjeiknek sikerül szenzuális érzéseket ébreszteniük a publikumban, anélkül, hogy a nyugati studiókban egyre inkább divatos direkt szexjeleneteket kellene produkálniuk. A szabadelvű nyugati kritika azt is szemére veti a “hindu” filmiparnak, hogy mindeddig nem propagálta megfelelően a házasságtörést és a homoszexualitást. E beállítottsághoz a nyugati tömeg- és elit-tájékoztatás egyoldalú hátszelet biztosít. A Nobel- és más nyugati dijak nem nyugati íróknak való odaítélését is arra használják fel, hogy azokat kultúrkörük értékrendjének megtagadására, lejáratására, mítoszaiknak a nyugati értéktabuk szerinti nevetségessé tételére ösztönözzék. A muszlim kultúrkörben ehhez külön előszeretettel használnak fel kozmopolita női írókat. De Ohran Pamuk is elsősorban – mint homo globalis, a hazafi ellenképe – a törökség “kiszerkesztésével” érdemelte ki a Nobel-díjat.
A konkrét konfliktushelyzetek esettanulmányainak áttekintéséből egyetlen következtetést vonunk le. Bárhogyan is ítéli meg valaki a szabados nyugati normákat szemérmességi okokból nem követő kultúrköröket, a felhozott esetekben említett tartózkodó muszlim beállítottság nem ütközik a kereszténység egyetlen értelmezésével sem. Ezért megtévesztő e konfliktusokat a kereszténység és a muszlim tanítás alapvető összeegyeztethetetlenségének betudni. Hogy a muszlim tartózkodást pellengérre állító hangulatkeltés mennyire nem folyik a keresztény meggyőződésből, azt az is alátámasztja, hogy éppen a szabadelvű európai körök akadályozták meg azt, hogy az Európai Unió alkotmánytervezetében kontinensünk keresztény hagyományát megemlítsék (ahogy a Nyugatra a kereszténységet vagy szakrális intézményeit nevetségessé tevő tömegkommunikációs alkotások szaporodása is jellemző). A kereszténységnek ilyetén módon való csatasorba állítása tehát megtévesztő manőver. A szabadosságért a Nyugat nem vívhat kereszteshadjáratot!

(A homo globalis állampolgársága) A vándorlás szüli az idegent. Az önmagát állandóan újrateremtő homo globalis minden vonatkozásban kötetlen, és csak bármikor felmondható ideiglenes köteléket fogad el. Ha egyesek le is tudják vetkőzni a múltjuból örökölt koloncokat, el is tudnak idegenedni rokonságuktól, amíg körülöttük mindenki el nem éri a hontalan ember e társadalmi súlytalanságának állapotát, mozgékonysága külföldivé, idegenné teszi. A honiak szemében más, azonosítatlan, ismeretlen marad. A különbözőség, a másság pozitív érdeklődést ébreszt, kiváncsíságot kelt, de nem teremt összetartozási érzést a kívülállóval –, csak épp annyit, amennyit a közönség a színészek iránt érez.
Az irodalom és szakirodalom tele van az idegenek kálváriájának leírásával, aminek az őshonos állampolgárok fölényérzete teszi ki a hontalanul bolyongó embert. Eközben szívesen összemossák a sokszor túlhajtott bevándorlás okozta idegengyűlöletet a másfajta embertípusokat lenéző fajgyűlölettel. Valójában az idegengyűlölet összekapcsolódhat – vélt, tudott és valódi – faji különbséggel, de fogalmilag a különbség köztük alapvető. Ha ugyanis egy külhoni polgár egy belföldivel együtt lépi át a határt, a köztük lévő szereposztás tüstént megváltozik. Viszont szemfényvesztés lenne e szerepváltozás mintájára a fajokra vonatkozóan ilyenfajta gyors színeváltozást, alakcserét elképzelni.
A globalizmus a fajok közt észrevehető különbséget, amely gyakran egybeesik a kultúrkörökével, a válogatás nélküli keveredés révén reméli eltörölni. Biostatisztikai számítások szerint még ha mától mindenki a keveredésre maximális hajlandóságot mutatna, a fajok egy emberi nembe való (felismerhetetlenségig történő) összeolvasztásának álma csak száz generáció leforgása után, két évezred múlva válhatna valóra. De a fajok kihalásának, “entrópiájának” e lassú menetrendje is csak úgy tartható, ha a globalista propaganda utasítását követve az emberek valamiféle Brown-mozgás szerint véletlenszerűen kóvályognak a világban és a párválasztásnál a neoliberális előírásoknak megfelelően mindig kedvük szottyan a maximális keveredésre. (Érdekes módon éppen a darwinista neoliberalizmust propagáló angolszászok azok, akik a gyarmatokon legkevésbé keveredtek és az amerikai WASP-ok – White Anglo-Saxon Protestant – azok, akik statisztikáikban még a latinokat is színesbőrünek titulálják.) Természetesen, amennyiben a globalista ideológia nemcsak a fajok, népcsoportok rangsorolását akarja felszámolni, hanem eleve tagadja magát a származás adta különbséget – azt csak névlegesnek tartva – a keveredésről nem is lehet beszélni, mert akkor nincs mit keverni.
A globalista utópia tehát olyan végállapotot ígér az emberiségnek, amelyben mindenki szétszóródott, hontalan és egymás számára egyetemesen idegen homo globalis, és így, ezen az áron, a világtörténelemben először – a “jelenlévők” közül – senki sem lehet negatív megkülönböztetés áldozata. A világjáró és a bennszülött minden vonatkozásban a megkülönböztethetetlenségig egyforma, akárcsak az állampolgár és az idecsábított, illegálisan bevándorló munkaerő.
Ebben az új világrendben a szabadelvűség „felvilágosult” embere megszabadult származási helye, ősei, gyerekkori története kötöttségeitől. Helyette olyan életmódot vásárol magának a világpiacon, amely megfelel pillanatnyi ízlésének és pénztárcájának. A Heimweh-t a Fernweh, pontosabban a Fernsucht váltja fel. A gyerekkori emlékekkel benépesített otthon, szülőhaza “biotopiája” helyett a divat szerint a turista piacon kínált tájak pillantnyi újdonságáért rajong. A homo globalis elvárt életfelfogását jól jellemzi Yi-Fu-Than Escapism című munkájában. Az eredeti környezetétől “elidegenedett”, mindenkitől elváló, “meghasonlott”, abszolút önteremtette ember számára az élet folytonos menekülés – térben és szerepkörökben is – önmagától és a tartós felelősségvállastól – gyerektartástól – való (tovább)menekülés láncolata: a továbbállás, a valamitől való távollét képezi a fő élményt.
Baneth-Nouailhetas E. a Hérodote 2006. első számában a vándorélet dicséretének szentelt Le postcolonial: histoires de langues című tanulmányában a 12. század első enciklopedistájának, a skolasztikus Hugó de Saint Victor az olvasásra vonatkozó diaszkáliáját (útmutatását) idézi: “Aki ragaszkodik édes hazájához az gyengéd kezdő, akinek az egész föld a szülőföldje, az már erős ember, de a valóban tökéletes ember az, aki az egész világot úgy látja mint idegen földet.” A leírás első olvasatban nagyon illik a homo globalisra. Ha azonban a szöveget a Baneth-Nouailhetas által idézetten túl tovább olvassuk, kiderül, hogy Hugó de Saint Victor a hazaszeretet kioltásában tulajdonképpen nem a hontalanság állapotát dicséri, hanem az egyetemes keresztény tanítás nevében a túlvilági királyságot az evilágiság hívságával szemben.
A homo globalis ideálisan a senkiföldjét, az off-shore-t, – a nemzetközi vizeket, a területenkívüliség “állammentes”, vám- és adómentes övezetét – keresi, azzal akarja az egész földkerekséget beteríteni. A magányos vándor abszolút mozgékonysága jellemzi, spontán barátkozás, társulási készség, alkalmazkodóképesség, a “pszeudó-honosíthatóság” erényével (és a tartós társnélküliség törékenységével). De mivel a globalista világ végső, kifejlett állapotában nincsenek őshonos polgárok alkotta különböző államok, a homo globalis nemcsak “hivatásos, szakképzett” idegen, de kapcsolatai is az idegenek közt megszokott ideiglenes, átmeneti, rögtönzött kapcsolatok. Ilyen kapcsolatrendszerben a munkaerő tetszés szerint vándoroltatható, bárhová áthelyezhető, még pedig jelentős társadalmi költség nélkül – akárcsak a többi árú, beleértve a folyószámlán lévő pénztőkét, – hogy a haszonmaximalizáló világgazdasági ésszerűség kívánalmait kövesse. Ezt a világpolgári életvitelt a világcégek nemcsak népszerűsítik, hanem a saját birodalmaikon belül felbukkanó, kötetlenségre vágyó örökké serdülő tanoncaiknak be is súlykolják, hogy a köztársaság polgára ezentúl a transznacionális részvénytársaságoknak tegyen titoktartásra hűségesküt. Michael Perelman olvasmányos könyvében végigkíséri azt, hogy a multinacionális nagyvállalatok hogyan használják fel alkalmazottaik individualizmusát a szakszervezetek destabilizálása és saját hatalmuk gátlástalan mértékű növelése érdekében.
A globalizmus iskoláiban, ahol a terv szerint a hazai kultúrkörhöz nem kötődő bevándorlók lesznek többségben, az állampolgári kohéziót terjesztő hazaszeretet ismeretlen, vagy, mint atavisztikus tulajdonság, nevetség tárgya. A világpolgári vallás szerint a laza, ideiglenes együttműködés, a kozmopolita alkalmi kisegítés szabályait szorgalmazzák. Heater Derek szerint mivel az iskola nem működik vakuumban és ha a globalizmus inspirálta korszellemben a pop-kultúra és a tömegközlés apatiát, cinizmust és elidegenedést sugall , akkor az iskola legfeljebb a türelmes békés együttélés szabályára nevelhet.
A globalizmus terjesztőinek van ugyanis a társadalmi tudatot formáló retorikájuk, stratégiájuk annak elérésére, hogy az emberiség közelebb jusson az általuk kívánt egységes kozmopolita végállapothoz. Ennek egyik eszköze az egyéneket azonosító számos kategória közül egyesek kiemelése, mások elhallgatása vagy elmosása.
Miről is van szó? A tömegtájékoztatás, a szép- és szakirodalom – de még az igazságszolgáltatás, a bíróságok is – egy-egy személyt, neve helyett vagy mellett, olyan jellegezetességével mutatják be, címkézik, amelyet önkényesen választanak ki. Itt nem arról van szó, mintha az illetőt hamisan sorolnák be, hanem “csak” arról, hogy egy kategóriát önkényesen emelnek ki, másokkal szemben, amelyhez pedig szintén hozzátartozik. Ugyanis egyáltalán nem közömbös, hogy valakit mint vagyonos, szép, öreg vagy kistermetű jelzővel azonosítanak a nyilvánosság előtt. E manőver révén az egyén akarva-akaratlanul alul vagy felülértékelődhet a publikum szemében, sőt ha bírósági ítéletről van szó, egy-egy tulajdonság kiemelésével a bűntett is valószerűsíthető. (Ha valakit a társadalmilag kevésbé vonzó aspetusa szerint “írnak körül”, azt a szakirodalom hypokategorizálásnak nevezi.)
A globalista agitprop változatos fogalmi manőverei közé tartozik az, hogy igyekszik az emberek megjelölésénél eredeti állampolgárságán módszeresen átsiklani, hogy így az illegális bevándorló állapotának törvényellenessége eltűnjék. Az állampolgári helyzet – tágabban a hazához való tartozás – leértékelése a cél. A II. világháború okozta felfordulással együtt járó migráció – menekülések és kitelepítések – következményeit a nemzetközi jog igyekezett semlegesíteni, hogy a hontalanok könnyebben állampolgársághoz jussanak. Az is cél volt, hogy az, aki akarva-akaratlanul kettős állampolgárrá vált, arról az állampolgárságáról mondjon le, amelyhez kevésbé füzi tényleges kötelék. Ezt az állami kompetenciát és a polgárok lojalitását tisztázó törekvést felrúgta a 80-as és 90-es években divatba jött globalista ideológia, amely a többszörös állampolgárság engedélyezését szorgalmazza, s egyenesen arra törekszik, hogy az legyen a normális. Így reméli elérni az állampolgárság s a hozzá tartozó kötelezettségek és jogok eljelentéktelenítését. (A sorozott hadsereg felváltása – sokszor magán – zsoldosokkal egybevág ezzel az alapelvvel. Ez egyben megkönnyíti a hon védelme ürügyén messze földön – akár amerikai koalíciók keretében – lezajló, gyarmatosításra emlékeztető kalandokban, megszállásokban való részvételt.)
A globalizmus ügyének előmozdítására néha a ködösítést, a fogalmak közvéleményben való összezavarását is felhasználják. Ezek közé tartozik, ha az állampolgársággal kapcsolatban általánosságban beszélnek az ember többszörös azonosságáról. Az ember valóban, születése, neveltetése és társadalmi funkcióinak összetettsége miatt egyszerre több csoportosításba is besorolható, de ezek a csoportok lehetnek egymástól függetlenek, egymást átfedők és egymást kizárók is. A foglalkozás és vallás elvben egymástól független csoporthoz tartozást jelentenek, de kapcsolódhatnak is egymáshoz. (Egy cipész például lehet egyszerre cipész és katolikus vagy protestáns.) Ami mármost a nemzetiséget mint csoportot illeti, az kedvező lehetőséget nyújt a csúsztatásra. A “többszörös identitás” címén ugyanis meg kell különböztetni a minden további nélkül összehangolható, gyűrűsen , rétegzetten egymásba kapcsolódó csoportokat az egymással konkuráló, alternatív csoportoktól. Például: valaki minden további nélkül érezhet szolidaritást egy soproni földijével anélkül, hogy ez ellentmondana a magyar anyanyelvi közösséghez tartozásának, s a keresztény hagyomány alapján a kínai, hindu kultúrkörtől megkülönböztető európaiság érzetének. Teljesen más identitási és azonosítási problémát vet fel az azonosság kettős állampolgárság révén való halmozása. Ugyanis itt nem egymáshoz kapcsolódó, inkluzív csoportról van szó. Ha valaki ugyanis egyszerre magyarnak, spanyolnak, izraelinek vagy perzsának vallja magát, ez magától értetődően lojalitás-zavarhoz, – társadalometikai konfliktusokhoz, sőt szélső esetben tudathasadáshoz vezethet. A globalizmus a nemzeti hovatartozás elhalására kalkulál, s addig, amíg ez bekövetkezik, úgy akarja elfedni az ellentmondsokat, hogy kivonja a nyilvánosság figyelméből, magánügyként (le)kezeli a nemzeti elkötelezettséget, a vallás mintájára.
A globalista ideológia a kultúrköri határokat semmibe vevő migráció előmozdításával igyekszik minél több kettős állampolgárt teremteni, s ezeket normateremtő helyzetbe hozni.
A kaméleon válik példaképpé. A genfi ökumenikus világtanácsnál a vallások közötti kapcsolatokkal foglalkozó teológus, Ulrich Schoen, észak-afrikai utazási tapasztalatai alapján esettanulmányokat írt le a kettős állampolgári identitásról. A folytonos alkalmazkodás állapotában élő, örök serdülő homo globalis lojalitása kiszámíthatatlan. Így érthető, hogy a “csak” egy állampolgársággal rendelkező polgár saját hazájában hátrányos megkülönböztetést érez, leértékelve érzi magát. (Főleg, ha még hozzá a bennszülött “honfitárs” politikai képviseletét is esetleg egy több állampolgárságú világfi láthatja el.) Mit érhet egy kettős állampolgár hűségesküje? A spártaiak aretéje, melyet Arisztotetelész lelkesen népszerűsített , a Ciceró hirdette romai virtus, vagy akár Machiavelli virtù-ja, a polgári erény a homo globalis tréfálkozásának kedvelt tárgya.
Számos jó szándékú, etikai indíttatású bölcselő hirdeti a világpolgárságot, elfelejtve azt, hogy a világpolgár világállam nélkül puszta retorika – minden jogi-politikai tartalom nélkül. A multinacionális részvénytársaságok szívesen felkapják az állam nélküli világpolgárság homályos eszméjét, – akárcsak a világvárosok nemzetállamok helyébe lépő hálózatának gondolatát – mert ezek nem nyújthatnak olyan hatékony védelmet befolyásuk ellen; mint amilyet egy tényleges államhatalom és a nemzeti vagyon közbirtoklása biztosít.
A civilizációk által létrehozott és a létező államokban fenntartott jogrend olyan történelmi vivmány, amely nemcsak biztosítja az embercsoportok fennmaradását a természetben, hanem védi is az embert a gazdasági és más társadalmi önkény ellen. A már idézett sztoikusok és neosztoikusok, mint Marcus Aurélius, majd a reneszánsz és a felvilágosodás gondolkodói, a teljesség igénye nélkül : Justus Lipsius, Montaigne, Locke, Kant, Thomas Paine, Robert Sarrazac, Lord Alfred Tennyson képesnek tartották az emberi nemet mint egymással beszélni tudó egyedek alkotta fajfenntartó közösséget – világállam, és így tényleges világpolgárság létrehozására. Azonban manapság mindazok a civil szervezetek, amelyek azonnali közvetlen világválasztásokat követelnek, az oligarchák finanszírozásában – és azok a szenzációs lángelmék, mint Garry Davis , aki 1948-ban Párizsban, a Palais de Chaillot előtt látványosan elégette amerikai útlevelét és világpolgári útleveleket osztogatott – akarva-akaratlanul csak a meglévő nemzeti és civilizációs államokat gyengítik, s a globális részvénytársaságokkal szembeni ellenállóképességüket aknázzák alá. Jogilag tehát ténylegesen létező politikai erőt képező világállamnak, s az abból folyó világpolgárságnak globalista napirendre tűzése a (kínai, indiai, muzulmán, afrikai és más) kultúrkörök (írásbeli, szóbeli, ön- és fajfenntartásbeli) életmódbeli különbsége miatt gyermeteg vagy egyenesen félrevezető demagógia. Adler J. Mortimer már 1944-ben az ENSZ megalapításakor látta, hogy csak közvetve, az államok föderációján át lehet a világállam irányában előrehaladni, s a világ különféle népeit átfogó szociológiai koherencia hiánya miatt ez semmi esetre sem valósulhat meg a belátható félévezreden belül.
A globalista utópia szerint tehát a homo globalis identitását meghatározó kritériumok rangsorában a (beleszülett) civis statusa leértékelődik. Következésképpen mások, így elsősorban a homo economicus kap kiemelt helyet. A pénzember – szerzett vagy örökölt(!) – tőkevagyona adta vásárlóerökülönbségével, vagy ha az nincs, az értékesíthető (szak)munkaerő termelőképességével kerül az értékelő minősítés előterébe.

(A globális részvénytársaságok szabad világrendje) Miután a szabadelvű globalizmus által megálmodott homo globalist bemutattuk, az a kérdés vetődik fel, hogy ha a globális részvénytársaságok szabadon választhatnák meg a világ rendjét, az milyen formát öltene. Ezt újra a megvalósulásának szükségszerűségéről vagy valószínűségéről szóló jövendöléstől függetlenül tesszük, hogy a (szavazattal rendelkező) polgár eldönthesse, elősegítését mennyire tartja kívánatosnak.
Akik a transznacionális részvénytársaságok mind nagyobb hatalmáról írnak, hamar szembetalálják magukat e vállalatok propaganda osztályai által inspirált váddal, hogy a kérdés felvetése maga már nélkülözi a tárgyilagosságot. Mégis megalapozottan állítható, hogy e részvénytársaságok globalista hatalomgyakorlási elképzelései és igényei nem nevezhetők valamiféle radikálisok fabrikálta rémálomnak. A nemzetek szuverenitásán alapuló ENSZ 2002. szeptember 9-én külön partnerirodát hozott létre , sőt Kofi Annan javasolta a multinacionális részvénytársaságok formális akkreditálását. A globális konglomerátumok reális hatalmi ambíciója dokumentálható, elismert tény és élénken foglalkoztatja a legkülönbözöbb beállítottságú társadalomtudosokat.
A neoliberalizmus új globalista elmélete a 80-as években lendült fel. Joseph S. Nye leirja, hogy a transznacionális részvénytársaságok hogyan képzelik el saját kormányzati hálózatukat és hogyan igyekeznek a hozzájuk képest már eltörpült nemzetállami és más népképviseleti autoritások ellenőrző hatalmát megpuhítani, a gyengébb államokat egyenesen maguk alá rendelni. A szakirodalomban egyre gyakrabban megjelenik a “corporate governance” – a részvénytársasági kormányzás – kifejezés. A neokorporatizmus a tradicionális korporatizmussal szemben többé nem az államot, – a köztársaságot – helyezi előtérbe, hanem a részvénytársaságot. A kormányt, government-ot a részvénytársaságokban alkalmazott governance szó helyettesíti. James Rosenau és Ernst-Otto Czempiel már 1992-ben megjelent könyvüknek címe is világosan mutatja, hogy a világ részvénytársaságainak igazgató tanácsai nem a köztársaságok kormányainak alárendelve szeretnének kormányozni. 1995-ben megjelent a Global Governance folyóirat első száma. E perspektívában miért ne merühetne fel az a törekvés, hogy mivel az ENSZ nem világkormány és a nemzetállamok területileg korlátozottak, miért ne kormányozhatná döntően a világot a globális részvénytársaságok hálózata, tőzsdepiaci alkuja?!
A globalista elképzelés lényege az állami szuverenitásnak alá nem rendelt trnasznacionális, tőke-piac központú világtársadalom , amely lehetővé teszi a tőke szabad, határok nélküli vándorlását. Maga a neoliberális intézményrendszer már a XV. században gyökeret ver, mikor van der Burse bankár megkezdi a pénzpiac intézményének állandósítását. Majd a fiziokraták olyan természeti törvényeket vélnek felismerni a piac működésében, amelyeket az állam bavatkozása csak zavarhat. Egy fél évezredet átugorva a történelemben egy 1947-ben egy hegyi üdülőhelyen, a svájci Mont-Pélerinben alapított, illusztris személyekből álló asztaltársaságra bukkanunk. Friedrich von Hayek, Wilhelm Röpke, Ludwig von Mises, a chicagói Milton Friedman elmélkednek ott a pénzügyi konzorciumok állami beavatkozás nélküli szabad uralmán. Megalapozottan húzza alá David Harvey , hogy a szabad tőkés társadalom eme apologétái a született tőkerészvényes osztály létét zárójelben hagyják elméletükben, és így ezeknek a polgároknak az egyenlő piaci versenyfeltételekre vonatkozó hatását – akaratlanul vagy tudva és akarva – figyelmen kívül hagyják, következésképpen a szabad világ ideális működéséről alkotott képük cinikus. A szabad verseny áldásain elmélkedő Mont-Pélerin-i híveket megerösítette Karl Popper bölcselkedése, aki a tőkés rend szabadságharcát Platón, Hegel és Marx ideái elleni küzdelemmé terjesztette ki. Menekültekről lévén szó , elméletük a nemzeti szocializmus, majd a szovjet típusú szocializmus társadalomterve ellen fogalmazódott meg. A kizárólag a piaci mechanizmusok axiomáira épülő gazdasági, – sőt társadalmi – rend koherens működésébe vetett utópikus hitük a hidegháború nagy túlélője. (S ha már álmodunk, miért ne csaphatna át a múlt állami autoritarizmusa oligarchikus ökonokráciába?)
A globális részvénytársaságoknak kedvező Mont-Pélerin-i konszenzus a pénzügyi- és a munkapiac deregulációját, az állami szektor magánosítását, továbbá monetarista politikát követelt, amely megfelel nagyjából annak, amit a 90-es évek közepe óta washingtoni konszenzusnak hívnak.
A globalizmus új megközelítésben tálalja a tőkés neoliberális elméletet, méghozzá minőségi különbséggel! Ami alapvetően új, az az, hogy többé nem egy állam és az ország részvénytársaságai közt zajlik a harc a befolyásért és prioritásaik érvényesítésért, hanem most már a nemzetállamoknak kell megvívniuk a harcot a világméretű tőkés konglomerátumokkal, a legcsekélyebb esély nélkül arra, hogy belátható időn belül valamilyen világméretű instancia felügyelhetné a globális részvénytársaságok működését. Eközben, azzal párhuzamosan, ahogy a nagy birodalmak egyre kisebb államokra fragmentálódnak– elég legyen itt a Szovjetunió vagy Jugoszlávia szétesésére utalni– a nemzetközi részvénytársaságok fúziói és stratégiai szövetségei révén a tőkehatalom koncentrálódik és egyre centralizáltabb lesz, sőt a hatalomgyakorlás szempontjából kritikus szektorokban– mint amilyen például. a tömegtájékoztatás – régiónként egy-egy monopólium kezébe kerül. (A Thomson Financial üzleti információs szolgáltató iroda jelentése szerint 2006-ban a részvénytársaságok fúziója és akvizíciói összesen 3,61 billió dollárt tettek ki, 30 százalékkal többet mint 2005-ben, meghaladva ezzel a 2000. évben elért 3,4 billiós rekordot, amikor a világ legnagyobb médiatársaságát, a Time Warnert az American Online 247 milliárdért vásárolta fel.) Az államvagyon és a gigantikus magánvagyonok közti különbség, és így az erők egyenlőtlensége egyre nagyobb. A vagyonkoncentráló konglomerátumok – mindent és mindenkit megvenni képes – vásárló erejük, globális kiterjedésük és belső munkamegosztásuk révén befolyásukkal a nemzetállamok fölé kerekednek. Több mint tíz tucat nemzetközi holding költségvetése máris felülmúlja a világ kétszáz független állama közül tíz tucat költségvetését.
Befolyásuk növelésére a transznacionális részvénytársaságok – magánosítás, a szabályozás és korlátozások lazítása jelszava alatt – sokoldalú stratégiát alkalmaznak. A vagyonkoncentráció mellett földrajzilag terjeszkednek és diverzifikálódnak. Önellátásra törő belső munkamegosztásuk növeli cselekvőképességüket. Ugyanakkor magánrendőrségeik és zsoldosaik is szabadon tevékenykedhetnek a nemzetállamok területén, az állami karhatalomnak kijáró autoritással. A közérdekű szolgáltatást végző vállalatok magánosítása tovább szűkíti az állam viszonylagos cselekvőképességét. Az államot lejárató – adócsökkentést célzó – hadjárataikkal és az államokat zsaroló nemzetközi off-shore adóturizmussal tovább igyekeznek növelni fölényüket. Ez a tevékenységük nem szoritkozik törpehercegségi adóparadicsomok megtűrésére. Sokkal elfajultabb jelenség az adódömping, melynek lényege, hogy az államok egymással versenyezve szállítják le a vándortőke adókulcsát. A tőkevagyon és -jövedelem kölcsönös külföldre szervezése általános területen kívüliséget teremt. A társadalompolitikát finanszírozó adók leszorítása, az állami költségvetés megszorítása révén a társadalmi feladatokat a piacnak és a magántőke kénye-kedvének szolgáltatják ki.
A magukat szorgosnak és hatékonynak eladó márkás részvénytársaságok anélkül szeretnék növelni befolyásukat, hogy jogilag szociális és kultúrpolitikai kötelezettség terhelné költségvetésüket. Szabadon, önkéntes alapon, önkényesen csak jobb imázsuk érdekében adakoznak, s a patinás kultúritézmények is csak reklámértékük jóvoltából “élősködhetnek” a transznacionális mamutvállalatok hátán. Az Augustus császár dúsgazdag barátjáról elnevezett mecénáskodás szerepe a globalizmus perspektívájában elsődlegessé válik. A jóléti államban elfogadott társadalompolitikai szükségletek kielégítése többé nem törvényes jog, hanem a konzorciumok – adókedvezménnyel ösztönzött – adakozása. A fő forrás az oligarchisztikus jótékonykodás.
Amikor a globális holdingok transznacionális hatalmát, magánkormányzását az államokéval hasonlítjuk össze, az az ellenvetés merülhet fel, hogy mindezeknek a szervezeteknek megvan a maguk eltérő profilja, s nem állnak egymással versenyben. Valójában azonban a neoliberális globalizmus a tőkének mint adófizetőnek a korlátlan“országok feletti”– off-shore – vándorlási szabadsága, saját nemzetközi önállósága szemben áll az államok szuverenitásával. Az 1998 óta a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) által kiagyalt és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által szűk körű nyilvánosság számára kidolgozott Multilaterális Befektetési Megállapodás (Multilateral Agreement on Investment, MAI) tervezetével ki akarják vonni a nemzetközi tőke peres ügyeit is a nemzeti jogszolgáltatás alól. A nemzetközi szervezetek sorában nem véletlenül az – állami bíróság helyett választott döntőbíráskodást intézményesítő – Világkereskedelmi Szervezet szerepét helyezik előtérbe, a nemzetállamok nemzetközi politikai szervezetével, az Egyesült Nemzetek Szervezettel szemben.
A globalizmus a világpiac – s benne föleg a tökegpiac – megteremtését tartja elsődlegesnek. A cél az, hogy minden felhasználható, legyen az ember, alkotása vagy maga a természet, “árasítható” és így árusítható legyen. A mozgatható áru – tőke és munkaerő – akadálytalanul változtathassa helyét, mert ez biztosítja úgymond a legolcsóbb és legbővebb áruválasztékot. A hatékonyság megfellebbezhetetlen követelménye pedig a tőke növekvő jövedelmezősége. A neoliberális recept szerint a munkamegosztásnak, a nemzetközi kereskedelemnek – és főleg a pénzügyi tranzakcióknak – valamint a migrációnak bővülő arányt kell mutatnia a világ össztermeléséhez illetve összlakosságához képest. (Feltéve, hogy közben az államok száma a világban nem növekszik, mert különben a külkereskedelem mint a bövülő együttműködés mutatoja részben csak statisztikai illuzió).
E világrendben a kapcsolatok ideiglenesek és széles skálájúak: államokon, nyelvterületeken és kultúrkörökön átívelőek. Elsősorban a kereslet és kínálat pillanatnyi egyensúlyát kifejező, pénzzé tehető, árban kifejezhető kapcsolatok számítanak. Ez válna az emberi kapcsolatok prototípusává. Míg az emberek egymáshoz való viszonya átmeneti jellegű, addig a piac által horizontálisan egymás mellé rendelt – minduntalan nevet változtató – nemzetközi részvénytársaságok szinte áttekinthetetlen hálózata képezi azt az átfogó intézményrendszert, amely a tőke és a termelőerő szabad vándorlását biztosítja. A hálózat az alapvető létforma. A világ rendjének alapstrukturáját a transznacionális holdingok országok felett álló birodalmának hálózata alkotja. Mint már utaltunk rá, az egyes részvénytársaságok nem elégednek meg a reálgazdaságban kívánt specializációval, hanem tevékenységük belső diverzifikációja révén, több lábon állásra, a maga globális munkamegosztásával – a nemzetgazdaságokra jellemző – önellátásra, önállóságra törekszenek. A holdingok természete az, hogy terjeszkedésük irányát, körét – a kockázatok függvényében – tisztán a pénzügyi haszon határozza meg, távol a fizikai termelés izzadságszagú világától.
A globális részvénytársaságok tehát – az államokban uralkodó hierarchikus renddel szemben – az egymással bonyolult és külső szemlélő számára átláthatatlan tőkebirodalmak – holdingok – olyan mellérendeltségi rendszerét alkotják, amely figyelmen kívül hagyja, sőt észre sem veszi azokat a társadalmi szükségleteket, amelyek mögött nincs fizetőképes kereslet. E rendben az ideális állam a puszta átjáróház szerepét tölti be.
A globalizmus által felvázolt piacparadicsom távoli jövőjének ködében az állam, a család és más gyámkodó intézmények eltörpülnek. A részvényes világrend nemcsak a nemzetállamok pluralitását, többességét akarja eltüntetni, országhatáraival együtt: fundamentalista individualizmusa anarchista, s még egy világállam létbiztonsági garanciájából sem kér. A globalizmusnak elég – mint azt Renato Ruggiero, a WTO egykori főigazgatója mondta – a WTO alapokmánya , “az egységes világgazdaság alkotmánya”.
A részvényesek globális kormányzata a tőkevagyonhoz való jog akár erőszakos úton való biztosítását még a munkához – a munka révén történő önfenntartáshoz – való jognál is alapvetőbbnek, “természetesebbnek” tekinti. E rend végső kifejletében aztán, mint már utaltunk rá, a magatehetelenek, a magukról gondoskodni nem tudó vagyontalanok ellátása állami kötelezettsége helyett egyre inkább az oligarchia fakultatív jótékonyságának függvénye. A kulturális, szociális, társadalompolitikai kiadások mértéke, módja az oligarchia ízlésének, preferenciáinak rendelődik alá.
E képlékeny és törékeny globalista világban érdemes a francia forradalom 1791. évi alkotmánya emberi jogi nyilatkozatának félreérthetetlenül megfogalmazott 21. cikkelyét idézni: “A közsegély (assistance publique) szent kötelesség. A társadalom kötelessége a kevésbé tehetős polgárainak megélhetését garantálni, vagy azáltal, hogy munkát biztosítanak számára, vagy ha nem kap munkát, más módon.”
A neoliberális globalizmus korának teljes kibontakozása esetén tehát az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyonnal rendelkező állam nem felelős többé azért, hogy valamennyi polgára megélhetésének feltételei biztosítva legyenek. Ma, amikor a nyugati államok számos más kultúrkörhöz tartozó államot kipellengéreznek az emberi jogok megsértése miatt, szívesen elfelejtik ezt az emberi jogi cikkelyt, mert nem az elit politikai vagy polgári jogaira vonatkozik. Egy valóban demokratikus államban pedig a nemzeti vagyonnak mindenki résztulajdonosa, s ennek alapján mindenki rászorultsága szerint annak természetesen jogosult járadékosa. (Ez a meggondolás teszi a polgár megélhetéshez való jogát bíróság előtt érvényesíthetövé, francia terminológia szerint “droit opposable”-á. Norvégia egyébként màr 1996 óta az olajkutak hasznànak egy részéböl - elöször Petroelum, majd Nyugdij Alapnak nevezetett – fedezetet hozott létre, amely ma àllampolgáronként 180.000 dollàr vagyont tesz ki.)
A világ rendje, nemzetközi jogi szervettsége eddig azon nyugodott, hogy Földünk területét olyan szuverén nemzetállamok fedik, amelyek minden földdarab, “ország” és lakos feletti gondos sáfárkodás végső garanciái. Ideálisan a korszerű köztársaságokban e rendet az egyenrangú állampolgárok egyetértése legitimálta. A szabadelvű globalizmus krédója szerint a szabad világ fő szervezete a korlátlanul működő és határtalanul mozgó, de korlátolt felelősségű globális részvénytársaságok patchworkja. S az állam mint kényszerítő szervezet csak arra jó, hogy ennek alapfeltételeit biztosítsa. Mivel az adót szedő állam – akárcsak a megélhetést biztosító munkabér – a részvénytársaságok könyveiben csak mint költség jelenik meg, a világtőke hatékonysága szempontjából az adó nélküli off-shore világ, az országokon kívüli világ az álmok országa. Csak az országhatárokat semmibe vevő részvénytársaságok zavartalan világpiaci összjátéka számít, mert az biztosítja a reklámvilág propagandáján nyugvó, fizetőképességgel alátámasztott szükségletek leghatékonyabb kielégítését. A mindenüvé határokat húzó nemzetállamok, törpeköztársaságok úgy teljesítik legjobban funkciójukat, ha biztosítják a magántulajdon szabadságát, és nem szabnak használatának, mozgásának és felhalmozásának korlátot. Az állam szerepe a horizontális piaci viszonyok polgárjogi rendjének tiszteletben tartása és a meglévő gazdasági és vagyoni viszonyok elleni esetleges lázadások lecsillapítása és elfojtása. (Ezen elv betartàsa szerint osztàlyozza a washingtoni Property Right Alliance évente a világ államait.)
Az államrend leépítését az igazságszolgáltatásé követi. A felek választotta döntőbíráskodás – s általában a jogszolgátatás fokozatos magánosítása, - kedvezöbb a részvényesek rendjének mint a hierarchikus állami bírói igazságszolgáltatás. A büntetőjog eltűnik a magánjog mögött, a bűncselekményt és a büntetést egyre inkább a kár és a – kiváltható, megfizethető – kártérítés váltja fel, mert ez jobban megfelel az adásvételnek mint másként kiérdemelt jogosultságoknak. Mint már kitértünk rá, a tőke transznacionális vándorlási szabadságát a nemzeti törvényhozás fölé rendelt nemzetközi szerződések hivatottak garantálni.
Legyünk az ördög ügyvédei, s tegyük fel a kérdést: elvégre, minden előítéletet félretéve, a globális részvénytársaságok rugalmas hálózata miért ne helyettesíthetné világszinten az államot? A magántulajdonban lévő területek hasznosságának fenntartása a tulajdonos érdeke, s a munkaerő érdeke, hogy ott legyen, ahol a leghasznosabb lehet. A globális részvénytársaságok e képlékeny medrében az alkalmazott otthon érezheti magát mint hal a vízben. E rögtönzött jólét azonban pillanatok alatt semmivé válhat, mert a részvénytársaság – szemben a nehézkes, földhöz és polgáraihoz kötött állammal – máról-holnapra továbbállhat, parlagon hagyva korábbi állomáshelyét. S egyszerű felmondással megszabadulhat alkalmazottaitól – úgy teheti az utcára (szak)embereit, mint ahogy rozsdásodásra ítéli gépparkját. A neoliberális normák szerint a köztársaság a piaci rend mellett csak a magántulajdon szentségét hivatott biztosítani. A globális részvénytársaságok fantaszikus képlékenységű mozgásaiból maradó környezeti és emberi roncsok eltakarítása az államra marad – feltéve, hogy „archaikus”, vagyis szociális marad.
A neoliberális globalizmus nemcsak a világot országhatárok szerint felszabdaló államot veti meg, hanem általában az államot, a köztársaságot mint a közjóért tevékenykedő hatóságot is. Ezért egy erős szövetségi világállamnak sem híve. A világ társadalmát csak mint piacgazdaságot akarja egyesíteni a transznacionális részvénytársaságok horizontális hálózatának befolyása alatt. Ez lenne az alapvető szervezeti forma, atomizált, “individualista” – nem szakszervezekbe tömörült – munkaerővel. E doktrína a lebontott nemzetállamok helyett – a romantizált középkori kereskedővárosok mintájára – szubnacionális, szétszórt, lokális, súlytalan közhatalmat kíván tárgyalási partnerként.
A részvénytársaságok valójában nem úgy születtek, mint az államhatalom konkurensei. A korlátolt felelősségű (franciául “névtelen”) társaság a partnership-böl alakult ki és az 1720-as angol Statutary Company törvény hívta életre. S mint már utaltunk rá, a corporation-ok eredetileg állami vállalatok voltak. Csak később lettek az államtól függetlenek, kapták meg a korlátolt felelősségű jogi személy státusát. Így lépett a társadalmi felelősség helyébe a részvényes (aki lehet magánszemély vagy közösség) felé való elszámolási kötelezettség. Ez teszi lehetővé, hogy a kezdeményezés joga is fokozatosan átcsússzon az államtól a mondhatni szupranacionális részvénytársaságok kezébe. Így alakulhattak ki a holdingok, a banki és tőzsdei fináncoligarchia irányítása alatt álló különféle részvénytársaságok, ahol a részvényesek a többségi vagy (arany) kulcsrészvények birtoklásán keresztül már kizárólag a tőke hasznosításának ellenőrzésével foglalkoznak, és nem érdekli őket a reálgazdasági termelőfolyamat. E korlátolt felelősségű társaságok elszaporodása jelzi, hogy e forma a lehető legkisebb felelősségvállalással és nyilvánossággal biztosítja a legjobb üzletet a tőkének. A gazdasági társaságok eredeti társadalmi felelőssége elpárolgott a törvényhozásból, s a részvénytársaságok tulajdonképpen ma csak egymással, a többi tőkés intézmény előtti nyilvánossággal szemben viselnek felelősséget. (Például a tisztességtelen verseny és a bennfentes kereskedés megakadályozása érdekében.)
Mivel a globális részvénytársaságok szociáldarwinista világszemlélete csak annak a szükségletnek a létezését ismeri el, amely a világpiacon fizetőképes keresletként tud megjelenni, a részvényesek adta korlátolt felelősségű madátumuknál fogva – akármilyen méreteket is öltenek, és akármilyen sűrűn szőtt patchwork hálózatot tákolnak is össze – nem érzik kötelességüknek, hogy tevékenységük időben, térben, mélységben, átfogóan és hézagmentesen pótolja a társadalmi biztonságot törvényesen garantáló állami feladatvállalást.

(Egy kis kitérő: a köztársasági és részvénytársasági tagsági jogok különbségéről) A köztársasági államforma általában a születési hely vagy leszármazás szerint meghatározott állampolgárok egyenlő beleszólási (szavazati) jogára épül. Ha az aktív vagy passzív szavazati jogot a polgár vagyonosságától tesszük függővé, a társadalmi berendezkedés bizonyos vonatkozásban részvénytársasági formát ölt. (Mint látni fogjuk, ez burkoltan is bekövetkezhetik, főleg a közvetett képviseleti demokráciában a megválaszthatóság – passzív – jogának gyakorlását illetően.)
Az efféle meggondolásokban érdekelt liberális pénzügyi körök apologétái sokszor arra hivatkoznak, hogy a nyugati kultúrkör politikai történetétől nem idegen az állampolgári politikai jogok gyakorlásának a tulajdonjoggal való összekapcsolása. Futólag áttekintve, megtaláljuk ezt Arisztotelésztől Locke-on át az 1789-ben deklarált francia emberi és állampolgári jogi nyilatkozatig. De az alaposabb vizsgálatból kiderül, hogy a cenzust, vagyis a választói jog tulajdonhoz kötését, ha alkalmazták is, ez csak a birtoklási küszöb megállapítását jelentette, s nem a jognak az adófizetés vagy tulajdon mértékének arányában való gyakorlását. A politikai beleszólási jognak, befolyásnak az adófizetés nagyságrendjétől való függővé tétele ökonokráciát jelent . (Jegyezzük meg, hogy az amerikai függetlenségi nyilatkozat az állampolgári jogokat felsorolva csak az élethez, szabadsághoz és a boldoguláshoz való jogot – ”pursuit of happiness”-t – említi, de a tulajdonjogot nem.) Az európai demokráciák történetében a tulajdon, amihez a politikai jogok gyakorlását néha kötötték, nem a mai, szabadon vándorló spekulatív finánctőketulajdon volt, hanem föld vagy valamilyen ingatlan, amely éppen azt biztosította, hogy a tulajdonos állampolgár kötődjön az országhoz, érdeke egybeessen hazájáéval.
A tulajdon mint tőke viszont mind (fizikai) formájában mind struktúrájában képes a helyzetekhez alkalmazkodni: rugalmas és képlékeny. Családi mamutvagyonok mint a kinai Salimé, az indiai Tata, vagy Mittalé, a mexikói Carlos Slimé, az (autráliai, majd) amerikai médiamágnás Rupert Murdoché vagy Waltoné bármikor alapítvánnyá, tőzsdén bejegyzett részvénytársasággá alakulhat, vagy ideiglenes konzorciumba léphet, székhelyét földrajzilag, tevékenységét profiljában változtathatja, hiszen vagyonának lényege nem az “ingatlan”, nem a fizikai javak, hanem a tőkepénz. Az elektronikus pénzátutalások sebessége messze felülmúlja a szuperszonikus repülőn vándorló munkaerőét és, egyébként, elősegíti a rövidlejáratú, spekulatív célú tranzakciókat. A tőzsdei pénzpiac volumenének bővülése improduktív, tisztán nyerészkedésre irányuló, spekulatív, “kaszinózó” tevékenységet rejt.
Az állampolgárok és a részvényesek politikai jogaival és hatalmi viszonyaival foglalkozó angliai szakirodalomban Marshall T. H.-nak, a London’s School of Economics szociológia tanárának 1949-ben tartott cambridgei előadása alapján az állampolgárságról írt munkáját Rousseau-éval tartják egyenértékűnek. Marshall szerint az állampolgárságnak politikai, polgári (civil) és szociális összetevője van. A polgárit “horizontális” kölcsönösségi (kommutatív) jognak lehet tekinteni. Ilyen többek között a habeas corpus, a tulajdonjog, a hit és a véleménynyilvánítás szabadsága. Ezt már a 18. században biztosították Angliában, míg a politikai döntésekbe való beleszólás jogát, a választójogot csak a 19. században. Az 1942-es Beveridge Report és az ingyenes középfokú oktatásra vonatkozó jogot deklaráló 1944-es Buttler Act (törvényl) alapozta meg a jóléti államot. Marshall ehhez még egy tézist fűzött, amelyre előadásának és könyvének címe is utal. Szerinte a vagyoni különbségek nem akadályozzák a politikai jogok egyenlő gyakorlását, illetve főleg azért van szükség a szegények bizonyos fokú támogatására, mert szegényen és tudatlanul nem lehet a választójogokat gyakorolni.
Az azóta eltelt fél évszázad politológiája, főleg Robert Dahl munkássága alapján – a történészből szociológussá lett Marshallnak csak az angol történelemre vonatkozó megállapításai tekinthetők időtállónak. A bolsevista veszély elmúlása óta ugyanis a globalista neoliberalizmus nyomán a vagyon- és jövedelemegyenlőtlenség csak tovább nőtt, s ezzel a “részvénytársasági” jellegű hatalmi visszaélések lehetőségei megerősödtek. Hiába terjedt tovább a köztársasági elven alapuló egy állampolgár egy szavazat elismerése, a vagyontól függő – részvénytársasági – oligarchisztikus hatalomnak a köztársaság feletti dominanciája a valóságban még erösödött. Ez azzal magyarázható, hogy az aktív szavazati jog önmagában nem biztosítja az egyenlő politikai befolyást. A közvetett képviseleti demokráciákban ugyanis a passzív politikai jog gyakorlása, a megválaszthatóság egyenlő esélye a döntő. Az pedig a megválasztás egyre növekvő költsége révén függővé teszi a képviselőt az oligarchiától, – vagy esélyt ad a fináncoligarchának saját megválasztásához (lásd pl. Michael R. Bloomberg New York-i polgármesterré választásának költségeit). Ez a felismerés –valódi alternatívák hiányában – gyakran tartózkodásra készteti a polgárokat.
Ami mármost az ún. “jóléti államhoz” kapcsolódó jogosultságok “humanitárius” szempontját illeti, a neoliberális globalizmus nem lát ennek kielégítésére más, nemesebb okot, mint a szociális mozgolódások, a lázongás, a rendbontás megelőzését. A demokrácia-elméletben viszont a megélhetéshez való jog gyökerei mélyebbre nyúlnak, sokkal mélyebbre, mint azt Marshall vallja (nevezetesen az aktív politikai jogok egyenlő gyakorlása feltételeinek biztosításáig). Ugyanis, mint már kifejtettük, a nemzeti vagyon az állampolgárok összességének vagyona, így azt a minden állampolgár megélhetéshez való általános joga terheli: amennyiben a polgár a megélhetéséhez szükséges munkához való jogot – vagy munkahely hiánya vagy más, korral vagy betegséggel járó fogyatékosság miatt –nem tudja ténylegesen gyakorolni, ellátása kifejezetten a köztársasági állam intézményes kötelezettsége. A részvénytársasági, oligarchisztikus társadalmi berendezkedés a rászoruló polgárok ellátását – piaci tranzakció híján – önkéntes adakozásra hagyná; pedig még a ma külföldre vándorlóknak is csak a fele van munkaképes korban.

(Az állam visszaszorítása és a hálózati governance)A globalizmus programja a világrend olyan módon történő meghatározása, hogy az a multinacionális társaságoknak területen kívüliséget, szupraterritorialitást biztosítson. E tan tagadja a Földet – ideeértve annak szárazföldjét és partvidékeit – lefedő, valamennyi lakosa megélhetését végső soron garantálni köteles kétszáz jogállam fennhatóságát. Azon dolgozik, hogy lehetősége szerint leépítse, és csak annyi maradjon meg belőle, amennyit a saját céljaira - nevezetesen a töketulajdon és a szabadpiac védelmében - fel tud használni. Milyen stratégiai lépések jelzik e törekvést?
A legszembeötlőbb az, hogy míg a nemzetállamok stagnálnak vagy éppen fragmentálódnak, aközben a multinacionális részvénytársaságok a globuszt àtfogó fúziók és akviziciók útján – mindindkàbb egyetemesebbé válnak, tevékenységterületük diverszifikàlàsa révén önàllósàguk, s így hatalmuk, befolyásuk egyre erösödik.
Jollehet a köztársaság és a részvénytársaságok mandátuma és tevékenysége elvileg eltérő és nem fedi egymást, ez azonban nem akadályozza meg az utóbbiakat abban, hogy részvényeseik elönyeit gátlástalanul keresve megkíséreljék csökkenteni az államnak, a respublica-nak azt a képességét, amely az esetleg a közjólét nevében korlátozhassa érdekeik érvényesítését. A neoliberális globalizmus a szabad tőkeáramlás, -tőkebefektetés és -kivonás előtt álló akadályok leépítése érdekében igyekszik az átfogó nemzetállami szuverenitás érvényesülését megcsorbítani.
Mint már kitértünk rá, az állam kiüresítését szolgálja társadalami alapfunkcióinak, intézményeinek a köztársasági felelősség alól való fokozatos kivonása: a közjog és büntetőjog területeinek a csak kártérítéssel foglalkozó magánjog alá vonása; az állami bíráskodás választott arbitrázzsal való felváltása; az igazságszolgáltatás eddig kizárólagos állami segédintézményei, a rendőrség és börtönök feladatainak magánosítása; az állam elszegényítése a nemzeti vagyon magánosítása révén, ami kiterjed még az olyan természetes monopóliumokra is, mint a közúthálózat. A globális részvénytársaságok nemcsak az államokat akarják maguk alá rendelni, függővé tenni, hanem paradigmatikusan magukat a közjogi intézményeket és müködésüket – ügyvitelüket – is a saját képükre és hasonlatosságukra átszervezni.
A neoliberális viszonyrendszer a piaci verseny közvetítésével mindent és mindenkit egymás mellé rendelt, elvben egyenrangú, horizontális viszonyba hoz, ahol a közjót képviselő közintézmény és az egyén közt nincs többé különbség. A vevő és az eladó a piacon egyenrangú lesz. (Így azután az egyetlen differenciáló tényező immár a felek közti vagyoni különbség, a vásárlóerő. De ez a globalizmus ideológiája szerint irreleváns háttér, magánügy. A tőkejáradékból élő részvényesek és az alkalmazott, munkából élő állampolgárok közti alapvető különbség elleplezését szolgálja az a neoliberális manőver, amellyel ún. munkavállalói vagy népi részvény formájában részvénymorzsákat hintenek az alkalmazottak közé, akik azután kis-, helyesebben törperészvényesként a tőkepénzes szerepébe képzelhetik magukat.)
A nemzetállami, központi kormánynak a köz- és létbiztonságot garantáló demokratikus mandátuma felhígul és az abból folyó egyedülálló közjogi státusa feloldódik a társadalom legkülönbözőbb eredetű, nagyságú, célú, megbízású, legitimitású, rendtartású, elszámolású és beszámolási kötelezettségű, egymás mellé rendelt és egymással anarchikusan versengő intézményei és szervezetei piaci hálózatában. Ebből állna össze a globális governance. Nem arra megy ki ez a játék, hogy a mindenes állam öntevékenysége valamelyest csökkenjen, hanem arra, hogy a governance intézményviszonyainak dzsungelében a demokratikus legitimációjú köztársasági kormány elveszítse a közbiztonság és -jólét végső letéményesének, garanciájának feladatkörét.
A global governance hálózatában a (1) helyi hatóságok mellett (2) az autonóm szakügynökségek, (3) a civil szervezetek és (4) a multinacionális társaságok osztoznak a (5) nemzetállammal a közhatalomban. Vegyük szemügyre egyenként e szervezetek csoportjait.
A szubnacionális helyi hatóságok befolyásának növelése nagyon is érthető törekvés. A kormányzással megbízottat közelebb hozza megbízóihoz és a szolgáltatások kedvezményezetteihez. Ez mindaddig helyénvaló, amíg a szubszidiaritás elve szerint történik, s háttérben az államhatalom garantálja e hatóságok függetlenségét és cselekvőképességét. Az állam leépítését kívánó – gyakran városszociológiával foglalkozó – neoliberálisok azonban olyan elképzeléseket is dédelgetnek, hogy a metropoliszok, a világvárosok, az agglomerációk globális hálózata majd a nemzetállamok helyébe lép. Egyesek szívesen hozzák fel mintaként az 5. és 13. század között uralkodó városhálózat laza rendszerét. Ugyanakkor azonban feledésbe merül, hogy éppen a római birodalom szétesésének melléktermékéről van szó, annak minden szervezeti, közellátási és cselekvőképességi hiányosságával. Olasz és német földön, ahol az önálló céh-városok elterjedtek, a nemzetállamok is késve jöttek létre. Európa eközben el is veszítette vezető szerepét a muszlim világgal szemben. (A katolikus egyház, Aquinói Szent Tamás csak a 13. században integrálta társadalomelméletébe az arisztotelészi állam fogalmát.)
A neoliberális romantikus képzelgés egy másik kedvenc tárgy a “szabadon virágzó” nem-állami, hálózati, ún. civil szervezet, amely – alulról szerveződő, ún. “grassroot” formájában – közel hozza a hatalomgyakorlást a néphez, és az állam helyébe lépve eredetileg állami (közjóléti, ellenőrző és más közérdekű) feladatokat hivatott ellátni.
. A neoliberális hálózati hatalmi berendezkedés mellett a társadalmi szervezetek deklarált nemes feladataik ellátásáért azonban jogilag nem a demokratikus intézmények szellemében, a polgároknak felelnek, hanem a részvényesi rend szabályai szerint, szponzoraiknak. A különbözö társadalmi szervezetek ugyanis nem tudnak fennmaradni saját forrásból (tagsági díjból), – s így csak ritkán „harapják meg” szponzoraik kezét. A civil szervezetek politikai teljesítőképességét tendenciózusan túlértékelik. Pedig nem képesek a tőke befolyását ellensúlyozni. A meghatározatlan taglétszámú, megbizatású, önmaguk által kinevezett, és szponzoraiknak elszámolni köteles civil szervezetek sajátos ügyekért harcolnak, így a tiszavirágéletü grassroot szervezetekkel együtt nem alkalmasak arra, hogy kordában tartsák a jól dotált, professzonális módszerekkel strukturált és intézményesített, türelmes részvénytársasági világrendet. Legfeljebb arra képesek, hogy alkalmi működési zavarokat okozzanak.
A meritokrácia perspektívájában a tájékozottsággal, szaktudással, tudománnyal bíró elit a hatalom egyik részbirtokosa. El kell ismerni, hogy a global governance-ban funkcionálisan az informáltság és –mélyebben – a szakértelem intézményei, valamint a közvéleményt befolyásolni és alakítani képes tömegmédia szervezetei különálló politikai erőt jelentenek. A “bökkenő” csak az, hogy a tőke tulajdonjogának elsőbbségére épített társadalomban, ahol az állam kivonul a kultúra finanszírozásából mindkettő megvásárolható piaci szolgáltatás, s rávehető arra, hogy kitérjen a pénzügyi támogatójával való ütközés elől.
A neoliberális globalista agitprop munkájának szép példája az interneten különböző években különböző változatban névtelenül publikált ismeretlen pénzforrásból táplálkozó kiáltvány. E kompiláció a Robert Dahl által tudományosan meghatározott polyarchy szót önkényesen arra használja fel, hogy eltakarja a nyers tényt, nevezetesen, hogy a köztársaságok hatalmának felszámolása után a szabad világ színes polyarchiájában csak a globális részvénytársaságok rendelkeznek majd tényleges súlyt jelentő befolyással.
Ha ugyanis módszeresen áttekintjük a szubnacionális területi és szakügynökségeknek és különböző civil szervezeteknek, - a (nemzet)államok e hatalmi “konkurensei”-nek – a világ hatalmi hálózatában, a globális governance-ban való részesedését, megállapíthatjuk, hogy ténylegesen csak egyetlen egy, mondhatni paradigmatikus szervezetrendszer, a globális részvénytársaságok tőzsdepiacon összehangolt hálózata lenne képes az államra háruló összes feladatot ellátni. Azonban részvényeseik erre - a közjó feladatainak hézagmentes ellátására - nem hatalmazták fel a transznacionális holdingokat. Annál inkább nem, mert a neoliberális ontológia tudomást sem akar venni az emberi szükségletekröl, amennyiben azok a piacon fizetésképes formában meg nem jelennek. Hogyan lehetne ilyen körülmények közt a köztársasági érdek a részvénytársasági érdekkel helyettesíthető!
Az viszont nyilvánvaló, hogy ha a köztársasági állam nem is akar mindenható lenni, hanem a választó polgárok adta legitim megbízás alapján csak kiegészíteni akarja a társadalmi funkciókat, hogy a közjó megvalósításának szerény záróköve legyen, ezt a feladatot – amennyiben a már globális részvénytársaságok sajátos érdekeivel ütközik– csak akkor tudja ellátni, ha a nemzetállamok kultúrkörönként szövetségre lépnek egymással, föderációba tömörülnek. Míg a kínaiknak és az indiaiaknak sikerült már egyész civilizációt átfogó oriásállamot létrehozni, addig a hasonló célokat szolgáló európai kísérlet egyelőre holtvágányon vesztegel.

(Neoliberális globalizmus: a részvénytársaságok utópiája előrelátható történelmi szükségszerűség?) E tanulmányban azt vázoltuk fel, hogy a neoliberális globalizmus milyen jövőképet tart kívánatosnak. A részvénytársaságok e vágyálmát elválasztottuk attól a kérdéstől, hogy bekövetkezte valószínű, illetőleg elkerülhető-e. Tettük mindezt annak érdekében, hogy az olvasó, a választópolgár önmagában ítélhesse meg kívánatos vagy nem kívánatos voltát. Ugyanis a globalizmus számos prófétája annak elhitetésével igyekszik maga mögé sorakoztatni a tőle idegenkedőket, hogy kétségbevonhatatlanul kikerülhetetlen történelmi szükségszerűségü folyamatról van szó.
A felvázolt jövőkép elemeit abból az értékrendből vezettük le, amelyet a domináns ideológia mind a modernség mind a posztmodernség nevében napról-napra a köztudatba igyekszik besulykolni. A globalista utópia határok nélküli világa egymástól idegen, önmegvalósító szinglikből áll össze, miközben a mindenütt jelen lévő, mindenható részvénytársaságok hálózata gyakorolja a tényleges hatalmat. A különböző anyanyelvi, rokoni, honossági meghatározottságok, kapcsolatok felszámolodnak és elsorvadnak, vagy legalábbis elhanyagolhatóvá válnak, s így nem zavarják többé a tőkés világpiacon zajló profittermelő folyamatokat. A szabadelvű globalista utópia ígérete az is, hogy a keveredés ösztönzése és támogatása következtében belátható időn belül megszűnik az adott nemzet polgára és a bevándorló közötti különbség, s közben a maximális munkamegosztás révén tovább halad előre a világgazdaság ésszerűsödése.
A részvénytársaságok önfenntartó világparadicsomában mégis van azonban egy “örökölt sajátosság”, amely “véletlenül” érintetlenül, zárójelben marad: az örökség, a születéssel átszármaztatott tőke – még ha nem egyszer kénytelen is az álcázott alapítványi formát ölteni. Ugyanis e kivétel éppen a gazdasàgközpontú globalista világszemlélet rendíthetetlen alapköve, értelme.
Elemzésünk során következetesen elkerültük azt, hogy a részvénytársaságok globalista utópiájának hamis pirkadata eleve egész jövöképünket betöltse. Ugyanis csak a valóságban tapasztalható trendek leírása és elemzése engedheti meg annak megítélését, hogy a globális részvénytársaságok diktálta jövökép valóban egy történelmi kényszerpályát követ-e, amely csak utovédharcokra ad módot, vagy egy olyan alternatív fejlődés is valóra válhat, amely során a köztársaságok integrációja lépést tart a részvénytársaságokéval, és amely olyan módon tudná gyümölcsözetni a globalizáló technikákat, hogy az jobban megfeleljen az emberiség népesebb hányada érdekeinek. De ez már egy másik tanulmány tárgyát képezi.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969