2013. I-VI
 

A pszichoanalízis és az "isten-tudó" ateista (I. rész: A mélylélektan metafizika-jellege és az autoritások lejáratása)
Menyhay Imre

(Problémafelvetés) Vannak ismereteink arra nézve, hogy az ember feladata – életcélja – végső soron énjének, énerejének, önbizonyosságának, önbizalmának, önmaga ké-pességeibe vetett hitének lehető legmagasabb szintre fejlesztése, ami védekezési szük-ségletérzetét – agresszióját és egoizmusát – a valós emberré válás érdekében csök-kentheti. A feltételes mód gyenge: az énerő fejlesztése az egyedüli lehetőség a terem-tés ember által való befejezése érdekében. Érthető, hogy a pszichoanalitikus szemlélet központi fogalma az én és ennek minősége. Ennek kézenfekvő oka az a tudományos bizonyosság, hogy az anyagiság energiasűrűsödés, az einsteini semleges kozmológiai állandó (E0) formafelvétele (+ 0 – ), atomokká való szerveződése, amelyek tovább-szerveződési szintjei az anyagiságban az énhez, az öntudathoz, az önbizonyosság megéléséhez, azaz az ősenergia (E0) önmagára (α) találására vezettek. Az én tehát az (E0→ α) tükröződése, az istenség-emberség összefonódása az anyagiság szintjén. Mi-nél kifejlettebb ez a tükröződés, minél erősebb az én, annál sikeresebb a teremtés és egyben az ember tartalmas boldogsága, ami eredetének az anyagiságban megélt (te-remtés) örömével rokon.
Az istenképek különböznek egymástól, különböznek az isten nélküli vallások gondol-kodásmódjától és a párvallások személyi kultuszában megtalálható istenítő autoritás-képzéstől. Ebben a tanulmányban felvázolt tudományos feltételezések és tudományos bizonyosságok alapján levezethető istenképbe nem illik bele sem egy haragos, sem egy olyan szeretetteljes istenkép, amelyre az ember olyan értelemben rábízhatná ma-gát, hogy véli, neki az önmagában rejlő istenség kiteljesedéséhez szükséges erőfeszí-tésekkel törődnie nem kell, elég, ha egy rajta kívüli hatalomra – autoritásra – bízza magát. Ez az embertípus a saját magán kívül álló isteni vagy annak képzelt autoritásra támaszkodik, ahelyett, hogy ezt – az istenséget – önmagában fejlesztené tovább. Erich Fromm találóan írja: “A kérdés nem az, hogy legyen e vallás vagy sem, hanem hogy milyen az a vallás – elősegíti-e az ember fejlődését, sajátos emberi képességeinek fel-fedezését, avagy akadályozza azt.” Ilyen értelemben megkülönböztet Fromm tekin-télyelvű és humanisztikus vallásokat. A humanisztikus vallások az ember képességei-nek fejlesztését – az énerő fejlesztésére alapozott személyiségképzést – nemcsak célul tűzik ki, hanem, igyekeznek ezt meg is valósítani. Ezzel az anyagiságban önmaga megélésére törekvő ősenergia vélhető szándékát követik. Ezzel szemben a tekintélyel-vű vallások kizárólag külső, emberfeletti erőkre való támaszkodással elveszik az em-berség isteni szikrájának lángra lobbanástól az ahhoz szükséges belátást és motivációt. Ez Freud vallásellenességének, de inkább valláskritikájának esszenciája. Freud a val-lás lényeges szerepét tekintve, vallásosabb volt, mint ahogy ez a róla elterjedt portré alapján feltételezhető lenne.
Freud különösen azokat a vallásokat tartotta veszélyesnek, amelyek célkitűzései ugyan humánusak, de a gyakorlatban nem a személyiség fejlesztését szolgálják, nem az is-tenség-emberség dualizmusából fakadó erőt ragadják meg az emelkedett vallásos él-mény megélése érdekében, hanem szervezeti autoritásukra támaszkodva gyámkodnak az ember felett. Ezek a vallások az emberen kívül álló istenségre és ezek földi autori-tásaira támaszkodva igyekeznek azt a biztonságot nyújtani, amelyet a születés előtt az anyaméh, aztán a család és további társadalmi szerveződések autoritásstruktúrái kép-viselnek. Az egyeden kívüli autoritásokra való támaszkodással megakadályozzák az ember felnőtté, gátlások nélküli gondolkodóvá és egyben szabaddá válását.
Masszív és gazdag empirikus bizonyítékok állnak rendelkezésre annak bizonyítására, hogy autoritás nélkül az énképződés – az ősenergia formafelvételének feltételezhető célja – lehetetlen. A gyermek énje csak a te fogalmához viszonyítva fejlődhet ki azál-tal, hogy a szülők a gyermektől olyat kívánnak, amit a gyermek önmegtartóztatás, önfegyelmezés nélkül nem képes teljesíteni. A szülői autoritás előtti meghajlás begya-korlása – kondicionálása – a cél és nem a gyermek akaratának megtörése.
“Ez a te kívánságod” jelige tereli a gyermek figyelmét az énre; a te fogalmán keresz-tül jut el a gyermek a ti-hez, és az énen keresztül a mi-hez. Az ily módon kialakult emberközi kapcsolatok humánus körülmények között egyensúlyosak – az én:te ; én:ti ; én:mi ; és a mi:ti közötti viszonyok – a társadalmi célösszeférhetőség és egyben min-den személyiség és társadalmi organizáció esszenciája. Tekintélyelvű – autoriter, au-tokratikus – viszonyok között az egyensúly megbomlik, aránytalanul a te érvényesü-lésére terelődik a figyelem, amelynek árnyékában az én elsorvad. Az ilyen ember ál-landóan azt kérdezi, hogy amit tesz, ahhoz mit szólnak mások. Ez történik a tekintély-elvű vallások esetében is, ami azért különösen tragikus, mert a vallás célja ennek el-lenkezője, az én felvirágoztatása kellene, hogy legyen.
Az úgynevezett “laissez faire” vagy “laissez passer” – a “nem törődöm vele” szabados alapbeállítódás – ha az autoriter alapbeállítódás következményeit egyáltalán fokozni lehet – különösen veszélyes, mert hiányzik az autoritás, amely képes lenne a figyelmet a te-re terelni. Mivel az én csak a te viszonylatában jöhet létre, különösen gyenge énű embertípussal kell számolnunk, aki átgázol mindenen.
A probléma tehát az, hogy egy bizonyos mértékű autoritás nélkül az ősenergia önmaga meg-élésére beállított evolúciót az ember felelősségére bízott énerő kifejlesztése nélkül nem képes valóra váltani. Viszont az ember nyilván ráérzett arra, hogy a béklyókig fokozott autoritások hatalma önmegvalósítását – az ősenergia önmagára találását, önmaga megélését az anyagiság szintjén – gátolják. Ezektől azután igyekszik megszabadulni, többek között úgy, hogy az auto-ritásokat, a tekintélyelvű vallásokat is – elsősorban ezt – kikezdi, miközben a szociális érzelmi védettség elodázhatatlansága az emberek egy részét újabb autoritásokon nyugvó társadalmi szervezetekbe, párt- és egyéb vallások szociális dimenziót szolgáló hálójába sodorja. Az auto-ritások mérséklése sok tekintetben a szabadosság burjánzásába csap át, és végső soron a kor-látlan kapitalizmus útvesztőjében köt ki, mert az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok nem tűrnek semmiféle korlátozást.
A felvilágosodás és a francia forradalom az emberiség felnőtté válásának tekintetében elszomorító eszközökkel, de mégis lényeges szerepet játszott. Freud a felvilágosodás jegyében a tekintélyelvű istenség és vallások romboló hatásainak figyelembe vételével lett vallásellenes és ateista, ami lényegében – mint remélhetőleg látni fogjuk – kritiku-sainak interpretációja alapján nem állja meg a helyét. Ennek bemutatása a probléma-megoldás egyik tényezője. A másik pedig annak a döbbenetes ténynek a bemutatása, hogy Freud a francia felvilágosodás szellemében az emberiség felnőtté válásának segítését tűzte ki célul, aminek egyik lényeges eleme a béklyóba verő és beteggé tevő autoritások megkérdőjelezése, annak ellenére, hogy ugyanez a Freud a szociális di-menzióba való beágyazás elodázhatatlanságát és ennek a lelkiéletre való kihatásait világosan látta. Ezt írja: “Az ember intrauterin (anyaméhbeli) létezése a legtöbb állat-tal összehasonlítva viszonylag rövidnek látszik; készületlenebbül kerül az életbe, mint azok. Ezáltal a valóságos külső világ befolyása megerősödik, túlságosan korán kell, hogy bekövetkezzen az én kiválása az Es-ből (a biológiai életenergia egységéből), a külvilág veszélyeinek jelentősége megnövekszik, és óriásivá fokozódik annak a do-lognak az értéke, amely egyedül képes védelmet nyújtani e veszélyekkel szemben és helyettesíteni az intrauterin (az anyaméhbeli) életet. Ez a biológiai mozzanat hozza magával az első veszélyhelyzeteket, és teremti meg a szeretettnek lenni szükségletét, ami többé nem hagyja el az embert.” A szeretetnek lenni ugyanannyit jelent, mint elismertnek lenni, a szociális dimenzióba beágyazva, integrálva lenni, egy meghatáro-zott, konszenzussal szentesített szociális szerep birtokában lenni. Ezek az elodázhatat-lan jelenségek a differenciálódás egyenes következményei, amiknek ugyancsak elo-dázhatatlan kísérő jelensége a hatalom, az autoritás. Autoritás nélkül tehát nincs társa-dalmi együttműködés, nincs stabil társadalmi dimenzió, nincs szociális érzelmi védett-ség és nincs erős én, amely képes az istenséget tükrözni. Egy tekintélyelvű szervezet-ben nem képes az én erősödni – a vallási tekintélyelvűben sem –, mert az én önbizo-nyosságát az autoritásba vetett bizalom helyettesíti, amiért az ember nagy árat fizet: istenség-emberség egységének vallásos élményét kell ezért feláldoznia.
A történelem mutatja, hogy az ember a középút követésével bajban van. Amikor az ember elkezdte a személyiségét béklyóba verő tekintély megkérdőjelezését, nagy lé-pést tett az (E0→α) önmaga teljességének formában való felfedezése és megélése irá-nyába. Freud is így gondolta. Ami ebből kifejlődött, azt monetáris alapon nyugvó globalizmusnak nevezhetjük, amely rendszerben nincs Isten – mert ez a pénz – nincs ember – mert ez áru – és nincs tekintély, mert minden autoritás – mint már leszögez-tem – a piaci mechanizmusok útjában áll. A szabad piaci mechanizmusok a konkuren-ciaharcban azért nem tűrnek semmiféle korlátozást, mert különösen a globalizált mo-netáris kapitalizmus filozófiája a zsigeri agyból szabadon feltörő animális hajtóerőkre – az agresszió, egoizmus, birtoklás komplexumára – támaszkodik, erre bízza a társa-dalom működését. Ez az a komplexum, amit annak idején már Adam Smith “láthatat-lan kéznek” nevezett, ami a piacot és egyben a társadalmi folyamatokat – szerinte eredményesen – szabályozza. Ez az elv azonos a vadonban érvényes szelekcióval, miszerint a gyengébb elpusztul, az erősebb erősödik. Figyelmen kívül marad, hogy a kultúra nélküli vadonban a szelekció az evolúciót szolgálja, az emberi társadalomra jellemző kultúra célja pedig mindenek előtt az animális hajtóerők korlátlan kiélésének korlátozása, mederbeterelése, ami a gyengébbek védelmét is magában foglalja. Ennek figyelembe vételével mondhatjuk, hogy a korlátlan kapitalizmus konkurenciaharcában a szó szoros értelmében a vadonban érvényes élet-halálharcról van szó a hátrányos helyzetűek terhére és a kormányok szólamértékű szándéknyilatkozatainak ellenére. Ráadásul ezt a harcot az értelemmel felruházott agyak közötti látens kommunikáció-ban – a küszöb alatti érzékelés szintjén – nem lehet arrogancia nélkül vívni. Azért nem lehet, mert a vadonban érvényes szabályok alkalmazása a fejlettnek gondolt és kultú-rával rendelkező társadalmakban egyenesen abszurd, olyannyira, hogy az abszurditást csak a társadalmi célösszeférhetőség ignorálásával és cinizmussal lehet átmenetileg valamelyest ellensúlyozni. Az arrogancia és a cinizmus egyben az autoritások lejáratá-sának hatásos eszközei. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a háttérszervezetek egyik fő célja mindenfajta autoritás lejáratása, aminek Freud is áldozatául esett. 2007. január 5.-éről 6.-ára virradó éjszaka éjfél után az egyik magyar nyelvű televízió Freudról egy olyan dokumentumfilmet sugárzott, amelyben a sok badarságon túl csak Freud lejáratása lehetett a cél. A felvilágosodás tekintélyelvűségének megkérdőjelezé-sét támogató Freud saját jól értelmezett, de kiforgatott felfogásának csapdájába esett. Úgy is mondhatjuk, hogy a szellemi termék megölte a szellemet, vagy úgy is, hogy a farkaskölyök megmarta az apját. Ez a marás késztetett ennek a tanulmánynak a meg-írására.

(A pszichoanalízis lényege. A lelki élet struktúrája, szisztémája és az irracionális keze-lése.) A pszichoanalízist a mélylélektan mellett szubjektív, befelé tekintő (= introspekción alapuló) pszichológiának is szokták nevezni. A mélylélektan az intuíciót is – az élményszerű felismeréseket is – bevonja a valóság megismerésébe, olyan terü-leteken, amelyek közvetlen tapasztalatokkal el nem érhetők, viszont olyan informáci-ók szerzésére alkalmasak lehetnek, amelyek figyelmen kívül hagyása az emberjelen-ség teljes valóságának felismerését és az istenség emberben való önmegvalósítását – tartós és tartalmas boldogságát – akadályozhatják.
A pszichoanalízis ellentéte az úgynevezett empirikus, objektívnak tartott behaviorista szemlélet, ami csak azt ismeri el tudománynak, ami közvetlenül bizonyítható. Amikor Hebb Donald, G. Humpherey és E. G. Boring véleményéhez csatlakozik, és azt írja, hogy “az introspekció, a befelé tekintés nem létezik”, akkor már azt is mondja, hogy az analitikus pszichológia nem létezik, meg azt is, hogy az ember hibáit nem képes felismerni. Valótlan és veszélyes állítással állunk szembe. Az analitikus pszichológia létjogosultságát vonja kétségbe – részben Karl Popper téziseire hivatkozva – Adolf Grünbaum is, aki maró gúnnyal a pszichoanalízis tudományos kutató módszerét “bí-rálja”, és mércének csak a természettudományos módszert, azaz a részletekben elvesző empirikus pszichológia kizárólagos jogosultságát ismeri el. Világos, hogy az ember lelki életének rejtett titkait természettudományos módszerrel nem lehet követni, s ha ezt a követelményt érvényesnek tartanánk, akkor a pszichoanalízis létjogosultsága alól húznánk ki a talajt. Aligha lehet valakinek kétsége afelől, hogy a kizárólagos termé-szettudományos módszerhez való ragaszkodás olyan ortodox-materialista felfogásról tanúskodik, amely a tudományos redukcionalizmust – a valóság megragadhatóságának leszűkítését – jelenti.
A pszichoanalízis nem törekedhet és nem is törekszik olyan területeket érintő abszolút igazságok meghirdetésére, amelyek közvetlenül nem elérhetők. Frankl erről úgy véle-kedett, hogy “amíg egy abszolút igazság nem elérhető, addig meg kell elégednünk azzal, hogy relatív igazságok egymást korrigálják.” Ez azonban nem azt jelenti, hogy a pszichoanalízisnek nincs tapasztalati háttere. Ha egy ember valamire gondol, és egy másik kimondja azt, akkor már egy olyan tapasztalat birtokában vagyunk, amelyre figyelni érdemes. Igaz, hogy ebben az esetben nem a pszichoanalízis, hanem a para-pszichológia illetékes, de a példa arra jó, hogy megvilágítsa: Vannak jelenségek, ame-lyek közvetlenül nem vizsgálhatók, de ez nem azt jelenti, hogy nem léteznek. Analóg módon mondhatjuk: egy kezelési módszer – a pszichoterápia – eredményessége mu-tatja, hogy a kezelési módszer mögött húzódó elméleti tartalom igaz. Freud erről egyik előadásában így nyilatkozott: “...a pszichoanalízis eredeti célja a terápia szolgálata, de nem ilyen céllal ajánlom az önök figyelmébe, hanem igazságtartalma miatt, amely képes emberi lényünket legközelebbről érintő új és értékes szempontokkal megvilágí-tani...”
A gondolatátvitel példájánál maradva mondhatjuk: ha ez egyszer fordul elő, az lehet véletlen, ha többször, akkor érdemes gyanítani, hogy a jelenség mögött egy közvetle-nül nem megragadható információ, törvényszerűség – a lehetséges egy fogalomkomp-lexusa – jut kifejezésre a relativitás, az anyagiság szintjén. A pszichoanalízis, hogy úgy mondjam, gyanakvó tudományos szemlélet, amely a metafizika filozófiájából kiindulva jut el a pszichoanalízishez.
A pszichoanalízis tehát a vizsgálandó jelenségek hozzáférhetetlenségére való tekintet-tel jelentős mértékben feltételezéseken alapuló tudomány, amelynek igazságát jórészt az utólagosan – az alkalmazás során – nyert tapasztalatok bizonyító erejére kell bízni, helyesebben kellett Freudnak bíznia. Ebben a tekintetben – mármint a pszichoanalízis alkalmazása tekintetében – a pszichoterápia eredményessége szempontjából a pszi-choanalízis nem marad el az előzetes tapasztalaton nyugvó más tudományos ismeretek színvonalától. Freud egyik bűne az utókor kritikájának szempontjából többek között az előzetes tapasztalati háttér részleges hiánya. Csak részleges hiány hánytorgatásáról lehet szó, mert hát Freud saját praxisában szerzett tapasztalatait és az ezekből levont, gyógyításra vonatkozó következtetéseinek igazságát nem lehet tagadni. Blümel Ferenc Freud jelentőségének méltatása során hangsúlyozza, hogy Freud "a kokain érzéstelení-tő hatásának felfedezésével és neurológiai munkásságával elérte a nagy empirikus tudós mércéjét is, de ezen túlmenően a pszichoanalitikus felfedezés merész, a poziti-vista empíria számára meglepő következtetéseivel kidolgozta az irracionális kezelését szolgáló tanácsadási helyzet első formáját a gyógyítás keretein belül. Azóta egyfoly-tában zajlik ennek a szemléletnek és módszernek kivitele a pszichoanalitikus dívány-ról a legkülönbözőbb kapcsolati, csoport, társadalmi és szellemi terekbe. Napjainkra a freudi tanácsadási modell messzire kilép a gyógyítás, de még a kultúra területéről is, és a társadalmi és gazdasági valamint politikai ’szociodinamika' leírására kínál máshol fel nem lelhető modelleket: ilyen például az az izgalmas hipotézise, amely a társadal-mi intézmények keletkezésével foglalkozik, és amelyek során a pszichotikus szoron-gások elhárítására való törekvés játszik döntő szerepet.”
Professzor Erwin Ringel, a Bécsi Egyetemi Klinikák pszichoszomatikai osztályának vezető főorvosa, Freud munkásságát így méltatja: “Freud felfedezte a nemtudatos szintjének létezését, a neurotikus szimptómák keletkezését és rámutatott ezek eredmé-nyes kezelési módszereire. Ebben a néhány szóban egy gigantikus teljesítmény húzó-dik meg, amely forradalmi hatással van a tudományra, és amelynek pozitív utóhatásai a jövőben még beláthatatlanok.”
Az elismerések melletti kritikák központjában az áll, amit Blümel úgy fejezett ki, hogy Freud az irracionális kezelése szempontjából szerzett halhatatlan érdemeket. Ez azt jelenti, hogy a homo sapiensnek, az értelmes embernek van egy irracionális, meg-foghatatlan és megmagyarázhatatlan érzékeny “oldala”. Könnyen visszatetszést vált-hat ki, hogy az értelmes embernek irracionális oldala is lehet. Pedig hát az irracionális tényező az, amelyből énje és tudata fakad, és amelynek pszichikus árnyalata egy éle-ten át kíséri.
Az irracionális forrást Freud Es-nek (id-nek) – magyarul Ez vagy Az-nak – nevezte, és ezt Kosztolányi a harmincas években a “Das ich und das Es” fordítása során ősvalaminek értelmezte, és ezzel a kifejezéssel fején találta a szöget. Az Es elementá-ris erők halmaza, amelyben különböző erejű és irányú eredeti erő(energia)hatások bonyolult szövevénye uralkodik. Ezt a feszültséget fokozza, hogy az Es-ből az evolú-ció során kifejlődött az én (ego), a tudat, amelynek bár behatárolt, de mégis önálló akarata van, és ezt az akaratot képes az Es impulzusainak követése vagy adekvát me-derbe terelése érdekében bevetni, de képes ezekkel szembeszállni is. A személyiségen belüli feszültséget tovább növeli, hogy az énnek pozitívönkép-szükséglete – ideális énje – VAN, amelyet úgymond, maga elé vetít, hogy követni tudja. Ezt az énideált Freud felettes énnek (super ego-nak) nevezte, amelyet – amikor még szélesebb körben és hatékonyabban lehetett számítani rá – lelkiismeretnek neveztünk. Nos, a pszichikus tragédia feltételei programozottak: Az ént ingerek – követelmények, szükségletek – terhelik. Ezek a terhelések az Es, a felettes én és a környezet oldaláról érkeznek és sokszor ellentmondásosak. Ráadásul az Es-en belül az irracionális hajtóerők tombolá-sa a pszichikus szisztéma kifejlődésével nem szűnt meg. Így aztán az ember alvó bio-lógiai-pszichológiai atombombának tekinthető, amelynek feszültségeit és ellent-mondásait csak az én tudja feloldani – ha képes rá. Ha nem, összeomlik, vagy kitör belőle az Es animális tomboló ereje. Ezért lenne a személyiség fejlesztése elsőrendű társadalmi és állami feladat – mindenek előtt – még a gazdasági problémák megoldási kísérlete előtt.
Az előző bekezdésben leírt tagolást – Es, én, felettes én – a lelki élet struktúrájának, az én kialakulására vonatkozó dinamikát pedig a lelki élet szisztémájának nevezzük. Nos, itt van az a pont, amely szemet szúrhat, amikor is Freud az egységes agy funkcióját strukturálja, modellezi, mert ezzel a valóságtól elrugaszkodott látásmódhoz folyamo-dik. Teszi ezt azért, hogy a lelki életet elemezni – analizálni – lehessen. Innen a pszi-choanalízis kifejezés, és e sorok írójának kísérlete, hogy a pszichoanalízist analitikus gazdaságpszichológia elnevezéssel a gazdasági életre is alkalmazza.

(A hajtóerőpár) Freud a lelki élet struktúráját az Es-ből vezette le. Az Es az én forrása és egyben elmúlásának oka. A felettes én tartalmát a kulturális erkölcsi értékek töltik ki, az erkölcsi értékek betartásának kényszerét pedig az Es ereje biztosítja.
Freud az Es-t hajtóerőpárként mutatta be: az egyik oldalon találjuk az életfenntartó erőket, a másikon az életelleneseket. Az utóbbit Freud halálhajtóerőnek – a halál felé sodródás hajtóerejének – nevezte, amelyben az én elmúlásának oka rejlik.
A hajtóerőpár egyensúlya az élet előfeltétele és egyben a társadalmi célösszeférhetőség mutatója. Az életfenntartó erők értelmében beszélünk individuális szinten embert formáló, a teremtést befejezni igyekvő hajtóerők ébresztette folyama-tokról, személyiségképzésről, énerő-fokozásról és – az életellenes erők értelmezésé-ben – ezeknek az ellenkezőjéről. A hajtóerőpár mögött örömszerzés áll, ami legkézen-fekvőbben a szexualitásban és az éhségben jelenik meg, de az ezzel szembehelyezke-dő halálhajtóerőben is hatni látszik. Gondoljunk itt a bűnügyi, vadnyugati és modern-nek tartott vérengzésekre alapozott filmek “szórakoztató” jellegére.
A hajtóerőpár életet szolgáló oldala nemcsak a szexualitást és éhséget foglalja magá-ban, hanem az örömelv alapvető érvényesülésén keresztül minden olyan ösztönzést (nem ösztönt!), szükségletkielégítésre való késztetést, ami az életet szolgá lja. Bár a késztetés kifejezés túl gyenge ahhoz, hogy a hajtóerők kényszerjellegét képes legyen vissza adni, használata elkerülhetetlen, ha a hajtóerő kifejezés kétszeri használatát egy mondaton belül ki akarjuk kerülni.
A hajtóerőpár életet szolgáló oldala a szexualitáson és éhségen kívül magába foglalja például a társas kapcsolatokra, kommunikációra, szociális érzelmi védettségre való törekvést és minden olyan organikus funkciót, amely nélkül teljes értékű élet nem lehetséges. Az utóbbihoz sorolandó pl. izomtevékenység, mozgás, látás, vizelet- és székletürítés stb. Freud a szexualitást és az éhséget tipikus példaként helyezte előnybe, mert ezek kulcsfontosságúak: a szexualitás a fajfenntartást, az éhség az egyedfenntar-tást szolgálja.
Freud a hajtóerőpár életfenntartó oldaláról ezt írja: “A nemi szükségletet embernél és állatnál a biológiában egy nemi hajtóerő feltételezésével fejezik ki. Analogikusan eb-ből származtatják le azt a hajtóerőt, ami evésre késztet, és amit éhségnek nevezünk. Az éhségnek megfelelő, a nemi hajtóerő jelzésére szolgáló szó hiányzik a népi nyelv-ből, a tudománynak azonban szüksége van egy ilyen szóra. Nevezzük ezt »libidó-nak«.” Freud itt az Erósz helyett a libidó kifejezést használja, amely – mint látjuk – eredetileg a szexualitásra vonatkozott. Az Erósz és a libidó közötti kapcsolatról érde-mes a következőket figyelembe venni.
Erósz a görög mitológiában a szerelem istene. Freud hangsúlyozta, hogy az Erószon nem vulgárisszexualitást, még csak nem is kizárólag a genitális szexualitást ért. Több-ször szóba hozta a platóni Erószt, amely a genitális szexualitást megelőző és követő magasabb érzelmi szintű vonzalmat jelenti. Ez a Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie című munkájának bevezetőjéből (1920) egyértelműen kiderül. Más helyen kifejti, hogy a libidó nem egyéb, mint a költők és filozófusok Erósza, ami “magába foglalja mindazt, ami él.” Ennek ellenére az utókor túlbuzgónak tűnő kri-tikusai Freudot olykor a szexualitás bűnében fetrengő egyednek tüntetik fel. Tipikus ez a Freud életében még uralkodó szexuálellenességre, annál érthetetlenebb a jelen-korban, amelynek krédója a szabadosság, a féktelenség. Jellemző Freud életének kor-szakára, hogy Freudot a szexualitás lényegét meg nem értők – vagy megérteni nem akarók – védekezésre kényszerítették. Freud kéri olvasóit, hogy aki a szexualitást le-alacsonyítónak találja, használja a választékosabb Erósz vagy erotika kifejezést: “én is megtehettem volna ezt kezdettől fogva és ezzel sok ellenvetést takaríthattam volna meg magamnak.” – panaszolja. Freud azonban erre nem volt hajlandó. Ezt azzal ma-gyarázza, hogy a megalkuvás a szavakkal kapcsolatos engedményeknél kezdődik, és végül az ember arra kényszerül, hogy a lényegen is változtasson.
Freud az Erósz nem kizárólagos szexuális jellegéről írja, hogy célja az építés, az élet bonyolítása és fenntartása, amely “az élő anyag parányi elemeit mind összetettebb szervezetekbe fogja össze”. Ez a felfogás messze túllép a szexualitáson. A halál haj-tóereje az Erósszal ellentétben destruktív, romboló, leépítő. A halálhajtóerő és az Erósz szembeállítása is érzékelteti, hogy az Erósz ellenlábasa a halál, és hogy itt szo-ros értelemben nincs szó szexualitásról. Ezzel kapcsolatban nemcsak azt érdemes lát-ni, hogy már az Erósz túllép a csupán szexuális értelmezésen, hanem azt is, hogy Jung, a Freuddal szembe fordult tanítvány, nyitott ajtókon kopogtatott – ki tudja miért – amikor az Erósz helyett a libidó tágabb értelmezését forszírozta, mondván, hogy ez egy általános életfenntartó hajtóerő, ami szexualitásban is jelentkezhet.
Jung a tágabb libidó-fogalmat őslibidónak – ősvágynak – nevezte. Az őslibidó lelki energiának fogható fel, ami mindenhol jelen van, és ami valami felé (a megtestesülés és formában való önérzékelés felé) vágyakozik. Ennek az őserőnek nincs kizáróla-gos szexuális karaktere, de a szexualitásban is megnyilvánulhat. Jung igazságát nem lehet vitatni, ha arra gondolunk, hogy Freud Es-fogalma is egy semleges őserőt fest elénk, amely életre és annak fenntartására törekszik, és amit a halálhajtóerő ellensú-lyoz. Az őslibidó – a lényeget tekintve – aligha tér el Freud Es-fogalmától vagy az Erósztól, vagy attól, amit Freud libidón értett.
Ha az Erószt kizárólag a nyers szexuális hajtóerő eredeti rendeltetésére vonatkoztat-nánk, akkor kizárnánk az ember esetében azt a lehetőséget, hogy ezt a hajtóerőt neme-sebb célok érdekében is be lehessen fogni. Márpedig számtalan példa áll rendelkezé-sünkre, amelyek bizonyítják, hogy kiváló személyiségek képesek/voltak az eredeti hajtóerőket – nevezetesen a szexualitást is – nemesebb célok szolgálatába állítani. Ezt Freud szublimációnak (átszellemítésnek) nevezte.
Az életellenes hajtóerőkről érdemes a következőket tudni.
A kritikusok nyílt ajtókon kopogtattak/kopogtatnak, amikor Freud szemére vetet-ték/vetik, hogy negatív udvarú kifejezéseket használ. Ezek a kritikusok a körülménye-ket nem hajlandók mérlegelni. Ugyanis Freud sem volt megelégedve a halálhajtóerő kifejezéssel. Írja, hogy a halálhajtóerő (Todestrieb) kifejezés az életellenes és életfenn-tartó hajtóerők dualizmusának megfogalmazása közben a pusztulás és pusztítás meg-jelenítésére spontán jutott eszébe. “Az idők folyamán azonban oly mértékben meg-szoktam, hogy ma már nem tudok másképpen gondolkodni.” A halálnak destruktív jellege mellett a megújulás – az evolúció – szempontjából fontos szerepe is van. Ez az oka annak, hogy Freud halálhoz való beállítódása kifejezetten pozitív volt. Ezzel a beállítódással messze meghaladta a félelmében vallásba menekülő polgár felszínes vallásosságát és istenhitét. “A fájdalmas is lehet igaz – írja. Nem voltam képes sem arra, hogy az általános elmúlással szembeszálljak, sem arra, hogy az esztétikus és a tökéletesség számára kivételt erőszakoljak ki. De vitattam a pesszimisztikus költő igazát, miszerint a szépség elmúlása ennek értékét veszi. Ellenkezőleg, értéknövelés következik be! Az elmúlás ritkaságérték-növelés az időben. Az élvezetek lehetőségei-nek behatárolása növeli annak értékét.”
Freud rámutatott a halállal szembeni ambivalenciára is: az ember egyrészt fél tőle, másrészt vágyódik utána. Freud szerint a halál utáni nem tudatos vágyat a hétköznap-ok realitásának gyakori elviselhetetlensége táplálja. Freud erre a problémára az álom regeneratív szerepének kiszélesítésével válaszolt. Ezt írja: “Úgy tűnik, hogy a világ-hoz való viszonyunk, amibe mi oly nem szívesen jöttünk, magával hozza, hogy a vilá-got megszakítás nélkül nem bírjuk ki. Ezért időszakosan visszahúzódunk a világ előtti, az anyaméh körülményeihez hasonló állapotba.” Ezt így indokolja: végcél az ember életében csak az “élet kiindulópontja lehet, amiből az élet egyszer kifejlődött, és ami-hez mindenféle úton-módon visszatörekszik. Ha mi azt, hogy minden élet belső okok miatt hal meg, mert az anorganikusba visszatérni kíván, kivétel nélküli tapasztalatnak tekinthetjük, akkor azt mondhatjuk: minden élet célja a halál, ami reflexív azt jelenti: az anorganikus anyag korábban volt, mint az élő.” Ha ezt a gondolatot továbbvisz-szük és elismerjük, hogy az E0 – az ősenergia, a kozmológiai állandó – még korábban volt, mint az organikus és az anorganikus anyag, ha látjuk, hogy az anyag nem a VAN, hanem egy olyan jelenség, ami lett és elmúlik, akkor a következtetés kézenfek-vő: A halál utáni nem tudatos vágyban az anorganikus anyagba való visszatérésen túl az E0-ba, a kozmológiai állandóba, a VAN-ba, az eredetbe való visszatérés vágya is-merhető fel. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha ezt az örömelv és az örömtelenség-elv oldaláról közelítjük meg. Nézzük meg ennek lényegét.
Az életfenntartó hajtóerők mögött az örömszerzés elve érvényesül, a halál pedig az örömtelenség felé húz. Az örömtelenség utáni nemtudatos vágyakozás, a “nemlét”, a formák keletkezése előtti eredeti állapotot – a differenciálatlan, formátlan ősenergia (E0) nyugalmát, mozdulatlanságát – mintázza. Látni kell azt is, hogy a materializmus szerint nincs olyan tényező, amely nyugalomra, mozdulatlanságra képes. A materialis-ta világnézetben az anyag és ennek tulajdonsága – a mozgás – örök, azaz nincs arra ráutalva, hogy valamilyen külső erő mozgásba hozza. Ezzel kapcsolatban a materialis-ta világnézet két szemléletet különböztet meg: az idealista szemléletet mechanikusnak tekinti, és ezzel állítja szembe a dialektikus materialista szemléletet. “A mechanika – írja Rudas László – a nyugalomból indul ki, a nyugalmat tekinti a dolgok alaptulaj-donságának....Ami magyarázatra szorul, az a mozgás. Itt van a legmélyebb oka annak, hogy a mechanika a mozgás okát keresi és ebből a szempontból mindegy, minek hívja ezt az okot: erőnek-e vagy, mint Newton, ’szellemi szubsztanciának’, vagyis istennek, vagy ’szubjektumnak’ vagy másnak.” Persze, Hegel Világszelleme és Kant “Ding an sich” (az önmagában létező “dolog”, valami ~ ősvalami, az Izé, az Es ~ az Ez vagy Az)-je hasonló irányba mutatnak. Úgy néz ki, hogy ugyanarról az Egy-ről (eredetében semleges egységről) van szó, ami VAN, és ami a relativitás szintjén az énben találja meg önmagát.
Fontos azt is látni, hogy akár az idealista/ mechanikus szemléletből indulunk ki, akár a dialektikus materialistából, a lényeg, az istenség nem kerülhető meg. A Freud nyomán értelmezhető idealista, “mechanikus” – humánvallásos – szemlélet kiindulópontja a relativitáselmélet kozmológiai állandója, a semleges ősenergia (E0), amelynek minő-sége (α) az ősenergia önszervezési képességében, formafelvételében rejlik. Az E0 és az α komplexum törekvéseinek eredménye a feszültség (+ 0 –), ami az atomban je-lentkezik. Ebből fejődik ki az élet és az öntudatára döbbent ember (Ω). Képletesen: E0(→ α) → (+ 0 –) → Ω. Nos, ha a mozdulatlan ősenergia nyugalmi állapotából való formafelvételt a kvark-képződés tudományosan bizonyított lehetősége ellenére el-hagyjuk – aminek ismerete napjainkban már majdhogynem az általános műveltséghez tartozik – akkor α pozíciója ugyan megváltozik, de nem nélkülözhető. Ha α az örökké mozgó anyag minőségét – esszenciáját – képviseli, amely az emberhez vezetett, és nem az E0-ét, akkor az istenség az anyag szubsztanciájában kell, hogy legyen. Képle-tesen: E0 (+ 0 – (→ α)) → Ω. Az istenség ebben az esetben is az örökkévaló teremtőerő, de ezt – a teremtőerőt – erről az oldalról megközelíteni nem szerencsés – mert, mint már mondottam – a rendelkezésünkre álló tudományos ismertek más következtetést valószínűsítenek: a relativitáselmélet alapja, hogy minden dolog közös nevezője az energia, és hogy az energia anyagra, az anyag pedig energiára váltható. Az anyag energiára válthatóságának első következménye az atombomba volt. A fordított folya-mathoz extrém sok energia kell, még akkor is, ha nem atomot, hanem csupán ennek részecskéit kívánjuk létrehozni. Stanfordi kutatóknak sikerült az atomhasadás ellenté-tét, az energia “materializálását” megvalósítani: lézersugarat ütköztettek gammasugár-ral. Az ütközés pontján pozitív töltésű pozitron és negatív töltésű elektron keletke-zett. Ez a relativitáselmélettel összefonódva képezi azt a tudományos alapot, amely megengedi kifejezésre juttatni, hogy nagy valószínűséggel létezik egy állapot – a nyu-galmi energia – ami minden forma forrása, közös nevezője és nyugalmi állapota. Ez a bizonyítottnak látszó tény intuitív alapon már régen ismert. “Nézzük, nem látjuk – mondja Lao–Ce –, s így nevezzük: a ’Változatlan’. Figyelünk rá, nem halljuk, és így nevezzük: a ’Kivehetetlen’. Igyekszünk megragadni, nem találunk rajta fogást, s így nevezzük: a ’Nehezen Megfogható’. E három minőséggel (a dolog) nem körülírható; ha egybeolvasztjuk őket, az ’Egy-et’ kapjuk.” Továbbá: “A Tao hozta létre az Egyet, az egy állította elő a Kettőt, a Kettőtől ered a Három, a Három adta az Összes dolgot. Az összes dolog maga mögött hagyja a homályt (amelyből jött), és előrehalad, hogy a Ragyogást felölelje (amelybe átemelkedik), mialatt az Üresség Lehelete harmonizál-ja”. (Az üresség értelmezésével és lényegével a következő fejezetben foglalkozunk.) Freud az Egy – a semleges ősenergia (E0), a “semmi” – egységébe való visszatérésre törő halálhajtóerő szerepét az Erósszal összefonódva a következőképpen látta: Úgy tűnik – írja – mintha “az Es a néma de hatalmas halálhajtóerő uralma alatt állna, és mintha ez a hajtóerő az örök nyugalmat zavaró Erószt az örömszerzés (az élet adta lehetőségek) fellobbanásai után örök nyugalomba hozni igyekezne.” Itt is kidombo-rodik a nyugalom, a mozdulatlanság (E0), amelyből a teremtés első lépéseként a te-remtőerő feltételezhetően kilépett és az anyagiság alapját a kvark-képződéssel létre hozta.
Érdemes felfigyelni arra, hogy Timaiosz Szókratésszel folytatott beszélgetésében, hasonlóan mint Lao-Ce, az egy és a három közötti összefüggésben látta a teremtés lényegét: “Középen az oszthatatlan és mindig ugyanabban az állapotban lévő lét, és a testekben keletkező, osztható lét között a létnek egy harmadik formáját vegyítette ösz-sze a kettőből...A lét segítségével...a háromból egyet csinált, ismét felosztotta ezt az egészet annyi részre, amennyire kellett, de mindegyik rész az Azonos, a Más és a Lét keveréke.” Úgy látszik, hogy a három misztikus szám, ami Lao-Ce gondolkodás-módján túl a kereszténység szentháromságában is kifejezésre jut.
A mélylélektan szerint az örök nyugalom utáni vágy és ennek beteljesedése is végső soron öröm – szükséglet-kielégítés. Továbbá, ha az Es-t az örömszerzés és az örömte-lenség felé hajtó vágy egysége uralja, és ha az egységes hajtóerők a relativitás szint-jén, az életformában két irányt vesznek fel, akkor az életforma megszűnése után az egységnek – az élet és a halál ellentmondásának – helye nincs. Az Es szintjén az örömtelenség és az öröm egymás mellett léteznek. Ezt Freud Es-fogalmának részlete-zésénél látni fogjuk.
A gondolatmenet egyenesen az örök élet kérdéséhez vezet, ami hit kérdése, ezért ezzel nem foglalkozunk. Azt azonban leszögezhetjük, hogy Freud az örök élethez rugalma-san viszonyult, hasonlóan, mint Szókratész, aki a halálos ítélet utáni védőbeszédében kifejtette, hogy számára a halál akkor is nyereség, ha van individuális örök élet, mert akkor kedveseivel a túlvilágon ismét társaloghat, vitatkozhat, de akkor is az, ha ilyen értelemben nincs örök élet, ha a halál után az örök álom következik. Az örök álom előnyét egy álmatlanságban szenvedő király esetével ecsetelte, mondván, hogy ez mit nem adna azért, ha egyetlen éjszakát mély álomban tölthetne el.
A halálhajtóerő sok vihart kavart. Blümel Ferenc Melanie Klein és Wilfred Bion munkásságára hivatkozva rámutat arra, hogy Klein “az egyetlen, aki a freudi halálösz-tön (nem ösztön! hajtóerő!) fogalmat kreatívan továbbfejlesztette és valódi (gyakorla-ti) pszichológiai tartalmat is adott neki. Klein szerint Freud halálösztöne befelé hat és az organizáltság szétbontására törekszik. Kifelé csak másodlagosan, az izmokon ke-resztül kifelé-fordítva, jelenik meg mint kvázi agresszió. Kleinnél a jó anyamell jelenti a biztonság paradicsomát, a hiányzó anyamell viszont nem csupán a jó hiányát jelenti, hanem a gonosz, (a pokol) jelenlétét, tehát egy másik, ellentétes valóságot. Ennek kre-atív kleini magyarázata, hogy a jó anyamell hiányában a halálösztön dezorganizáló folyamata beindul, a csecsemő a szétesés veszélyében ezt környezetére kivetíti, és a hiányzó anyamell így válik a csecsemőben dolgozó halálösztön agresszióját hordozó gonosz, üldöző anyamellé. Így születik saját pszichotikus széteséstől való félelem ki-vetítéséből a gonosz másik, akinek az üldözése ellen meneküléssel vagy viszont-üldözéssel lehet védekezni.” Ezzel az interpretációval egyet lehet érteni, ha a halál-ösztön szót halálhajtóerővel helyettesítjük. Úgy tűnik, hogy a halálhajtóerő kleini megközelítése közel jár a valósághoz, már csak ezért is, mert Jung jó anya archetípu-sának lényegéből kiindulva is megközelíthető. Jung jó anya archetípusa már magá-ban foglalja azt a pszichoid jellegű kitörőlhetetlen vágyat, amely az anyát normális esetben ösztönösen (!) arra készteti, hogy az evolúció által erre célra kifejlesztett testét funkciójának megfelelően a gyermek táplálására és az intra-uterin terhesség továbbvi-telére – a szociális terhesség bevezető időszakára – rendelkezésre bocsássa. A gyer-mek pedig ösztönösen (!) “számol” ennek a szükségletnek a kielégítésével, amit test-beszédben a száj szinte állandó szívómozgásával fejez ki. Úgy az anya, mint a gyer-mek szóban forgó komplex viselkedése azok közé a kevés ösztönök közé tartozik, amelyektől az evolúció az embert emberré válásának szabadsága érdekében “nem volt kénytelen megfosztani”. Ennek a determinált funkcionális szükségletnek az elmaradá-sa, a kielégületlenségből származó mély (“halálosan komoly”) csalódás feltehetően valóban maga a pokol, ami kiválthatja és nézetem szerint is kiváltja a halál felé sodró-dást és ennek minden előbb ismertetett következményét.
A szóban forgó halálhajtóerő az anyamell jelentőségével kapcsolatban a szociális ér-zelmi védettség oldaláról is megközelíthető. Az anya meleg és simulékony bőrkontak-tusa és az édes, könnyen emészthető anyatej jelentősége a csecsemő fejlődése és az ősbizalom feléledése szempontjából felbecsülhetetlen. Nem ok nélkül nevezzük az orális életszakaszt dermális életszakasznak is. “Semmi sincs biztosítva eredetileg az emberi életben, – állapítja meg Erikson – mielőtt a partnerekkel való bensőséges talál-kozásokban, kedvező szociális környezetben nem nyer megerősítést. A kisgyermek mosolya reményt kelt a felnőttben és mosolyra késztet, felébreszti a felnőtt vágyát, hogy reményt keltsen…A remény keletkezése az új lény első bizalomkeltő anyáskodó személyekkel való találkozására támaszkodik, akik lehajolnak érte, magukhoz ölelik, akik a gyermek meleg és megnyugtató kontaktus iránti szükségletére így válaszolnak, és olyan élelmet bocsátanak rendelkezésére, amely élvezettel fogyasztható és könnyen emészthető.” Figyelemre méltó a modernnek gondolt pszichológusok egy részének ellentmondásos felfogása, miszerint az anyamell funkciójának betöltését a természet szándékának elismerése alapján szükségesnek tartja, ugyanakkor a nemi szervek cél-irányos kialakulására visszavezethető funkcionalitást a homoszexualitás megítélése tekintetében ignorálja. Nem a homoszexuális párok bűntudatának az ébresztése, nem a megbélyegzés és nem a homoszexuális kapcsolatokkal járó jogi szabályozás megaka-dályozása a cél, hanem a realitás felismerése és a valóság kimondásának szükséges-sége. Ha ez nem történik meg, a hamis identitások szaporodásával – a saját nemiség-gel való nemazonosulás terjedésével – és ennek súlyos társadalmi kihatásaival kell számolni.

(Fogalmi zavarok és Freud lejáratása vagy Freud-dokumentáció?) A fogalmi zavarok és Freud lejáratása szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A fogalmi zavarok bemutatása azt a gyanút ébresztheti, hogy Freud pszichoanalízisének lényegét – a metapszichológia filozófiáját – sokan nem értették meg –, a fogalmi zavarok miatt nem érthették meg. Tanulmányom keretein belül csak a legfontosabb fogalmi zava-rokra tudok kitérni.
A hajtóerő-párral kapcsolatban hasznos lehet felhívni a figyelmet arra, hogy az eredeti német Triebpaar és Trieblehre mind szó- mind értelemszerűen csak hajtóerőpár, il-letve hajtóerő-tan lehet. Ennek ellenére szakmai szövegekben a helyes kifejezések helyett gyakran szerepel az ösztönpár elnevezés. Ennek a trendnek megfelelően a haj-tóerő-pár életellenes oldalát gyakran halálösztönnek nevezik, annak ellenére, hogy az eredeti szóhasználat – Todestrieb –, félreérthetetlenül halálhajtóerőt jelent. Freud pá-lyafutása kezdetén ugyan a Trieb (hajtóerő) és Instinkt (ösztön) kifejezéseket felváltva használta, de 1905-től kezdődően kizárólag a Trieb szóval jelölte azt, amiről valóban szó van. Az ösztön a szervezet által egy érési folyamatban kiváltott komplex viselke-dési minta, mint például a madarak költéssel kapcsolatos, egymást szervesen kiegészí-tő viselkedési mintáinak komplexuma. A hajtóerő elementáris erővel ható energiakö-teg, és nem viselkedés, a hajtóerőpár pedig ugyanilyen, egymással ellentétes energia-köteg, egymással szemben fellépő erőhatások komplexuma. A hajtóerők elementáris erejének kifejezésre juttatása érdekében – mint már mondottam – az imitt-amott fel-bukkanó késztetés sem alkalmas – túl gyenge. Értelemszerűen hasonló vonatkozik az ösztön-én kifejezésre, azzal a megszorítással, hogy az én és az ösztön összekapcsolása tragikusan szerencsétlen. Ugyanis az ösztön-én (Instinkt-ich) az Es-re vonatkozik, a szóban forgó, egymás ellen ható energiakötegre, amelyből az én kifejlődött. Freud világosan kifejezte: “az én az Es azon része, amely a külvilág közvetlen befolyására az érzékelés által ébresztett tudaton keresztül módosult.” Továbbá: “Az én nem más, mint az Es egy része, amelyet a külvilág veszélyekkel fenyegető közelsége célszerűen átalakított.” Az ösztön-én mint Es nem lehet sem ösztön sem én, azaz nem lehet ösz-tönös viselkedés de én sem, hanem – világos – csak a viselkedés hajtóereje. Az Es a nemtudatos szintjén található, az én pedig a tudatos szintjén, azon, ami az Es-ből fej-lődött ki. Az Es tehát a forrás, az én az eredmény. Nem szerencsés a forrást az ered-ménnyel egy fogalomban összefogni. Mint már az előzőekben rámutattam, az Es he-lyett az EZ vagy AZ lehetne a hajtóerő magyar értelmezése, de még inkább Kosztolá-nyi ősvalami elnevezése, ami érthetetlen okokból nem honosodott meg. Az Es – az ősvalami –, és az én a lelki élet struktúrájának két különböző szintjére vonatkozik.
Hasznos lehet arra is rámutatni, hogy bajok vannak Freud “das Unbewußte” kifejezése körül is, mert ezt “tudattalan”-ként értelmezik. Tudattalan pedig lehet valami/valaki is, aminek/akinek (még) nincs tudata, vagy tudáshiányban szenved. Itt azonban nem tu-dáshiányról és/vagy valamiről, vagy valakiről van szó, hanem tartalomról, ami lehet tudatos vagy nemtudatos. A tudatos a nehézség nélkül tudatosítható tartalmak szintjé-hez, a nemtudatos a nemtudatosítható vagy csak ellenállások leküzdése árán tudatosít-ható tartalmak szintjéhez tartozik. Das Unbewußte tudattalan értelmezése fenntartá-sokkal kizárólag a teremtés előtti feltételezhető nyugalmi állapot (E0) kifejezésére lehet alkalmas, mert az E0 formafelvételének a feltételezhető célja – minősége (α) – a tudat formában való elérése. Erre még visszatérünk.
A fogalmi zavarokat csak növelné, ha kizárólag az empíria alkalmazását követők tö-rekvései megvalósulnának, ha a pszichoanalízisből az energia kifejezéseket kiiktat-nánk. Ugyanez vonatkozik a “metaforikus” kifejezésekre, mint libidó, megszállás, én, felettes én stb. Az empirikus irányzat eluralkodása annak a rendszernek az összeomlá-sát eredményezné, amelyet a pszichoanalízis metapszichológia-jellege és filozófiája képvisel, arról nem is beszélve, hogy a pszichoanalízis vizuális követhetőségét veszít-né el, és ezzel különösen a nem pszichológus egyetemi hallgatók és a posztgraduális képzésben résztvevők oktatását valamint laikus érdeklődők fáradozásait állítaná feles-leges nehézségek elé.
A pszichoanalízis körüli fogalmi zavarok a “stereotipikus-klasszikus” Freud elleni indokok intenzitását a féktelen ízléstelenségig növelhetik. Nézzük meg ezt közelebb-ről.
Már a bevezető fejezetben említettem, hogy 2007. január 5-éről 6-ára virradó éjszaka éjfél után az egyik egyébként színvonalas magyar televízió Freudról egy olyan doku-mentumfilmet sugárzott ki, amelyben a sok badarság mellett hemzsegtek a Freud sze-mélyét méltánytalanul gúnyoló és lejárató nyilatkozatok. Ez a film nem felelt meg a dokumentumfilmekkel szemben támasztott követelményeknek és ez motivált tanul-mányom megírására.
A lejárató dokumentumfilmek célja nem a valóság lehető leghűbb visszaadása, hanem felváltva vagy együttesen a profilkeresés, a szenzációkeltés és a profit.
A kommentátor az adás végén váratlanul – Freudot kifigurázó fellépése ellenére – függőágyban heverészve, lezseren kijelentette, hogy Freud nélkül a lelki életről vajmi keveset tudnánk. A kommentátor késön érkező és sértő zagyvaságainak tükrében el-ismerő szavai nem hatástalaníthatják azokat a félremagyarázásokat, amelyekkel Freu-dot illették. Nézzünk meg egy néhány részletet.
Az Ödipusz-komplexussal kapcsolatban azt állította, hogy Freud szerint a fiúgyermek az apjával való rivalizálás során az apját – egyenesben – meg akarja ölni, ami termé-szetesen egy badarság. A Freud-féle ödipuszkomplexussal kapcsolatban a valóság a következő.
Freud gyermekkorábban az anyjával aludt. Az anyja testi közelsége a szociális érzelmi védettség sajátos élményét adta neki, amit az anyaméhből való kiszakadás után min-den gyermek – szimbiózisban az anyával – igényel. Nos, ezt a szimbiózist zavarta meg az apja akkor, amikor az anyját – valószínű szexuális indítékkal – esténként átvit-te egy másik szobába, és a gyermek magára maradt a sötétben. Ezekben a pillanatok-ban félelmet és gyűlöletet érzet a gyermek az apjával szemben, ami érthető. Viszont a gyermek neveltetése – a felettes énje – az ellenkezőt követelte tőle, azt, hogy tisztelje és szeresse a szüleit. Az apja iránti haragot a felettes én parancsára, hogy úgy mond, a gyermeknek “el kellett fojtania”. Az elfojtott tartalmak tulajdonsága, hogy visszaigye-keznek a tudatosba. Az én azonban megakadályozza ezt, úgy, hogy a tudatosítás ellen tartósan lép fel. A gyermek ilyen és hasonló esetekben súlyos ellentmondásos állapot-ba kerül, mert szereti is az apját meg nem is. Ez a Janus-arcúság, az akarom is meg nem is, a neurózis lényege. Freudnál a neurózis abban csúcsosodott ki, hogy apja halá-la után nem volt képes sírját meglátogatni. A temető kapujában elvesztette eszméletét.
Az Ödipusz-komplexussal kapcsolatban a valóság és a lényeg nem a fiúgyermek apjá-val szembeni olyan gyűlölete, hogy az apját meg akarja ölni, hanem a következő.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a fiúgyermek tendenciálisan az anyához húz, és ezzel az anyához fűző kapcsolat az apához viszonyítva erősödik. Ennek következménye, hogy a fiú az anyjának azzal kíván imponálni, hogy apját utánozza. Az identifikáció – az önazonosítás az apával – biztosítja, hogy a fiú az apa viselkedését és ezzel a kultú-rához kötött férfi és apa szerepét – a szexuális tárgy választása szempontjából is – megtanulja. Ha nem, könnyen homoszexuális egyén lehet belőle. Mutatis mutandis – feltételezhetően ugyanez vonatkozik a leánygyermekre is, annak ellenére, hogy Freud ezt az eredeti nézetét elvetette, mert más téziseivel került ellentétbe. Miután Freud feladta az Ödipusz-komplexus értelemszerű alkalmazhatóságát a leánygyermekre, C. G. Jung Elekra-komplexus elnevezéssel ismét bevezette. Freud Jung véleményét nem fogadta el, mondván, hogy a női szexualitás kialakulása más törvényszerűségeknek van alávetve, mint a férfié. Az ilyen jellegű viták egy olyan tudományágban, ahol zömében a feltételezéseké a szó, nem jelentősek. A lényeg fontos, hogy a biológiai alapok az énfejlődéshez adottak és az énfejlődéshez mindenesetre a példakép ereje is hozzájárul. A példakép-funkciót leghatásosabban a leánygyermek számára az anya és a fiúgyermek számára az apa valósíthatja meg, amit az ellenkező nemi pólus felé von-zódás felerősít, ami egyben a kultúra továbbadásának – az anya, a nő, illetve az apa és a férfi szerep kondicionálásának – eszközévé válik. Erre való tekintettel mondhatjuk, hogy inkább Jungnak van igaza.
A kimondottan Freud lejáratására beállított dokumentumfilmben a kommentátor azt állította, hogy Freud nadrágja állandóan nedves és visszataszító volt, mert vizeletét nem tudta visszatartani. Ha így is van, mi köze van egy öregkori megbetegedésnek (N 40. Prostatahyperplasie benigne) a tudományos munkásságához? És miért kell ezt kipellengérezni? Ezekben és az ezekhez hasonló lejáratásokban van Freud munkássá-gának a lényege? Ugyanezt kérdezhetjük Freud tévedésének kommentálásával kapcso-latban is: Freud kezdő orvosként azt hitte, hogy a neurózist gyermekkori szexuális zaklatások okozzák, mígnem kiderült, hogy ez téves. Ez eddig rendben van, de az már nem, ha ezt a tévedést Freud lejáratására használják fel, úgy mint ahogy a kommentá-tor tette. A teljes valóság ugyanis más színbe hozza a történteket: Freud kezdő orvos-ként betegeinek vallomásait készpénznek vette. Az empirikus felfogás szerint vajon mi után kellett volna mennie, ha nem tapasztalatai, betegeinek nyilatkozatai után? A nyilatkozat, a kérdőíves adatgyűjtés – az interjú – az empirikus társadalomkutatásban elfogadott kutatási módszer. Végeredményben a kommentátor azért gúnyolódott, mert Freud aszerint cselekedett, ahogyan ezt az empíriát igénylők követelik. Az más kér-dés, hogy az empíria is csalóka lehet, mint ahogy ez Freud esetében történt, amikor elhitte mindazt, amit betegei meséltek. Freudnak rá kellett jönnie, hogy betegeinek elbeszélései a pszichikus valóság szintjén vannak, és ettől az anyagi, az objektív való-ság jelentősen eltérhet. Keserűen kellett tapasztalnia, hogy betegei által mesélt szexuá-lis zaklatások zöme fantáziálások eredményei. Erre fel meg kellett állapítania, hogy “a neurózis kialakulásában a pszichikus valóságnak nagyobb a súlya, mint az anyagi va-lóságnak”. Ennyi.
Hát így fest a szándékolt lejáratás mögötti valóság. Ehhez még érdemes hozzáfűzni, hogy Freudot, mint minden kutatót, megilletik a tévedhetőség kedvezményei, hiszen azért kutató a kutató, mert a valóságot keresi, és nem kapásból tudja. Keresés közben előfordulhat az is, hogy amit talál, az nem az, mint amit keres. Érdemes továbbá meg-jegyezni, hogy számtalan olyan tudományos tévhitet kellett a történelem során feladni, amelyek tévedhetetlen igazságokként szerepeltek a köztudatban. Sokáig azt gondolták, hogy a világegyetem középpontja a Föld, meg azt, hogy a legkisebb anyagi részecske az atom. Aztán kiderült, hogy az atom is részecskékből áll, s aztán az is, hogy az atom részecskéi is részecskékből – energiagöngyölegekből, kvarkokból – tevődnek össze. Vagy itt van például a legújabb tudományos tévedés korrigálása: 2007. január elsejétől kezdve a Plútó nem szerepel többé a Nap bolygójaként, mert kiderült, hogy ez csupán a Nap körül keringő törmeléktömeg egyik nagyobb darabja. Ebből az alkalomból nem hallottam semmiféle gúnyolódást, pedig hát modern eszközökkel könnyebb az anyagi valóságot vizsgálni, mint az emberi lélek sejtésekre és feltételezésekre utalt rejtett berkeit.
A dokumentumfilmben Freudot neurózisának felhánytorgatásával is igyekeztek lejá-ratni. Példának azt a meggyőződését hozták fel, miszerint hatvankét évesen meg fog halni. Kétségtelen, hogy Freud neurotikus volt, mint ahogy ezt apjához való zavaros viszonyának következményei is mutatják. Köztudott az is, hogy Freud félt a vasúttól.
Ha tudományosan, interdiszciplinális szemlélettel, vizsgáljuk a lényeget, akkor más képet kapunk. A bajok akkor kezdődnek, ha tudósnak minősített személyek szűklátó-körűen, a tudományos redukcionalizmus zsákutcájából kiindulva vizsgálódnak és kép-telenek a komplexitást követelő jelenségek valósághű megragadására.
Sajnos, az interdiszciplináris szemlélethez elengedhetetlen szélesebb látókört a felső-oktatásban nem alakítják ki, ezért azok, akik erre törekednek, az egyetemi évek után évtizedekig tartó szorgalmas ismeretgyűjtésre vannak utalva. Ez pedig különösen a pénzszerzésre összpontosított beállítódás által előidézett időhiányban különösen ke-serves dolog.
Elöljáróban mondhatjuk, hogy Freud neurózisának kigúnyolása arra a tévhitre vezet-hető vissza, hogy a neurózisnak csak negatív oldala van. Nézzük meg ezt közelebbről.
Magyari Beck kreatológiájában kifejti, hogy a kreativitásnak három feltétele van: a konformitás (a normák követése), a deviancia (a normáktól való elhajlás kész-sége) és egy bizonyos fokú érzékenység. Ahol a három tényező fedi egymást, ott lehet kreativi-tással számolni. A konformitás a saját kultúra ismeretét és ennek tiszteletét jelenti, a deviancia a kulturális szokásoktól való eltérésre való hajlandóságot testesíti meg. A kreativitáshoz vezető út alapja a konformitás, a saját kultúra ismerete és tisztelete. Viszont a saját kultúra normáihoz való kritikátlan hűség – a viselkedési minták szol-gaszerű ismétlése – nem tartalmaz megújulási, illetve fejlődési tendenciát. A fejlődés-hez pedig innováció – megújulás – szükséges. Hogy az innováció fejlődést jelentett-e, vagy nem, az többnyire csak utólag derülhet ki, az innováció következményei alapján. Csak olyan innovációt tekinthetünk fejlődésnek, amely előrelépést jelentett a teremtés befejezésének irányába. Az innovációhoz pedig egy bizonyos fokú deviancia – a szo-kástól való eltérés – szükséges. Itt válik a neurózis jelentősége világossá: A saját kul-turális értékektől való eltérés mértékének érzékeléséhez bizonyos fokú érzékenységre van szükség, amelyet a neurózis is létrehozhat, mert a neurotikus ember ingerekre érzékenyebben reagál, mint mások. Ha az érzékenység túl erős, akkor minden eltérés lelkiismeret-furdalással – a felettes én kegyetlen kényszerének kiváltásával – jár együtt, és ezért az innovációs készséget könnyen ki is zárhatja. Megfelelő érzékenység hiányában pedig a normáktól való eltérés mértékének érzékelése marad el, mert az eltérés érzékeléséhez szükséges érzékenység elmarad. Ennek következtében megje-lennek a társadalmat sokkoló, illetve provokáló és a társadalmi bizonyosságot – a szo-ciális érzelmi védettséget – szétvető viselkedések, amelyek sorából a homoszexuális nyilvános megmozdulások provokációját sem lehet kizárni. De a legkedveltebbek és leggyakoribbak – mert a legkönnyebben elérhetők – a feltűnési viszketegség sokszínű-ségében rejlő lehetőségek. Ilyenek: a piercing, a feltűnő öltözködés és hajszín, a sok-koló frizura és a gorombán antiszociális viselkedés. Az utóbbiak az időseket, a nőket – általában a gyengébbeket – védő/tisztelő kulturális alapértékektől való súlyos eltérést testesítik meg, mert a normáktól eltérő viselkedés mögött nem áll a saját kultúra isme-rete és tisztelete, amelyhez igazodni lehetne, és ami a goromba – gyakran cool-nak nevezett – eltéréseket mérsékelni képes.
Magyari Beck a kreativitás feltételeként egy pszichopata érzékenységét említi. A pszi-chopata érzékenysége súlyos eltávolodást takar a realitástól – tehát patologikus. Két-ségtelen, hogy a pszichopaták különlegesen érzékeny és kreatív emberek lehetnek. Vélhetjük azonban, hogy a kreativitáshoz aligha szükséges patologikus érzékenység, mérsékelt neurotikus beütés is elegendő lehet. Ebből következik, hogy a bizonyos mértékű átlagon felüli érzékenység – neurózis – nem okvetlen csupán negatív követ-kezményekkel járhat. Biztos, hogy a neurózis minden fokozata valamilyen formában boldogtalanná teszi az embert, mert a neurózis távol sodorja a realitástól, amelyet nem akar tudomásul venni – viszont a pszichopata a realitást nem képes tudomásul venni, ezért különlegesen veszélyes lehet. Neurózist a “tudnám, de nem akarom” – a Janus-arcúság – nem tudatos szintű feszítőereje teszi önellenessé és önmarcangolóvá, hacsak a normákat a neurotikus magatartás követelményeihez nem igazítják, mint ahogy ez napjainkban szokásos. A pszichopata viszont akkor is nagyon elégedett magával, ha a normák viselkedését nem igazolják, mert a normák számára nem léteznek. Ennek szemléltetésére is elég példa áll rendelkezésünkre. A pszichopata elégedett azzal a realitástól totálisan elidegenedett világgal, amelyet önmagának felépít. Az, aki Napó-leonnak képzeli magát, boldog, mert hadúrként nem érheti bántalom, de ő agresszivi-tását korlátlanul kiélheti. A pszichopata tudósként tudását emberirtásra érzéketlenül bocsátja rendelkezésre, mint politikus könnyen a zseniális államférfi és hadúr szere-pében tetszeleghet.
Úgy néz ki, hogy a neurotikus alapú kreativitás ára – ha a normák az elhajlást nem szentesítik, ha a kultúra nem válik szabadossá – a boldogtalanság egy bizonyos fokú elkerülhetetlensége. Egy maga elé bámuló, érzéketlen és “nyugodt” ember lehet bol-dog, de aligha képes kimagasló teljesítményekre. A Microsoft alapítóját, Bill Gates-t, gyermekkorában izgága természete miatt szülei pszichiáterhez vitték. Végül is a pszi-chiáter azt javasolta a szülőknek, hogy fogadják el a gyereket olyannak, amilyen. Eb-be az irányba mutat a prominens német kutató, professzor Ernst Ulrich von Weizsä-cker felkiáltása a génmanipulációval kapcsolatban, amikor is kilátásba helyezték, hogy intelligens embereket fognak “tenyészteni”: “Tulajdonképpen kinek, kiknek a tulajdonában vannak a gének? Milyen kultúra lesz az, ha nem lesznek többé mániás-depressziós zsenik?” Paradox, de elkerülhetetlen: Ha génmanipulációval intelligens embereket akarnak “tenyészteni”, akkor ezeket mindenképpen átlagon felül érzékeny-nyé kell tenni – neurotizálni kell. Azt a tényt, hogy egy tudós vagy művész kiemelke-dő teljesítményekre képes, aligha lehet neurózisának érzékenységétől elválasztani, hacsak olyan produkciókban nem, amelyeket például Freud lejáratása céljából forgat-tak.

(Freud lejáratásának előzményei és a bumeráng) A francia forradalmat, mint a felvi-lágosodás diadalát tartják számon. Azt mondják, hogy a felvilágosodás történelmi korszakában az ész győzedelmeskedett a vallásos illúziók felett és az emberiség felnőt-té vált. Azt is tudjuk, hogy a francia forradalom a szabadság, az egyenlőség és a test-vériség megvalósítása érdekében az akkori autoritásoktól való megszabadulást – a hatalommal bírók lefejezését – erkölcsi szimbólummá magasztosította, aminek tradí-cióját a bolsevik forradalom mesterszintre fejlesztette. Ezzel kapcsolatban egy televí-zióadásban hallottam egy idézetet valamelyik arab újságból. Eszerint a szabadság Eu-rópától nyugatra költözött, ahol a szabadság nyomorúságot, munkanélküliséget szült és a milliárdosok és hajléktalanok közötti áthidalhatatlan ellentétek forrásává vált. Az egyenlőség Európától keletre költözött, ahol az egyenlőség nimbusza alatt egy talán párját is ritkító embertelen diktatúra jöhetett létre. A testvériséggel kapcsolatban ki-egészítésként jut eszembe, hogy ez – a testvériség – a nemzeti szocializmus berkeibe húzódott vissza, amelyről kiderült, hogy a testvériség nemcsak a nem testvér-idegen kíméletlen irtását tekintette a saját faj-testvériség eszközének, hanem saját testvére vérének barbár kiontását is alkalmas eszköznek tekintette e cél elérése érdekében. Ez a szabadság, egyenlőség és testvériség első bumeráng-effektusa.
Erich Fromm a Pszichoanalízis és a vallás című könyvében írja: “Helyesbítenem kell azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy Freud a vallás ellen, Jung pedig a vallás mellett foglalt állást, rámutatva arra, hogy milyen félrevezetők az ilyen túlzottan le-egyszerűsítő megállapítások ezen az igencsak összetett területen.” Ennek a tanul-mánynak, amelyet az olvasó kezében tart, éppen annak a bemutatása a célja, hogy Freudot nem lehet olyan értelemben vallásellenesnek és ateistának nevezni, mint aho-gyan ez a köztudatban megjelenik. Úgy gondolom, hogy ennek magasabb színtű bizo-nyítására sokkal mélyebb összefüggések elemzése szükséges, mint az, amit Fromm hangsúlyoz. Mélyebb összefüggésekbe az Es fogalmának és a mélylélektan metafizi-ka-jellegének megvilágítása enged betekintést. Fromm mondanivalója lényeges, de tartalmi okfejtéseket nem tartalmaz. “A Freud által a vallásban látott veszélyek azt sejtetik, – írja Fromm –, hogy úgy érzi, a vallás éppen saját ideáljait és értékeit fenye-geti; az értelmet, az emberi szenvedés enyhítését, és az erkölcsöt. De nem kell pusztán Freud valláskritikájának utalásaira hagyatkoznunk, ugyanis egyértelműen kifejtette, mely normákban és ideálokban hisz. Ezek: a felebaráti szeretet (Menschenliebe), igazság és szabadság. Freud szerint az ész és a szabadság összefüggenek.” És máris ott vagyunk a felvilágosodás és a francia forradalom jelszavának lényegénél. Fromm eszmefuttatását a következőképpen folytatja: “Az embernek meg kell tanulnia szem-benézni a valósággal. Ha tudja, hogy saját erején kívül nincs más támasza, meg fog tanulni bánni vele. Csupán a fenyegető-védelmező hatalomtól megszabadult ember képes szellemi erejének kiaknázására, a világ és abban saját szerepének objektív, illet-ve illúziók nélküli látására – ugyanakkor a fejlődés és a benne rejlő lehetőségek ki-használási képességének megőrzésére. Csak felnőttként, a hatalomtól függő és az azt félő gyermek szerepéből kilépve vehetjük a bátorságot, hogy magunkkal is gondol-junk – és az ugyanígy igaz fordítva is. Csak úgy szabadíthatjuk fel magunkat a hata-lom uralma alól, ha van bátorságunk a gondolkodásra.” Ilyenformán a felnőtté válás egyik lényeges előfeltétele a hatalom uralmából való kiszabadulás, ami a szabad gon-dolkodást teszi lehetővé. Itt egyesül Freud valláskritikájának esszenciája a francia forradalom eszméjével.
A hatalom uralmából való kiszabadulás egyik módszere az autoritás – minden fajta autoritás – lejáratása, aminek Freud is áldozatául esett. Ez a bumeráng-effektus máso-dik, származékos lényege.
A bumeráng-effektuson túlmenően a felvázolt értelemben használt gondolkodási ké-pességben a teljes igazságot mellőző gondolkodás hiányát vélem felfedezni. Ugyanis a társadalmi differenciálódás társadalmi mechanizmus, ami a természeti törvény erejé-vel hat. A társadalmi differenciálódás akkor is létre jön, ha konszenzussal ki akarják zárni. Gondoljunk az utópista mozgalmak és a szocializmust építő társadalmak csődjé-re. Ennek szociológiai és szociálpszichológiai háttere, hogy az ember csak szociáli-san strukturált társadalomban, az alá- és fölérendeltség hálójában képes konszenzussal szentesített helyét, szociális szerepét, státuszát, társadalmi bizonyosságát – egyszóval szociális érzelmi védettségét – megélni, ami énerejének, öntudatának pozitív fejlődése szempontjából – a teremtés ember által való befejezéséhez – elengedhetetlen. Ez az önvédelmi oka annak, hogy minden autoritás-kiiktatási kísérlet az autoritás más for-mában való megjelenését vonja maga után. Ezért hangsúlyozta annak idején Mao-Ce-Tung a kulturális forradalom permanens jellegének szükségességét, mondván, hogy az autoritást csak állandó jellegű megsemmisítő folyamatban lehet sakkban tartani. Ezen gondolkodási hiba ellenére az autoritások válogatás nélküli lejáratása a társadalmi valóság szerves részévé vált.
A múlt század harmincas éveinek vége felé bizonyos személyek a körmös-tenyeres-fenekes nevelési elvre beállított iskolában arra tanítottak bennünket, hogy kerüljük a református imaházat, mert ott az ördög lakik. Azt is mondták, hogy zsidók elöl mene-küljünk, mert ezek gyerekeket áldoznak és gyermekvért isznak. Az újságok tele voltak rabbikat ábrázoló gúnyolódó karikatúrákkal.
Mielőtt további aktuális példákat említenék, szögezzük le: nem a humor, de még csak nem is a szarkazmus problematikus, mert ezek tipikus emberi tulajdonságokból fa-kadnak, amelyek az agy értelmi érzékenységének magas fokát képviselik. A humor és a szarkazmus megkapó élében – a sikeres teremtés egyik minőségi megnyilatkozásá-ban – feltételezhetően a formába koncentrált ősenergia az emberi érzékszervek csápja-in keresztül leli örömét – úgy, mint maga az ember, akit ebből az egymásba fonódó és egymásra utalt dualizmusból – az eredet és vetületének dualizmusából – kihagyni nem lehet. A problémát a szarkazmus azon formái okozzák, amelyekben a pengeélre állí-tott, esetenként ki sem mondott megalázás célzata tiporja le a gúnynak kitett és véde-kezésre képtelen áldozatokat. Társadalmi szinten szándékos lejáratásról van itt szó, olyan lelki és szellemi sebeket okozó képzettársítási ajánlatokról, amelyeket a való-ságnak nem megfelelő vonatkozásban, nem megfelelő időben és helyen alkalmaznak. Az ízléstelen, tapintatlan gorombaságok okoznak problémát.
Az ellen nem lehet érdemlegeset felhozni, ha a szarkazmus célja egy egészséges, ere-jének és hatalmának teljében lévő és reagálni képes egyed karikatúrája. Ha azonban alattomos gúnyolódás céljából alkalmazzák, akkor ajánlatos fellépni ellene. Ez akkor aktuális, ha egy ember állapotából, szerencsétlenségéből, szenvedéséből, betegségéből vagy vallási hitéből űznek gúnyt, különösen akkor, ha a kipellengérezetnek nincs lehe-tősége arra, hogy az aljas támadásra megfelelő módon válaszoljon.
Napjainkban a kereskedelmi televíziók a lejáratás mesterei. Az egyik kereskedelmi televízió hetenként ismétlődő adása is a gúnyolódásból él és virul. A tömegkommuni-kációs média hatékonyságával szemben a kipellengérezettek tehetetlenek.
A közületi televíziók egyike másika szorgalmas tanulónak bizonyul: gúnyt űznek Krisztusból, keresztre feszítéséből, vallási szervezetek vezetőiből, és minden eszköz-zel megkísérlik a vallásokat lejáratni. Karácsony ünnepét karácsonypartinak nevezik, és dorbézolás napjaivá degradálják. Ezzel Jézus születésének és egyben a család ün-nepének lényegét az eddigi félreértelmezéseken túlmenően – az egyre inkább rohanás-sá, vásárlási lázzá alakult ünnepet – eredeti céljától egyre távolabb sodorják. 2006 karácsonya előtt az egyik televízióban bohózatban emlékeztek meg Jézus születéséről. Eme korcsmai szellemi színvonal gátlástalan kitörésének számos, hogy úgy mondjam, bevezető aktusa volt. Íme ezekből két eset, ami az osztrák közületi televízió számlájá-ra megy.
1995. január 2-án 22 óra 50 perces kezdettel sugározta ki az Osztrák Televízió 1-es csatornája a Das lange Elend című, komédiának nevezett, 1989-ben forgatott filmet, Jeff Goldblum, Emma Thompson, Rowan Atkinson közreműködésével és Mel Smith rendezésében. Óriási feszület előtt, keresztre feszített, tövissel megkoronázott és sebe-iből vérző Krisztus előtt ropták vad táncukat apácáknak beöltözött figurák, akiknek csak a fejük és a felsőtestük volt apácamódra öltöztetve, az alsótestüket szoros, a domborulatokat kifejezésre juttató fehérnemű fedte.
1993 húsvétja előtti nagyhéten az osztrák televízió Tohuwabohu címmel “szórakozta-tó” műsort adott. Ebből egy jelenet: Egy személygépkocsi száguld egy zöldövezet körül. Az első ülésen a vezető mellett a sztárszínész, Fritz Muliar egy demizsonnal az ölében, a hátsó ülésen egy töviskoronával megkoszorúzott, vérző, félmeztelen Krisz-tus. Egy együgyűnek beállított rendőr hiába próbálkozik a személygépkocsit megállí-tani, míg végül is néhány kör után maguktól megállnak a tivornyázók, azért, hogy a rendőrből gúnyt űzzenek – de nem csak a rendőrből. Fritz Muliar lehajtja az ablakot, a rendőr szeme megakad a demizsonon. Muliar azt állítja, hogy víz van benne, s hogy ezt bizonyítsa, odanyújtja a demizsont a rendőrnek, hogy húzzon belőle egyet, mire az ezt meg is teszi, aztán megbotránkozva felkiált: “Te jó ég, hiszen ez a legfinomabb rizling!” Erre Muliar szemrehányó gúnnyal hátranéz a töviskoronás, vérző, félmezte-len Krisztusra és megfedi: “Hát mondd, mit csináltál már megint!?”
A francia forradalom szabadelvűsége – az autoritások jogos megkérdőjelezésére építő eszme – amelyben Freud is az emberiség nagykorúvá válásának előfeltételét látta – ez az eszme alaposan visszavágott és napjainkban a végletekig tovább gyűrűzni látszik.
A gúnyolódás és lejáratás modern változata a hetvenes évek közepén jelentkezett, mi-után Friedman és Hayek uraknak a monetáris elveken nyugvó globalizmus ideológiá-jának kidolgozásáért – amelynek lényeges eleme a szabadosság – Nobel-díjat adtak. A nevelés területén kapóra jött Neill Alexander S.: “Theorie und Praxis der antiautoritären Erziehung. Das Beispiel Summerhill”. (A nem tekintélyelvű nevelés teóriája és gyakorlata. A summerhilli példa) című könyve, amelyben ez a kiváló pe-dagógus a lélektelen, kizárólagosan autoriter elvű nevelés súlyos visszaütéseit vizsgál-ta az általa Summerhillben alapított iskolában szerzett tapasztalatai alapján. Ezt aztán a korszak félreértelmezett liberalizmusának jegyében alaposan kiforgatták. Ennek egyik erőteljes jele volt annak idején a Bravo című ifjúsági lap megjelenése Nyugaton, amelyben serdülők nyilvánosan fordultak szüleik ellen és tanáraikat név szerint pengellérezték ki, anélkül, hogy a szerencsétlen, kigúnyolt célpontoknak helyreigazí-tási lehetőség állt volna rendelkezésükre. Éreztük akkor, hogy itt, most szabadult el a pokol. Később jöttünk rá, hogy ez a pokol nem egyéb, mint a háttérben működő szer-vezetek törekvéseinek eredménye, amelyek végső célja a sokszínű autoritások – szü-lői, tanítói, tudományos, vallási, állami autoritások – lejáratása egy egységes monetá-ris autoritás javára – egy egységes és kíméletlenül materialista fogyasztói társadalom kialakítása céljából. Később az is kiderült, hogy ez a rendszer – ez a pokol –, a piaci mechanizmusok, az egoizmus szabadjára engedésével jár együtt, ami az emberiség többségének megnyomorítását hozta/hozza magával.
A kommunista rendszer is többek között a lejáratás alkalmazásával igyekezett azoktól megszabadulni, akikről tudták vagy vélték, hogy politikai céljaik – a materializmus alapján álló fogyasztói társadalom megvalósításának – útjában állnak vagy állhatnak. A mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását többek között úgy érték el, hogy a tehe-tősebb parasztokat kulákoknak nevezték és ezeket ugyanolyan gúnyos karikatúrákkal ábrázolta a sajtó, mint a fasiszta tombolás idején a zsidókat, különösen a rabbikat. A Mindszenty bíboros ellen fojtatott perben a lejáratást többek között azzal igyekeztek elérni, hogy Mindszentyt magyarosítás előtti nevén szólították, és ezzel a névvel kür-tölte szét a sajtó állítólagos hazaárulását.
Goromba ízléstelenséget véltem felfedezni azokban a megnyilatkozásokban is, ame-lyekkel Orbán Viktor gyermeket váró feleségének állapotát és egyáltalán az Orbán-családot illették, és azokban a gúnyos karikatúrákban is, amelyek Sharon volt izraeli miniszterelnök agyvérzésével kapcsolatban jelentek meg a világsajtó egyes lapjaiban. Voltak azonban olyan orgánumok is, amelyek a Sharonnal kapcsolatos magatartásmó-dot kifogásolták. A válasz erre a kifogásra a világpolgár mára már szokássá vált fal-rengető bölcsességének megfelelően úgy hangzott, hogy a gúnyolódást egy demokrá-ciának ki kell bírnia.

(Konrad Lorenz és Sigmund Freud) Azzal a véleménnyel kapcsolatban, hogy a gúnyo-lódást egy demokráciában ki kell bírni, Konrad Lorenz jut eszembe, aki ezt írja: “Ha hinnem kellene, hogy egy mindenható isten a mai embert – abban a formában, ahogy fajunk átlaga megjeleníti – szándékosan teremtette olyanra, amilyen, istenhitem bi-zony megrendülne.” Magyarul, ha az Isten ilyen – olyasfélén gonosz, mint az ember – akkor nem kér belőle! Én a gúnyolódó demokráciával vagyok így, hogy nem kérek belőle, az istenséggel, a teremtőerővel kapcsolatban azonban valószínű, hogy Lorenz nem a megfelelő látásmódot és mércét választotta. Valószínű közelebb áll a valóság-hoz, ha abból indulunk ki, hogy a semleges ősenergia az, ami VAN. De az ősenergia nemcsak semleges, mert benne van a feszültség, az ellentmondás kialakulásának a lehetősége is. Benne kell, hogy legyen, mert ha nem lenne benne, akkor nem valósul-hatott volna meg, nem válhatott volna ki belőle a proton-elektron ellentmondá-sán/feszültségén nyugvó anyagiság. Továbbá ezen a szinten – az anyagiság szintjén – nem realizálódhatott volna már az abszolútumban látens jó és rossz fogalma, aminek ott, az abszolútumban, az ősenergiában, a lehetőségek között semleges formában jelen kellett lennie, anélkül hogy ott feszültséget okozott volna. Az ősenergia karaktere te-hát irracionális, mert magában hordozza az ellentmondások lehetőségét, anélkül, hogy azok az ősenergia szintjén ellentmondások lennének. Ez egy realitásokban gondolko-dó agy számára felfoghatatlan, úgy, mint az összeférhetetlenség, hogy a világ végte-len, viszont valahol kell végének lenni. Ha van vége, akkor a határ azt jelenti, hogy azon kívül is van valami, máskülönben a határnak nincs értelme. Kell lenni valami-nek, amitől az elválasztandót a határ elválasztja. Relativitásokban gondolkodó aggyal ezt a sakk-mattot nem lehet feloldani. Az ember értelme behatárolt, úgy, mint a sza-bad akarata. Ezek a képességek a relativitás kötöttségének megfelelően korlátozottak. Hasonlóan felfoghatatlan a lelki élet alapját képező hajtóerő – az Es – Freud által megfogalmazott irracionalitása, amely nyilván eredetét – az E0-t – mintázza. Az em-ber lelkiéletében tovább gyűrűző irracionalitás alapján kifejlődhető pszichikus és pszi-choszomatikus zavarok kezelését Freud a pszichoanalízis feladatául tűzte ki.
A teremtés valószínűsíthető lényege, hogy a nyugalmi ősenergia egységének egy ré-szével önmaga formában való keresése érdekében kimozdult nyugalmi állapotából. A teremtés eme első mozzanatát az ember értelmének bevetésével – többek között rádió-telefonnal a kezében – hasznosítja, anélkül, hogy tudatosodna: a rádiótelefonálás lehe-tőségének lényege a még formákban kötetlen energia és a már kötött energia egysé-gén, lényegi azonosságán keresztül zajló energiatorlódás, amit az emberi agy szülte művi impulzus vált ki. Ezt nevezzük rádióhullámnak – sugárzásnak –, ami nem egyéb, mint az energia fantasztikusan gyors terjedésű dominó-effektusa. Úgy is mondhat-nánk, hogy a rádiótelefonálás sugárzáson alapuló lényege az ősenergia ember által kiváltott “rezgése”, amely hullámszerűségével még a szilárd tárgyak kötött energia-halmazát is mozgásba hozza, azaz ezeken is “áthatol”. S mi több, a sugárzás közvetí-téséhez nem szükséges közvetítő közeg, mint mondjuk a hang terjedéséhez, mert a közvetítő és a közvetített egy és ugyanaz: az energia közvetíti önmagát, ezért is mondhatjuk, hogy az energia abszolút. Ez az oka annak, hogy a rádióhullámok terje-dése az űrben is lehetséges, hiszen ez teszi lehetővé az űrhajók és földi állomásaik közötti kommunikációt, annak ellenére, hogy az űrben nincs más közvetítő közeg, mint a semminek gondolt nyugalmi energia, ami impulzusok – ugyancsak energia-ráhatásra – önmagában torlódása útján terjeszkedik. Az energiatorlódás a teremtés folyamán feltehetően úgy jelentkezett, hogy a semleges ősenergia (E0) önmagát pör-gésbe hozta. A pörgésbe hozás az energia különleges önszervezési képességében – minőségében (α) – rejlik, amely minőség végül is az emberben csúcsosodott ki. A pörgés gyorsasága adja az anyag szilárdságának az alapját, oly módon, mint ahogy egy sebesen forgó ventilátor szárnyai egy megszakítás nélküli kör benyomását keltik. Ha óvatosan megérintjük a sebesen forgó ventilátor szárnyait, akkor a szárnyak közöt-ti üresség tapintással is “eltűnik”, és azt a benyomást szerezzük, hogy egy megszakítás nélküli körrel állunk szemben. A teremtés első lépése is hasonló elven alapszik: a se-besen pörgő energia ereje adja az anyagiság formaságát és szilárdságának az alapját. Ezt az alapot – a tovább már nem osztható legkisebb anyagiságot, helyesebben az energia és az anyagiság köztes állapotát kvarknak nevezzük, amelyből az elemek alap-jai, a proton, a neutron és az elektron épülnek fel. Az elemekben az ősenergia tovább működő önszervezési képességének (α) kísérletei – a transzcendens hajtóerő ösztönzé-sével – az evolúcióban sikerhez, önmaga felfedezéséhez, az énhez, az emberhez (Ω) vezettek. Itt álljunk meg egy pillanatra.
Vannak kutatók, akik az emberhez vezető evolúciót kizárólag a véletlennek tekintik, és vannak olyanok, akik a teremtésben és az evolúcióban célt, az ősenergia formában való önmegvalósításának célzatát látják. Úgy látom, hogy a kettő ötvözete felel meg a valóságnak: az evolúciónak van egy racionális és egy irracionális oldala. Az evolúció racionális oldala, hogy évmilliárdok folyamán a nem szerves anyagi fejlődés és az arra épülő szerves anyagi evolúció – emberi szemmel – fantasztikus állhatatossággal a cél – az öntudat – kialakulására vezetett. Az evolúció irracionális oldalának oka az, hogy az ősenergia hajtóerejének a transzcens hajtóerő a lényege, amely “csak hajt” – Jung szerint – valami felé, az öntudat felé, de az utat oda nem ismeri, ezért kísérlete-zésre, a véletlenen és a környezet ingereinek hatása alapján létrejött mutációkra – a génstruktúrákban létrejött változások eredményeire – van utalva, amelyek vagy sike-resek, közelebb viszik az evolúciót a célhoz, vagy nem. A mutációk eredménye tehát az ember kialakulása szempontjából lehet pozitív vagy negatív. Az utóélmények va-lamiféle kiértékelése alapján – az ősállapotú nyugalmi állapotban látensen létező lehe-tőségek egyike, a sikerélményen alapuló tanulási mechanizmus alkalmazásával – kere-si és találja meg az eredet az utat céljához, önmaga felfedezéséhez a formában. Ezzel az evolúció irracionális – a véletlenen alapuló – oldala is nyilvánvaló lehet azok szá-mára, akiknek ez a gondolkodásmód nem jelent problémát. Mindenesetre Konrad Lorenz “skizofrén” gondolkodása nekem jelent problémát. Egyik szavával a célzatos evolúciót elveti, a másikkal alátámasztja, sőt egy más témával kapcsolatban istenhitét is beveti a játszmába. “Az a kísérlet, – írja Lorenz – hogy az evolúciós folyamatba értelmet és irányt magyarázzunk bele...elhibázott.” Néhány oldallal odébb pedig így ír: “az evolúció, jóllehet alapjában nem irányul célra, megismerési folyamat. (Rend-ben, ez az irracionális oldal.) Annak belátása, hogy az eleve elrendeltségnek semmi-lyen elemét nem tartalmazza, nem akadályozhatja meg, hogy felismerjünk egy tényt: egy-egy korszak mindenkori legmagasabb rendű élőlényei kivétel nélkül ’magasabbrendű’ állatok, mint az előző koréi.” Az, hogy “egy-egy korszak minden-kori legmagasabbrendű élőlényei kivétel nélkül ’magasabbrendű’ állatok, mint az elő-ző koréi” egyértelműen a célirányt juttatják kifejezésre. Lorenzcel ellentétben Kiszely gondolatvilága eleve tiszta és egyértelmű: “Az élő természet...nagy változatossá-gát...nem szabad úgy vennünk, mint pusztán a vak véletlen szeszélyes játéka által pro-dukált formagazdagságot.” Továbbá: Élő, anyagcserére képes “anyagrendszer, va-gyis élő anyag véletlenül nem kombinálódhat...” Ezután folytathatjuk ott, ahol meg-szakítottuk.
A kvark-képződés – a teremtés első lépésének alapelve – az elemek szintjén is meg-mutatkozik. Az elemek szilárdságát is a proton és a neutron pozitív töltésű atommagot képező tömege körül sebesen keringő negatív töltésű elektronok adják. Az antimatéria – a fekete lyukak – esetében fordított a viszony, az atommag negatív és a körülötte keringő részecske pozitív töltésű, de az elv ugyanaz. Az atommag és a keringő/pörgő részecskék közötti – a részecskék tömegéhez viszonyítva hatalmas – űr, a “semmi”, nem egyéb, mint energiával teli erőtér, amelyről mobiltelefonálás közben rádióhul-lámok hiányában találóan úgy nyilatkozunk, hogy nincs erőtér. Ugyanez az elv érvé-nyesül a világűrben, ahol a központi szerepet játszó tömegek vonzóereje körül keringő bolygók a kozmosz anyagiságának fenntartói. Itt is érvényes, hogy a központi szerepet játszó tömegek és a körülöttük keringő bolygók az anyagiság alapjai. A központi tö-megek és a körülöttük keringő bolygók közötti – emberi szemmel – hatalmas űr erőte-re, a semminek képzelt valami az anyagiság hordozója. Ez az a valami, amit Freud a lelkiéletre vonatkoztatva Es-nek (Ez-nek, Az-nak) nevezett, és amit Kosztolányi ősvalaminek fordított. Nyilván a teremtés egyik alapelvévvel – a szavak nélküli fo-galmak egyikével, a megvalósult lehetőségek egyikével – találjuk magunkat itt szem-ben, azzal, amit a vallások igemegtestesülésnek neveznek. Az igemegtestesülés ten-denciája a teremtés kezdetén, ember nélkül, még szavak nélküli fogalmakban gyökere-dzik. A fogalmak a teremtőerőben rejlő lehetőségek egy részének valóra váltásán – a formafelvételen – keresztül jutnak kifejezésre. Az igemegtestesülés azonban ennél is többet jelent: az ige cselekvésre utal. A cselekvés az ősenergia – a kozmológiai állan-dó – nyugalmi állapotának megszakítását és aktivitásba, a relativitás szintjén önmaga megformálásába való átmenetet is jelenti. Úgy fest, hogy az ősenergia formafelvétel-ében – a kvark-képződésben – a teremtés első aktusában – az akarat ősi formája (α) jelentkezett, ami aztán az emberi akarásban és kreativitásban (Ω) gyűrűzik tovább. Úgy gyűrűzik tovább, mint ahogy a teremtésbe bevetett tapasztalatok szerzésére és rögzítésére felhasznált sikerélményen alapuló kondicionálás alapelve begyűrűzik az emberi tapasztalatgyűjtés és tapasztalatrögzítés folyamatába. Az elv itt is ugyanaz. A szakállas haragos vagy szerető, vagy bármilyen más istenkép, nem illik ide, nem fér bele egy tudományosnak vélt és Freud által előnyben részesített látásmód realitásába.
Vélhető, hogy az őserő önszervezési képességén keresztül a formában – az anyagban – akkor találta meg önmagát, amikor kimondta, hogy én vagyok. Ez a folyamat csak az ellentétek megjelenésével egyetemben történhetett, mert ez – az ellentmondás, a feszültség – az anyagi lét alapja, ami már az elemekben, a pozitív és negatív töltésű részecskében jelentkezik. Ez azt is jelenti, hogy az ellentétek az anyagi lét minden megjelenésében benne foglaltatnak, és ezen az alapon nyilván a jó a rosszal egyetem-ben sem kerülhető el. Ez az, ami Lorenz figyelmét elkerülte, Freud figyelmét azonban nem. Az ellentmondások anyagi életet adó és fenntartó erejét Freud már a sejtekben működő libidó pozitívnak, és a halál negatívnak értelmezett hajtóerői egyensúlyában vélte felfedezni, de azt is látta, hogy a negatív és pozitív értelmezés ezen a szinten nem tekinthető erkölcsi értékítéletnek, mert egyik a másik nélkül nem létezhet. Freud szavaival: “Minden sejtben működik az életre törő hajtóerő az Erósz formájában. Ez az, ami a sejteket arra készteti, hogy egymást céljuk tárgyának vegyék, ami a sejtek-ben rejlő destruktív halálhajtóerőt részben közömbösíti, és így az életet fönntartja....”
A feszültséget biztosító ellentmondások – a “jó” és a “rossz” – a relativitás szintjén való elkerülhetetlenségéből még nem következik, hogy a teremtés célja mind a rossz, mind a jó egyenrangú megtestesülése. A rendelkezésünkre álló ismeretek alapján sok-kal inkább arra a következtetésre juthatunk, hogy az ellentmondás, bár az anyagi lét elkerülhetetlen előfeltétele – ami a gondolkodásban és a lelkiéletben is tovább gyűrű-zik – de az istenség a kultúrspecifikus rosszon túli humánum diktálta abszolút-erkölcsi rossz kiküszöbölése érdekében gondosan járt el. Olyan képességek kifejlesztéséről is gondoskodott, amelyek lehetővé tennék az állatvilágból magunkkal hozott animális hajtóerőkben rejlő és kizárólag örömszerzésre törekvő hajlam mederbe terelését. Az ősenergiában a lehetőségek szintjén látens és semleges jó és rossz fogalmából való kilépés – formafelvétel, megtestesülés – már azt jelenti, hogy az animális hajtóerők már valóban rosszat szülő tényezők lehetnek, amelyek mederbe terelést igényelnek, és amit – a mederbe terelést – a kapitalizmus globális-monetáris változata az élet minden területére kiterjedő szabadosságával szembetűnően akadályozni látszik.
Az elmondottak alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az anyagi lét célja a kultúrától független humánus erkölcsi jóság megvalósítása. Hogy az anyagi lét a jó érdekében jött létre, hogy az anyagi lét a jó érdekében VAN, mutatja az ember pozitívönkép-szükséglete és az, hogy az ember ennek a szükségletnek a kielégítésére a természettől megkapta azokat a képességeket, amelyekkel a jó szükségletét ki is tudná elégíteni. Ki tudná elégíteni, ha nagyon akarná – ha a teremtés első lépésében – a kvark-képződésben és ennek tovább gyűrűződésében – megnyilvánuló akaratot tipiku-san humánus alapon mintázná, ha ezzel – az akaratképzés lehetőségével – a többi ké-pességeivel egyetemben – emelkedett szinten élni igyekezne. Ezek a képességek – a természeti törvények által behatárolt akaraton túlmenően – az értelem, a konszenzus ereje és a kondicionálás – a szokásképzés – hatalma. Ezek azok a tényezők, amelyek a teremtés ember által való befejezéséhez rendelkezésre állnának.
Összefoglalva mondhatjuk: nagy valószínűséggel érvényes, hogy a felsorolt képessé-gek annak a származékai, ami VAN, és ami VAN, az az ősenergia (E0) – a szubsztan-cia – és ennek a formában önmaga felfedezésre törekvő önszervezési képessége, a minőség, az esszencia (α), amely önmaga felfedezését emberi formában (Ω), az énben találja meg. A dolog úgy fest, hogy az alapozó teremtés – a kvark-képződés – utáni történések, az evolúcióval az élen, a sikerélményen alapuló kondicionálás elvének érvényesülésével vezetett az emberhez és ennek a teremtés befejezésére alkalmas ké-pességinek kifejlődéséhez nyilván abból a célból, hogy a teremtést relatív szabad aka-ratából befejezze. Ebből a szempontból az istenhit mellékes, fontos a teremtés befeje-zése felé való emberi törekvés, az (E0~α → Ω~α) formula tartalommal való kitöltése, amelynek eredményességét az énerő – az ősenergia formában való önmagára találásá-nak – mértéke mutatja. Ha ez nem így lenne, akkor az istenhit nélküli vallások (a buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus) nem lennének képesek az embert esz-merendszerükkel a teremtőerő közelébe terelni. Márpedig közismert, hogy az istenhit nélküli vallások képesek különlegesen erős énnel rendelkező egyedek kondicionálásá-ra.
Ha a teremtőerő a jelzett emberi képességek kifejlesztése után az emberi akarat igno-rálása mellett avatkozna be a teremtésbe ennek befejezése érdekében, akkor ez a be-avatkozás az evolúció során szerzett embert teremtő és genetikailag rögzített tapaszta-latok elvesztésére vezetne. Azoknak a tapasztalatoknak az elvesztésére vezetne, ame-lyekből világossá vált, hogy embert – aki a teremtőakaratot mintázni képes – nem le-het bizonyos mértékű szabad akarat nélkül teremteni. Ha ennek ellenkezője – a szabad akarat kiiktatása – következne be, akkor az embertől emberségének egyik lényeges elemét kellene visszavenni, és vissza kellene vetni őt az evolúció ösztönszintű deter-minációkkal teli szintjére, arra a szintre, ami a vadont uralja. Tragikus, hogy azt, amit a teremtőerő – az istenség – céljának feladása nélkül nem tehet meg, azt az ember be-határolt, de elégségesen hatékony szabad akaratával el tudja érni. Eléri úgy, hogy az állatvilágból magával hozott animális hajtóerejét a rendelkezésére álló társadalmat és individuumot formáló tényezők segítségével nem tereli mederbe, hanem fokozza an-nak – az animális hajtóerőnek – romboló hatékonyságát. Úgy tűnik, hogy az ember az animális hajtóerők felszabadítását az örömszerzésre való korlátlan törekvéseivel – napjainkban a piacgazdaság korlátlanságával, a konkurenciaharccal, a piaci mecha-nizmusok kíméletlen önzőségével – a gyengébbek eltiprásán keresztül éri el.
Mint már leszögeztem, az előző sorokban kifejtett gondolkodásmód az, ami Lorenznél hiányzik, de Freudnál nem. Freud pontosan látta a teremtés fentebb megfogalmazott folyamatát, sőt az én kialakulását ezzel – az abszolútummal, az irracionális ősenergiá-val – hozta összefüggésbe, annak ellenére, hogy saját állítása szerint ateista volt. Fre-ud fogalmi zavarok áldozatául esett, amelyet korszakának bigott vallási erkölcsi praxi-sa táplált: A fenti értelemben leírt, és ma már a relativitáselmélet valamint a kvantum-fizika felismerései alapján is megfogalmazható istenségben hitt – sőt, mint látni fogjuk – célja a pszichoanalízis alapelveinek megfogalmazásával az volt, hogy a fenti érte-lemben vett istenséget tudományos alapokra helyezze. A hitet tudományos szinten akarta látni, az istenséget “tudni akarta”, de mivel az abszolútum egy relativitásokban gondolkodó agy számára elérhetetlen, kénytelen volt szimbólumokkal, hasonlatokkal, vizuálisan elképzelhető modellekben az abszolútum lényegét érzékeltetni – hasonlóan, de nem olyan naivan, mint a szakrális iratok – amit aztán alaposan ellene is fordítot-tak, mondván, hogy nyelvezete még sem tudományos.
Freud főbűne azonban volt és maradt a szexualitáshoz való viszonya és ateista, vallás-ellenes beállítódása. (Folytatás a következő számban)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969