2013. I-VI
 

A globalista utópia (2. rész)
Ankerl Géza

(2. rész: A nemzetköziesítés és az angolosítás tendje és az alternatívák)

Tanulmányunk első részében felrajzoltuk azt a jövőképet, melyet a neoliberális globalizmus ideológiája a közvéleményre erőltet, és amely szerint a “történelem végén” az állampolgárok köztársasági uralmát a részvényes világpolgárok magánkormányzatának uralma váltaná fel. A prompt (elektronikus) globális tőzsdei tranzakciók nyomán a jelenleg uralkodó belföldi, helyi árucserét elsöpörné a (nemzetközi) világkereskedelem. A munkaerő szabad vándorlása olyan keveredést eredményezne, hogy az emberi fajták, kultúrkörök kontinentális szálláshelyei úgy elmosódnának, hogy az afrikai, kínai vagy kaukázusi származású emberek nem lennének többé egymástól megkülönböztethetők. Származásának jegyeit az ember nem viselné többé magán, se külsején, se szívében, – annál is kevésbé, mert természetesen, akkor már mindenki az angol beszédközösséghez tartozna, vagy legalábbis az angol nyelv használatát részesítené előnyben, vagy legalábbis annak eltorzított kréol változatát beszélné. Ez lenne a globalizmus uniformizált világa.
Most röviden áttekintjük, hogy a valós trendek alapján hol áll e globalista mennyország eljövetele, felismerhetők-e szükségszerű történelmi kényszerek, illetve más utak is járhatók-e a jövedelmezőségben kifejezett mindenható gazdasági hatékonyság elvesztése nélkül. A tőkés gazdasági fúziót a politikai integrációval szemben minden kétséget kizáróan előnyben részesítő neoliberalizmus ideológiája alapján egyre intenzívebbé váló globalizációt két szempontból mérlegelhetjük:
1. Vajon a tényleges trend fényénél a globalizmus választotta út találkozik-e az emberiség egyetemes boldogulásának kívánalmával, vagy kifejezetten csak bizonyos érdekcsoportokéval, ama részvényesekével, akik a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) és más szervezetek (OECD) közvetítésével azt szorgalmazzák, hogy – a nemzetközi kereskedelem gyorsított növelésével – a világ gazdasági kapcsolati hálója fölébe kerekedjen a demokratikus politikai kapcsolatrendszernek?
2. Vajon létezik-e egy olyan történelmi szükségszerűséggel érvényesülő törvény, ami alapján a jelen világunk spontán módon, törvényszerű egyöntetűséggel, kikerülhetetlenül és megállíthatatlanul gördül a mindenható neoliberális globalizmus tervezte végállapot felé?
Ez utóbbi valószerűségét a globalizáció mutatóinak alakulásából lehet megítélni. Mivel a maximális nyereséget kereső tőke globális – sokszor spekulatív – mozgását, áramlását gazdaságilag a termelési faktorok akadálytalan mozgása következtében kialakuló szélesebb munkamegosztás hasznossága igazolja, az államhatárokat nem ismerő, határtalan globalizáció két ismertető jelét a nemzetközi kereskedelmet és a migrációt tesszük, mint a nemzetköziesedés jelét, vizsgálat tárgyává. Ezt egészítjük ki annak áttekintésével, hogy a világ kommunikációs dzsungelében a neoliberális Nyugat által ránk oktrojált univerzális nyelv, az angol használata hogyan terjed.
E leírás után vethetjük fel azt a kérdést, hogy vajon elképzelhető-e az egész emberiség és az összes kultúrkör közös akaratát jobban követő fejlődési alternatíva.

(A neoliberális globalizmus gazdasági haszna az emberiség számára) Először az első kérdésre keresünk tömör és dokumentált választ: vajon a világnak az utolsó negyedszázadban zajló neoliberális, elsődlegesen (világ)piaci integrálása – a világ mint piac elképzelés – az emberiség közjavát szolgálta-e, úgy, hogy végül is eleddig, ha nem is egyformán, de mindenkinek hasznára vált?
A globalizmus narratívája, s a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) credója, hogy a nemzetközi piac bővülése (a) a világgazdaság termelékenységét optimálisan javítja, s (b) ha a világtermelés nő, akkor mindenkinek az életszínvonala valamelyest emelkedik, és mint a dagálynál, akármilyen is az a hajó, csónak vagy tengerjáró, kicsi és nagy, egyaránt emelkedik.
Mikor a világgazdaság termelékenysége általános növekedésének bizonyítására, mérésére kerül sor, rá kell jönnünk, hogy a termelés összetétele – beleértve a termelő eszközökét és a luxuscikkek szélesedő piacát – évtizedek alatt annyira megváltozott, hogy a globális gazdaságtörténeti összehasonlítás sántít. Sem nem igazolja, sem nem cáfolja a fejlődést. Amit az adatokkal igazolni lehet, az elsősorban nem a gazdasági, hanem a technikai lehetőségek bővülése (például a gyorsabb közlekedés és hírközlés).
Ami mármost az életszínvonal általános javulását illeti, minden adathalmazból kitűnik, hogy a tőke jelenlegi globális mobilitásának kibontakozása – és az állami elosztási mechanizmusok ezzel párhuzamos lebontása – nyomán a népek és osztályok közötti jövedelemkülönbségek nem csökkentek, hanem növekedtek. Minden szakértő egyetért abban, hogy a közjólét feltételeit garantáló állam leépítése – és a világkommunizmus tőkéseket megfélemlítő kísértetének eltűnése – következtében a vagyon- és jövedelemkülönbségek növekedtek. Firebough Glenn szerint az országokon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek elsősorban az utóbbi 20 évben, míg a világ országai köztiek az utóbbi 200 évben nőttek.
A globalizáció társadalompolitikai hatásairól az egyik legátfogóbb empirikus felmérést Dreher Alex végezte a zürichi ETH konjunktúra-kutató intézetében és a mannheimi egyetemen. 123 ország – köztük Magyarország – 1970 és 2000 közötti nemzetközi integrációjának hatását értékelte, panelmódszerrel, abból a szempontból, hogy a világ gazdasági, társadalmi-kulturális és politikai integrációját mérő összetett index nagysága hogyan befolyásolja a gazdasági növekedést és a szegénység csökkenését. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy ha a globalizáció esetleg valamelyest pozitívan is járul hozzá a termelés növekedéséhez, e hatás elsősorban a gazdag OECD-országokban érezhető, s a világban uralkodó szegénység mérséklődésére semmilyen mérhető, széles skálájú pozitív hatást nem gyakorol .
Az emberiség szempontjából a gazdaság fejlődése csak annyiban releváns jelenség, amennyiben az a végső soron számító, vitális – átlagos várható élettartamot, a gyerekhalandóságot – és más társadalompolitikai mutatókat javítja. Köztudott viszont, hogy a vagyon- és jövedelemkülönbségek csökkenése és a középosztály kiszélesedése javítja legerősebben e társadalmi jóléti mutatókat. 1960 óta a világ kapitalista részén a vitális mutató200k átlaga nem mutatott számottevő javulást. Ha a szovjet birodalom 1990 óta történt rekapitalizációjának eredményeit vizsgáljuk, eleddig kétségtelenül visszafejlődésről beszélhetünk. Oroszországban a férfiak várható élettartama 5 évvel csökkent, s egyöntetű vélemény szerint Magyarországon is csak csökkenésről számolhatunk be . Nem ismeretes olyan széles ‘köröket érintő kulturpolitikai statisztika, amely e vitális stagnálást és visszafejlődést kompenzálná. (Esetleg a nyugati művek fordítási statisztikája.)
E kétséges sikerek a neoliberalista globalizmus által elöírt “fejlesztés” alapvető elhibázottságára utalnak. Maga a világ termelésének emelkedése, – amennyiben időszériában összemérhető – a 70-es évek óta állandóan lassul. Míg a 60-as évek végén 3,5 %-os volt, a 70-esekben lement 2,4 %-ra, a 80-asakban 1,4 %-re, majd 90 óta csak alig 1 %-os, ami a hibahatárt figyelembe véve, a nullához közelít. Ehhez járul az, hogy a kelet- és dél-ázsiai gazdasági növekedés – beleértve Kínát és Indiát – volt a legjelentősebb. Ezek az országok, ha hasznot is húztak az exportból, a behozatalt erősen korlátozzák és nemzetgazdaságukban az állami beavatkozás messze meghaladja azt a mértéket, amely a szabadelvű gondolkodás szerint megengedhető.
Ha a világban uralkodó abszolút nyomor 1980 óta valamelyest csökkent , akkor az az emberiség egyharmadát kitevő két országnak, nevezetesen Kínának és Indiának tudható be. Jegyezzük meg jól, hogy éppen két nagy politikai egységet képező civilizációs államról van szó, amelyek nagy gazdasági teret egyesítenek egységes törvényhozás alá, s ugyanakkor nem hátrálnak meg, ha érdekeik úgy kívánják, a gazdaságba való erőteljes beavatkozástól sem.

(A pénzvilág által a világra oktrojált nemzetköziesedési folyamat) Az országhatárokon akadálytalanul, madár módjára átkelő forgalom jellemzi a globalizációt. Ez pénzügyi “jóváírásokat”, átutalásokat, fizikai árukat, embereket és információt jelent. A részvénytulajdonosok elsősorban a világ pénzpiacának egyesítésében, a pénzügyi tranzakciók – államok által nem korlátozott – szabad forgalmában érdekeltek. Első pillanatban ez úgy tűnik, mintha a pénznemek nemzeti jellege e mozgást zavarná. Azonban éppen a pénznemek többessége, s azoknak közvetlenül és az amerikai dollár közvetítésével történő átválthatósága még különleges lehetőséget is ad, a spekulációk révén, fizikailag észrevétlenül, a jövedelmek újraelosztására, a gyors meggazdagodásra. Az ehhez egyre másra kitalált újabb (ún. derivált) pénzügyi származékproduktumok e terület további rugalmasítása révén a jövedelmezőséget is növelik, amit a tőzsdei körök egyszerűen csak innovatív termelékenység-növelésnek neveznek. A neoliberális világ részvénytársasági felépítményének – ma már elektronikus – mobilitása kiegészíti a társaságok székhely-, méret-, és névváltoztatási tevékenységét. Jollehet a közvélemény és az átlagember a globalizációt elsősorban a nemzetközi áru-, utas-, és hírforgalommal azonosítja, azonban a nemzetközi pénzügyi forgalom dollárban kifejezett volumene negyvenszer nagyobb, mint a nemzetközi áruforgalomé.
Vajon az oligarchia e lázas, hisztérikus, s sokszor spektákulummá dramatizált világméretű tőzsdei ténykedése a realitásban túltesz-e, a népeknek, nemzeteknek, kultúrköröknek országokhoz, államokhoz, geopolilitikai szálláshelyekhez kötött belső világán? A kérdés operacionális terminusokban megfogalmazva így hangzik: A tőke e kaszinószerű újraelosztási mechanizmusának működése a külkereskedelem révén helyébe léphet-e és pótolhatja-e a belkereskedelemben testet öltő reálgazdaságot? A munkaerő-vándorlás kisebbségbe szorítja-e a “bennszülött” állampolgárokat a (bevándorló) idegenekkel szemben ? Egy nyelv, nevezetesen az angol, az egész emberiség túlnyomóan használt nyelvévé válik-e? A felmerült kérdésekre keresünk választ a neoliberális világrend utóbbi évtizedekben produkált adatai alapján.

(A kereskedelem nemzetköziesítése) A neoliberális globalizmus elmélete szerint a munkamegosztás nemzetköziesítése a világméretű termelékenység-növelés egyik fő eszköze, amely megengedi a termelési tényezők legelőnyösebb kombinációját és az áruválaszték bővítését, még ha ez tetemesen meg is növeli – a légszennyeződést is magával hozó – (táv)szállítási költségeket. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) megalakulása alkalmából írt Exportáldozat a világgazdaság oltárán című tanulmányunkban arra is kitértünk, hogy ha egy ország gazdasága megváltását különösen a kivitel növelésétől várja, akkor arra is kell gondolnia, hogy nulla összegű játékról van szó: ha egyetlen nemzetgazdaság sem akar csődbe kerülni, akkor bizonyos időszak elteltével valamennyi országnak meg kell teremtenie a saját külgazdasági egyensúlyát. Következésképpen a pozitív külkereskedelmi egyenleg eleve nem lehet minden országot egyszerre megváltó egyetemes tündérke.
A globalizálás apologétái – és haszonélvezői – azonban mindenáron fejleszteni akarják a külkereskedelmet. A globális agrobusiness példája jól illusztrálja a nemzetközi kereskedelemben érdekelt körök ellentmondásos beállítottságát. Általában elfogadható, hogy egy ország – a környezetsszennyező szállítások elkerülése és a vidéki környezet fenntartása érdekében – támogatja a saját mezőgazdaságát. Valójában azonban azt is tapasztaljuk, hogy a nyugati országok kivitelre szánt (feldolgozott és feldolgozatlan) mezőgazdasági termékeiket – nyíltan és burkoltan, közvetlenül és közvetve – szubvencionálják, hogy a másik (importra nyitott) ország termékeit saját belső piacukról kiszorítsák, versenyképtelenné tegyék . (Egyik ország szinte megajándékozza az exportőrök támogatásával a másik ország lakosságát.) Számos más területen is tapasztalható a helyi viszonyokkal szemben a nemzetköziesítést szorgalmazó politikai akarat. Például az interkontinentális távközlés tarifájának a helyihez képest preferenciális leszállításában.
A kereskedelem nemzetköziesítésének elősegítése – mind szavakban, mind tettekben, az ártámogatás révén – nem a külkereskedelem növelésének valamiféle gazdaságtörténeti szükségszerűségére utal, hanem sokkal inkább a globalizmusban érdekelt körök erőltető voluntarizmusára. Az export jótékony hatását hangsúlyozó körök sokszor önkényesen kiemelnek és elhallgatnak bizonyos adatokat a világgazdasági statisztikák rengetegében.
A sokat propagált külkereskedelem tényleges globális előretörése két viszonyszámban mérhető, a világ össztermeléséhez képest és a világ összkereskedelméhez képest, vagyis az összes belkereskedelemhez viszonyítva. A globalizációban érdekelt körök e mutatók szükségszerű, töretlen emelkedését várják, de ahol lehet, az önbeteljesítő jóslat eszközével, elő is segítik. Mindenekelőtt a komplex adathalmazok helyes értelmezése érdekében néhány alapvető összefüggésre irányítjuk figyelmünket, hogy a népszerűsített “nagybetűs” trend-statisztikákon alapuló világképben sokszor szándékosan okozott torzulásokat elkerüljük.
1. Fontos, hogy a globalista média torzító hatása alatt tájékozódó hallgató vagy olvasó figyelembe vegye azt a sokszor elhallgatott, valójában egyáltalán nem mellékes tényt, hogy a világban a belkereskedelem volumene ma is messze felülmúlja a külkereskedelemét.
2. Újra megemlítjük, hogy a reális munkamegosztásra utaló külkereskedelmi szolgáltatás- és árucsere csak kis hányadát teszik ki a fizetési mérlegeknek, a közvetlen és közvetett, spekulatív és más nemzetközi befektetések nemzetközi forgalmához képest.
3. Nem kevésbé lényeges arra is emlékeztetni, hogy a világ külkereskedelmének legnagyobb hányada – akárcsak a tőkeáramlásé – az OECD-ben jelen lévő három tucat gazdagabb, főleg nyugati állam között zajlik. (A valóságban uralkodó nagyságrendiségre jól utal például az a tény, hogy a Kínába irányuló, annyit emlegetett amerikai közvetlen tőkebefektetések összege 2003-ban kevesebbet tett ki, mint a kis Belgiumba menőké.)
4. Meg kell állapítani azt is, hogy valójában a civilizációs szférák közti különbséget céltudatosan eljelentéktelenítő, uniformizáló, neoliberális globalizáció “szükségszerű haladásának” megítélése szempontjából nem közömbös az, hogy a külkereskedelem növekedése kultúrkörökön belül, vagy attól függetlenül zajlik le. A kultúrkörön belüli külkereskedelem ugyanis – regionális – politikai integráció előfutára lehet. (Vö. Európai Unión belüli kereskedelem a Kínával folytatottal szemben.)
5. Végül, mielőtt a külkereskedelem “diadalútja” adatainak részleteibe mennénk, még egy ide vonatkozó evidenciára kell felhívnunk a figyelmet. Amikor 1945 után az európai gyarmatbirodalmakat felszámolták, azok belső forgalma, anélkül, hogy nőtt volna, egyik napról a másikra a belkereskedelem helyett a külkereskedelmi statisztikák adatait „duzzasztotta fel”. Ugyanez vonatkozik Pakisztán 1971-ben két államra, a Szovjetunió 1992-ben 15 államra, Csehország 1992-ben két államra és Jugoszlávia (eddig) 6, esetleg 7 államra való szétválására.
Nézzük a tendenciákat részletesebben. 1947-ben 23 állam megkötötte az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezményt (General Agreement on Tariffs and Trade, GATT). 1998-ban Genfben 123 állam létrehozta – az azóta egyre bővülő – Világkereskedelmi Szervezetet (World Trade Organization, WTO). E szervezet megfellebbezhetetlen (és vétójog nélküli) kötelező arbitrázst ír elő, s ezzel a világkereskedelmi rend meghatározott szektoraiban több tényleges hatalommal rendelkezik, mint az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa a globális világpolitika – a világbéke és biztonság – területén. A külkereskedelem fejlesztésének ezen intézményes támogatása nyomán az utóbbi ötven évben általában növekedett a nemzetközi kereskedelem. S gyorsabban, mint a világ össztermelése. Szemben azonban azzal, amit az exportorientált gazdasági fejlesztés sürgetői hirdetnek, egyre gyorsuló, feltartóztathatatlan “boom”-ról nincs szó a világ külkereskedelmében. A növekedés üteme inkább lassul. 1997-ben a volumen reális értéknövekedése még 9.5 %-os volt, 2003-ban már csak 4.5 %. .
A nemzetközi kereskedelem egészét tekintve, dollárértékben a fejenként többet termelő nyugati államok és társai (OECD) teszik ki annak derékhadát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen országok gazdaságai – példát mutatva – egyöntetűen jobban függenek a nemzetközi kereskedelemtől, mint a többiek. Ha konkrétan az egyes országok részvételét a nemzetközi kereskedelemben az össztermelésükhez képest (%) vizsgáljuk, egyáltalán nem lehet olyan szabályszerűséget, tendenciát kiolvasni, mint ha az az ország, amely a fejenkénti bruttó belső termelésben gazdaságilag fejlettebb, termelésének nagyobb hányadát exportálná. Hazánknak a külkereskedelemtől való függése 2002-ben 60 % felett volt, akárcsak Ausztriáé, míg az USA, India, Brazília és Argentína hasonló arányszáma 30 % alatt van. Németország exportorientáltabb mint Anglia, Franciaország vagy Kína. A külkereskedelem mértéke tehát – sokszor sajátos csoportérdekek diktálta – gazdasági, politikai döntések és történelmi-földrajzi tényezők függvénye.
A neoliberális globalista világszemlélet a külkereskedelem bővítése érdekében nemcsak az államhatárokat szeretné eltörölni, hanem a világ kultúrköri differenciáltságát is. A WTO és az angolszász hatalmak által elképzelt globalizáció ellenérzéssel viseltet minden olyan regionális gazdasági integráció iránt, amelyben nem vesz részt, és ahol nem töltheti be az első hegedűs szerepét . Vagy ahol egy-egy kultúrkörön belül legalább az írásmód, esetleg maga a beszélt nyelv közös nevezőt képez, s így az együttműködés nem egy második nyelven folyik, és nincs szükség az angolra, mint közvetitő nyelvre. Mi több, affinitásuk révén az egy-egy kultúrkört átfogó regionális gazdasági integráció az amerikai befolyást ellensúlyozó politikai konföderációkhoz vezethet. Az angolszász világ legkevésbé azt szeretné, hogy Kína és India mintájára újabb civilizációs államok szülessenek.
Az intézményes belső struktúrával rendelkező regionális gazdasági csoportosulásokat (közös piac stb.) tekintve, a világban több mint egy tucat RTA-t (Regional Trade Agreements) találunk. Köztük az öt legnagyobb (nagyságrendben felsorolva): az Európai Unió, az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (North American Free Trade Agreement, NAFTA), a Délkelet-Ázsiai Nemzetek Társulása (Association of South East Nations, ASEAN), Déli Közös Piac (MERCOSUR, Mercado Común del Sur) és az ANDEAN (Communidad Andina de Naciones, CAN). Közülük legjelentősebb az Európai Unió, amely mögött eredetileg az európai kultúrköri államszövetség létrehozásának terve húzódik meg. 2004-ben Európa bonyolította le a nemzetközi áruforgalom 45 %-át. Ennek 2/3-a Európán belüli kereskedelem. Nagyon fontos e ténymegállapítás helyes értelmezése. Ugyanis ez azt jelenti, hogy ha az Európai Unió államszövetség révén valóban civilizációs állammá válna – mint India vagy Kína – akkor több, mint 30 %-kal csökkenne a nemzetközi kereskedelem. S a kereskedelem nemzetköziesedésének e csökkenése – vagyis a viszonyok belkereskedelmesedése – egyáltalában nem érintené negatívan a világgazdaság integrációját. Csak másként zajlana le. A belföldön lebonyolítható gazdasági egyesülés minden szempontból sokkal hatékonyabb és kedvezőbb, mint a nemzetközi integráció. (Gondoljunk csak a piacon uralkodó egységes jogrendre. S akkor a társadalompolitikai előnyökről nem is esett szó.) Ez egy, a globalizáció optimális útjára vonatkozó, meggondolandó, alapvető megállapítás.
Az Európai Unió eddig sikertelen “államiasodása” ellenére a világban a RTA-ok példaadó mintája lett, (sokkal inkább mint például az elsorvadt Európai Szabadkereskedelmi Társulás, EFTA), mert az együttműködést a politikai egység távlatába helyezte. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a regionális gazdasági együttműködés a civilizációs, kultúrköri szálláshelyek körvonalait követi. Az ENSZ is elismeri Chartájának VIII. fejezetében a regionális együttműködés szükségességét, sőt szervezetei, beleértve a Biztonsági Tanácsot (kivéve annak állandó tagjait) földrajzi, regionális elosztást követnek. Azonban e felosztás nem épül módszeresen a csoportosítás kultúrköri-geopolitikai kohéziójára. Márpedig a “közös piaci” regionális, területi gazdasági szerveződésnek csak ez adhat politikai perspektívát. Az európai uniós modell erősen hódít, főleg Latin-Amerikában, de Afrikában is. Az Afrikai Egység Szervezet nevét az Európai Unió mintájára Afrikai Unióvá változtatta . (Sajnos az afrikai együttműködésben még mindig a gyarmatosítók – angol, francia – commonwelth-einek keretei, útvonalai az uralkodóak.)
Mint jeleztük, a kultúrköri, területi összetartozás – akár latin-amerikai, akár arab-muzulmán vagy más – nem élvezi sem a nyugati kormányok sem a globális részvénytársaságok rokonszenvét és támogatását, mert akkor a globalista WTO-ban érvényesülő befolyásuk csökkenne. Többek között a már idézett Valentino Piana vezette Economics Web Institute kimutatta a jelenlegi világkereskedelmi struktúrában az angol-amerikai dominanciát. Ennek megtartása érdekében tehát az Egyesült Államok csak olyan regionális szervezeteket támogat, ahol vezető befolyáshoz jut. Tipikus eset a latin-amerikai államok gazdasági együttműködésének kérdése. A latin-amerikai gazdasági együttműködés fejlesztésének az adhat súlyt, ha a spanyol nyelvű Argentína és a portugál Brazília együttműködik, akárcsak Franciaország és Németország tette az európai közös piac születésénél. A MERCOSUR-nak – a kis Paraguay és Uruguay mellett – mindkettő tagja, mint ahogy újabban Venezuela is. Közel 300 millió lakost tömörít. Emellett létezik az Andoki Államok Közössége (ANDEAN). Jellegzetesen a Bolivári Venezuelai Köztársaság, Bolívia, Equador és Peru részvételével. A folyó kereskedelem akadályainak lassú lebontása nyomán a Kereskedelmi Világszervezet 2005-ös világstatisztikája szerint 2004-ben Latin-Amerikában a régión belüli kereskedelem már valamivel gyorsabban nőtt, mint az onnan kifelé menő külkereskedelem. Bolívia, Equador, Venezuela és részben Peru újonnan megválasztott elnökei egyesíteni szeretnék a két szervezetet, és kiterjeszteni hatáskörét egész Latin-Amerikára, valamint a politikai egyesülés távlatát erősíteni. Nicaragua, Kuba, de Argentína és Brazília jelenlegi vezetése is a latin-amerikai kultúrkörbeli együttműködés elsőbbségét szorgalmazza. Az Egyesült Államok érdeke azonban ezzel ellentétes, s a regionális gazdasági együttműködési mintája az egyes latin-amerikai államokkal, mint például Chilével kötött bilaterális egyezmény, amely egyenlőtlen felek között kötött szerződés. Így a kölcsönös érdekek nagyon aszimmetrikusan érvényesülnek. Ha pedig már az Egyesült Államoknak mindenhogyan el kell fogadnia regionális gazdasági szervezetek létét, az Egyesült Államok szerint legyen az a Monroe-elv szellemének jobban megfelelő pán-amerikai, ahol, akárcsak az Amerikai Államok Szervezetében (OAS), az Egyesült Államok hegemón szerepet tölt be. Ezt a vonalat követi az Egyesült Államok javaslatára létrejött Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (Free Trade Areas of the Americas, FTAA) , amely a Latin-Amerika egységesítését célzó regionális kooperáció semlegesítésére törekszik. Az 1994-ben az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada között kötött Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás már mutatja Mexikó függőségére gyakorolt hatását: az amerikai tőkéhez kötődő réteg egyoldalú gazdagodását, és a mezőgazdaság import okozta válságát. Jellemző az is, hogy az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás szerződésjogilag az angol-amerikai közjog szabályait követi, míg a MERCOSUR a kontinentális spanyol természetjogi hagyományra épít. Egyébként az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás következtében a Kereskedelmi Világszervezet regionális statisztikái szerint Mexikó többé nem Latin-Amerika része.
A világgazdaság és kereskedelmének nemzetköziesítését áttekintve arra a következtetésre juthatunk, hogy a külkereskedelemnek a világ össztermeléséhez és a belkereskedelemhez viszonyított növelése a világ csak egy meghatározott – mondhatni a globális részvénytársaságok irányítása alatt álló – gazdasági integrációs módjának mutatója, olyannak, amelyben ahelyett, hogy a köztársaságok politikai integrációja lépést tartana a világtőke mozgásával és koncentrációjával, még az egy kultúrkörhöz tartozó államok sem fognak össze egymással, sőt még osztódással szaporodnak is, és így tovább gyengülnek.
Ama támogatás ellenére, amelyet a neoliberális globalista ideológia és a Kereskedelmi Világszervezet a korlátozás nélküli külkereskedelemnek nyújt, az országok belkereskedelme továbbra is túlnyomó hányadát teszi ki a világkereskedelemnek, s nem is látszik kirajzolódni olyan gyorsuló trend, amely az egyre nagyobb nemzetköziesedés szükségszerű bekövetkeztét írná elő. Az egy főre eső termelés adatával jellemzett gazdasági fejlettségnek sem szükségszerü velejárója a külkereskedelem “aránytalanul” nagy növekedése. Mind az Egyesült Államok, mind a nagy civilizációs államok, mint India és Kína vagy Brazília belkereskedelme felülmúlja külkereskedelmüket. (S a kínai belső interregionális tőke- és árucsere – az aránylag jó kommunikációs hálózatok ellenére – még nagy fejlődési lehetőségeket rejteget magában.) Ez annál is inkább lehetséges, mert a világpiaci tranzakciók java része térben hosszú távú, de rövid lejáratú spekulatív tőkemozgás, amely alig szolgálja a nemzetközi munkamegosztást és az áruválaszték bővítését. A genfi Világkereskedelmi Szervezet által diktált minden irányú piaci globalizációval szemben az olyan regionális szervezetek, mint az Európai Unió vagy a MERCOSUR, amelyek kultúrköri affinitásuk révén politikai integrációhoz vezethetnek, gyorsabb kibontakozása a világ szervesebb, szervezettebb integrációját ígéri.

(A migráció nemzetköziesítése) A neoliberális globalizmus szerint a tőke jövedelmezősége határozza meg a világgazdaság ésszerűsítését, “haladását”. E vezérelvet követve, a gyorsuló és mind olcsóbbá váló modern távszállítási technikákat felhasználva kell, hogy a piac a munkaerőt az országhatárokon, nyelvterületeken vagy akár egész kultúrkörökön keresztül átirányíthassa, egy-egy globális vállalkozás keretében ideiglenesen vagy véglegesen áttelepíthesse. A népek eme földrajzi keveredése az “igazságos” bérkiegyenlítődés mellett többek között a nyelvek, beszélő közösségek, a bőrszínben is megjelenő antropológiai különbségek eltűnését is kilátásba helyezi. Tekintsük át most, hogy valóban a történelmi szükségszerűség elemi erejével tör-e előre a világméretű migráció és keveredés rendezetlen, esetleges kaotikus folyamata, vagy bizonyos “társadalmi-kulturális súrlódások” képesek sebességét, mértékét lelassítani, sőt más vágányra átirányítani, olyanra, amely megőrzi a kultúrkörök szálláshelyeinek változatosságát. Mint ahogy a külkereskedelem tendenciáival kapcsolatban tettük, itt is felhívjuk az olvasó figyelmét néhány alapvető tényre.
Ha a nemzetközi migráció állását mérjük, alapvető tudni, hogy a világ lakosságának mekkora hányada él szülőhazáján kívül. Ez pedig az ENSZ szerint 2005-ben csak 2.9 %-ot tett ki. Erre az adatra ritkán utal a globalista propaganda , ami valószínűleg több okra vezethető vissza. A népességi tanulmányok java része a nyugati világban íródik, s a bevándorlás itt nagyobb mértékű, mint számos más kultúrkörben. Továbbá, az eredetileg nem új bevándorlók alkotta európai nemzetállamok különösen érzékenyen vigyáznak kulturális-anyanyelvi azonosságuk megőrzésére. Paradox módon azonban feledésbe merül az a történelmi tény, hogy ha a nagyobb (10 milliónál magasabb lélekszámú) országok közül a newcomer-ekből alakult Egyesült Államok, Ausztrália és Kanada mögött elsősorban Franciaországban és az Egyesült Királyságban a legmagasabb a bevándorlók aránya, – s éppen azon nehezen beilleszkedő bevándorlóké, akik más írásmódú kultúrkörből jönnek (pl. arabok, hinduk), – ez éppen saját volt gyarmatosító múltjuk egyenes következménye. (Jegyezzük meg viszont, hogy a Németországba az utolsó két évtizedben bevándorlókból évente kb. 300.000-500.000 tulajdonképpen visszavándorló Volksdeutsch volt.)
A nyugati szerzők szívesen állítanak be regionális lokális jelenségeket világjelenségnek. Valójában, míg Nyugaton és Nyugat-Ázsiában a bevándorlók aránya túllépi a 10 %-ot (Izraelben 39.6 %), a világ legtöbb részén ez az arányszám nagyon alacsony. Afrikában például 1.9 %. (Magyarországon a bevándorlók száma a világátlagnak felel meg, mert a lakosság 3.1 %-a. S a bevándorlók jó része az utódországokból elüldözött magyar.) A nemzetközi migráció képének eltúlzásához az is hozzájárul, hogy a diaszpóra különösen aktív e téma feldolgozásában, és szívesen állítja be saját helyzetét úgy, mintha szükségképpen az lenne a “jövő zenéje”.
A migráció kérdését megfelelő léptékbe helyező megállapítás mindjárt arra hívja fel a figyelmet, hogy annak nemzetközisége eo ipso alapvetően függ attól, hogy a földgömb hány és milyen nagyságú államra van felosztva, illetve e felosztás az időben hogyan módosult. Nem meglepő tehát, hogy a nemzetközi migráció mértékére meghatározó jelleggel hat az a tény, hogy az emberiség két élő civilizációjának már sikerült több mint egymilliárd polgárt átfogó államstruktúrát létrehoznia. Így Kína és India a vándorlási igényeket jórészt belföldön tudja kielégíteni. Ellenkező irányba hat viszont – és felduzzasztja a nemzetközi migráció adatait – az a tény, hogy az 1945-ben még ötven országra oszlott világban ma a független államok száma eléri a kétszázat. Így minden globalizációs hatás nélkül nőhet a nemzetközi migrációs statisztika, – főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy birodalom szétesése, mint a Szovjetunióé, önmagában is migrációt elöidézö tényező.
A II. világháború után először a gyarmati birodalmaknak a népek önrendelkezése nyomán való szétesése növelte a független országok számát – következésképpen a világ országhatárai teljes hosszát. A második hullámban, 1971-ben a közel 300 milliós pakisztáni iszlám köztársaság szakadt ketté, majd a politikai szétesési folyamat átterjedt Európára. A 300 milliós Szovjetunióból 1991-ben 15 állam jött létre. Ugyanakkor egy másik szláv többségű állam, Jugoszlávia esett szét hat országgá, s e folyamat még nem is tekinthető bizonyosan befejezettnek (lásd Kosovo). Majd Csehszlovákia következett (1993). Így nőtt a független államok száma 1945 óta 50-ről a mai 200-ra. Ha ehhez hozzáadhatjuk a saját államisággal nem rendelkező európai kis népek, mint a korzikaiak, a baszkok nem egyszer vérontással járó függetlenségi törekvéseit, s a gyarmatosítástól örökölt és szinte csak külső nyomásra – sokszor csak pro forma fenntartott – afrikai államhatárkáoszt, az államok szétesése okozta nemzetköziesedésnek további szép jövőt jósolhatunk.
A politikai dezintegráció hatására a külkereskedelem “növekedésével” kapcsolatban már felhívtuk a figyelmet. De a migrációra ez a hatás még általánosabb. Ha konkrétan, számszerűen, e széteséseknek a kereskedelmi és migrációs statisztikákra való hatását nézzük, ezen országoknak a felbomlása a nemzetközi kereskedelemre – a nyugati zóna termelési túlsúlya miatt – számszerűen kevésbé hat ki, mint a nemzetközi migrációra. Hiszen a szegényebb államok felbomlásának a nemzetközi kereskedelem összértékére gyakorolt hatása nem jelentős. Viszont minden állam felbomlása – legyen az szegény vagy gazdag – a vándorlók számát növeli. Ugyanis a szétesés több mint félmilliárdnyi népességet érint, a világ lakosságának közel 10 %-át. Továbbá az államszövetségek felbomlása önmagában, az új és régi állampolgárságok, hivatalos nyelvek nyomán felmerülő problematika révén, különösen erősítheti a migrációt. Gondoljunk az állami fennhatóság változásakor esetleg kötelezően bekövetkező állampolgárság-váltásra vagy külföldivé válásra.
Mármost itt arra a kérdésre szeretnénk megbízható választ adni, hogy vajon a tőkés globalizáció befolyására kikerülhetetlenül, az emberiségnek a történelmi szükségszerűség erejével ható, a nemzetektől, fajtáktól és kultúrköröktől függetlenül végbemenő nagymértékű keveredésével állunk-e szemben.
Az ENSZ World Migration 2005 című jelentéséből látjuk, hogy 2000-ben a világ lakosságának 2.9 %-a élt más országban, mint ahol született. (A hatmilliárd főt számláló emberiségben ez 175 millió idegent jelent.) E szám 1970-ben 2.2 % volt, ami azt jelenti, hogy évente alig 0,023 %-kal emelkedett az “idegenek” száma. Ezek alapján aligha beszélhetünk a világ lakosságának feltartóztathatalan keveredéséről és a különböző élő civilizációk szféráinak (Kína, India stb) elözönléséről. Hiszen sem a nemzetközi migráció mértéke, sem annak esetleges felgyorsulása nem avatja azt világméretű jelenséggé. Annál is inkább igaz ez, mert ha még 1960-ra visszanyúlva meg is állapíthatjuk, hogy akkor – a 2000-es 2,9 %-kal szemben – az emberiségnek csak 2,5 %-a volt bevándorló, az ENSZ népességstatisztikai osztálya szerint a növekedés legalább felében (50 %) a független államok számának osztódással való szaporodására vezethető vissza. (Vö. a “szláv” szövetségi államok szétesése).
A neoliberális globalizáció elkerülhetetlensége bizonygatásának érdekében keltik apologétái azt a benyomást, mintha általános világjelenségről lenne szó. Ez persze jól hangzó zene a nyugati közvélemény fülének, mert “saját bőrén tapasztalja”, hogy a nemzetközi, s sokszor más – arab-muszlim, afrikai, indiai, kínai – kultúrkörökből jövő bevándorlásnak a gazdagabb nyugati szféra a fő célpontja. Valójában azonban csak az egész földkerekségre vonatkozó felmérés tudja hitelesíteni a képet, s az bizony árnyaltabb képet mutat.
Ha Európát és egész Amerikát beleszámítjuk a nyugati civilizációs övezetbe, ez még mindig alig tesz ki többet, mint az emberiség valamivel több mint 15 %-át. Viszont 2000-ben a világ bevándorolt – tehát idegenben született – népességének több mint 40 %-a oda érkezett, telepedett be. Ebből kifolyólag aránylag jobban nőtt az idegenek száma, mint a többi kultúrkör lakosságának soraiban, de az országok, civilizációs szférák egyenlőtlen népszaporodása miatt (beszámítva a kivándorlást) ez anélkül történhetett, hogy maga a bevándorlás jelentősen felgyorsult volna . A többi civilizációs szféra országaiban általában 2000-ben aránylag (%) kevesebb bevándorló élt, mint 1970-ben. E tömör áttekintés után igyekezzünk a különböző kultúrájú nemzetek és civilizációs szférák közti migrációt megkülönböztetve értelmezni.
Bocsássuk előre, hogy minden migráció komoly integrációs feladatokat ró a felekre, mind a befogadókra, mind az érkezőkre. Gondoljunk a faluból a városba , vagy vidékről vidékre való migrációra, amely manapság – mint másutt – a civilizációs államokon, Kínán és Indián belül zajlik le. Mindazonáltal a belföldi mobilitás páratlan előnyökkel jár a nemzetközi migrációval szemben. A migráns, új környezetében, eleve könnyebben találja fel magát, ugyanis nem kell neki, mint a külföldinek, a jogrendszerek, (jog)szokások eltérése miatt, az új társadalmi elvárásokat elsajátítania. A kriminológusok szerint a (jó szándékú) bevándorlók magas bűnözési arányszáma csak részben hozható összefüggésbe létbizonytalanságukkal, sokkal inkább avval, hogy a másutt szocializált, “beavatatlan” bevándorlók az új normákat nem sajátították el. Röviden: “nem tudják, mit cselekszenek.”
A nemzetközi migrációt sokszor népességgazdasági szükségszerűségnek tüntetik fel. Úgymond, ez állíthatja csak helyre a generációs egyensúlyt, az ország “egészséges” – az aktív és passzív lakosság megfelelő arányát tükröző – összetételét . Egyes hatásvadász kiadóknál olyan “katasztrofális” művek is jelennek meg, amelyek demográfiai változásokból az európai, sőt az egész nyugati civilizáció pusztulását jósolják, bizonyos aktuális népesedési tendenciák és azok fél évszázadra történő extrapolálása alapján. Egyébként mindig érdemes régebben kiadott demográfiai műveket olvasni, mert abból kiderül, hogy a hosszú távú előrejelzések ritkán érnek többet a meteorológusokénál! Ha például szemügyre vesszük az európai országok népesedési adatainak alakulását az utóbbi évtizedekben – vagy Kínáét! – hamar kiderül, hogy ez mennyire változó, szinte önmagát korrigáló folyamat. Ha mármost az “öregedő” nemzetek népességét gyorsan, válogatás nélkül, bármilyen nyelvterületről vagy kultúrkörből jövő népességgel “feltöltik”, ez minél gyorsabban és nagyobb mértékben történik, annál jobban zavarja meg – mindenféle integrációs retorika ellenére – a befogadó ország társadalmi békéjét és kohézióját. Ez számos országban idegengyűlöletet szült. Ha pedig a fogadó ország nem szelektálhatja az érkező tömeget, akkor gyakran lerontja az ország lakosságának szocio-ökonómiai (képzettségi) összetételét. Egyeseket meglephet az ENSZ genfi székhelyű Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének, az ILO-nak az a ténymegállapítása is, hogy a vándorlóknak csak fele van munkaképes korban. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, ez arra vezethető vissza, hogy a vándorlás, szemben azzal, amit a neoliberálisok állítanak, nem egyéni ügy, hanem a migráns valójában családi-szomszédsági, baráti hálózatot „húz” maga után, legálisan (a nagycsalád egyesítése) és illegálisan.
A vándorló ember beszélni képes élőlény. A neoliberális globalisták részéről szociológiai tudatlanság jele, ha az integráció és a társadalmi kohézió szempontjából azt, hogy a migráció egy nyelvterületen belül zajlik-e le vagy nem, alapjában érdektelen, elhanyagolható, másodlagos szempontnak állítják be. Még inkább érvényes ez a megállapítás akkor, amikor a bevándorló más kultúrkörbe, civilizációs szférába tévedve, nemcsak anyanyelve hasznosságát, nyelvi kompetenciáját veszti el, hanem még írás-olvasási képességét is. Visszaesik a világ analfabétái sorába. (Például ez a helyzet számos csak arabul – egyébként tökéletesen – beszélni, írni és olvasni tudó franciaországi maghreb bevándorló esetében.)
Sajnos, a nemzetközi migráció differenciált szociológiai értelmezését, – de már releváns leírását is – akadályozza az a nyugati beállítottság, hogy a vándorlási statisztikákat (a) elsősorban az országok gazdasági mutatói szerint csoportosítva, összegezve (vö. az ún. fejlett országok ) (b) régiók szerint mechanikusan – a nyelvterületek és kultúrkörök helyett – csak a földrajzilag megnevezett kontinensek szerint összesítve tálalják.
Valójában a nemzetközi migráció kaotikus konjunkturális gazdasági erők húzó és taszító hatását jelezheti, amennyiben a globális tőke, hálózatának pillanatnyi igényei szerint a legkülönbözőbb kultúrkörökből “pumpálja át” a munkaerőt, – az államra hagyva társadalmi költségének “amortizálását”. (Például ez a gazdaságközpontú beállítottság vitt több, mint egy millió muzulmán török migránst Németországba.) Jellemző, hogy a kultúrköröket semmibe vevő részvénytársasági globalizmus fő műhelye, az OECD kifejezetten fájlalja, hogy a nemzetközi migráció útjai nem diverzifikálódnak, hanem történelmi – s nem pusztán munkaerő-piaci - meggondolásokra nyúlnak vissza. Pedig az egy-egy kultúrkör keretében lezajló migráció, - főleg, ha a be- és kivándorlás viszonos, - éppen olyan szerves globalizáció jele, amely e szférán belül az együvé tartozás és így a (szövetségi) államalkotás előképe lehet (következésképpen idővel redukálva a migráció nemzetköziségét). A gazdasági tranzakciókat – áru és munkaerő-forgalmat – így idővel aztán egy új civilizációs államkonföderáció foghatja keretbe, és tenné áttekinthetővé, s a közjó szempontjából ellenőrizhetővé. Mivel a kétirányú migráció az egyesülés legjobb előkészítője, az Európai Unió politikai egysége is akkor válik valóban “aktuálissá”, amikor – ahogy a délről -északra – a keletről nyugatra való belső migrációt az ellentétes irányú kiegyensúlyozza.
A mindenféle irányú nemzetközi munkaerő-vándorlással szemben jellegzetesen kultúrkörön belüli migráció jelent meg akkor, amikor a 70-es években a Gulf Cooperation Council arab államai olajforrásainak kiaknázása kifejlődött. Ez a hat arab ország a kulturális közeledés jegyében elsősorban az arab államokból, majd a Koránhoz kötődő többi iszlám köztársaságból, Pakisztánból, Bangladesből, Indonéziából, valamint a Kasmír miatt 100 milliós muszlim kisebbséget magába foglaló Indiából hívott be munkaerőt. A szintén olajexportáló és prosperáló Malájzia is – szociológiai megfontolások alapján – elsősorban a muzulmán többségű Indonéziából rekrutált bevándorlókat. (Meg kell még jegyezni, hogy a muszlim országok gyakran Thaiföld 200.000-et és Fülöp-szigetek félmilliót kitevő muszlim kisebbségének körében toboroznak munkaerőt.)
A Földön félhold alakban elterülő arab-muzulmán kultúrkör átnyúlik Afrikába is. S nem csak a Szaharától északra lévő arab vidékre, de Fekete-Afrikába is. Az olajkitermelés északkeletre indított migrációt, de – amennyire a hézagos és sokszor megbízhatatlan adatszolgáltatás alapján megállapítható – az Afrikán belüli menekült- és munkaerő-vándorlás jórészt ideiglenes, alkalmi és sokszor visszafordítható volt. Az európai gyarmatbirodalmak felszámolása óta az afrikaiak kontinensen belüli és kívüli nemzetközi migrációja méreteiben messze elmarad a vidékröl-városba való vándorlás mögött. A nemzetközi migránsok felét nem a globalizmus ébresztette remények – vagy történelmi kényszerek –, hanem éppen a sokszor polgárháborúval párosult politikai dezintegráció, nagy államszövetségek szétesése indította útnak. Altalánosságban szólva, ha az egyéni élet és a társadalom problémáira nem másképpen, hanem elköltözéssel keresünk megoldást, tudnunk kell, hogy ennek előre látható, s előre kiszámíthatatlan ára is van. S a belföldi migrációhoz kötött “ráfordítás”, áldozatvállalás alacsonyabb a nemzetközinél .
(Az afrikai migrációval kapcsolatban hasznos egy általános ökológiai kitérő: a szervetlen, szervezetlen, és sokszor mértéktelen migráció okozta keveredés, nemcsak társadalmi problémákat okoz, hanem egyirányúságával a környezetre is – főleg hosszútávon –végzetes hatású. A szegényebb országból a gazdagabb országba, a kellemetlenebb éghajlatúból a kellemesebbe, mérsékeltebbe való vándorlás nagy földrészeket néptelenít el. Véghatásában ez a Föld további elsivatagosodásához vezet, hiszen szárazföldünk 30 %-a már sivatag. Magában Európában is a lakosság vidékről városba tömörülése egész vidékeket tesz kihalttá, elhagyottá).
A latin-amerikai országok idegenben született lakosainak aránya 2005-ben átlagban alig haladja meg az 1 %-ot. Az olajban gazdag Venezuelába és Argentínába a bevándorlás 3 % feletti. De ezt a nagy, portugál anyanyelvű Brazília alacsony, 0,3 %-os bevándorlási aránya kompenzálja. Itt meg kell említeni, hogy a politikailag és gazdaságilag szervetlen Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás, a NAFTA egyáltalán nem váltotta be azokat a hozzáfűzött reményeket, hogy Mexikót felvirágoztatva az Egyesült Államokba való bevándorlást csökkentse.
A világban lefolyó migrációkat áttekintve arra a következtetésre jutunk, hogy a vidékről városba – és a vidékről vidékre – való belföldi migráció ma sokkal markánsabb történelmi jelenség, mint a minden irányú nemzetközi migráció. Hiszen a több mint 6 milliárd főt számláló emberiségnek kevesebb, mint 3 %-a él idegen földön, más országban, mint ahol született. Ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy két kultúrkör, a bharáti és a kínai elérte azt a politikai vívmányt, hogy átfogó, nagy civilizációs államot hozott létre, és tart fent. A Kínában élő félmillió idegen elenyésző hányada a több mint egymilliárd kínainak, míg az Indiában élő 5-6 millió idegen is csak 0,5 %-át teszi ki a teljes lakosságnak. A nemzetközi migráció – a turizmust leszámítva – méreteiben és ütemében nem tekinthető a világ olyan elsődleges elsöprő folyamatának, hogy a munkaerő legésszerűbb világméretű bevetése érdekében mindenkinek alá kellene vetnie magát a globalizmus nevében kiadott történelmi parancsnak. Az egy írás(mód) által átfogott, – de esetleg több nyelvvidéket magába záró – kultúrkörön belül lebonyolított migráció beilleszkedési “költségei” már nagyobbak, mint a belföldi vádorlásé, de hosszú távon, civilizációs államok létrehozásával elősegítheti a világ társadalmilag szerves, lépcsőzetes, politikai integrációját.
Mint már említettük, a kifejezetten neoliberális ideológiai meggondolásokat és az azzal összhangban lévő, globális részvénytársasági érdekeket követő OECD azt szorgalmazza, hogy a nemzetközi migráció diverzifikálódjon. A (ki)vándorló hagyja el a nyelvi és a többi, történelmileg kialakult kötelékeit, hogy kizárólag a pillanatnyi munkaerő-piaci helyzetnek megfelelően, állandóan útrakészen munkahelyet keresve, vándoroljon a világban keresztül-kasul. Ennek megfelelően 1965-ben az Egyesült Államok eltörölte a bevándorlók kultúrkörök szerinti quota-rendszerét. Bevándorlás-politikája mondhatni csak a bevándorló gazdasági értékét, tőke- vagy munkaerejét (például szakképzettségét) veszi figyelembe . A globalizáció égisze alatt más kultúrkörből érkezőnek el kell fogadnia nemcsak anyanyelvének (a még nem minden államban hivatalos) angol nyelvhez viszonyított elértéktelenedését, hanem új hazájának – esetleg saját hazájáétól nagyon is eltérő – törvényesített értékrendjét is. Egy az Egyesült Államokból visszavándorló orosz így fogalmazta meg ezt tömören : „Sem én, sem családom nem tudja az Egyesült Államok értékrendjét elfogadni. Nem mintha rosszabb lenne, mint a miénk. Csak éppen más.”

(Az angolosítás trendje) A neoliberális globalizáció receptje szisztematikusan a tőke szabad mozgásának és a munkaerő nemzetközi szabad terelésének “határtalan” kiterjesztését kívánja. Így szükségképpen a nyelvek többsége a világban, (a mintegy 100 hivatalos nyelv) elsősorban akadály, esetleg múzeumokba és rezervátumokba való kultúrkincs, amelynek “felmérhetetlen értékét” az UNESCO (az Egyesült Nemzetek Oktatási, Tudományos és Művelődési Szervezete) mint látványos szellemi örökséget hasznosíthatja. Az USA bevándorlási politikája, mint a (be)vándorlásos globális társadalom egyetemes példája az angolon kívül az összes anyanyelv felszámolását, “folklorizálását” irányozza elő (v.ö. spanglish, franglais). Ugyanis a gazdagság-központú, pragmatista világban a pénzvagyonon kívül más, így az anyanyelv, többé nem forrása az önazonosságnak. A nyelv csak egyszerűen eszköz. Minél kevesebb van belőle, annál jobb. A nagy globalista narratíva szerint pedig, ha szerencsésen csak egyetlen marad fenn, akkor miért ne lehetne “véletlenül” az új világrendet meghatározni kívánó angol beszédközösség anyanyelve. Az angol nyelv terjedésének állítólagos “történelmi szükségszerűségével” több tanulmányban is foglalkoztunk , ezért itt csak az alapmeggondolásokra térünk vissza, az újabb adatok és kutatások tükrében.
Emlékezzünk vissza, a neoliberális globalizmus univerzalizmust hirdet, aminek consensus omnium humanus-a az angol-amerikai kultúra vezette nyugati civilizáció értékrendje. Igazában nem ismeri el a többi, más, “még” önálló geopolitikai szférával és saját írásmóddal is rendelkező – arab-muzulmán, bharáti, kínai, – civilizációk életképességét. Feltételezi, hogy azok maradi értékrendjük miatt eleve képtelenek átvenni, továbbvinni, saját céljaik elérésére fejleszteni az új technikákat nyugati feltalálóiktól. E gondolatmenet kedvező táptalajra talál az elsőbbségét megkövetelő nyugati világban. Ennek következménye az is, hogy a nyelvek elterjedését a világban az (ind-)európai nyelvek közti versenyfutáson akarják felmérni. Vagyis, ha az angol a franciával szemben feltartóztathatatlanul teret hódít, azt hiszik: győzelme teljes és határtalan. Valójában a nyelvek világolimpiáján a több milliárd fős kínai, hindi, arab közösség is részt vesz, méghozzá a maga írásmódjával. Ezzel a “kicsinyes számfetisizmussal” szemben az anyanyelvüket propagáló angolszászok azt hozzák fel, hogy a világjáró ember mindenfelé angolul szót ért, mert – úgymond – a döntéshozó elit mindenütt azt használja. Amire viszont fátyol borul, az az, hogy Európát kivéve, mihelyt a „vándorló” idegen elvonult, az emberek nagy része – beleértve az elitet – saját hazájában, egymás közt, a saját anyanyelvét használja. Akarva-akaratlanul, globalista ideológia ide, globalista ideológia oda, az anyanyelvek egymáshoz viszonyított számaránya határozza meg azt, hogy a világban egy adott pillanatban hányan, milyen nyelven beszélnek. Mint láttuk, az emberiség keveredése messze nem érte el azt a fokot, hogy jó részük egymással a mindennapi életben ne tudna anyanyelvén érintkezni.
Kétségkívül az (indo-)európai nyelvek közül az angol a legfontosabb nemzetközi nyelv, mindazonáltal jelenleg semmi esetre sem mondható globális nyelvnek. Hiszen, mint jeleztük, a kínaiak, hindik, arab-muzulmánok saját maguk közti érintkezésükben nem használják. (Tegyük hozzá, hogy a dekolonizáció nyomán a muzulmán országok világszervezeteinek első hivatalos nyelve többé nem az angol, hanem a Korán nyelve, az arab.)
Az angolszász kulturális sovinizmus a volt angol világbirodalom befolyására hivatkozva, és Amerikában az angol nyelv kizárólagosságának hirdetésével, igyekszik mesterségesen felduzzasztani az angolt használók számát. A New York Times Almanac -ja ehhez a szofista furfanghoz folyamodik. 58 (volt angol vagy amerikai gyarmati) országban – sokszor angol-amerikai nyomásra az angol a fő nemzeti nyelv mellett hivatalos (vagy ún. “associate language”) nyelv maradt. Ilyen erőfeszítéssel “srófolja fel” az angol nyelvűek számát 460 millióra, hogy e különös népszámlálással elérje, hogy az angolul beszélők száma felülmúlja a hindit használókét (430 millió), – s így kijelenthesse, hogy “Kínán kívül az angol messze a legelterjedtebb nyelv”. Különben a formulát át kellett volna fogalmazni, mondván az angol a legfontosabb nyelv, kivéve (!) a több mint egymilliárdos Kínát és a több mint egymilliárdos Indiát.
Paradox módon éppen az angolszászok burkolt kulturális hegemón törekvései – melyekről az Egyesült Államokban a spanyollal szemben az angol nyelv kizárólagosságért folytatott aktuális jogi csatározások is árulkodnak, – bizonyítják elemi módon a pszichikum mélyén megértett anyanyelv eltörölhetetlen jelentőségét.
Nézzük tárgyilagosan, adatszerűen, hogyan áll jelenleg a világ globalizációja számára felajánlott angol nyelv egyetemességének ügye. David Graddol, angol nyelvész a British Council megbízásából, évtizedek óta pártatlanul figyeli az angol anyanyelvű közösség kiterjedését, (elsősorban) a népesedés, valamint a nyelv nemzetközi és globális használata összefüggésében. Munkái lehetővé teszik, hogy az angol-francia posztkoloniális versengés békapersketíváján túl tudjuk megítélni a trendet. Felmérése szerint az elmúlt fél évszázadban – tehát az európai gyarmatok felszámolása óta – az első nyelvként használt angol visszaszorult. 1950-ben még a világnépesség 9, 2004-ben már csak 7 %-ának volt anyanyelve az angol. A demográfiai előrejelzések függvényében 2050-ben már csak 5 %-ának lesz. Így kerül az angol a világ nyelvei közt a kínai, a hindi és az arab után a negyedik helyre. Mint kifejtettük, az anyanyelvek megoszlása a Föld lakossága körében azért fontos, mert mindenki az anyanyelvét részesíti előnyben, ha tudja. S ez határozza meg globálisan az egy adott pillanatban a világban folyó beszélgetéshalmazon belül, hogy melyik nyelvet hány ember használja. A nemzetközi érintkezés szempontjából az intézményes faktorok , és azzal összefüggésben a második nyelv elsajátítása játszik szerepet. Az erre vonatkozó adatokat illetően szintén illúzióban élnek a globális angolszász befolyást propagáló körök, és általában a nyugati elit, valószínűleg azért, mert “természetesen” és kikerülhetetlenül minden országban éppen az angolul tudókkal a legintenzívebb a kapcsolata. (Az ún. interkulturális dialógus folytatására a nem-nyugati körökből az angolul tudókat választják ki az illetékesek. S nemcsak a tolmácsolási költségek megtakarítása érdekében, hanem azért is, mert ez megkönnyíti a nyugati előítéletek elfogadására épülő megértést, konszenzust.) Ha mármost a nyelvtudást komolyan, mint kommunikációs alapkompetenciát vesszük figyelembe, Graddol felmérése szerint valójában az emberiségnek csak mintegy 18 %-a ért és tudja magát megértetni angolul. (Mivel pedig a világ országainak jó részét több nyelvközösség lakja, az emberiségnek több mint fele beszél valmilyen második nyelvet. Például a moldovai oroszok általában beszélnek románul is. Ehhez képest az emberiség kevesebb mint egyötödére kitejedö angol nyelvtudás viszonylagos jelenség.)
Végül bizonyos újabb tények megkérdöjelezik a világ elangolosodásának egy másik alapját, az angol, mint a modernizáló elit latinja mítoszát. Jóllehet a www-t (World Wide Web-et), a világhálót a genfi európai nukleáris kutatóintézet, a CERN (Organisation Européenne pour la Recherche Nucléaire) használta először, elterjedésekor, 1992-ben mondhatni minden szöveg rajta kizárólag angol volt. A Funredes fordító intézet 2006-os felmérése szerint 1998-ban az internetes közlésben a szövegeknek még mindig 75 %-a volt angol. 2006-ban viszont az angol nyelvű szövegek már kisebbségbe kerültek, s csak 35 %-ot képviselnek. Az Internet kínai, indiai elterjedése és valóban globálissá válása révén ez a tendencia nyilvánvalóan csak erősödni fog, és követni fogja a nyelvek elterjedtségének statisztikáját.
Azt a következtetést vonhatjuk tehát le, hogy az angolszász kultúrkörnek a globalisták által a világra oktrojált szükségszerű, “evidens” diadalát a tényleges trendek nem bizonyítják. Mint ahogy azt sem, hogy a – Francis Fukuyama által elképzelt – “világtörténelem végén” az egész emberiség az angol-amerikai civilizáció részévé töpörödik.
Ha már a globalizmus “nemzeti” vonatkozásait érintettük, jegyezzük azt is meg, hogy a világgazdaság egyre kevésbé tekinthető egységes amerikai dollárövezetnek. Anélkül hogy itt az okokra részletesen kitérnénk (nevezetesen a dollár aranyra válthatóságának felfüggesztése; értékének az amerikai eladósodás miatti állandó csökkenése; a dollárbetétek nemzetközi politikai zsarolásra való felhasználása), megállapítható, hogy a más kultúrkörökhöz tartozó államok egyre inkább csökkentik devizatartalékjukban a dollár részarányát, és a nemzetközi kereskedelmi szerződéseket is manapság gyakran dollár helyett euróban vagy yenben kötik meg.
(A részvénytársaságok globalizmusa és az egyes kultúrköröket átfogó politikai integráció időszerűsége) A neoliberális globalizmus a világot az angolszász világ és az Egyesült Államok irányítása alatt álló transznacionális részvénytársaságok érdekei szerinti egyesítési szándéknak az ideológiai kifejezője. A tőkés részvénytársaságok hálózata, mint világszervezet csak az atomizált, “individualizált”, szétszórt egyéneket akarja magával szemben találni, partnerként eltűrni. E terv szerint a demokratikus állam, a köztársaság csak a piac működését és a magántulajdon biztonságát alátámasztó egyik társadalmi segédszervezet lenne. A tőke mögött csak lazán összeálló, szubnacionális politikai törpehatalmakat kíván, olyan közhatalmi hálózatokat, amelyek csak a piac által diktált ésszerű cselekvés végső normái alkalmazásának helyi gazdatisztjei, és ezzel szemben a legfelsőbb világhatalmi instancia az államok által kibocsátott fizetési eszközök és azok derivátumai alkotta globális pénzpiac. A globalizmus tehát nem sürgeti, szorgalmazza a világállam kiépítését (mint ahogy a világpolgár sem valamiféle világállam polgára, hanem csak világfi). A világállam megszüntetné ugyanis a területen kívüliségeket, s annak lehetőségét, hogy az adózni alig kívánó globális részvénytársaságok egymással versenyeztessék az államokat, mert minden egyszerre belföldi lenne. A világtársadalmat elsősorban egy más jellegű és típusú összehangolású szervezethálózat kezébe akarja átjátszani: az egyesült nemzetek köztársaságát a világ részvényeseinek felelős társaságába. (Maga az ENSZ is csak a globális részvénytársaságok alkotmánya, a Világkereskedelmi Szervezet és az ahhoz hasonló specializált szervezetek árnyékéban dolgozna.)
A globalizmus “szép új világában” tehát az egymástól elszigetelten vándorló „világfiak” csak a megfoghatatlanul cirkuláló, gyakran nevet és formát változtató, de maradandó transznacionális hálózatot képező részvényes autoritásokkal találnák szembe magukat, miközben fúziók és stratégiai szövetségek egyre inkább szuverén monopolhelyzetbe ültetik azokat. Olyan erő halmozódik fel magánkézben, amelyet a jelenlegi, nemzeti méretű államok jó része nem képes ténylegesen ellensúlyozni, nem képes működésüket a demokratikusan megfogalmazott köztársasági közjóval összhangba hozni, és ha kell, a tőke hasznosságát e közjónak alárendelni.
Bármilyen gazdasági hatékonyságot is tudna a globális részvénytársaságok által uralt világrend felmutatni, rendeltetésük nemvághat egybe, nem fedheti hézagmentesen a népesség közjavát, - még akkor sem, ha 2000-ben a legnagyobb multilaterális részvénytásaságok önként alá is írták az ENSZ szorgalmazta, s a Global Compact-ban kifejezett deontológiai önkorlátozás és kinyilatkoztatott szociális jótékonyság hangzatos elveit. Hiszen a tőkének a nemzeteket semmibe vevő profitkeresése éppen a bérmunka nemzetközi árának leszállítását célozza, s választékbővítő innovációi csak a fizetőképes embernek vannak címezve. A részvényesek és a vagyontalanok közti jövedelemkülönbség pedig elsődlegesen a luxuscikkek piacát bővíti.
A globális részvénytársaságok törekvéseit korrigáló, döntésképes demokratikus köztársasági államhatalomra nemcsak a népek gazdasági érdekeinek védelme, hanem általánosabban a globális nagyszériák gleichschaltung-jával szemben a világban létező különböző kultúrkörök kollektív életmódjának megvédése, a civilizációs szférák azonosságának, s így – a biológiai diverzitás mintájára – a kultúrkörök többességének, sokféleségének megőrzése érdekében is szükség van. Ugyanis a világintegráció mai globalista változatának axiómája az emberi tevékenységeknek a hasznot hozó hatalomgazdaság szolgálatára való redukálása. Ennek érvényesítése érdekében a dinasztikusan örökölt tőketulajdon szentségén kívül minden veleszületett vagy közösségi nevelés adta kultúrtáji azonosság – az ősiségtől az anyanyelvközösségig – az archaizmus homályába szorítandó (hiszen elég egyetlen közlési eszköz, egy “világnyelv”, az angol nyelv elsajátítása).
A szociológiai realizmus szemszögéből áttekintettük, hogy eleddig a globális részvénytársaságok által a történelmi szükségszerűség nevében is diktált elképzeléseket mennyire sikerült a valóságba átültetni, s vajon maradt-e még támpont, kiindulópont a világ olyan integrációjához, amelyben a piac a köztársaság felügyelete alatt marad.
A helyzetkép felmérése azt mutatta, hogy a kereskedelem, a migráció nemzetköziesedése, de a világ elangolosodása sem öltött olyan méreteket, nem mutat fel olyan egyetemes sodrást, hogy a neoliberális globalizmus forgatókönyvét világszerte ellenállhatatlanul érvényesülő történelmi szükségszerűségnek lehetne beállítani.
A globalizmus – a globális részvénytársaságok ideológia támasza – a munkamegosztásnak a minden irányú külkereskedelem által való világméretűvé tételében rejlő ésszerűsítést teszi beígért eldorádója feltételévé. Azonban valójában a munkamegosztásra épülő nemzetközi kereskedelem csak kis része a nemzetközi tranzakciók össztömegének. Túlnyomó részét az államok ellenőrzése alól kiszabadult – több százbillió dollárra rúgó – nagy mértékben spekulatív célű, gyors tőkeáramlások és -mozgások teszik ki. Ezek elsődleges célja a tőke- és a munkajövedelmek közti különbség növelése, – s csak mellékesen a munkamegosztás ésszerűsítése – miközben teljesen figyelmen kívül marad e mozgásoknak a világ geopolitikai és társadalompolitikai rendjére gyakorolt destabilizáló hatása. Bár e törekvések nyomán a nemzetközi áruforgalom valamivel gyorsabban nő, mint a világ össztermelése, de a folyamat nem mutat egyértelmű gyorsulást, s az egész világra vonatkoztatva, mind a világ össztermeléséhez, mind a világ belkereskedelméhez képest aránylag csekély. (Optikai csalódást okoz az adatoknak csak a Nyugatra vonatkoztatott értelmezése.)
A médiát, de magát a nyugati szépirodalmat is különösen szívesen foglalkoztatja a nemzetközi migráció adta helyzetek boncolgatása. Ezek kétségtelenül érdekes és drámai képeket mutatnak, s a nyugati mindennapi életben játszódnak le. Azonban a hatmilliárdnyi emberiségnek ma is csak alig 2,9 %-a él szülőhazáján kívül, még ha az idegen jó része éppen a Nyugaton is él, legálisan vagy illegálisan. Mivel két kultúrkör, a kínai és az indiai (bharáti) már megvalósította azt a politikai vívmányt, hogy egész civilizációját átfogó államot tudott fenntartani, éppen ezért a – faluról városba vagy vidékről vidékre irányuló – migráció jó része belföldön tud lezajlani. Ezzel szemben a nemzetközi migráció felét nem a munkaerőnek valamiféle ésszerűbb globális átcsoportosítása okozta, hanem az a tény, hogy az utóbbi évtizedekben a világ lakossága egytizedének államok és föderációik szétesését kellett megélnie (s erre életmegoldást találnia). A felmérési adatok azt is mutatják, hogy a nemzetközi migránsoknak csak a fele van munkaképes korban.
A kultúrnyelvek archaizálását, s világnyelvi gleichschaltung-ját szolgáló, burkolt és nyílt angolosítás is csak az angolt mint imperiális nyelvet propagáló müvekben , s ennek nyomán főleg a nyugati mass mediában halad szakadatlanul előre. Még ha az angol anyanyelvüek összességénél is többen beszélik az angolt mint második nyelvet, az emberiségnek kevesebb mint egy ötöde ért angolul. S mivel általában mindeki szivesebben beszél anyanyelvén, és méghozzà az angol anyanyelvüek hànyada a világon csökken, a British Council idezett tanulmnyai mutatják, hogy az angol nem globális, hanem csak nemzetközi nyelv. (Tegyük hozzà, mivel az emberiségnek kevesebb mint három százaléka él távol szülöhazájától, a keveredés sem akkora, hogy az emberek legtöbbje kénytelen lenne mindennapi intim életét màsodik nyelven leélni.) Követekezésképpen a világ globalizálói kénytelen lesznek a nyelvek, sőt a különböző kultúrkörök írásmódjainak tartós többességét, együttélését elfogadni, “megemészteni”.
Felvetődik tehát a kérdés, hogy a munkamegosztás célszerű kiterjesztése hogyan vihető előre optimálisan úgy, hogy a világ kultúrköreinek változatossága, kollektív életmódjukban megnyilvánuló azonossága ne váljék a transznacionális részvénytársaságok tömegtermelési gleichschaltungjának áldozatává.
A tőkepiac egyetemesedése, a tőkepénz fúziók, és felvásárlások okozta összpontosulása folytán a nemzetállamok jó része szemmel láthatóan olyan lépés- és léptékhátrányba került, hogy nem képes alárendelni a transznacionális részvénytársaságok érdekeit a közérdeknek.
Ez a helyzet azonban nem az összes államra jellemző. Azok a kultúrkörök, amelyeknek sikerült egész civilizációs szférájukat átfogó államot létrehozni és fenntartani, egyrészt nem kerültek a globalista hatalomgazdasági függés kényelmetlen helyzetébe, másrészt – egyben – lakosaik nagy számának és területi kiterjedésüknek köszönhetően képesek a piac kiszélesítését, a szélesedő munkamegosztás és a munkaerő-vándorlás jó részét belföldön megvalósítani. Méghozzá mindennemű méretgazdaságossági veszteség nélkül! Ha Kína és India az újkori történelmi okokból egyelőre technikailag hátrányban is van, a civilizációs államok politikai paradigmájává váltak, ami egyben gyors gazdasági fejlődésüknek is záloga. Azt a globalizációs folyamatot, amely elsősorban egy-egy kultúrkörön belül növeli a “nemzetközi” tranzakciókat, a kulturális azonosságot megőrző belterjes globalizációnak nevezhetjük. Az egy-egy kultúrkört államszövetségbe egyesítő politikai mozgalom azonban nemcsak kultúravédő tevékenység, hanem a gazdasági fejlődés üteme sem esik ennek áldozatául. Ugyanis a gazdasági folyamatoknak egy nagy állam keretében lezajló, egységes törvénykezés alatti bonyolítása egyszerűsíti azt, és csökkenti a kockázatot. (Csak az így könnyebben kiszűrhető spekulatív transznacionális tőke marad vesztes. Az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság Kínát nem tudta kikezdeni.)
Ebben az ésszefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a nemzeti jegybankok pnzkibocsátó monopoliuma fontos eszköz lehet a belföldi és nemzetközi gezdasági folyamatoknak a közjó érdekében való közvetett és közvetlen befolyásolásának. Jelenleg a világban 150 pénznem létezik. Ezek jó része azoban nem rendelkezik elég tartékokkal, hogy hogy ki ne legyen szolgáltatva a nemzetközi tökemozgások viharos hullámzásainak. Az 1999-es Nobel-dijas Robert A Mundell már 1961-ben az American Economic Reveiw-ban megjelent „A theory of of Optimum Currecy Area” címü talulmányában kfejtette, hogy csak nagyobb gazdasàgi teret átfogó államszervezetek képesek önálló, életképes valutát kibocsátani. Az euro 2002-es bevezetése jól példázza a kultúrköröket átfogó erös regionális valuták felvirágzását.
A WTO keretében lezajló viták megmutatják, hogy a világ gazdasági együttműködése két különböző módon képzelhető el: az egyik az angolszász világbirodalom vezetése alatt álló, összpontosított tőke befolyásának minden irányú kiterjedése, a másik pedig a gazdasági integráció lépcsőzetes, regionális útja. A regionális együttműködés viszonylagos felgyorsulása ugyanis megváltoztatja a nemzetközi tranzakciók összetételét, s az egymástól való kölcsönös függés jellegét is. Az átfogóbb egységeket képező, regionális politikai szervezeteknek nagyobb esélyük van arra, hogy a nemzetközi együttműködésben – a szimmetrikus, kölcsönös érdekeken alapuló – egyenlőbb feltételeket vívjanak ki, mint ha egyes államok kötnek bilaterális egyezményt, például az Egyesült Államokkal.
A genfi Kereskedelmi Világszervezet tizenhat regionális integrációs szervezetet tart számon. Az együttműködés méretét és intenzitását figyelembe véve főleg öt veendő számításba a világkereskedelem szempontjából. Elsőként természetesen az Európai Unió, amely még ma sem képez államszövetséget. E regionális szervezetek néha csak mint maradék régiók, néha más esetlegesség révén álltak össze. (Például az 1960-ban Európai Unió elödjének, a az Európai Gazdasági Közösségnek ellensúlyozására alakult, ma a ma négy államra összezsugorodott Európai Szabadkereskedelmi Társulás vagy EFTA.) Következésképpen nem minden regionális gazdasági szervezet hordja magában a politikai egyesülés csíráját. Kollektív életmódjuk – írásmódjukban megörökített tradíciójuk, antropológiai örökségük és kollektív megélhetésmódjuk – néha annyira eltérő, hogy különneműségük (heterogenitásuk) megakadályozza integrációjukat. Ha ilyen esetben mégis államot alakítanának, az első történelmi alkalommal szétválnak. (Jugoszlávia szétesésére például egy világrend felbomlása adott alkalmat, azonban mélyebb alapja az, hogy méretéhez képest a jelenlegi európai államok közül a délszláv államszövetség volt az az ország, amelynek a Lieberson-féle , a vallási, etnikai, írásmód- és anyanyelvbeli diverzitást mutató indexe a legnagyobb volt.)
Az 1967-ben alakult Délkelet-Ázsiai Nemzetek Társulása, az ASEAN is bizonyos mértékig a régió két civilizációs állama – India és Kína – ellensúlyozására alakult. Ma tíz ország a tagja. Ha azonban az államok listáját tüzetesen megvizsgáljuk, világos, hogy e szervezet nem adhat keretet tartós politikai egységnek vagy államszövetségnek. Eltérő írásmódú, muzulmán, kínai és buddhista többségű államokból áll, amelyeket még egységes maláj eredet sem tart össze. Újkori koloniális történetük is eltérő. Jellemző a különneműségükre, hogy a kínai többségű városállam, Szingapúr 1963-ban Malájfölddel (valamint Sarawakkal és Sabah-hal) föderációt alakított, ami azonban alig két év leforgása alatt szétesett.
A nyugati kultúrkörön belül 1991-ben alakult, Latin-Amerika két legnagyobb államát, Brazíliát és Argentínát magába foglaló MERCOSUR (Déli Közös Piac) olyan gazdasági együttműködési szervezet, amelynek a kontinensre kiterjedő és politikai egység felé törekvő perspektívája van. Ha csak az Egyesült Államok valamilyen ravaszsággal nem tudja a legjelentősebb tagállamot, a portugál nyelvű Brazíliát – kihasználva az Argentínával folyó rivalizálását – hegemonikus törekvésekre bírni.
Hogy a világ gazdasági integrációja a transznacionális részvénytársaságok áttekinthetetlen uralma alatt megy-e tovább vagy pedig a kultúrkörök képezte politikai egységek, civilizációs államok felügyelete alatt, ebben alapvető szerepet játszik az Európai Unió nevű regionális szervezet további fejlődése. Ugyanis 2004-ben a világ nemzetközi áruforgalmának közel felét az Európai Unió bonyolította le. Ez az adat azzal együtt olvasandó, hogy e “nemzetközi” forgalom 2/3-át a tagállamok közötti belső forgalom adja. Ha tehát az Európai Unió, felismerve kultúrköri kohézióját, államszövetséggé alakulna, a világ nemzetközi kereskedelme egy csapásra 30 %-kal csökkenne, mégpedig anélkül, hogy a világban uralkodó munkamegosztás valamit is változna, “visszafejlődne”. Valami azonban mégis változna. Ha ugyanis a munkamegosztás a külkereskedelem helyett a belkereskedelem keretében zajlik, ez a folyamatokat egyetlen államhatalom felügyelete alá vonja, s egyben a vállalkozóknak egységes jogrend szabályozta nagy piacteret biztosít, csökkentve ezzel a (politikai) kockázatokat is. Európát az ázsiai civilizációs államokból jövő konkurencia aggasztja. Ennek egy része azonban múlandó veszélyt jelent. Ugyanis egyszerűen az olcsó ázsiai munkaerő kizsákmányolhatóságából származik. S mihelyt Kína és India gazdasága eléri a nyugati szintet, ez az előny eltűnik. De Európának egy másik hátrány megmarad, politikai, nevezetesen az, hogy a két ázsiai civilizáció államalkotásával szemben eleddig képtelen volt a nagyobb nemzetközi súlyt biztosító államszövetséget, európai köztársaságot tető alá hozni. Enélkül azonban Európa elveszti nemcsak pillanatnyi fölényét, hanem idővel nemzetközi egyenrangúságát is. Pedig a félmilliárd embert számláló, görög-latin írásmódú, keresztény hagyományú, hasonló kollektív megélhetésmódú, antropológiailag kaukázusi európai népeknek minden adottságuk megvan rá, hogy kohéziójukat biztosító geopolitikai azonosságukat felismerjék. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha Európa elfogadja partikularizmusát. Az európai uniós identitást meghatározó ún. koppenhágai kritériumok nem teljesek, elégtelenek, mert csak a liberális unverzalizmus kritériumai. A kizárólag szekularizmusra, toleranciára és piac-demokráciára, mint alapértékre épített Európai Unió kapui ugyanis nemcsak a muzulmán lakosságú Törökország felé, hanem – legalábbis elvben – akár a világ legnagyobb demokráciája, a hindu többségű India felé is nyitva állnának. Európának el kell fogadnia (”példátlan”) regionális sajátosságát és egységét, anélkül, hogy elhitetné magával azt, hogy Európa szükségképpen a jövő egyetemes modellje.
Az Európai Unió politikai jövőjét borúlátással kezelőknek csekély vígaszt jelenthet, hogy egy másik kultúrkör, az arab-muszlim még egy részleges politikai egység gazdasági integrációs csíráit sem tudja felmutatni. A politikai szervezetek közül sem az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC), de még az Arab Államok Ligája sem tudott eddig egyes arab-muszlim államok politikai egyesüléséhez keretet biztosítani, annak ellenére, hogy a Korán alapján az arab és az abból leszármaztatott írásmódok hivatalos és mindennapi használata összeköti e népeket és – demográfiai és dekolonizációs okokból – egyre elterjedtebb. Így számos nemzetállamuk nemzetközi szinten komoly politikai képviselet nélkül marad a globalizmus erőivel szemben. Következésképpen fontos nyersanyagforrásaik – Irakban és másutt (szemben a dél-amerikai és az oroszországi tendenciával) – egyre inkább a transznacionális részvénytársaságok érdekszférájába kerülnek. Az 1960-ban alakult, tizenegy tagállamot számláló Kőolajexportáló Nemzetek Szervezetének (OPEC) minden tagja – kivéve Venezuelát – muszlim többségű ország. Ha az OPEC ágazati profilja miatt egy-két nagy arab-muszlim ország, – mint Egyiptom, Pakisztán, Bangladesh – nem is tagja, e szervezet alapul szolgálhatna ahhoz, hogy egyes tagjai politikai összefogásával egy arab-muzulmán civilizációs állam létrejöjjön. A globalizmus erői természetesen azon munkálkodnak, hogy egy ilyen állam soha – vagy minél később – alakulhasson meg.
A köztársaságok és transznacionális részvénytársaságok integrációs törekvéseit áttekintve megállapítható, hogy a részvényesek érdekeit elsősorban szolgáló neoliberális globalizmus hirdette – a tökére és a munkaerőre vonatkozó – minden irányú rendezetlen nemzetközi tranzakciók erőltetett növelése helyett a regionális, pontosabban a kultúrkörökön belüli együttműködés erősítése jobban megfelel az általános közjónak, mert nagyobb, átfogó politikai egységek, civilizációs államok feltételeit teremti meg, s így a munkamegosztás geográfiai kiterjesztését egy-egy jogrend, állam keretében, – a köztársasági érdekfelügyelet alatt – teszi lehetővé. Úgy is lehet fogalmazni, hogy ez által a globalizáció optimális “belföldiesítéséről” van szó, a méretgazdaságosság kívánalmának elhanyagolása nélkül. A munkamegosztás bővülése így tehát jórészt egy-egy jog- és szokásrenden belül játszódhatna le, anélkül, hogy a külkereskedelem jelentősen nőne; következésképpen anélkül, hogy a kultúrköröknek fel kellene áldozniuk identitásukat a globális gazdaság oltárán, s a világ egységesítéséért a civilizációs szférák adta diverzitás felszámolásával kellene fizetniük.
Ha viszont a globalisták felhívásának engedve az öshonosok szétvándorolnak, kiürítik kulturkörük szálláshelyeit, az alkalmilag összetelepülö elegyedés csak ideiglenesen hoz színes vegyüléket. A gyökereit vesztett „globalizált” népesség szürke oldattá fogyatkozik.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969