2013. I-VI
 

A európai múlt és a nyugati szemüveg
Marek A. Cichocki

Vége azoknak az időknek, amikor Walter Hallstein, az Európai Bizottság első elnöke örömét fejezte ki amiatt, hogy az Európai Közösségnek nincs saját mitológiája. „Nincsenek jelképei, nincs zászlója, nincs himnusza. Az észre, és nem az érzelmekre építünk, erőnk a tudásban és nem a mítoszokban van” – mondta egy fél évszázaddal ezelőtt. Ma az európai vezetők nyilatkozatai hemzsegnek a szimbólumoktól és történelmi hivatkozásoktól. Úgy tűnik, az érzelmek már régen az ész fölé kerekedtek. Azok a történeti érvek, amelyekkel a mai napig az európai integrációs projektet igazolták, láthatóan virágkorukat élik, erre az alkotmányos szerződés bevezető része – olyan sorsközösségről és közös történelmi tapasztalatról beszél, amely összeköti az Unió államait, de polgárait is – a legjobb példa. Az Unió kiépíti a maga hivatalos történeti igazolásait, intézményes mitológiáját, és kialakítja a saját történelem-politikáját. Fabrice Larat francia politológus ezzel kapcsolatban „történelmi acquis communautaire”-ről, vagyis a közös történelmi tapasztalat keretében kidolgozott alapvető értékek, normák és közös meggyőződések együtteséről beszél. Ez a talapzat kritériumként szolgál az Unió tagállamai egymás közötti és harmadik államokkal szembeni politikai magatartásának megítéléséhez és (néha önkényes) befolyásolásához. Robert Schumann, francia külügyminiszter 1951. május 9-i, az Európai Szén- és Acélközösség létrehozását bejelentő nyilatkozata olyan alapító szöveg, amelyre valamennyi későbbi szerződés hivatkozik, hogy kiemelje az integrációs modell folytonosságát. Ez a nyilatkozat a jövő európai integrációjának alapjául szolgáló értékeket: a francia-angol megbékélést, a békét, a stabilitást, a gazdasági növekedést állítja előtérbe. Az egységes és békés Európa gondolatának a háború utáni francia-német megbékélés egyedi esetére való redukálása csak elutasítással találkozhat a közép- és kelet-európai új tagállamok körében, akik a maguk történeti tapasztalatukat hozták magukkal az Unióba. Hiszen mindez az ő szemükben egyfajta paternalizmusról és a történelem objektíve nem igazolható, a francia politikai hegemónia biztosítását célzó leegyszerűsítéséről árulkodik. A probléma az, hogy az európai építkezés hivatalos mitológiájának számos alkotó eleme maga is leegyszerűsítések és általánosítások terméke, és az Unió keleti bővítése még jobban ráirányítja a figyelmet anakronisztikus és célt tévesztett jellegükre.
Az 1648-ben kötött wesztfáliai béke az egyik olyan történelmi esemény, amely hivatkozási alapul szolgál a jelenlegi integrációs modell igazolására. A vallásháborúkat és a harmincéves háborút lezáró békét gyakran úgy fogják fel Európában, mint ami az első lépést jelentette a 20. századi európai építkezés felé. Ebből a nézőpontból minden, ami a harmincéves háború és a mai Unió között történt, egy logikus és koherens – a kereszténységen valamint a keresztény teológián alapuló, a premodern Európában induló és a jól meghatározott hatalomgyakorlási központtal és területtel rendelkező modern, szuverén Állammal folytatódó, majd az államok és nemzetek feletti instanciaként értelmezett Európai Unióban végződő – folyamat kereteibe illeszkedik. A wesztfáliai béke, miközben a politika Egyháztól való végleges függetlenedésének lezárulását jelezte, megnyitotta az utat az országok közötti kapcsolatokban az egyre veszélyesebb „darwinizmus” előtt (ahol a nagy „birodalmak” lenyelik a kisebbeket, mint például 1795-ben, amikor Oroszország, Ausztria és Poroszország felosztotta egymás között Lengyelországot). Az európai integráció eredetileg erre a problémára jelentett volna orvosságot. Mászóval, az európai integrációs terv a politikai élet olyan szekularizációs előfeltevéseit tartalmazza, mely előfeltevések eredete a 17. századig nyúl vissza, de amelyek mindenekelőtt a szuverén nemzetállam-eszmény 20. századi csődjére jelentenek választ. Lengyel szemszögből az európai múlt eme olvasata legalábbis különösnek tűnik. És nemcsak azért, mert Lengyelországban a szuverén nemzetállam eszménye nem kerülhetett csődbe a 20. században (Lengyelország csak 1919 és 1939 között volt önálló, ezt a német megszállás követte, majd 1989-ig a szovjet érdekszférához tartozott), mint ahogy az Németország esetében vagy bizonyos mértékben Franciaországban és Olaszországban történt. A lengyel gondolkodás ezt a logikát nem fogadja el és idegennek érzi. A modern, területi jogon alapuló állammodell, a maga központosított hatalmával, valamint a vallás és a politika szétválasztásával, Lengyelországban soha nem valósult meg. Azok az emberek, akik a 16. századtól 1795-ig a nemesi köztársaságban éltek, elfogadták a politikai mező általuk gyakorolt szervezési módját, és meg voltak győződve, hogy az jobb, mint amit Nyugat-Európában használnak. Amikor a wesztfáliai békét követően új rend kezdődik, Közép- és Kelet-Európában a lengyelek, rutének, ukránok, litvánok és a poroszországi németek megtartják saját, a népek „békés föderációján”, a több etnikumból álló államon valamint a közéletben szimbiozisszerűen jelenlévő vallás szerepének fenntartásán alapuló berendezkedési formájukat.
De nézzük a Felvilágosodás időszakát, amely minden kétséget kizáróan a kontinens történetének egyik kulcsfontosságú korszaka, és az európai identitás egyik legfontosabb eleme. A politikusok és az értelmiségiek, amikor a Felvilágosodásra hivatkoznak, vajon melyik Felvilágosodásról beszélnek? Hiszen Európa többféle Felvilágosodásból jött létre. Egy amerikai történész hölgy, bizonyos Gertrude Himmelfarb művében (The Roads to Modernity: The British, French and American Enlightments, 2004) különbséget tesz a francia Felvilágosodás, mely az észt emeli piedesztálra, a brit Felvilágosodás, mely a szociális igazságosságot állítja középpontba és a poliitkai szabadságot hirdető amerikai Felvilágosodás között. Kiegészíthetjük ezt a képet a lengyel Felvilágosodással, és annak – az 1791. évi alkotmányban Európában elsőként ebben a formában megfogalmazott – politikai republikanizmusával. Ily módon a közélet világiasításának az alkotmányos szerződés bevezetőjében (amely Európa „kulturális, vallási és hummanista” örökségéről beszél, ellentétben számos ország kívánságával, akik ragaszkodtak a keresztény értékekre való hivatkozáshoz) foglalt radikális posztulátuma valójában csak a francia Felvilágosodásra vonatkozik, és ellentétben áll a brit, az amerikai és a lengyel Felvilágosodás hagyományával.
Az európai integrációval foglalkozó elméleti szakemberek egyetértenek abban, hogy a második világháború tapasztalata az Európai Unió 1950-es években kezdődő egyesítésének legfontosabb mozgató rugója. Mindenki emlékszik még a korábbi német kancellár, Helmut Kohl szavaira, aki az európai építkezés sorsát összekötötte a jövő Európájának békéjével. Ebből a szempontból Európa története tulajdonképpen a konfliktusok és megosztottságok végtelen folyamatának tekinthető. A második világháború, mint egy torz ideológia, a nácizmus tömeges rombolásának és uralkodásának példája, a kontinens örökségének legsötétebb fejezetét testesíti meg. A Holokauszt különleges helyet foglal el benne. Az európai integráció, a maga nemzetek feletti intézményeivel és az emberi jogoknak biztosított központi hellyel, a második világháború természetes gyümölcse, konkrétabban pedig mindazokra a bűnökre adott válasznak tekinthető, amelyeket a keretei között elkövettek.
Még ha a nyugat-európai társadalmakban a háború emléke és az abból levont tanulságok ma már kevésbé élénken is élnek a közbeszédben és a közvéleményben, az integráció továbbra is, mint a náci radikalizmus lehetséges feltámadását jelentő veszélyre adott demokratikus válaszként értelmezendő. Európában – történelmétől és kultúrájától függetlenül – egyetlen ország és egyetlen társadalom sem mentes ettől a veszélytől, még akkor sem, ha gyakori az a vélekedés, hogy egyes népek, országok vagy régiók (például Kelet-Európa) jobban ki vannak téve ennek a veszélynek, mint más területek. Ebből a szempontból az európai integráció a nácizmus újjáéledésének veszélye elleni, megelőző célú, intézményesített biztonsági rendszer egy formájaként értelmezhető.
Azonban amióta a vasfüggöny túloldalán lévő országok csatlakoztak az Unióhoz, a nácizmusra adott válaszként felfogott integrációnak ez a víziója egymagában nem képes megteremteni az összetartozás érzését az országok között. Mégpedig azért nem, mert nem vesz tudomást az ezekben az országokban alapvető élményt jelentő kommunista totalitarizmus tapasztalatáról. Európa eme részének történelmi emlékezetére nemcsak a nácizmus, hanem a kommunizmus is rányomja a maga bélyegét. Azonban nem biztos, hogy az európai integráció víziója annyira kiszélesíthető, hogy befogadja a kommunizmussal kapcsolatos emlékezetet is, innen eredeztethetők a nézeteltérések. 2004-ben, Németországban a lett külügyminiszter nyilvános kijelentését, miszerint a kommunizmus ugyanolyan bűnös rendszer, mint a nácizmus, heves tiltakozás követte. Kétségtelenül ugyanezen okból bírálta a német sajtó az európai parlamenti képviselők egy csoportjának javaslatát, amely – a horogkereszt mintájára – a sarló és a kalapács betiltását célozta (2004. február 25-én) . A tiltakozók arra hivatkozással tiltakoztak, hogy a párhuzam nem állja meg a helyét.
Mindezek a példák – wesztfáliai béke, Felvilágosodás, második világháború – a történeti legitimáció olyan komplex együttesének részét képezték, amelyet mindeddig tökéletesen helyénvalónak és igazságosnak lehetett tekinteni. Azonban az elképzelés, hogy az új tagállamoknak úgy kell alkalmazkodniuk ehhez a legitimációs tárházhoz, mint ahogy az egységes piac szabályaihoz alkalmazkodtak, naivitásról és – az Európai Unióhoz való csatlakozásukat megelőző 90-es években, az átmeneti időszakban a kapcsolatokat tipikusan jellemző – nyugati arroganciáról tanúskodik.
Nagyon hamar világossá vált, hogy ez az elképzelés abszurd. A bővítés után egy évvel már kezdtek hallatszani azok a hangok, amelyek a múlt nyugati értelmezésének átfogalmazását kérték. Az európai parlamentben a második világháború vége 60. évfordulójának szentelt megemlékezésen nézeteltérés támadt a jaltai világrend jelentésével kapcsolatban (a balti államok egy olyan határozatot kívántak megszavaztatni, amelyben az szerepelt volna, hogy hazájukban a második világháború végét nem a felszabadulás, hanem a Szovjetunióba való beolvasztás követte). Itt tehát már nem az Európai Unió új tagállamainak kellett alkalmazkodniuk a közös történelmi hagyományhoz, hanem azoknak, akiknek immár számításba kellett venniük az új tagállamok múltjának sajátosságait.
Nagyon úgy tűnik, hogy a probléma még ennél is bonyolultabb, és hogy nem pusztán ki kell bővíteni a történelmi „acquis communautaire”-t, mint ahogy hívei javasolják. A Történelem különböző értelmezései valójában a közös európai térség berendezkedésére vonatkozó különböző filozófiákat takarnak. És ha így van, akkor nem a történelmi emlékezet különböző formáival, hanem különböző politikai filozófiákkal állunk szemben, amelyek önmaguk legitimizációja érdekében a Történelemből merítenek nyersanyagot maguknak. Az a kérdés merül fel: mit tegyünk mindezekkel?
(Tygodnik Powszechny/Courrier International)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969