2013. I-VI
 

A hatalomelméletek politikai és gazdasági összefüggései
Garaczi Imre

Korunk gazdaságetikai folyamatait vizsgálva elengedhetetlenül fontos, hogy megvizsgáljuk a különféle uralom– és hatalomelméletek rendszereit, hiszen ezeknek kiemelkedően fontos szerepük van a gazdaság és az etika kapcsolatrendszerében. A hatalomelméletek kidolgozása elsősorban a különféle politikaelméletek sajátja, s ezzel segítenek hozzá ahhoz, hogy a politikai és gazdasági rendszerek belső indítékait, motívumait, szerkezeteit megértsük. Az emberiség történetében a következő kormányzati - hatalmi formák váltakoztak: 1. A despotizmus olyan forma, amelyben a hatalom birtokosa általában egyetlen ember, aki önmaga szab törvényeket, ellenőrzés nélkül kormányoz, és az alattvalók nem rendelkeznek jogokkal; 2. a monarchikus típusú rendszerekben a király, a fejedelem, vagy a császár áll az állam élén. A legfőbb hatalom hierarchikusan és piramisszerűen épül fel, és általában családi genealógia szerint történik a hatalom átörökítése. A monarchikus kormányzatokban általában egy szűk csoport segíti gyakorolni az uralkodó hatalmát. 3. A totalitárius forma jellemzője az, hogy az állam válik a hatalom legfőbb forrásává, általában egy ideológiai alapon szerveződő párt szövi át a társadalmat, és a civil közösségek lehetőségei abszolút korlátozottak. Jellemző a centralizált típusú irányítás, komoly szerepe van az erőszaknak fizikai és ideológiai értelemben. 4. A köztársasági rendszerek a népszuverenitáson alapulnak, és különféle mértékben van jelen a demokratikus elvek gyakorlása, amelyet általában parlamentáris formákban valósítanak meg.
Az uralmi formák vizsgálatakor fontos figyelembe vennünk a politikai viszony fogalmát: „A politikai viszony azokat a kötődéseket, nézeteket és gyakorlati eljárásokat jelenti, amelyek a polgárokat egyesülésre és közös cél vállalására késztetik; ezáltal túllép az egyéni és a csoportérdekeken, összefogásra, szolidaritásra és társadalmi kohézióra ösztönzi mindazokat, akik részesei egy nemzeti közösségnek vagy nemzetközi uniónak ” A modern nyugati civilizációkban a politikai viszony elsősorban a demokratikus értékek alapján fejezi ki a polgárok és az intézmények kapcsolatait. A közösségek politikai kapcsolatainak tere a jogállam, amely a fő terepe a közjó megvalósításának.
A modern kor kialakulása előtt a politikai viszony elsősorban a vazallusi hűség fogalmához kötődött, s ennek alapja az uralom Isten kegyelméből való eredeztetése. Egy adott politikai rendszer viszonyai akkor kerülnek válságba, ha a társadalmi és gazdasági intézményekben problémák jelennek meg, azaz meggyengülnek az addig vallott és követett értékek, veszélybe kerül a társadalom korábbi szintű megélhetése, igazságtalan diszkrimináció válik uralkodóvá.
A hatalom filozófiai és társadalomszociológiai indítékait Bertrand Russell a vágyak és a racionalizmus kölcsönkapcsolatai alapján elemzi: „Az emberek korlátlan kívánságai között a hatalom és a dicsőség vágya áll az élen. Ezek a vágyak, noha szorosan összetartoznak, nem azonosak: a miniszterelnöknek nagyobb a hatalma, mint a dicsősége; a királynak inkább van dicsősége, mint hatalma. Annak, hogy dicsőséghez jussunk, rendszerint a legkönnyebb útja hatalmat szerezni; különösképpen érvényes ez olyan embereknél, akik a közéletben tevékenykednek. Emiatt a dicsőség vágya általában ugyanolyan tettekre sarkall, mint a hatalomvágy és gyakorlati szempontból e két törekvés azonosítható egymással. ”
Russell paralel módon ugyanolyan kapcsolatot fedez fel a hatalom és a társadalomelmélet kapcsolatában, mint amilyen a fizika és az energia összefüggése. Egy hatalom létrejöttében sokféle tényező játszik szerepet, de korunkban főként a gazdaság világából eredeztetik a kutatók a hatalom formáit. Ugyancsak fontos különbségtételt jelent az, hogy az egyes közösségekben, államokban személyekhez kötődik a hatalom gyakorlása vagy testületekhez. A történelem során a hatalom forrásának alapvetően két típusa jelenik meg: a származási, születési, öröklési viszony révén (például dinasztiák, despoták stb.), illetve egyenlőségi alapon, választások útján. Russell kiemeli a hatalom gyakorlásban az egyéneket befolyásoló módszereket. Ezentúl pedig különbséget tesz - a szervezeti vonatkozásuk alapján - az állandósult és az újonnan megszerzett hatalom között.
Az első forma a hagyományok, és a megszokások rendjén nyugszik, nem szükséges újra és újra igazolni legitimitását. Ehhez a típushoz általában szorosan hozzátartozik a vallás megalapozó szerepe. A második forma pedig erősen rászorul arra, hogy jogosultságát igazolja, és Russell úgy jellemzi, hogy leplezetlen hatalom: „A leplezetlen hatalom rendszerint katonai jellegű, és öltheti akár a belső zsarnokság, akár a külső leigázás formáját. Fontossága, különösen az utóbbi alakjában, igen nagy – úgy gondolom, nagyobb annál, mint amit sok modern „tudományos” történész elismerni hajlandó. Nagy Sándor és Julius Caesar csatáikkal a történelem egész menetét megváltoztatták. Az előbbi nélkül az evangéliumok nem görögül íródtak volna, és a kereszténységet nem hirdették volna a Római Birodalom széltében-hosszában. Az utóbbi nélkül a franciák nem beszélnének a latinból leszármazó nyelven, és aligha létezne a katolikus egyház. A fehér embernek az amerikai indiánok feletti katonai felsőbbsége még vitathatatlanabb példája a kard erejének. Az erőszakos hódítás többet tett a civilizáció terjesztéséért, mint bármely más mód önmagában.”
A hatalom és az egyén viszonyában Russell kiemelkedő szerepet tulajdonít a kulisszák mögötti hatalomnak. Itt azokra a személyekre utal, akik nem szerepelnek a politikai nyilvánosság első vonalában, de olyan személyes eszközökkel rendelkeznek, mint például gazdasági befolyás, barátság, manipulatív készségek, amelyekkel érdekeiket jelentős sikerrel tudják érvényesíteni. Ezek a tulajdonságok jelentős szerepet játszanak a modern korban kiemelkedően fontos gazdasági hatalom érvényesítésében. Russell szerint a gazdasági hatalom nem elsődleges, hanem származtatott forma.
Általában a gazdasági hatalom jelenlétét a modern társadalmakban adottnak vesszük, kevéssé vizsgáljuk, és ezért van az, „…hogy a modern kor oknyomozó történelemszemléletében a gazdasági ügyek aránytalanul nagy súlyt kapnak a háborúval és a propagandával szemben.” A gazdasági hatalom általánosnak tekinthető törekvése az, hogy közvetlenül vagy közvetve irányítsa a kormányzatot. Jellemző a gazdasági és a kormányzati hatalom összefonódása. A gazdasági és a kormányzati hatalom között sokféle viszony és kölcsönhatás állhat fenn. Például: előfordul az, hogy az állam belső gazdasági hatalomra tesz szert, és a törvényhozást illetve a közvéleményt korrupcióval és manipulált beszédmóddal befolyásolja. Az állam gyakorta felhasználja a gazdaság állapotáról tudott információit a társadalom vagy annak egyes csoportjai befolyásolására. Mindebből sokféle kölcsönviszony alakulhat ki.
Ugyanakkor az is előfordul, hogy az erős demokráciákban a gazdasági szervezetek direkt befolyása a politika döntéseire a közvéleményt formálja, és a kormányzat nem képes keresztülvinni akaratát a társadalmi ellenállás miatt. A feudalizmus korában ez a gazdasági hatalom a földbirtokos arisztokrácia kezében összpontosult, míg a kapitalizmus időszakában ez a hatalom a bankok és a multi- és transznacionális nagyvállalatok kezébe került. A hatalomgyakorlás alapja – mindkét esetben – a tulajdonból fakad. A XX. században bontakozott ki a hatalomgyakorlás új formája: a médiák befolyásoló szerepe. Itt is jelentős hatása van természetesen a gazdasági háttérnek, de a befolyásolás elsősorban a közvélemény különféle típusú manipulációján nyugszik. A modern kor jellemzője az is, hogy egyre szorosabban kapcsolódik össze a gazdasági és a katonai hatalom .
A modern gondolkodás hatalomelméleteiben fontos szerep jutott Hegel elemzésének az uralom és szolgaság viszonylatában. Hegel elméletének kiindulópontja az öntudat és a cselekvés kapcsolata az emberi szükséglet-kielégítés során. Ebben és a hatalom kapcsolatában az úr nem önmaga állítja elő a javakat, hanem parancs alapján a szolga végzi ezt. Mivel a szolga által végzett gazdasági tevékenység hosszú ideig tart, és ugyanazokat a munkafolyamatokat végzi, ezért a munka már megszokottá, rutinszerűvé válik, ezáltal nincs szükség arra, hogy az úr rendszeres gyakorisággal adja ki a parancsokat, ezáltal az úr szemlélete és cselekvése passziválódik, míg a szolgáé aktiválódik. Így a közöttük lévő viszony minősége megváltozik, azaz az úr képességei csorbulnak és elsorvadnak, s ezzel párhuzamosan a szolga tudása fejlődik, azaz fejleszti egyéni képességeit. Mindezt Hegel összekapcsolja az elismerés és az elismertség feltételeivel, ugyanis mindezek igen fontos pszichológiai tényezői az emberi cselekvések hajtóerőinek. „A megkülönböztetettnek kétértelműsége az öntudatnak abban a lényegében rejlik, hogy végtelen, vagyis közvetlenül ellentéte annak a meghatározottságnak, amelyben tételezve van. Ha elemezzük ennek a szellemi egységnek a maga megkettőződésében adódó fogalmát, akkor megláthatjuk az elismerés folyamatát. Az öntudat számára van egy másik öntudat; önmagán kívül jutott. Ennek kettős jelentése van. Először, elvesztette önmagát, mert mint más lény találja magát; másodszor, ezzel megszüntette a másikat, mert a másikat nem is látja lénynek, hanem önmagát látja a másikban.”
Hegel elemzésében az úr tudata önmaga megvalósításához kénytelen igénybe venni a szolga segítségét. Az úr, mint személy és mint társadalmi pozíció, önmagában elismert. A szolga tudata pedig a munkavégzés során végbemenő tökéletesedés miatt a saját öntudatra ébredés folyamata. E folyamatból kizárt a kölcsönös elismerés lehetősége. „Az úrnak jut azonban e közvetítés által a közvetlen vonatkozás mint a dolog tiszta negációja, vagyis az élvezet; ami nem sikerült a vágynak, az neki sikerül, hogy elkészüljön vele és kielégüljön az élvezetben. A vágynak ez nem sikerült a dolog önállósága miatt; az úr azonban, aki a szolgát tolta a dolog és maga közé, ezáltal csak a dolog önállótlanságával kapcsolódik össze, s tisztán élvezi azt; az önállóság oldalát azonban átengedi a szolgának, aki ezt feldolgozza. Ebben a két mozzanatban tesz szert az úr elismertségre egy másik tudat által; mert ez, mint lényegtelen tételeződik bennünk, egyszer a dolog feldolgozásában, máskor egy meghatározott létezéstől való függésben; egyikben sem lehet úrrá a léten, és nem juthat el az abszolút negációig. Megvan tehát ebben az elismerésnek az a mozzanata, hogy a második tudat megszűnik, mint magáért való lét, s ezzel maga teszi azt, amit az első tesz ellene. ” Hegel olvasatában az úr-szolga viszony elsősorban a tudatok közötti viszonyt jelenti. Majd a későbbiekben Marx szemléletében válik ez a hatalmi kapcsolat osztályviszonnyá.
A mindenkori hatalmi tudatok és intézmények működésében és formálódásában fontos szerepe van a piaci versenynek. A verseny fogalma egyrészt bármely modern gazdasági folyamat alapja, másrészt áthatja a társadalom szinte minden területét, harmadrészt az adott folyamatokban kifejezi a különféle érdekeket. Természetesen a különféle versenyelméleteket vizsgálva a gazdasági verseny áll a kapitalizmus történetének középpontjában, és ez – ahogy közeledünk napjainkhoz – egyre keményebb és kíméletlenebb. A gazdaságban folyó verseny sokféleképpen megragadható. Egyrészt folyik a piac különböző szereplői között az önérdekek maximalizálásáért, a bankok között az előnyösebb befektetésekért, a munkavállalók között a munkahelyekért, de ez ugyanígy jellemző az egyes régiók és az államok között is. A kapitalizmus történetének elmúlt évszázadaiban már minden a versenyre épül, és ez oly mértékben beágyazódott a mindennapi élet világába, hogy nem megszüntethető és még csak nem is lassítható, mint folyamat.
„Nyilvánvaló, hogy ennek a versenynek egyedül az vethet véget, ha megszüntetjük a nemzeti szuverenitást és a nemzeti fegyveres erőket, s a helyükbe a nemzetek fölötti egyetlen kormányzat kerül úgy, hogy egyedül ennek van fegyveres ereje. E berendezkedéssel az a lehetőség áll szemben, hogy a civilizált államok lakosságának nagy hányada elpusztul, a maradék pedig nyomorba és félbarbárságba süllyed. Ma a túlnyomó többség az utóbbi alternatívához húz. ”
A versenyvilág politikai filozófiája már megfogalmazódott az angol és a francia felvilágosodás eszméiben, és az lett az individuálfilozófiai alapelv, hogy bármely egyénnek addig terjedhet csak a szabadsága, amíg mások érdekeit nem sérti. Abban az esetben pedig, ha a piac egyes szereplői hátrányos helyzetbe hozzák mások érdekeit, akkor szükséges az állam beavatkozása. Ebből fakadóan, ha az adott állam már nem képes a kiegyenlítő és regulatív szerepét betölteni a társadalom különféle intézményei között, akkor háború vagy forradalom fenyeget, és az állam össze is omolhat. Ennek elkerülésére az állam – lehetőségei alapján – megtesz mindent. Ebben a vonatkozásban Russell fontos szerepet juttat a társadalmi közgondolkodásra ható propagandának. E kérdés kapcsán már igen közel kerültünk a hatalom és az etika kapcsolatainak kérdéseihez. E két összetevő viszonyában az erkölcs szerepe két vonatkozásban fontos: egyrészt a társadalmi tudatformákba beépülve intézményként van jelen, másrészt individuális szinten mindenki számára a lelkiismeret szűrőjén keresztül válnak az etikai értékek a mindennapi cselekvés alapjává.
A hatalom és az erkölcs mindenkori kapcsolatában Russell kiemelkedően fontosnak tartja azt, hogy az engedelmesség érdemmé válik. Ez könnyen belátható a különféle civilizációk történetében, és tulajdonképpen a társadalom stabilitásának egyik fontos pszichológiai és társadalomszociológiai alapelve volt, hiszen az összes társadalmi mezőben – a gyermeki engedelmességtől kezdődően a szolgain és a házastársin át az alattvalókig – erre alapozódott az együttműködések rendszere. E társadalmi kapcsolatoknak a hatalom és az erkölcs között a legfontosabb kötőeleme a vallás regulatív szerepe volt. Mindezt az egyház erkölcsi tekintélye biztosította. A hatalom és erkölcs vonatkozásában értelmezi Russell az ellenségeinkkel kapcsolatos előírásokat. Ebben a vonatkozásban összetett fogalom a könyörület kötelessége. Például az antikvitásban a harcban legyőzött ellenféllel való barátkozást gyengeségnek tartották, ugyanakkor a középkorban a lovag számára fontos volt, hogy egyenrangúnak tartsa a foglyot. Ezt a gondolatkört Russell így zárja: „Általánosságban a pozitív erkölcs a meglevő hatalom oldalán áll, nem enged teret a forradalomnak, semmit sem tesz a viaskodások vadságának enyhítésére, és nem nyújt teret annak a prófétának, aki valamilyen új erkölcsi szemléletet hirdet. ”
Ugyanakkor Russell megvizsgálja az intézményessel koherens avagy attól eltérő személyes erkölcsiség fogalmát is. Az erkölcsi parancsok tiltó vagy kötelező érvényűek. Alapjuk mindig valamilyen hagyomány vagy szellemi forrás. Azok a történelmi személyiségek, akik az adott korban elfogadott erkölcsi elvek ellenében cselekedtek (például Szókratész, Antigoné), ha nem tudták átvinni cselekedetük tartalmának érvényét a társadalmi közgondolkodásba, általában elbuktak, ha viszont igen, akkor indítékaik részben vagy teljesen megváltoztatták a hagyományt.
A felvilágosodás korától és főképpen a XIX. századtól kerül előtérbe a szekularizáció elve, azaz a vallás szerepének fokozatos csökkenése. Ezzel párhuzamosan tették föl a szabad gondolkodók azt a kérdést, hogy miként lehetséges az erkölcsiséget a valláson kívül értelmezni? A XIX. század második felének angolszász morálfilozófusai (utilitariánusok) a racionális gondolkodást tekintették az etikai döntéshozatal alapjának. A kérdés lényege az, hogy mi alapján dől el egy erkölcsi szabály értéke és minősége? Egyrészt az önálló megítélés ad erre választ, avagy a következmények döntik el az adott cselekvés helyes vagy helytelen voltát. Russell megoldása a következő: „…minden cselekedetet a következményei alapján kellene megítélni; de minthogy ez nehéz, bizonytalan és időigényes, a gyakorlatban arra van szükség, hogy bizonyosfajta cselekedeteket elítéljünk, másokat pedig helyeseljünk anélkül, hogy megvárnánk a következmények vizsgálatát. Ennélfogva egyet kell értenem az utilitariánusokkal abban, hogy bármiféle körülmények között valamennyi cselekedet közül az a helyes, ami az adott helyzetben a jó legnagyobb túlsúlyát hozza létre a károssal szemben; az erkölcsi felfogás megléte pedig előmozdíthatja az ilyen cselekedeteket. ”
Mindebben alapvetően fontos az, hogy az egyéni és a társadalmi megítélésben minden embert egyenlőnek tekintsünk, és legyünk részesei annak a szimpátiának, ami alapján mások számára is azt kívánjuk, amit egyébként önmagunknak is kívánnánk. Ebben a vonatkozásban még fontos megjegyezni azt is, hogy az erkölcsi alapú diskurzusokban – a fontosság tekintetében – egyenlő súllyal vegyük figyelembe az eszközöket és a célokat, tehát ne essünk abba a hibába, hogy a célhoz szentesítjük az eszközt, de abba sem, hogy az eszközhöz szentesítjük a célt. Hanem morálisan legyen védhető a megfelelő célhoz a megfelelő eszköz kiválasztása és alkalmazása. Mindennek akkor van jelentőssége, ha látjuk azt, hogy a hatalom eszköze nem csupán a politikai és gazdasági küzdelmekben van jelen, hanem az erkölcsi konfliktusokban is.
Mindennek alapja, hogy az élet bármely területén jelentkező érdek megvalósításáért folytatott küzdelemben – nagy valószínűséggel – legyünk képesek megválasztani a reális célok elérése érdekében a reális eszközöket. A hatalom és erkölcs viszonyáról szóló elemzését Russell azzal zárja, hogy megkísérli elhelyezni a fennálló erkölcsi értékrenddel szembeni lázadás értékmérőit: „Kétféle lázadás van: lehet tisztán személyes vagy fakadhat olyan társadalom utáni óhajból, amely másféle, mint amit a lázadó maga körül talál. ” A kettő között a fontos különbség az, hogy míg az első esetben a cél a személyben közvetlen alárendelt, s ez lehet akár anarchisztikus is, a másodikban viszont a cél a személy fölé kerül, és így közösségi vagy társadalmi igényt fejez ki.
Természetesen az erkölcsi vállalás és a társadalmi megítélés tekintetében sokkal bonyolultabb a lázadás helyes vagy helytelen mivolta, ugyanis az is lehetséges, hogy az egyéni lázadás célja azonosulni tud nagyfokú társadalmi támogatottsággal, s mindennek következtében érvényre is jut, azaz megváltozik egy politikai rend iránya vagy akár a korábbi erkölcsi értékekhez való viszony, de mindennek ellenére a későbbiekben nem igazolódott a lázadás következtében létrejött új helyzet eredményessége. Mindez azonban – a történelmi tapasztalatok alapján – csak jóval később, immáron leülepedett távlatok nyomán állítható, és ebben a vonatkozásban mindössze morális kereteket lehetséges megfogalmazni, de egyöntetű szabályokat nem.
A történelemben, s benne a gazdasági folyamatokban és a politikában, jellemzővé vált a hatalmi célok megvalósításáért folytatott ádáz és kíméletlen küzdelem. Az egyes történelmi személyiségek pszichológiai vonatkozásaiban gyakorta kapcsolódott össze az egyéni (önző és önérdekkövető) hatalomvágy a társadalmi célok megvalósításához szükséges hatalmi szerepekkel. E két elem gyakorta összemosódott és nehezen volt szétválasztható. Nyilvánvaló az, hogy a hatalomhoz való egyéni viszonyt másként értékeljük Nero császár és Hitler tekintetében, és egészen másként Napoleonnál vagy Kossuth Lajosnál. A metszéspont a kétféle hatalmi viszonyban ott válik el, ahol az adott személyiség a hatalmi vágy betegeként csak önző és aljas szándékokat valósít meg, vagy pedig a hatalom segítségével egy közösség vagy társadalom – a későbbiekben beigazolódott – nemes céljait valósította meg. Tehát a hatalomhoz való viszony az emberi lélek gyökérvilágában keresendő.
A hatalom birtoklásának pozitív célok érdekében történő felhasználására klasszikus példa Cincinatus esete, aki a római köztársaság korában élt, és köztiszteletben álló bölcs férfiú volt. Eredeti foglalkozása földműves. Amikor egy ízben Rómát egyaránt fenyegették belső problémák és külső támadások, a választott testület úgy vélte, hogy e válság megoldásához elengedhetetlen az ő közreműködése. Ezért földművelő tevékenységét abbahagyva elfogadta a diktátorrá való megválasztását, tehát abszolút hatalmat kapott a kezébe. Néhány hónap múlva az irányításával megoldódtak a problémák, s ekkor ő önként lemondva a hatalomról visszatért az eke szarvához.
Russell szerint a jótékony következményekkel járó hatalomvágynak össze kell kapcsolódnia valami más céllal, ami eltér a hatalomtól. Tehát, ha nem a jó célt valósítja meg, akkor érdektelen legyen számára a hatalom. Ebből fakad, hogy a hatalomtól különböző cél szolgálja az adott közösségi Legfőbb Jó megvalósulását. S ehhez kapcsolódik az is, hogy a nemes célok megvalósításához nemes eszközöket válasszunk, mert ha nemtelen eszközök válnak a cselekvés során túlnyomóvá, az egyébként jó cél is elveszítheti az értékét. Russell szerint az, hogy egy cselekedet jóként vagy rosszként ítélhető meg, elsősorban az egyének szintjén és kevésbé a közösségekre vonatkozóan állapítható meg. Mindebben fontos szerepe van a demokráciához való viszonynak, hiszen szükséges az, hogy az egyéni cselekedet közösségi-társadalmi szinten is megmérettetésre találjon.
Russell a hatalom etikájának következményeit így értelmezi: a birtokolt hatalmat a mindenkori társadalmi együttműködés előmozdítására kell használni, s ezt olyan körülmények között kell megtenni, amikor az emberi létvilág minden területén versenyhelyzetek vannak. A hatalom gyakorlásának társadalmi értelemben kiszélesített pozitív gyakorlatára a következő szemléletes példát állítja fel: „Ha négy olyan embert kellene említenem, akiknek a hatalma nagyobb volt bárki másénál, Buddhát és Krisztust, Püthagoraszt és Galileit említeném. Közülük egyik sem részesült az állam támogatásában, mielőtt eszméik széles körben el nem terjedtek. Életében egyiknek sem volt sok sikerben része. De bármelyikük nagyobb hatással volt az emberek életére, mint ahogy akkor hatottak volna, ha a hatalom az elsődleges céljuk. Egyikük sem törekedett olyan hatalomra, amely mások szolgaságba taszításával jár, csak olyanra, amely másokat felszabadít; az első kettő megmutatta, miképpen lehetünk úrrá a viszálykodáshoz vezető vágyakon, továbbá hogy tudjuk legyőzni a szolgaságot és az alávetettséget; a másik kettő megmutatta, miként rendelkezhetünk a természet erőivel.”
Russell könyve zárófejezetében kísérletet tesz a hatalom megszelídítésének lehetőségeire. Ehhez négy alapfeltételt tart fontosnak megvizsgálni: a politikai, a gazdasági, a propagandával kapcsolatos, valamint a pszichológiai és nevelési feltételeket. A politikai feltételekkel kapcsolatosan kiemeli a demokráciát, mint szükséges, de valójában nem egyetlen tényezőt a hatalom korlátozásában. Példát említ arra, hogy olyan demokratikus forma is létezett, amikor a többség brutális diktatúrát gyakorolt a kisebbség felett. Ehhez azonban hozzáteszi azt is, hogy egy stabilan működő demokráciában ésszerűnek tűnik megakadályozni egy kisebbség erőszakos törekvéseit a hatalom megszerzésére, hiszen a többség számára fennálló rend és nyugalmas élet előbbre valóbb, viszont a kisebbséggel szemben mindaddig türelmesnek kell lenni, amíg annak tevékenysége nem gátolja a többség számára megfelelő rend fenntartását.
Ehhez fűződik az a fontos kérdés, hogy az átlagpolgár mennyiben érzi önmagát a hatalom birtokosának vagy részesének? Egy nagyobb modern államban a polgár távol érzi magát bármiféle befolyás gyakorlásának a lehetőségétől a hatalomra, sőt a hatalmi mechanizmus működéséről nincsenek, vagy alig vannak tapasztalatai. Nem igazán érzékeli saját szavazatának súlyát a fennálló rendszer egészében. Mindez felveti azt a kérdést is, hogy a demokráciákban van–e szerepe az adott ország földrajzi nagyságának. Ezzel kapcsolatban Russell előnyösnek látja a föderációs rendszerek kiépítését, sőt azt is hozzáteszi, hogy – a béke és a háború ügyében – az lenne szerencsés, ha az egész világ egyetlen területet alkotna. Itt ugyan szembe kell nézni azzal, hogy a nagy kiterjedésű területen gyakorolt demokratikus hatalomban az átlagpolgár gyakorta tehetetlennek érzi magát, és nehezen tájékozódik az átfogó ügyekben. Ezt az érzést lehetséges csökkenteni a föderatív formákkal és az önrendelkezés lehetőségével.
A hatalom megszelídítésének gazdasági feltételei között Russell először az állami és a magántulajdon mértéke alapján tesz különbséget az egyes államok között a hatalomgyakorláshoz való viszony tekintetében. Itt megkülönbözteti a tulajdon és az irányítás fogalmait. Például a nagy cégekben az egyszerű részvényeseknek nincs beleszólásuk az irányításba, tehát ez elkülönül, és csak kismértékben oszlik meg a tulajdonhoz képest. Az elkülönült irányítás – a gazdasági folyamatok fölötti hatalom révén – könnyű lehetőséget ad arra, hogy az irányítók meggazdagodjanak.
Mindezen helyzetek olyan megoldása, hogy az állampolgár viszonylagos módon biztonságban érezhesse magát, hatékony demokráciára van szükség. Ezt csak úgy lehet biztosítani, ha a kinevezett vagy választott tisztségviselőket és vezetőket hatékonyan képesek ellenőrizni és elszámoltatni. Ha ez nem valósul meg, máris fennáll a lehetősége annak, hogy diktatúra, zsarnokság vagy totalitarizmus jöjjön létre. A demokrácia ellenőrzésének fontos területe a szervezett bürokrácia működésének hatalmi beállítottsága. A Hivatal – szokták mondani – hatalom a hatalomban. Egy demokrácia életképességében sok múlik azon, hogy a hatalmi gépezet belső hierarchiáiban milyen mértékben valósul meg a tekintélyelv és a törvénytisztelet. Abban az esetben, ha a hivatalokban a beosztottak mindenben kiszolgálják a zsarnokoskodó elöljáróikat, máris fékeződik a demokratikus törvényesség működése. Biztosítani kell a törvényesség kérlelhetetlenül korlátozó jelenlétét. Ennek eszközei a hierarchián belüli irányító hatalmak megosztása és a beosztottak autonómia lehetőségei.
A hatalom megszelídítésének russelli programjában fontos szempont a propaganda és a nyilvánosság kapcsolata. Ezen azt érti, hogy azt az agitációt feltétlenül támogatni kell, ami nem az adott törvények megszegésére, áthágására irányul, hanem a hatáskörüket túllépő és a lehetőségeikkel visszaélő vezetők kontrolljára. Védeni kell azokat a kritikákat, amelyek megalapozottan bírálják a közéleti vezetők munkájának hiányosságait. Mindebben nagy a felelőssége az állami–közszolgálati médiumoknak, hiszen sok múlik azon, hogy a nyilvánosság fölötti monopólium mekkora lehetőségeket ad az ellenzéknek a hatalom elleni jogos kritikájára.
A hatalom korlátozásának legösszetettebb terepe a társadalom és a gazdaság folyamatainak pszichológiai vizsgálata. Ezzel kapcsolatban Russell rámutat arra, hogy a tömegtársadalomban bevett gyakorlat a tömegek felizgatása, a gyűlölet és a félelemkeltés, ami alkalmas arra, hogy elősegítse a totalitárius hatalom érvényre jutását. Hogy ez ne így legyen, szükséges neveléssel szélesíteni a társadalomban a demokrácia kultúráját. A zsarnoki hatalom szívesen alapoz a látványosan felizgatott tömegek lelkesedésére (lásd Hitler), de általában ezzel együtt jár az, hogy a tömeget alkotó átlagpolgár egyáltalában nem látja át lelkesedése későbbi súlyos következményeit. Ezzel kapcsolatban Russell a háború megakadályozására helyezi a hangsúlyt, mert „…ha egyszer a világ megszabadul a háborútól való rettegéstől, akkor, tekintet nélkül a kormányzat vagy a gazdasági rendszer milyenségére, idővel meg fogja találni annak útját-módját, hogy a vezetők erőszakosságát megzabolázza. Másfelől minden háború, különösképpen a modern háború, elősegíti a diktatúrát azzal, hogy a félénkekben felkelti a vezető utáni vágyat, a merészebb lelkű embereket pedig társadalomból falkává változtatja. A háború eshetősége bizonyos fajta tömegpszichózist idéz elő, és megfordítva: az effajta tömegpszichózis, ha előállt, növeli a háború kockázatát és a zsarnokság lehetőségét. Ennélfogva meg kell vizsgálnunk, milyen fajta nevelés az, amely leginkább távol tartja a társadalmat a tömeghisztériáktól és leginkább alkalmassá teszi a demokrácia eredményes gyakorlására.”
Mindebből az következik, hogy a demokráciában elengedhetetlenül fontos lenne az, hogy a választópolgárok képesek legyenek az önállóság alapján stabilan állást foglalni a reájuk nehezedő különféle médiapropagandák irányzatai között. Ehhez hozzátartozna az is, hogy a kisebbségi véleményt vallók maradéktalanul elfogadják a többség álláspontját. Ez azonban így túlságosan egyszerű lenne, hiszen előfordulhatnak olyan szituációk is, amikor a többség – például a manipulatív félretájékoztatás miatt – rosszul dönt, és ez később beigazolódik.
A demokrácia kultúrája részben alakítható a nevelés segítségével. Például fontos szerepe lehet a médiumoknak abban, hogy a labilis érzelmekből fakadó gyűlöletkeltést vagy a félelem érzetét korlátozza. Mindez ahhoz is hozzájárulhat, hogy csökkenjen a tömegtársadalomban könnyen elterjedő fanatizmus lehetősége. A médián keresztül gyakorolt hatalmi pszichológiák szinte hipnotikus erőt biztosítanak a polgárok félrevezetésére: „A hipnotizált automaták mindegyike úgy érzi, hogy minden igazán szent dolog a saját táborának győzelméhez kötődik, és mindent, ami igazán iszonyatos, az ellentétes oldal képvisel. ”
Végül Russell összehasonlítja a liberális és a totalitárius szemléletű hatalomgyakorlás lehetőségeit. Az előbbiben az állam által képviselt közjó a polgárok jólétében fejeződik ki, míg az utóbbiban az állam egy absztrakcióvá válik, amelyben a polgárok csak funkcionális tartóoszlopok, és az egész rendszer pusztán a hatalmon lévők érdekeit valósítja meg.
Hannah Arendt, a XX. század egyik legjelentősebb politikai filozófusa, más aspektusokból vizsgálja a különféle hatalomelméletek természetrajzát. Több művében is részletesen elemzi a modern hatalmi mechanizmusok forrásait és működését. A hatalom kérdéséhez szorosan hozzákapcsolja az erőszak, a tekintélyelvek és a demokrácia kérdéseit. Arendt hatalomfelfogása annyiban hasonlatos Russelléhoz, hogy mindketten elutasítják az erőszak szerepét, és a hatalomgyakorlás legfontosabb alapvetésének az együttműködésre való törekvést tartják. Arendt A totalitarizmus gyökerei című könyvében áttekinti a modern civilizációban a különféle hatalmi formák, rétegződések, stílusok kölcsönviszonyait. Elméletének kiindulópontjaként az imperializmus kezdetének sajátos pénzügypolitikáját értelmezi a nemzetállamok és a kapitalizmus kapcsolata alapján. „Amit az imperialisták valójában akartak, az a politikai hatalom kiterjesztése volt, nemzetállami alapok nélkül. Az imperialista terjeszkedést egy különös fajta gazdasági válság indította el: a tőketúltermelés és a „pénzfelesleg” megjelenése, amely a túlságos megtakarításokból származott, és a nemzeti határok között már nem talált jövedelmező befektetési lehetőségekre. Először fordult elő, hogy nem a hatalom befektetése egyengette az utat a pénzbefektetés előtt, hanem a hatalom exportja indult engedelmesen a pénzexport után, mert a távoli országokba irányuló ellenőrizetlen befektetések azzal fenyegettek, hogy a társadalom széles rétegei válnak szerencsejátékossá, hogy termelési rendszerből pénzügyi spekulációk rendszerévé változik át az egész tőkés gazdaság, s a termelés hasznát a jutalékosi haszon fogja felváltani. Az imperialista korszak előtti évtized, a múlt század hetvenes évei addig sohasem látott szélhámosságoknak, pénzügyi botrányoknak és tőzsdei hazárdjátéknak lehettek tanúi.”
Ez a folyamat fokozatosan alakította át a kapitalista világrend hatalmi politikáját. Ennek kiindulópontja az, hogy a nemzeti keretekben történő termelés stagnáló tendenciái mellett hatalmas jövedelmekkel kecsegtetett a távoli országokba történő befektetések rendszere, de ez ugyanakkor nagy kockázatot is jelentett a befektetők számára. Ezért is vált szükségessé, hogy az egyes nemzeti hatalmak erőszakszervezeteik kiterjesztésével exportálják hatalmukat az üzleti kockázatok csökkentése érdekében. Ennek a folyamatnak számtalan negatív következménye lett. Egyrészt megnövekedett az erőszak szerepe a kevésbé civilizált országokban, másrészt a gazdasági törvények már nem korlátozták a profit maximalizálását, s így óriási tőkehányadok kerültek ki a nemzeti keretek törvényeinek ellenőrzése alól. „Az új keletű boldog beteljesülésnek éppen az volt a titka, hogy a gazdasági törvények már nem álltak útjába a birtokos osztályok kapzsiságának. A pénz végül is pénzt fialhatott, mert a hatalom, fütyülve mindenféle gazdasági és erkölcsi törvényre, megkaparinthatta a vagyont. A kivitt pénz csak akkor válthatta valóra tulajdonosainak terveit, amikor sikerült elérnie a hatalom kivitelét. Csak a korlátlan hatalom–összpontosítás eredménye lehetett a korlátlan tőkeösszpontosítás.”
Ez a folyamat a XX. század elejére tartóssá vált, és az egyes nyugat-európai nemzetállamok politikai propagandájának fontos célja lett a hatalom mindenáron való kiterjesztése. Az európai államok gazdasági és erőszakszervezeteinek képviselői szinte önálló osztályokat hoztak létre az Európán kívüli államokban. Arendt rámutat arra, hogy ezen hivatalnokok tapasztalatai alapján terjedt el az európai közgondolkodásban az az elv, hogy minden politikai rendszer lényege a hatalom, majd ezzel kapcsolatban fogalmazza meg azt, hogy az imperializmus alapvetően – belső genezisét tekintve – szuprematív, és legfőképpen az erőszakra alapozott.
Ebben a folyamatban már középpontivá válik az erőpolitika szerepe, amely szinte önmaga céljává karakterizálódott. Arendt rámutat arra, hogy az imperializmus kezdetének e fő tendenciái nagymértékben hozzájárultak az eleven közösségek tönkretételéhez, éppúgy Európában, mint a távoli országokban. Morálbölcseleti szempontból mindez azzal is együtt járt, hogy „A színtiszta erőszakkivitel úrrá avatta a szolgákat, de nem adta meg nekik az urak kiváltságát; hogy alkalomadtán valami újat hozzanak létre. Az erőszak hazai monopolisztikus összpontosítása és mértéktelen felhalmozása a szolgákat a rombolás cselekvő részeseivé tette, míg végül a totalitárius terjeszkedés nemzet- és emberpusztító erővé nem vált.”
Arendt szerint az imperializmus első szakaszának politikai folyamataiban a hatalom eltávolodott attól a politikai közösségtől, amelyhez korábban természetes módon kötődött, és mindezt a gazdaság kényszerítette ki, mert e tendencia találkozott a fejlett nyugat-európai nemzetállamok uralkodó osztályainak érdekével. Mindezek alapján véli úgy, hogy az imperializmus tette lehetővé a polgárság teljes érvényű politikai hatalmát. Ennek kapcsán váltak az üzletemberek államférfiakká, és a nyugat-európai nemzetállamok politikai koncepcióiban a külpolitika lépett elő prioritássá a belpolitikával szemben.
Ezután Arendt hosszan elemzi az imperializmus polgárságának politikai filozófiai forrásait, és visszamegy egészen Hobbes–ig, aki a közérdekkel azonosította az egyéni érdeket. A Leviatán szerzője már a XVII. században megfogalmazta azt, hogy a tulajdon folyamatos felhalmozása a hatalom véget nem érő felhalmozásán alapul. „Az imperialista korszakban a hatalomfilozófia a kiválasztottak filozófiája lett, akik gyorsan felfedezték és mindjárt készek voltak elfogadni, hogy a hatalomvágy csak pusztítással csillapítható.”
A határtalan szerzés beteljesült vágya együtt járt a közgondolkodásban elterjedt nihilizmussal és az erőszakon alapuló pusztítással. Ennek a tendenciának biztos alapot nyújtott az imperializmus történetének egyik legfontosabb újdonsága: a gazdaság vette át fokozatosan az élet minden területén a politikai cselekvések színtereit. Az imperializmus történetének – hatalomelméleti szempontból – jelentős fejleménye, hogy szövetséget kötött egymással a csőcselék és a tőke. Arendt értelmezésében a felesleges tőke mellett az imperializmus társadalmában megjelenik egy másik melléktermék is, az emberi hulladék. Azokat a tétlenné vált munkanélkülieket nevezi így, akiket a különféle válságszituációk eltávolítottak a gazdasági közösségből. Ezek az emberek veszélyt jelentettek a fennálló fejlett nemzetállamok politikai berendezkedésére. „Az imperialista kor azzal az újdonsággal szolgál, hogy ez a két fölös erő, a fölösleges tőke és a fölösleges munkaerő kart karba öltve, együtt hagyja el az országot. A gazdaság és a népesség csökkenésével szemben az egyedüli lehetőségnek a terjeszkedés, a kormányzati hatalom kivitele látszott, és minden olyan terület bekebelezése, ahol vagyont vagy munkát fektettek be az ország polgárai. Úgy tetszett: az imperializmus és a végtelen terjeszkedés imperialista fogalma tartós ellenszere a tartós bajnak.”
Ebben a folyamatban az imperializmus terjeszkedő politikájához – paradox módon – olyan nacionalista jelszavak csatlakoztak hozzá, amelyek gazdasági érdekekre hivatkoztak. Mivel már általánossá vált a közérdeknek az egyéni érdekkel való azonosítása, ezért támogatták a nacionalizmusok a terjeszkedést, mint alapvetően közös érdeket; s tették ezt annak ellenére – mint ezt Arendt megjegyzi – hogy e két fogalom között fennáll egy belső antagonizmus. Az így kialakult új rendszerben a közigazgatásra épülő nemzetállamok talapzatai fokozatosan meggyengültek. Mindezt elősegítette a nemzeti közigazgatások megroppanása, és morálisan már nem volt követhető a tisztviselői karok számára a nemzet szolgálatának jelszava. Például a brit gyarmatokon működő hivatalnokokat már hidegen hagyta az anyaállam szervezetének megrendülése. A gyarmati szolgálat jelentette már a nemzet számára vállalt dicsőséget. Így alakult ki a tőke és a csőcselék közötti szövetség, amely a gyarmatokon erősödött meg elsősorban. Társadalomszociológiai szempontból az a nézet vált ismertté, hogy ebben a folyamatban közelebb kerülnek egymáshoz az egyes társadalmi osztályok, és megszűnnek az osztálykülönbségek. Ebből azonban az a lehetőség bontakozott ki, hogy „…a demokrácia zsarnokságba fordulhat át, hogy a zsarnokok a csőcselékből emelkedhetnek ki, és e csőcselékhez folyamodhatnak támogatásért. Elsiklottak viszont afelett, hogy a csőcselék nemcsak az alja, hanem a mellékterméke is a tőkés társadalomnak, mégpedig közvetlen mellékterméke, következtetésképp soha nem választható el teljesen tőle. Ezért nem vették észre aztán a felső tízezer egyre növekvő csodálatát az alvilág iránt, holott a tisztelet vörös fonalként húzódik végig a XIX. századon, nem figyeltek fel arra, hogy e felsőbb osztályok állandóan, lépésről lépésre hátrálnak minden erkölcsi meggondolás elől, és egyre nagyobb megértést mutatnak utódaik anarchista cinizmusa iránt.”
Ezek a tendenciák oda vezettek, hogy a csőcselékkel való kapcsolat miatt a nyugati polgárság egymás után adta fel hagyományait, és – a nyugat-európai országokban ugyan különböző mértékben és formákban – a tulajdonosi érdekek védelmét a csőcselék segítségével kísérelte megtartani. Ez a folyamat legkarakterisztikusabban Németországban ment végbe, és itt a polgárság hozzájárult ahhoz is, hogy elvesse a modern polgári filozófiákban megfogalmazott emberiesség eszméjét is. Így kerülhetett Németországban a rasszizmus a nemzeti politika fősodrába, és indította el azt a végzetessé váló folyamatot, amely a második világháború során felborította a világrendet.
Arendt hatalomelméletének összetevőit más aspektusok szerint is értelmezhetjük a Mi a tekintély? című esszéje alapján. Ebben fontosnak tartja a XX. században újragondolni ezt a fogalmat, amelynek a következő meghatározását adja: „…a tekintély mindig engedelmességet követel, rendszerint összetévesztik a hatalom vagy az erőszak valamely formájával. A tekintély azonban eleve kizárja a külső kényszer alkalmazását; ahol ez történik, ott maga a tekintély semmisül meg. Másrészt a tekintély összeegyeztethetetlen az egyenlőséget feltételező s érvelések sorozatán zajló meggyőződéssel is. Ahol érvek hangzanak el, ott a tekintély elbizonytalanodik. A meggyőződés egalitárius rendjével szemben a mindig hierarchikus tekintélyelvű rend áll. Ha a tekintély egyáltalán meghatározható, akkor azt mondhatnánk, hogy ellentétes mind az erőszakos kényszer alkalmazásával, mind az érveken át kifejtett meggyőződéssel.”
Arendt olvasatában, hatalomelméleti szempontból, a parancsoló és az engedelmeskedő közötti kapcsolat alapja nem a közös megegyezés, hanem a hierarchiában elfoglalt hely. Ehhez teszi hozzá azt, hogy a vallás és a hagyomány hanyatlásával párhuzamosan a XX. századra a tekintély hatalma is megkérdőjeleződött. A tekintély az elmúlt történeti korszakokban az állandóságot és a maradandóságot jelentette, és ez azonosnak tekinthető a világról alkotott képünk megbízhatóságának elveszítésével. A tekintély problémája szorosan összefügg a társadalmi szféra különféle területeinek hierarchiaviszonyaival, illetve a politika és a szabadság kapcsolatával. A tekintélyelvű kormányzati formák törekvése a szabadság korlátozása, s ez szemben áll a liberalizmus egyik alapelvével, amely szerint a haladás és fejlődés folyamatosságához a mindenkori hatalom fokozatos korlátozása szükséges.
A politikai tekintély általában az eredetmítoszokra, a múlt dicsőségére és a leszármazástudatra alapozódik (mint például az antik Rómában), és magában hordozza az egyenlőtlenség és a megkülönböztetés elveit. Arendt a liberális és a konzervatív tekintélyfogalmakat így hasonlítja össze: „Bár mind a liberalizmus, mind a konzervativizmus abban a pillanatban cserbenhagy bennünket, amint megpróbáljuk elméleteinket a ténylegesen létező politikai formákra és intézményekre alkalmazni, az azonban tagadhatatlan, hogy általános megállapításaik jó adag valószínűséget tartalmaznak. Láttuk, hogy a liberalizmus a szabadság, a konzervativizmus pedig a tekintély hanyatlásának folyamatát méregeti; a várható eredményt mindkettő totalitarizmusnak nevezi, s totalitárius tendenciát lát mindenhol, ahol akár az egyik, akár a másik megy végbe. Kétségtelen, hogy mindkettő kiváló bizonyító anyagot tud elénk tárni a megállapításai alátámasztására. Ki tagadhatná, hogy a század eleje óta a szabadságot minden oldalról komoly fenyegetések érik, s hogy, legalábbis – az első világháború vége óta – felütötte fejét mindenféle zsarnokság? És ki tagadhatná, hogy a modern világ egyik leglátványosabb jellegzetessége az lett, hogy tulajdonképpen minden hagyományosan elfogadott tekintély eltűnt belőle?”
Erre alapozva Arendt úgy véli, hogy a szabadság és a tekintély egyidejűleg korlátozódik a modernség korában. A folyamat mögött történetfilozófiai okok rejlenek, ugyanis a XX. század első felében a történeti és a politikai tudat jelentős változásának vagyunk szemtanúi. Ugyanakkor e században a tekintély fogalma hozzákapcsolódik az erőszak elvéhez, hiszen sokan vallják úgy, hogy a tömegtársadalom szabályozásához szükséges erőszak is a tekintélyen alapul. A tekintélyelv gyökerei az antik görög és római politikában gyökereznek. Itt ez a fogalom egyaránt jelen volt a közélet és a családi élet világában. Például a görög városállamok korai történetében a türannoszok az erőszakra alapozva uralkodtak, és módszereiket Platón és Arisztotelész egyaránt bírálták. Az antik családi életben az apa totális hatalommal rendelkezett a családtagok és a háztartás ügyei felett. Ehhez képest, Platón véleménye szerint, a tekintélynek olyan engedelmességre kell alapozódnia, amelyben megőrizhetjük szabadságunkat. Ezt így jellemzi a következő mondatával: „a törvény az úr a vezetők fölött, s a vezetők az ő szolgái.”
Ezután Arendt részletesen kifejti a tekintélyfogalom antik görög és római felfogását, majd azzal zárja eszmefuttatását, hogy a korai kereszténység a tekintély elvét elsősorban a platóni mítoszok alapján fogalmazta meg. A középkori katolicizmus későbbi történetében a tekintélyről vallott antik tanítás meggyengült, és a pokol fogalmának középpontba kerülésével az erőszak fogalma egyaránt része lett a nyugati egyház metafizikai gondolkodásának, valamint az egyházi hierarchia működésének.
A hatalom és a tekintély összefüggéseinek kiemelkedő teoretikusa a XVI. század elején Machiavelli. Ő jól ismerte a rómaiak felfogását, hiszen Titus Livius történeti munkájához írt kommentárokat. Másrész mélységesen elkeserítették korának politikai küzdelmei, illetve a széttagolt Itália hanyatlása. A politika gyakorlatát tekintve Machiavelli szükségesnek tartotta az erőszakot a társadalmi küzdelmek különféle területein, és úgy vélte, hogy a közösség érdekében vállalt magasabb cél szentesíti az eszközöket, és ebbe természetesen beleértette az erőszakot is.
Arendt kiemeli az amerikai állam megalakulásának körülményeit, amelyekben fontos szerepet tulajdonít annak, hogy az alapító atyák erőszak nélkül hoztak létre új politikai közösséget az alkotmány segítségével. Egészen más úton közelíti meg a hatalomelmélet kérdéseit Montesquieu a XVIII. század első felében. Ő a hatalmi viszonyokat a jognak rendeli alá, és szükségesnek tartja, hogy a monarchiában a kormányzati tevékenység a kihirdetett törvények alapján működjön. Politikaelméletének fontos centruma a hatalom megosztása a három alapvető állami funkció között: törvényhozás, végrehajtás és igazságszolgáltatás. „Minden államban háromféle hatalom van: a törvényhozó hatalom, a nemzetközi jog alá tartozó végrehajtó hatalom, végül az a végrehajtó hatalom, amely a polgári jog alá tartozó dolgokra vonatkozik… Az első hatalom által a fejedelem vagy a hatóság bizonyos időre vagy egyszer s mindenkorra törvényeket alkot, és módosítja vagy eltörli a fennálló törvényeket. A második hatalomnál fogva a fejedelem békét köt vagy háborút indít, követeket küld vagy fogad, fenntartja az állambiztonságot és megelőzi az ellenséges betöréseket. A harmadik hatalomnál fogva a fejedelem megbünteti a bűncselekményeket, vagy ítélkezik a magánosok jogvitáiban. Az utóbbit bírói hatalomnak, az előbbit pedig egyszerűen az állam végrehajtó hatalmának nevezzük.”
A hatalmi ágak megosztása Montesquieu-nél elsősorban a szervezetre és a személyekre vonatkozik. Ez egy jogilag szabályozott viszony, és lényege az, hogy a különféle funkciók ellenőrizzék egymást. Ugyancsak benne van e gondolatban az is, hogy a hatalmi ágak között egyensúlynak kell létrejönnie. Montesquieu konzervatív elmélete elhatárolódik a társadalmi változásokban a forradalmi és radikális megoldásoktól. Célja a monarchia intézményének megőrzése, de abban a formában, hogy a hatalom a törvények által korlátozott legyen.
Montesquieu elméletében a hatalom korlátozza a hatalmat, és így az állam funkciói jelölik ki az uralmi viszonyokat, nem pedig az ettől eltérő érdekek, és így viszonylag jól elhatárolódik a munkamegosztás a kormányzati tevékenység és az igazságszolgáltatás hierarchiái között. Mindezeken túl ez a rendszer garanciát is jelent a társadalomban a tulajdon és a személyi biztonság védelmére. Montesquieu felfogása alapvetően határozta meg a hatalomelméletek kutatását egészen a XX. századig, és eredményei messze túlmutatnak kora rendi-monarchikus világán. Gondolatai termékenyítőleg hatottak a XX. századi politikaelméletre is.
Jürgen Habermas kortárs német filozófus elmélete számos helyen kapcsolódik Arendt kutatásaihoz, sőt önálló tanulmányban is kifejtette véleményét Arendt hatalomelméletéről. Szerinte a modern társadalmak működésében egyre nagyobb szerepet töltenek be a kommunikatív cselekvés rendszerei, s ezzel kapcsolatban egyre fontosabbá válik a társadalmi nyilvánosság közvetítő szerepe a társadalom intézményei között. ”A politikailag működő nyilvánosság kapja meg annak a szervnek a normatív státusát, melynek feladata, hogy közvetítést hozzon létre maga a polgári társadalom és a szükségleteiknek megfelelő államhatalom között. Ennek a „kiteljesedett” polgári nyilvánosságnak az a tendenciájában liberalizált piac a társadalmi előfeltétele, mely az érintkezést a társadalmi újratermelés szférájában, amennyire csak lehetséges, a magánemberek egymás közti ügyévé változtatja, és csak így teszi teljessé a polgári társadalom privatizálódását.”
Korábban ugyanis az abszolutisztikus társadalmakban a közösségi viszonyok csak korlátozottan lehettek nyilvánosak. A piaci viszonyok szélesebb körű kibontakozása miatt a társadalmi viszonyok is hasonlatossá válnak az áruviszonyokhoz. Mindennek hátterében az áll, hogy a piacon szabadon részt vevő árutulajdonosok a megkötött kontraktusok alapján magánjogi viszonyokat alakítanak ki. A magánjogrendszer létrejötte járul hozzá az általános jogképesség szélesüléséhez is. Így kerül a történelem süllyesztőjébe fokozatosan a származási és öröklési rend alapján működő hatalom. Ezen a ponton alakul ki az egyenlőségek figyelembevételével a társadalmi nyilvánosság terepe. Az abszolutizmus rendszereihez képest így jön létre az államtól fokozatosan függetlenedő magánszféra is. Az európai polgári forradalmak pedig mindezzel párhuzamosan kodifikálják a magántulajdon intézményeit, a kontraktusok és az öröklődés szabadságát. Amíg a rendi társadalomban a korporális kötöttségek szabályozták a kapcsolatokat, addig a polgári világban már ezt a szerepet a hivatali adminisztráció veszi át. A kapitalizmus kialakulásának időszakában a jövőre vonatkozólag gyakoriak voltak az olyan elméletek, amelyek szerint a piacon folyó verseny önszabályozó módon biztosítja az igazságosságot a társadalmi elosztásban, és a javakban való részesülés elsősorban a felkészültségtől és a tehetségtől függ. Fontos előfeltételként tételezték fel azt, hogy a gazdasági folyamatokba gazdaságon kívüli tényezők nem szólhatnak bele.
Ebből a feltételezésből fakadt az is, hogy az árutulajdonosok azért nem tudnak egymás felett hatalmat gyakorolni, mert a kínálat és a szükséglet alapján az árviszonyok kiegyenlítik ezt. Azt is feltételezték, hogy a piac nem igényli az erőszak segítségét a döntésekhez, és lehetővé válik a nagyfokú autonomitás. Mindezt az államilag kodifikált polgári magánjog biztosítja, és így a szabad piac igazságosan működhet. Ezek az elvek természetesen csak úgy működhettek volna, ha a piacon való részvételben mindenki számára egyenlő esélyeket biztosítanak, és senki számára nem megengedett a privilégiumok vagy monopóliumok lehetősége. Ezek az utópikus elvek – hatalomelméleti szempontból – tulajdonképpen alkalmasak lettek volna az uralom nélküli társadalmi berendezkedés megvalósítására. Habermas szerint „…ez annyiban tipikusan polgári eszme, hogy még a politikai uralom alól önmagát felszabadító magánszféra politikai biztosítéka sem öltheti az uralom alakját. A jogállam polgári eszméje, minden állami tevékenységnek normák lehetőleg hézagtalan és a közvélemény által igazolt rendszeréhez való kapcsolódása, általában az állam, mint uralmi eszköz, megszűntetésére törekszik. Az államhatalmi aktusok per se apokrifnak számítanak.”
Habermas rámutat arra, hogy a közvéleményre ható törvényeket és azok hatásköreit mindig küzdelemben és harcok árán hozták létre. Előnyösnek tartaná azt, hogy a törvényeket ne a politikai akarat, hanem a racionális konszenzusok alakítsák ki. A paradoxon abban áll, hogy a közvélemény szuverenitása alapvetően nem óhajt hatalmi forrássá alakulni, hanem inkább afelé halad, hogy a társadalom folyamatainak a fenntartásához egyre kevesebb hatalomra legyen szükség. Így a társadalom működéséhez szükséges kényszerhatásokat a racionalizmus alapján versengő érvek segítségével, a közérdek figyelembevétele alapján lenne szükséges a megegyezések felé terelni.
Ezeknek az elveknek fontos szerepük van a nyilvánosság funkcióinak kialakításában, hiszen a polgári rend különféle színterein és aktusaiban a minél szélesebb körű publicitás jelenti a függetlenség és a kritikai szellem lehetőségét. Mindennek a fontossága elengedhetetlen, mert „Egyébként a polgári jogállam a működő nyilvánosság alapján a közhatalom olyan megszervezésének igényével lép fel, mely biztosítja, hogy a közhatalmat hatalmi szempontból semlegesnek tekintik, és az uralom alól emancipáltnak tekintett magánszféra szükségleteinek rendelik alá. Az alkotmány normáit ezzel a polgári társadalomnak egy olyan modelljéhez szabják, mely semmi esetre sem felel meg a polgári társadalom valóságának. A kapitalizmus történelmi folyamatából, így például liberális korszakából elvonatkoztatott kategóriáknak maguknak is történelmi jellegük van: társadalmi tendenciákat jelölnek, de éppen csak tendenciákat.”
Mindennek az a jelentősége, hogy az a nyilvánosság képes csak betölteni a társadalom érdekében vett alapfunkcióját, amelyhez garantált az általános hozzáférés lehetősége. A nyilvánosság működésében az egyik legfőbb cél a közös érdekek eredményes képviselete, s ennek egyik fontos alapja az osztályérdek. A felvilágosodás óta kifejlődött polgári nyilvánosság alapeszméje az, hogy a törvények szabályozta jogállamban egyre kevesebb uralomra legyen szükség, és a vélemények kritikai vitái készítsék elő a fontos döntéseket. A XX. században viszont egy olyan helyzet állt elő a politika világában, amelyben az uralomnak mégis karakterisztikus szerepe maradt. Ennek legfontosabb terepe a modern közvélemény, amely a politikai szándékok katalizátorává vált. Habermas szerint „A „közvélemény” más-más jelentést vesz fel, aszerint, hogy úgy veszik-e igénybe, mint a szociális és politikai hatalom gyakorlásának kritikai fórumát, melyet normatív rendelnek el, vagy pedig receptív fórumként használják fel a személyek, intézmények, fogyasztási javak és programok érdekében manipulatív vagy demonstratív elterjesztett publicitással kapcsolatban.”
A közvélemény és a publicitás kapcsolata szorosan összefonódik, és egymás nélkül szinte nem is léteznek. Az adott publicitás minden esetben valamilyen érdek alapján jelenik meg, és lehet tájékoztató, kritikai vagy manipulatív jellegű. Mindenféleképpen a társadalmi hatásösszefüggésre kíván befolyást gyakorolni. E két tényező viszonyában a közvélemény a címzett szerepét tölti be, a publicitás pedig a jelölő funkcióját. Ezen belül a publicitás még betölthet többféle alfunkciót is, egyrészt adott ügyben a közvélemény erejére kíván támaszkodni, de lehet pusztán önigazoló is.
A közvélemény a modernitás korában tulajdonképpen a népszuverenitást fejezi ki. A nyilvánosság, ami a közvélemény alapja, az ésszerűséget feltételezi. A közvélemény és a politika között direkt és indirekt kölcsönhatások jönnek létre. „A parlamenti vita segítségével a közvélemény tudomására hozza a kormánynak kívánságait, a kormány pedig a közvéleménynek politikáját.” Ebből fakad az az általános érvényű alapvetés, hogy a közvélemény uralkodik, de nem kormányoz. Alapesetben a közvélemény akarata a választásokon győztes párt véleményében fejeződik ki. Ezt próbálják alátámasztani a közvélemény–kutatások eredményeivel, amelyeken keresztül az adott politika megpróbálja igazolni a programját. Mindebből az is következik, hogy a politikai hatalom aktuális birtokosainak az az érdeke, hogy a közvélemény manipulációján keresztül programjaikat hitelesítsék. Ebben a vonatkozásban a közvélemény, mint nyilvánosság, az uralom tárgya. És ehhez a politikai hatalomnak szükséges birtokolnia a különböző kommunikációs médiumokat.
Az írott és elektronikus sajtó szerepe a Nixon–Kennedy választási vitától kezdődően fokozatosan megnövekedett, és napjainkra a politikusok számára már szinte elengedhetetlen feltétel a gyakori médiaszereplés. A médiumok kötődhetnek szorosan a politika egyes irányzataihoz, de függetlenek is lehetnek. Korunkban már az egyes politikák szinte csak a médiumokon keresztül kísérlik meg befolyásolni a közvéleményt. Philippe Breton A manipulált beszéd című könyvében a közvéleményre gyakorolt manipulációs technikákat vizsgálja a politikai üzenetek dekódolása, és a napjainkban jellemző érvelési technikák alapján. Hol húzódik a határ a manipuláció és az érvelés között? A szerző kiindulópontja a következő: „…igen gyakran találkozom a közönség körében egy bosszantó kérdéssel: hogy ugye az érvelés nem más, mint egyfajta hatalomgyakorlás a beszélgetőpartner fölött, a befolyásolás rejtett módja, egyszóval maga a manipuláció. Gyorsan kénytelen voltam tehát elgondolkozni azon, hol a határ az érvelés, azaz a másik tiszteletben tartása és a manipuláció között, amely megfosztja szabadságától a hallgatóságot, hogy sajátos kényszerítő erővel valamely vélemény elfogadására vagy egyfajta magatartás átvételére kötelezze.”
A politika és a reklám kapcsolata a XX. század harmincas éveitől kezdődően fonódott szorosan össze. Nyilvánvaló az, hogy a korábbi történelmi korszakokban is volt szerepe a politikában a manipulációs eszközöknek, de e század elejétől vált a kiszélesült manipuláció új terepévé a tömegtársadalom. Ezzel párhuzamosan megjelentek a manipuláció új eszközei is. A valódi demokrácia igazából mentes kellene, hogy legyen a manipulatív megoldásoktól, de a XX. századtól inkább ennek az ellenkezője vált igazzá.
Az elmúlt fél évszázadban a manipulációk jelentősségét az is aláhúzza, hogy kialakult e téma kritikai irodalma is. Ennek az elmúlt másfél évtizedben két legismertebb képviselője: Jean Baudrillard és Noam Chomsky. A manipulációs technikák legősibb formája a dezinformáció nyilvánosságra hozatala. Napjainkban pedig már a legmodernebb digitális technikákkal működnek a különféle tudatküszöb alatti eszközök, melyek közül az a legismertebb, amikor egy filmben elrejtenek egy néhány másodperces képkockát, amely a tudatalattiban fejti ki meggyőző hatását. Breton szerint „manipulálni annyit tesz, mint megalkotni a valóság egyfajta képét, amely úgy néz ki, mintha maga lenne a valóság.” A manipuláció kérdése a működő demokráciákban összetett dolog. Elsősorban két területen érzékelhető leginkább e tényező eszköztára: a politikában és a fogyasztási cikkek reklámjaiban. Breton felhívja a figyelmet arra, hogy a valódi demokráciában, ahol átlátható a közélet és a társadalmi nyilvánosság minden vonatkozása, valójában nem lehetne szerepe a manipulációknak.
A kérdés vizsgálatakor szigorúan el kell választani az eszközök és a célok tartalmait. Breton hipotézise szerint „…elképzelhető-e, hogy a demokratikus rendszerek manipulatív érveléseknek, vitáknak, nyilvános beszédeknek adjanak helyt, netán tömegesen? Ennek a hipotézisnek szükségszerű következménye a másik hipotézis, miszerint a módszerek kérdésében esetleg kontinuitás van a totalitárius és a demokratikus rendszerek között: ezt a lehetőséget pillanatnyilag nem ismerik el – ezt igazolja az is, hogy a propaganda és a félretájékoztatás fogalmát a történelmi kategóriák raktárába küldték.”
A manipulációk vizsgálata azért is nehéz, mert a társadalom tagjai ritkán ismerik fel, illetve ismerik el azt, hogy valamilyen befolyásoló tényező hatásának engedelmeskedve alakították ki véleményüket. Ezzel kapcsolatban merül fel az a kérdés is, hogy az egyének szintjén milyen módszerekkel védhetők ki a manipulációk hatásai. Elégséges-e az, ha a művelt és tájékozott polgár felismeri a feléje célzott befolyásolást, avagy csak úgy tudjuk magunkat megvédeni, ha elzárkózunk a reánk zúduló információs hatásoktól. Minden manipulatív szándék mögött olyan indítékok állnak, amelyek megpróbálják a társadalomban élő ember véleményét és tetteit befolyásolni sajátos (gyakran nem észrevehető) eszközökkel.
Ugyanakkor nehéz a manipulációt – hatalomelméleti szempontból – elválasztani a meggyőzés formáitól, amelyek az érvek elfogadás alapján a szabad beleegyezésünkkel történnek. A korunkban tapasztalható manipulációk közös jellemzője Breton szerint a következő: „…a lehető legteljesebb mértékben korlátozni a közösség szabadságát abban, hogy megvitathassa, amit ajánlanak neki, netán ellenállást tanúsítson vele szemben. Ennek a stratégiának láthatatlannak kell lennie, mert leleplezése eleve jelezné, hogy manipulációs kísérletről van szó. Nem is annyira az a tény jellemzi a manipulációt, hogy valamiféle stratégia, számítás van mögötte, hanem az, hogy elfedik a közvélemény szeme elől. A manipulációs módszerek tehát álcázva lépnek elő.”
Breton megkülönbözteti a manipulációs üzenetekkel kapcsolatban azt a típust, aki mint kibocsátó hisz a befolyásolás céljában, attól, aki tudatában van annak, hogy az általa manipulált cél hazug. A manipuláció az uralom és az erőszak egyik formája, és a modern társadalmakban legfőképpen pszichológiai és kognitív eszközökkel működik. Breton elemzésében három olyan álláspontot mutat be, amelyek egyaránt kétségbe vonják azt, hogy korunkban jelentős szerepe lenne a manipulációknak: „Az első feltételezi, hogy a jelenkori társadalmakban nincsenek többé „ügyek”, amelyek mellet ki kellene állni; a második a manipulációt kizárólag a totalitarizmushoz rendeli hozzá; a harmadik feltételezi ugyan, hogy léteznek manipulatív eljárások, de jelentősen leértékeli a hatásukat.”
Breton e három tényező kritikai feltárásához megvizsgálja a különféle beszédmódok tartalmait, és bemutatja a beszéd szerepének történeti típusait a rábírás és a meggyőzés folyamataiban. Ebben a vonatkozásban a XX. századtól válik középpontivá egy sajátos beszédmód, a reklám. Nyilvánvaló az, hogy ennek alapja a piaci társadalomban az eladási technikák kiszélesítése. Minden reklám valamilyen üzenetet közvetít. Ennek lényege, „…hogy a kibocsátó a kommunikációs lánc elejétől a végéig tökéletesen ellenőrzése alatt tartja az általa gyártott üzenetet. Ezért „teret vásárol” magának a köztérben, vagyis plakáthelyet bérel az utcán, hirdetési helyet az újságokban, rádióban, televízióban (újabban informatikai hálózatokon is). A reklámozás lényege olyan médiaterek létrehozása, amelyeket a reklámot kibocsátó teljes mértékben ellenőrizni tud.”
Mindez egyaránt vonatkozik a kereskedelmi, a politikai, de a humanitárius célú hirdetésekre is. A reklám alapvetően három tartalmat sűrít magába: az első az információ nyújtása valamilyen áru vagy szolgáltatás bemutatására. A második a befolyásoló hatás, ami az elfogadó, vágyódó magatartásra, a birtoklásra épít, és a sima közléstől terjedhet akár a provokatív megoldásokig. A harmadik tényező az előző kettőhöz képest nem annyira konkrét, hanem azt célozza meg, hogy a modern társadalomban élő embert aktív részesévé tegye a tömegkultúrának és a fogyasztói társadalomnak. Az árucikkek és a szolgáltatások reklámozása mellett szélesebb körű eladási technikát alkalmaz a PR és a politikai kommunikáció. Itt már átfogó tartalmak, arculatok, dizájnok és stílusok megjelenítéséről van szó. Az utóbbi évtizedekben ezt a típust imázsként tartjuk számon.
Az eddig bemutatott manipulációs típusok szinte kivétel nélkül alkalmazzák a rábírás pszichológiai eszközeit. Elsősorban az érzelmekre alapoznak, és megpróbálják a célokat elhelyezni az egyén vágyaiban és szenvedélyeiben. Szintén elterjedt forma a demagóg magyarázat alkalmazása. Ennek lényege a hízelkedő és ámító magatartás, ami azt az érzetet kelti a fogyasztóban, hogy ő mindent jól tud, és helyesen cselekszik. Sokszor megjelenik a manipulációkban a különféle stílusfogások alkalmazásának módszere. Ez főleg a politikai propagandában jellemző, és például abban az esetben érhető tetten, ha a tömeggyűlés után a szónokról így vélekednek a hallgatók: milyen szépen és jól beszélt. Ennek a típusnak még fontos eleme az is, hogy a nyelvi eszközök segítségével megszépítve adják elő az üzenetet.
Ugyancsak manipulációs technika az, amikor valamilyen reklámüzenetet a tekintélyre alapoznak. Például egy árucikket vagy szolgáltatást egy köztiszteletben álló ember tár a nyilvánosság elé. Ugyancsak gyakori az egyéni vagy kollektív félelemre alapozott hirdetés, amely fenyegetés által akarja elérni az üzenet elfogadását. Például, ha nem az ajánlott krémet használjuk, akkor nem lesz egészséges a bőrünk, vagy ha nem ezt a sampont használjuk, akkor korpás lesz a hajunk. De a politikai típusú reklámüzenetekben is egyre gyakoribbá válik az ellenfél alattomos lejáratása, vagy vélt illetve valós hiányosságainak bemutatása. Különösen megkérdőjelezhető a reklámhadjáratokban a gyermekek manipulálása. Hiszen a kiskorúak még nem rendelkeznek megfelelő ítélőerővel, illetve a döntés reális képességével. A gyermek itt egy közvetítő eszköz a szülők fogyasztói magatartásának a befolyásolására. A felsorolt manipulációs eszközök közös módszere a gyakori ismétlés, ami az elmélyítést szolgálja.
Másik nagy csoportja a manipulatív eszközöknek a kognitív alapú befolyásolás. Itt nem elsősorban az érzelmekre, hanem az értelemre próbálnak hatni. Ez a technika főleg az egyszerű és megkérdőjelezhetetlen logikára épít. Sajátos eszköze a befolyásolásnak az elmúlt évtizedben elterjedt globális manipuláció. Ez a típus a manipuláció sokféle eszközét és technikáját egyesíti, és átfogó módon sarkall divatok vagy életstílusok követésére.
Miként lehet a manipulációk ellen védekezni? Breton szerint a megoldás egyik kulcsa a kultúrában található. Ennek fontos része a retorika, de ez az elmúlt fél évszázadban, a tömegtársadalom vonatkozásában, már szinte ismeretlen. A retorika világának ismerete azért lenne fontos, mert az egyén ennek birtokában könnyebben átláthatja a hazug és félrevezető manipulációkat. A retorika oktatása napjainkban a középiskolákban és az egyetemeken csak igen kevés helyen jellemző. Breton azt is hiányolja, hogy a meggyőzés technikái elsősorban a kultúra világán kívül működnek, és ez is az oka annak, hogy a tömegtársadalom tagjai nem felkészültek az etikai reflexió alkalmazására. A manipulációs technikák etikailag kifogásolhatók azért is, mert a társadalomban élő egyéneket olyan, szinte programozható automatáknak, rendszereknek, gépeknek tekintik, akik input-output alapon működnek.
Breton a manipuláció elleni érvelésében a befolyásolás legfőbb káraként azt emeli ki, hogy „…a manipuláció a demokráciát fenyegeti. Puszta léte aláaknázza a demokrácia alapjait, és leglényegesebb elemétől fosztja meg ezt a politikai rendszert, a szólásszabadságtól. Működése leginkább azokat szolgálja, akik sem a demokráciában, sem azokban a lehetőségekben, amelyeket a közvélemény megnyerésére kínál, nem látnak mást, mint a megsemmisítésére szolgáló eszközt. Nyilvánvaló az összefüggés a gondolatszabadság ellen irányuló módszerek használata és a szabadságellenes értékek között.”
Mindennek figyelembe vétele azért is fontos, mert ha a tömegtársadalmakban túlnyomóvá válik a manipulatív megoldások szerepe, akkor ez súlyosan sérti az emberi méltóságot, az egyéneket kiszolgáltatottá teheti, és nem utolsó sorban negatívan befolyásolhatja a szólás szabadságát. A társadalomban élő egyén vonatkozásában a manipulációk közötti útvesztőkből akkor kerülhetünk ki sikeresen, ha képesek vagyunk kulturális alapokon értelmezni a ránk zúduló üzeneteket, és a társadalom más tagjai iránti nyitottságunkat úgy vagyunk képesek megőrizni, hogy közben ne legyünk befolyásolhatók. Mindehhez olyan normákat kell elsajátítanunk, amelyeket bármely szituációban autonóm módon vagyunk képesek alkalmazni.
A különféle hatalomelméletek vizsgálata többféle tudomány tárgya: górcső alá veszi ezt a témát a szociológia, a politikatudomány, a pszichológia, a filozófia és a nyelvtudomány is. Korunkban akkor tudunk leghitelesebb ismeretekre szert tenni a hatalom és az uralom kérdéseiben, ha megkíséreljük e tudományok eredményeit kölcsönhatásaikban szemlélni, hiszen ekkor van lehetőségünk arra, hogy olyan szemléletmódot alakítsunk ki, amely hozzásegít ahhoz, hogy – egyéni, társadalmi, politikai és gazdasági vonatkozásokban – ne legyünk olyan hatalmi és uralmi szándékoknak a kiszolgáltatottjai, amelyek arra irányulnak, hogy a késő–modern kor jóllakott, de ugyanakkor alávetett vazallusai legyünk. Mindez elengedhetetlenül fontos annak érdekében, hogy az új globális világban a demokrácia és a szólásszabadság az emberi méltóság kifejezője legyen.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969