2013. I-VI
 

Katonapolitika a hidegháború kezdetén (1945-1948)
Nagy Tamás

„Churchill a hagyományos erőegyensúlyt kívánta visszaállítani Európában. Ez Nagy-Britannia, Franciaország, sőt még a legyőzött Németország talpra állítását is jelentette, hogy ezek az országok az Egyesült Államokkal együtt ellensúlyozni tudják a keleti szovjet kolosszust. Roosevelt olyan háború utáni rendet képzelt el, amelyben a három győztes, Kínával együtt, a világ igazgatótanácsaként működve őrködne a világbéke felett a potenciális gonosztevők kordában tartásával. Az utóbbiakon főleg Németországot értette. Ez az elképzelés a «négy csendőr» elméleteként vált ismertté. Sztálin megközelítése egyrészt kommunista ideológiáját, másrészt a hagyományos orosz külpolitikát tükrözte. Arra törekedett, hogy győzelmének előnyeit kihasználva kiterjessze befolyását Közép-Európára. Szándéka az volt, hogy a szovjet hadsereg által megszállt országokat ütközőzónaként használja annak érdekében, hogy megvédjék a jövőben az esetleges német agressziótól.”
Az eltérő érdekek akkoriban még nem vezettek nyílt összeütközésre a szövetségesek között, de már jelezték, hogy nem várható olyan átfogó nagyhatalmi békerendszer, mint amilyen a régebbi századokban volt egy-egy nagyobb kontinentális háború után. A nyitott kérdések ellenére megállapodás született többek között Lengyelország és Jugoszlávia kérdésében. A konferenciáról kiadott nyilatkozat ötödik részében, amely a Nyilatkozat a felszabadított Európáról címet viselte, felcsillant a remény földrészünk népei számára. „Az Atlanti Charta ama alapelvének megfelelően, hogy minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amely alatt élni akar, vissza kell állítani mindazoknak a népeknek szuverén jogait és önkormányzatát, amely népeket ettől a támadó nemzetek erőszakkal megfosztottak.”
A szép elvek helyett azonban rövid időn belül a nyers nagyhatalmi érdekek valósultak meg, amelyek csaknem fél évszázadra meghatározták Európa sorsát. Nem csoda, hogy a kelet-európai országok politikával foglalkozó közvéleménye Jaltát az illúziók és a szabadság elvesztésével azonosítja.
1945. július 17-e és augusztus 2-a között Potsdamban ismét találkoztak egymással a háborúban győztes szövetséges nagyhatalmak vezetői. Az előző két konferencia részvevői közül azonban csak Sztálin volt ismét jelen. Roosevelt 1945. április 12-ei halálát követően Harry Truman, az addigi alelnök vette át az elnöki teendőket, s így ő képviselte az Egyesült Államokat Potsdamban. Churchillnek az 1945. július 26-án megtartott brit parlamenti választások nyomán kellett távoznia posztjáról, s a konzervatív miniszterelnök helyét július 29-étől az új, munkáspárti kormányfő, Clement Attlee vette át a potsdami tárgyalásokon. Sztálin, mint a „klub” legrégebbi tagja, kiérlelt állásponttal érkezett a tárgyalásokra. Moszkvában még a harcok éveiben megkezdődött a Szovjetunió háború utáni biztonsági zónájának a megtervezése. Ivan Majszkij külügyinépbiztos-helyettes 1944 januárjában a következőképpen vázolta elképzeléseit főnökének, Molotovnak: „A Szovjetuniónak a jelenlegi háborúból kedvező stratégiai határokkal kell kikerülnie, amelyek alapjául az 1941-es határoknak kell szolgálniuk.”
Majszkij számára egyértelmű volt, hogy a Szovjetunió nem kíván lemondani az 1941-es német támadás előtt megszerzett területeiről, sőt, a Vörös Hadsereghez mérhető más haderőt sem tűr meg Európában. Meglepő, hogy az elemzés készítője mennyire nem volt tisztában azzal: az Egyesült Államok hadiflottája akkoriban már jóval nagyobb volt, mint a Royal Navy. „Európa többi részén nem lehet megengedni erős szárazföldi hadseregekkel rendelkező különálló államok vagy államcsoportok létrejöttét. A háború utáni Európában csak egyetlen szárazföldi hatalom — a Szovjetunió — és egyetlen erős tengeri hatalom — Anglia — maradhat.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969