2013. I-VI
 

Munkások a jobb oldalon? (A diósgyőri vasgyár Fegyelmi Bizottságának peres jegyzőkönyvei)
Kocsis Péter Csaba

A II. világháborút követően a háborús károk helyreállításával párhuzamosan megindult a politikai hatalom átstrukturálódása, a többpártrendszerből az egypártrendszerbe történő átmenet. Ez a folyamat a társadalom minden csoportjára hatással volt, a központi akaratnak lett minden egyéb szempont alárendelve. Így történt ez a munkásságnál is, de mivel ez a társadalmi csoport rövid időn belül a figyelem középpontjába került, a folyamat gyorsabban és intenzívebben zajlott le.
Az 1945 és 1948 közötti időszakban formálódó gazdasági, politikai rendszer különbözik a háború előtti gazdaságtól, társadalomtól, de még nem viseli magán a teljes elnyomás jegyeit. Politikatörténeti vonatkozásait vizsgálva – bár korlátozottan –, de működik a többpárti demokrácia, még akkor is, ha a korszak végére kiépült totalitárius diktatúra kialakulásának lépései utólag jól behatárolhatók. A történeti kutatások részletesen leírták, hogy a pártpolitikában milyen változások és miként mentek végbe, amelynek végpontjaként (és egyben az új korszak kezdeteként) létrejött a kommunista párt mindenre kiterjedő, a társadalom minden rétegét és területét átfogó és ellenőrző diktatúra. Gazdaságilag a korszak első éveiben az újjáépítési feladatok és az elvesztett háború következtében az országra váró jóvátételi szállítások határozták meg az ipari termelés fő irányait. Ezzel párhuzamosan megindultak azok a hatalmi törekvések, amelyek a gazdaság centralizációjával, a magántulajdon erős korlátozásával, az üzemek, gyárak államosításával járnak a korszak végére. Az 1944-1949 közötti években a magángazdaságon és a piaci automatizmuson alakuló gazdaság kevéssé korlátozott, a magyar társadalom is jellemezhető a pluralizmus fogalmával, a nyugat-európai demokratikus minták megtalálhatók. E rövid életű demokratikus szakaszban, már korán jelentkeznek azok a törekvések, amelyek az egypártrendszer szerepét helyezték az előtérbe, s ezzel párhuzamosan a gazdasági átalakulás is kezdetét vette. A magántulajdon felszámolása már a centralizációs törekvések egyik jól követhető szelete, amelyhez a tervgazdálkodás bevezetése, a társadalmi elitváltás folyamata, a mindenre kiterjedő marxista ideológia térnyerése társult.
Az elitváltás széles társadalmi réteget érintett a gazdaság és a társadalom minden területén: a szélsőjobboldali pártok feloszlatásával kezdődött, majd a B-listázásokkal folytatódott, és eredményeként a vezetőréteg teljes egészében kicserélődött. Az említett események jelzik, hogy kiterjedt folyamatról volt szó, amely a háborút követően korán elindult, némi időbeli eltéréssel a társadalom minden csoportjánál éreztette hatását.
Tanulmányunkban a munkástársadalomnak szentelünk fokozottabb figyelmet. Ezt egyrészt a feldolgozott forrásanyagok követelik meg, másrészt az a jelenség, amely a munkásságot, mint kitüntetett társadalmi csoportot jellemzett már a korszak elején. Értelmezhetjük ezt a folyamatot úgy is, mint a reakciós rétegek (elsősorban a vezető értelmiségi foglalkozások, amelybe a lokális közösségek szintjén a munkások tisztviselő rétege is tartozott) és az eddig elnyomott sorban lévő és kizsákmányolt „munkásosztály” ellentétét.
Ebben a korszakban az üzemi bizottságoknak nagy szerep jutott egy-egy üzem, vagy gyár életében. Az üzemi bizottságok történetével foglalkozó kutatások, tanulmányok ezek létezését már a háború alatti időszakra datálják, de jelentőségük igazán a háború utáni újjáépítésben, valamint a gyári termelés megszervezésében, irányításában fogható meg. Ezekben az években az üzemi bizottságok azonban nem csak termelési feladatokat vállaltak magukra, hanem folyamatosan átpolitizálódtak, a központi ideológia és gazdasági törekvések közvetítőjévé, megvalósítójává váltak. A folyamat első, jól körülhatárolható mozzanata a 3 éves terv megvalósításában, valamint az üzemek államosításában tett erőfeszítésük volt. Ennek során legfőbb feladatuk az Országos Tervgazdasági Tanáccsal és az Országos Tervhivatallal együttműködve az állami ellenőrzés megszigorítása volt, ami a nyersanyagkészletek központosításában, a termelési feladatok pontos kiszabásában és ellenőrzésében öltött testet , mindazonáltal tevékenységük a munkások életének minden szférájára kiterjedt, hatáskörükbe tartoztak pl. a családvédelmi, különböző munkaügyi, egészségvédelmi kérdések is. Ezen túl a két munkáspárt, a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülési törekvésében kaptak fontos szerepet, néhány év alatt a termelési feladatok ellátásáról folyamatosan a politikai területre helyeződött a hangsúly. Az egyesülés során elsődleges feladatuk az ún. jobboldali munkásság elszigetelése, majd ellehetetlenítése volt a gyárakon belül működő üzemi bizottságokban, aminek eredményeként „a munkásegység helyreállításával [most már jobboldalinak tartott elemek nélkül] természetesen erősödött az üzemi bizottságok akcióképessége és befolyása is az üzemekben.” Az üzemeken belüli színjáték 1948 elején lezajlott, már szinte akadálymentesen történhetett a pártunió előkészítése, a jobboldali elemek elszigetelése, eltávolítása. Ezt a folyamatot követhetjük nyomon az itt vizsgált jegyzőkönyvekben is.
A jegyzőkönyvek értelmezéséhez egyrészt a politikatörténeti, társadalomtörténeti háttér a fontos. Másrészről azonban szólnunk kell röviden a diósgyőri gyár történetéről is, hiszen a gyár és a hozzá kapcsolódó kolónia egy olyan egységet alkotott, amely a benne lévő emberek identitását nagymértékben befolyásolta. Mind a kialakult mentalitás, mind a település térszerkezete szerepet játszott abban, hogy a gyárban dolgozók és a kolónián élők markánsan elkülönültek a környék lakóitól ebben az időben.
Az identitás elemei között egészen az 1867-es építkezésig visszanyúló egyértelmű történeti vonulatot fedezhetünk fel. A Magyarországon 1846 után meginduló vasútépítési hullámhoz kapcsolódóan hozták létre a diósgyőri komplexumot is, ahol a fő feladat a sín- és kapcsolószerkezetek gyártása volt. A gyáralapítás új mintája szerint olyan területet jelöltek ki, amely biztosítani tudta a szükséges nyersanyagellátást, valamint egy helyen megoldható volt a munkások letelepítése és ellátásának megszervezése is. Erre földrajzilag a Miskolc-Diósgyőr közötti rész bizonyult alkalmasnak, ahol mind az építkezéshez szükséges nyersanyag, mind pedig a gyártáshoz szükséges segédanyagok biztosíthatók voltak. Néhány évvel az építkezés megkezdése után üzembe helyezték a nagykohót, röviddel ezután a hengerdét, valamint kiépítették a termelést kiszolgáló vasúti pályákat. A gyár az indulás utáni első, veszteséges szakasza után 1880-tól folyamatosan nyereséges volt, termelése a magyarországi vasgyárak termelési mutatóiban a második helyen állt. Ez tette lehetővé a további fejlesztést, 1897-től újabb hengerde, kovácsműhely, váltóműhely, majd a szakképzés intézményesített formája, tanonciskola létesült. A termelés a századforduló válsága után emelkedett ismét, amikor a gyártás kibővült a hadianyag-előállítással is, s ez később is fontos jellemzője a gyárnak és a munkásöntudatnak is.
Az I. világháború, valamint a trianoni döntés természetesen itt is éreztette kedvezőtlen hatását, hiszen az ország elvesztette egykori nyersanyagbázisának 80%-át, fémiparának 49,3%-át, vasútvonalainak 60,3%-át, ami a diósgyőri gyárra is jelentős hatással volt.
Az 1920-as évek végén, 1930-as évek elején a világgazdasági válság szintén kihatott a termelésre, ami 50-60%-kal visszaesett. Erről a holtpontról csak az 1930-as évek második felében tudott továbblendülni, az ország egyre szélesedő gazdasági kapcsolatainak köszönhetően. A hadianyaggyártás kapta újra a főszerepet, Németországnak és Olaszországnak szállítottak különböző hadianyagokat. A gazdasági felemelkedést segítette elő az 1938-ban meghirdetett „győri program”, melynek keretein belül a hazai hadianyag-szükséglet fő kiszolgálja volt a diósgyőri komplexum. A termelés a II. világháború alatt is folyamatos volt, egészen 1944-ig, amikor bombatalálatot kapott a gyár és a kolónia központi része. Ennek hatására a termelés leállt, és csak a 1944-es német, majd orosz megszállás után, 1945 szeptemberétől indult újra meg a termelés.

Amint már említettük, a gyárhoz szorosan kapcsolódott a kolónia, amely a tisztviselők és a munkások lakhatását és ellátását volt hivatott szolgálni. A történeti adatok jól jelzik, hogy a munkásellátás kérdését kiemelten kezelték. Az 1868-as építkezéssel egy időben megindult a kolónia építése is, melynek folyamatában négy nagyobb egységet különíthetünk el. Ezek a korszakolások nem merev határokat jelölnek, de egy-egy nagyobb beruházás az adott időszakban indult el. Nem részletezve az egyes építési korszakok jellemzőit, néhány jellemző épületet említünk meg csupán. Az első időszak (1868–1877) épületei között találjuk azokat a létesítményeket, melyek a gyár építésekor itt tartózkodó munkásoknak biztosítottak lakhatást. Elsősorban az építési kunyhót kell megemlíteni, ebben néhány lakószoba és a gyár ügyeit intéző hivatal kapott helyet, valamint megépültek az első altiszti- és munkáslakások. 1878-ra készült el a Szinva jobb partján 48 kettős osztatú munkáslakóház. A második időszakban (1878–1908) a kolónia lakásai épültek meg, tízes, húszas csoportokban, mindvégig ugyanazon a területen. A lakóházak kettős és négyes csoportokban épültek, konyhakert tartozott hozzájuk, valamint egy külső tárolóhelyiséget is építettek. A lakóházakkal együtt a középületek építését is elkezdték. A gyógyszertár (1890) és a Konzum (1890) után megépült a munkásétterem (1896), majd a kórház (1898) is. A harmadik időszakban (1909–1914) a telep újra egy nagyobb beruházással bővült. Ekkor kezdték építeni a Szinva bal partján az ún. „Százház”-nak nevezett épületegyüttest, amely 400 új lakással bővítette a kolóniát. Ezek az épületek találhatóak az ún. „Számozott” utcákban (I-XI.). A negyedik szakaszban (1914–1944) kisebb arányú építkezések folytak, ekkor épültek meg az ún. „szovjet házak”, valamint a tüdőbetegek részére létesítettek kettős lakóházakat, és újabb tisztviselő lakásokat. Az I. világháború alatt épültek meg az ún. “barakklakások”. Ezek a megözvegyült vagy elszegényedett családoknak biztosítottak lakhelyet, de alapvetően hadifogolytáborként funkcionáltak az I. világháború alatt.
Nem részletezve az egyes épületek műszaki megoldásait , annyit fontos hangsúlyozni, hogy – ahogyan az a lakások színvonalában mutatkozó eltérésekből is látszik – az egyes lakásokat a munkások társadalmi rangjához igazodva építették és osztották ki. A szoba-konyhás; másfélszoba-konyhás lakások voltak a munkások lakhelyei. Az altiszti, tiszti lakások több szobával, esetenként tetőteres kialakítással készültek. A kolónia központi részén, a gyár főbejáratának közelében épült fel az igazgatói lakás.
A telep közműellátása meglehetősen vegyes volt. A tiszti lakásokban folyóvizet és egyedi fűtést biztosítottak. A munkásházakban nem beszélhetünk komfortról, vizet az utcai közkutakból lehetett venni. A közellátás része volt az utcák végén megépített kemencék ingyenes használata, valamint a gyári dolgozók részére fenntartott mészárszék és Konzum. Ez utóbbiban tudtak a munkások hitelbe vásárolni. Az élelmiszerek ellenértékét a Konzumkönyvbe jegyezték, és azt havonta egyszer, a fizetés után levonták a dolgozók béréből. A közösségi terek kiépülésével a szórakozás (Tiszti- és Munkáskaszinó, Szaletli, Lovarda) és a vallási élet (római katolikus, református és evangélikus templom) is teret kapott.
A kolónia kialakításánál azzal a törekvéssel találkozunk, ami a korszakban több ipari központ létesítésénél Európa-szerte megfigyelhető: a munkahelyek mellett igyekeztek a képzett szakmunkások részére a megfelelő lakás- és életkörülményeket biztosítani, tartósan megkötve ezzel a szakmunkás réteget. Ezen túl az egészségügyi ellátás és a gyermekek iskoláztatása is megoldott volt. A kolónia épített környezetével és önellátásával valóban különállóvá, de legalábbis jól elkülöníthetővé tette a gyártelepet.
A vasgyári társadalom belső struktúráját, hierarchiáját a gyárban betöltött pozíció határozta meg, az átjárás az egyes csoportok között korlátozott volt. Alapvetően három fő társadalmi csoportot különíthetünk el: tisztviselők; szakmunkások; segéd- és betanított munkások. A diósgyőri gyár létrehozásakor szükség volt megfelelő szakemberek toborzására, akik zömében a határon túli területekről rekrutálódtak. Az újabb betelepülési hullám a Monarchia területeiről, Resica és Anina vasgyáraiból, de Európa vasipari telepeiről is hozott ide munkásokat, jelentős volt a Felvidékről történő áttelepülés is. Kialakult tehát egy olyan szakmunkás (és tisztviselői) réteg, amelyet dominánsan idegen ajkú emberek alkottak. Egy 19. század végi kimutatás szerint az összlétszám 13,4%-a az „idegenek” közül került ki.
A munkások másik nagy csoportját azok a segéd- és betanított munkások, napszámosok képezték, akik a termelés zavartalanságát biztosították. Döntő többségben ez a csoport a környező falvakból került ki. A munkások migrációja kb. 50 km-es körzetben volt jellemző. A közlekedést a kiépült vasúthálózat biztosította, de a bükki falvakból sok esetben gyalog jártak be az emberek vállalva a napi ingázás nehézségeit, mert a vasgyár biztos megélhetést jelentett a kor viszonyaihoz képest.
A kolónia lakossága a gyár növekedésével párhuzamosan gyarapodott. A történeti feldolgozások alapján a következő adatok jellemzik a növekedés ütemét: 1883-ban 1.536, 1885-ben 1.773, 1890-ben 2.060, 1895-ben 4.404, 1897-ben 5.297, 1914-ben 7.840 1962-ben 19.137 fő.
A gyár történetéből kiragadott és vázlatosan bemutatott események és a kolónia jellemzőinek felvillantása azt a célt szolgálta, hogy ráirányítsuk a figyelmet a diósgyőri gyár és a hozzá kapcsolódó kolónia egységére. Arra az egységre, amely a lokális közösségek minden ismérvével bírtak, és amelyben az egyén számára a gyári munka egyet jelentett a megélhetéssel, a lakhatással és a létbiztonsággal. Ezek a jellemzők egyértelműen megkülönböztették a környék lakóitól a kolóniában élőket. Ez a megszokott rend gyökeresen megváltozott a II. világháború utáni időszakban, s annak is tárgyalt szakaszában. A mindennapi élet keretei változtak meg, amelyben a tárgyalt peres eljárások is megtörténtek.
Jelen tanulmány alapját a „Diósgyőri vas-, acél és gépgyár Üzemi Bizottságának Fegyelmi Bizottsága” által lefolytatott tárgyalási jegyzőkönyvek képezik. A tárgyalások során összesen 113 főt vádoltak meg különböző indokokkal, ezek azonban mind egy irányba mutattak, valamilyen formában a fennálló rendszer ellen tevékenykedtek a perbefogott dolgozók. Az üzemen belül elfoglalt helyüket tekintve a vádlottak az üzemi beosztások fizikai dolgozó rétegét foglalták magukban főként, szórványosan került egy-egy szellemi dolgozó, vagy hivatalnok a perbefogottak közé. Ez utóbbi talán annak is köszönhető, hogy a B-listázások ekkorra már megtörténtek, és a nem kívánatos hivatalnoki réteget eltávolíthatták.
A perbe fogott 113 fő közül összesen 45 főt ítéltek el, ez az összlétszám 39,8%-a.
Az összes per tárgyalási dátumait megvizsgálva azt láthatjuk, hogy 1948. május 02. és 1948. június 18. között összesen 9 alkalommal ült össze az üzemi bizottság. A tárgyalási napok közül három emelkedik ki 35, 29 és 32 vádlott esetében hozva határozatot. Ezekben az esetekben - napi 8 órás munkaidővel számolva - egy-egy vádlottra 15 perc jutott.
Mielőtt az egyes vádpontokat részletesebben megvizsgálnánk érdemes szemügyre vennünk, hogy milyen szabályozás volt érvényes a gyári munkásokra. A dolgozók számára a különböző információkat, hasznos tudnivalókat a Szociális Főosztály belső hirdetményeken, falragaszokon keresztül juttatta el. A különböző napi hasznos információk mellett, amelyek között leggyakrabban a gyári munkások ellátását biztosító Konzum hirdetményei szerepeltek , de emellett az elvárt gyári magatartásra vonatkozóan is voltak információk.
Az egyik ilyen dokumentumot az utolsó tárgyalási időpont után hirdették ki, de a bevezetőjében visszautal az 1946. évi XVI. törvénycikkre, amely a demokráciaellenes magatartást szabályozza. A törvény számunkra lényeges része kimondja, hogy a munkáltató milyen esetekben bonthatja fel a munkaszerződést azonnali hatállyal. A munkáltatónak jogában állt ilyen döntést hozni, ha az alkalmazott az „államrend” vagy a „demokratikus köztársaság megdöntésére” irányuló cselekményt követett el, erre utaló mozgalomban vett részt, vagy anyagilag támogatta ezeket a mozgalmakat. A szabályozás e konkrét esetek mellett külön tárgyalja az ilyen cselekedetekre való felbujtást, amely főként a lázításban merül ki. Ez és a „nemzetiségi, faji, felekezeti gyűlölködésre” izgatás a vádpontok között fontos szerepet kap. A „háborús bűnösök” és a „népellenes” cselekményt elkövetők szintén számíthattak az azonnali elbocsátásra csakúgy, mint azok, akik valótlan tényt állítottak, amely alkalmas a demokratikus államrend lejáratására. Szabályozza a törvény azon magatartást is, amikor valaki „való tényt oly módon állított”, amely a köztársaság, vagy annak intézményei ellen megvetést keltett, vagy a „nemzetközi megbecsülést” csorbította.
A szabályozás további pontjai a köztársasági elnök ellen irányuló támadást és gyilkossági kísérletet, valamint rágalmazását mondják ki az eltávolítást magával vonó cselekedetnek. Ezzel a vádponttal nem kell számolnunk a diósgyőri munkásság körében, nincsenek arra utaló adatok, hogy a köztársasági elnök életére akartak volna törni.
A hirdetmény 1. § h pontja azonban már sokkal érdekesebb, a korszakot végig jellemző jelentési kötelezettségről szól. Kimondja, hogy a korábban említett „mozgalomról vagy szervezkedésről, bár arról hitelt érdemlő tudomást szerzett, a hatóságnak, mihelyt lehetséges volt, jelentést nem tett”. Ez a szabályozás még meghagyja azt a jogot, hogy családtagjait a dolgozó ne jelentse fel.
A szabályozás 2. §-a kimondja az eltávolítást, ha a munkaviszony alatt a munkavállalót az államrend elleni tevékenysége miatt jogerősen elítélik. A 3. és 4. § szabályozza a végkielégítés és a hatályosság kérdését, amely szerint, ha jogszerűen mondtak fel a munkavállalónak „sem fölmondási járandóságra és végkielégítésre, sem nyugdíjra igénye nincs”, vagyis nem lehet. Végül érdemes megemlítenünk a 4.§ intézkedését, amely a visszaható szabályozásról gondoskodik. Ha tehát valakit megvádoltak a felsorolt vádak valamelyikével, és felfüggesztették a fegyelmi tárgyalásig, ahol végül vétkesnek mondták ki, úgy a felmondás a felfüggesztés időpontjától vált érvényessé, nem kapva a tárgyalásig anyagi juttatást.
Az azonnali elbocsátásra vonatkozó szabályozás jól jelzi azt a történelmi változást, amely a hatalom és a társadalom viszonyában következett be, s amelyet a bizalmatlanság, a megfélemlítés kezdett jellemezni. Az idézett szabályozás jól mutatja, hogy a kimondott szónak súlya volt, szerencsésebb esetben „csak” a munkahely és esetünkben az ehhez szorosan kapcsolódó egzisztencia elvesztése, míg később a börtönbüntetés sem volt ritka. A magánszféra ellenőrzése a tárgyalt időszakban oly mérvű volt, hogy két személy jelenlétében elhangzott rendszerkritika már oka lehetett az azonnali hatállyal történő felmondásnak. A munka utáni beszélgetésekre pedig nyilvánvalóan megvoltak azok a színterek, ahol az ember véleményét kevésbé palástolta, és amelynek eredményeként a NIK Fegyelmi Bizottsága előtt találhatta magát.
Az egyes vádpontokat vizsgálva kiderül, hogy a 113 esetben összesen 20 vádpont folyamatos ismétlődése jellemzi a pereket. Az összes peranyagot alapul véve leggyakoribb a demokráciaellenes magatartás (78 esetben) volt, ezt követte az antiszemitizmus vádja (56 esetben), majd a kommunista-, illetve MKP-ellenes magatartás (48 esetben), az oroszgyűlölő magatartás (40 esetben), a jobboldali beállítottság (37 esetben). A lázítás vádja a fennálló rendszer ellen áll a 6. helyen (35 esetben), majd a suttogó propaganda vádpont (28 esetben). 22 esetben került elő a vádlott 1945 előtti élete vádként: csendőri, rendőri, vagy a régi rendszerben betöltött katonai pozíciókat róttak fel. A demagógia vádja már ritkábban fogalmazódott meg (16 esetben), s az első tíz vádpont zárásaként a kritikai szemlélet a fennálló rendszer ellen található meg, összesen 11 esetben. Amint az az 1. ábráról leolvasható, a többi vádpont szórványosan fordult elő.

1. ábra

A 2. ábrát vizsgálva, amely csak a vétkesnek talált munkások adatait tartalmazza a sorrendiség némileg átalakul.

2. ábra

Első helyen a demokráciaellenes magatartás maradt (28 esetben), de ezt követően a kommunista és MKP-ellenes magatartás került (21 esetben) a második helyre. Az antiszemitizmus vádja szintén megtalálható (20 esetben), majd a rendszer elleni izgató magatartás következik (17 esetben). Az oroszgyűlölő magatartás szintén 17 esetben kerül elő, a jobboldali beállítottság pedig 13 esetben. Az első tíz vádpont további sorrendje megegyezik az összes perbefogott vádpontjainak sorrendiségével. A vétkesek vádpontjai között kettő nem szerepel csupán: a NIK-ellenes magatartás, valamint a hanyag munkavégzés. Ez a két pont azonban az egész mintát alapul véve is elenyésző, hiszen a 113 főből csupán 3 főt vádoltak ezzel.
A jegyzőkönyvek adatai képet adnak a vádlottak társadalmi, szociológiai jellemzőiről is. Ehhez a feltüntetett születési időpont, a szolgálatba lépés ideje, valamint a foglalkozásra vonatkozó adatok szolgálnak alapul. Az életkort és a munkában eltöltött időt vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a vádlottak átlagos életkora 45 év. 1888 a legkorábbi születési időpont, és 1927 a legfiatalabb vádlott születési ideje. Az elítéltek csoportjára vetítve a szolgálatban eltöltött időt, azt láthatjuk, hogy a 45 főt vizsgálva az átlagos munkában töltött idő 11,6 év. Ha a mintában figyelmen kívül hagyjuk azokat, akik csupán 1-2 éve dolgoztak a gyár kötelékében, ez az érték 15 évre módosul. E két számadatot megvizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy a 45 perbefogott és vétkesnek kimondott személy zöme a gyár szolgálatában volt már jó ideje, tehát nem egy újonnan bevándorló, a helyi és a gyári viszonyokat nem ismerő réteggel szemben hozott elmarasztaló ítéleteket a fegyelmi bizottság. Olyan szakemberekről van szó, akik az 1945 utáni politikai irányvonalnak, gyári vezetésnek, az „új eszmék” terjesztésének az útjában álltak, illetve ezeket kritikusan nézték, esetleg ennek hangot is adtak.
A vétkesek foglalkozását megvizsgálva (2. táblázat) azt is láthatjuk, hogy a munkaköri beosztások szerint a képzett ipari munkásréteg kiiktatása történt meg. A segédmunkásokat leszámítva (4 fő) akik közül 3 csupán két éve dolgozott a gyárban, egy fő, pedig egy környékbeli községből ingázott be – képzett munkaerőről beszélhetünk. A vádak sorrendiségében láthattuk, hogy a nem megfelelő munkavégzés a sor végén található (MH), csupán egy esetben szerepelt, de ez a fegyelmi ügy viszont felmentéssel végződött.
A perbefogott és vétkesnek kimondott csoporttal kapcsolatban összefoglalóan két fontos jellemzőt állapíthatunk meg. Egyrészt a hatalom mindenek felettiségét és sérthetetlenségét jelzik a vádpontok. Ezek elsősorban azt teszik egyértelművé, hogy azok, akik a fennálló rend ellen tesznek, szólnak, vagy megkérdőjelezik a hivatalos ideológiát, számíthatnak a felelősségre vonásra. Másrészről a vétkesek csoportjának összetétele, átlagéletkora, foglalkozása, munkában eltöltött ideje azt jelzi, hogy egy jól körülírható rétegről van szó e perek kapcsán. Ezt a csoportot elsősorban a jobboldalisággal, a demokrácia-ellenességgel vádolták meg. A vádaknak nem is annyira a tartalma, mint a funkcionális jelentősége fontos: az ellenség-kép olyan módon való kialakítása, amely egyértelművé teszi mindenkinek, hogy kritikát megfogalmazni, a központi véleménnyel ellenkező álláspontra helyezkedni kerülendő cselekedet.


kód tartalom
DE demokráciaellenes
KE kommunista-ellenes; MKP ellenes
As antiszemita
LI lázít, izgat a rendszer ellen
OG oroszgyűlölő
JB jobboldali beállítottságú
Pr suttogó propagandát fejt ki
CRK csendőr, rendőr, katona volt
D demagóg
KR kritizálja a rendszert, a vezetőket
NB németbarát
B-l B-listás
Pfp Pfeiffer-párti
VS vagyonos személy
TC termelést csökkenti
ME munkásegység ellenzője
IN internálva volt
RH a régi rendszer híve
NE NIK ellenes
MH munkáját hanyagul látta el
1. táblázat
A diagrammokban szereplő kódok
Munkakör fő
gyári munkás 7
kovács 7
lakatos 7
segédmunkás 4
villanyszerelő 4
géplakatos 2
tűzszerész 2
adminisztratív tisztviselő 1
buga felkészítő 1
darukormányos 1
előforrasztár 1
esztergályos 1
kohász 1
kokszadagoló 1
kőműves 1
munkabeíró csoportvezető 1
műszaki tisztviselő 1
napszámos 1
szobafestő 1
Összesen: 45
2. táblázat
Vétkesek szakma szerinti eloszlása

A tárgyalási csúcspontok közel estek egymáshoz, a három tárgyalási nap során az összes vádlott (113 fő) közül 96 fő ügyét sikeresen megtárgyalták. Az egy-egy ügyre fordított idő szintén nagyon csekély volt, átlagban mindössze 15 perc. E rövidnek tűnő időtartamot valószínűleg az is elősegítette, hogy előre „legyártott” jegyzőkönyveket használtak , ahová csupán a vádlott és a tanúk nevét, valamint az elhangzott vallomásokat kellett beírni. A Fegyelmi Bizottság 3 tagú testülete minden tárgyalás alkalmával ugyanaz volt, ők: Papp István elnök, Horváth Gusztáv és Ács Árpád elnökségi tagok. Formálisan a vádlottak „védelméről” is gondoskodtak, ezt minden esetben dr. Zalán Endre, a Szolgálati Hatóság megbízottja látta el, akinek jogképviseleti munkája abban állt, hogy minden esetben egyetértett a határozattal, akár elmarasztaló, akár felmentő ítélet született.
A tárgyalások menetének vizsgálatához 14 jellemző jegyzőkönyv vádpontjaiból, védekezéseiből és tanúvallomásaiból ismertetünk részleteket. Ezek a kiemelt példák jól tükrözik az egyes vádtípusokat, valamint azon védekezések és vallomások tartalmát, amelyek a teljes peranyagra jellemzőek.
A tárgyalás első felvonásaként az elnök megnyitotta az eljárást és közölte, hogy kinek az ügyét tárgyalják, valamint, hogy a vádlott megjelent-e a tárgyaláson. A nyitó aktus után a terhelt észrevételt tehetett, de ezzel egyetlen egy vádlott sem élt. Ennek oka talán az is lehet, hogy csupán az előre nyomtatott jegyzőkönyvek tartalmazták, valószínűleg így a későbbiekben nem lehetett kifogással élni.
Érdekesebb a tárgyalás következő szakasza, melyből arra vonatkozóan kapunk képet, hogy a vádlottak miként jutottak el a Fegyelmi Bizottság elé. A fegyelmi tárgyalások mindegyikében a gyárigazgatóság kezdeményezte a vizsgálatot, melyet általában megelőzött a vádlott munkaviszonyának azonnali hatályú felmondása. A jegyzőkönyvekben joghivatkozásként a NIK Fegyelmi Szabályzatának 7. §-ának 3-4. pontja szerepel. A 7. § a következő rendelkezéseket tartalmazza:
„Fegyelmi vétség. 7. § Fegyelmi vétséget követ el az az alkalmazott: 1./ aki a büntető törvénykönyvekbe, vagy bármely más hatályos jogszabályba ütköző büntettet vagy vétséget követ el; 2./ aki jogszabályban, vagy ügyviteli és szolgálati szabályzatban megszabott, vagy szolgálati utasítással rábízott szolgálati kötelességét szándékosan, vagy súlyos gondatlansággal megszegi; 3./ aki életmódjával, vagy magatartásával állásának tekintélyét akár szándékosan, akár súlyos gondatlansággal sérti, vagy veszélyezteti; 4./ aki magatartásával vagy kijelentéseivel a demokratikus rendszer szempontjából megbízhatatlanságról ismételten tanúbizonyságot tesz.”
A két vonatkozó bekezdés (3-4.) az állás tekintélyéről és a demokratikus rendszer szempontjából történő megbízhatatlanságról szól. A perbe fogott és állásukból felfüggesztett emberek e kettő valamelyike vagy mindkettő ellen vétettek, magatartásukkal vagy életmódjukkal!
P. I. (1923) darukormányos például, mint a „demokrácia legnagyobb ellensége” lett perbe fogva, és ehhez társult több, a termelést akadályozása ürügyén megfogalmazott vádpont. Ezen túl „demagóg, pfeiferista, kommunista ellenes és oroszgyűlölő” is volt, ami nem könnyítette meg, hogy ügyében felmentő határozat szülessen. Ebben az esetben a vádak széles tárházát találhatjuk meg. A védelem igyekezett egyszerű tagadásban cáfolni a vádakat, valamint az elhangzott kijelentéseket viccként beállítani, de nem sok sikerrel. Bár a vádak sokaságát láthatjuk a jegyzőkönyvben, a lényegi okra a terhelő vallomások tartalmából következtethetünk. Eszerint azért nem lehetett viccnek tekinteni ezeket a kijelentéseket, mert azt hangoztatta a vádlott, hogy „a Pfeiffer párt fog győzni”, valamint „Payerra szavazott” és a belső rendet is nagymértékben bomlasztotta, hiszen „amikor Berecz elvtársam elment valamelyik elvtárshoz, hogy most van bélyeg, vegye meg, akkor P. mindig tett valamilyen megjegyzést”.
G. J. (1909) kőműves esetében figyelmet érdemlő eljárással találkozunk. Őt is megvádolták demokrácia-ellenes és oroszgyűlölő magatartással, amit védekezésében tagadott. A tanúk vallomása eltér a több vallomástól, hiszen egyikük sem hallotta közvetlenül a vádlott kijelentéseit. Az egyik vallomás a következőket állítja: „Közvetlenül nem nagyon beszéltünk, de annál többet hallottam viselt dolgairól. Demokráciaellenes volt, gyűlölte az oroszokat.” A másik pedig, hogy: „Én is többször hallottam, hogy munkatársai körében milyen lázító előadásokat tartott. Nem akart beleilleszkedni a demokráciába.” Ebben a vizsgálati gyakorlatban ez a két vallomás azonban elég volt az elmarasztaló határozathoz.
Több esetben találkozunk olyan eljárással is, amelyben a vádlott igyekszik felhívni bírái figyelmét, hogy logikai képtelenség a vádban megfogalmazott tényállás, ám ez nem zavarta meg a döntési mechanizmust. Erre B. B. (1914) lakatos ügye szolgál példával, ahol tulajdonképpen a fő vád, hogy „a nyilaskeresztes párt tagja”, valamint, hogy „internálva” volt. Bár B. felhívja a figyelmet, hogy 28 hónapig katona volt a jelzett időszakban, majd pedig „orosz fogságban” töltötte napjait, a védekezés nem hozta meg a várt eredményt. A vallomások ebben az esetben sem mutatnak túl az általánosításon, de felfedezhetjük elmarasztalásának lényegét a vallomásokban: „kijelentéseivel bizony sokat ártott, erősen jobboldali beállítottságú volt”.
Cs. M. (1927) segédmunkás ügyében szintén arra vonatkozó utalást találunk, hogy bűne a múlt rendszerben betöltött szerepe. Az ő esetében ez szintén a „demokráciaellenes és antiszemita” vádpontokban öltött testet, ám a terhelő vallomások tartalmából következtethetünk a valódi indokra, mely szerint „a nyilas éra alatt nyilas hadnagy volt” és ezen túl „flegmán beszélt minden olyan dologról, ami a demokrácia építését szolgálta”.
Ugyanebbe a sorba illeszthető A. J. (1907) gyári munkás anyaga is, akit szintén a Horthy-rendszerben betöltött szerepe sodort bírái elé. Vádpontjai között a következőket olvashatjuk: „a múltban csendőr főtörzsőrmester volt. A legnagyobb népellenes volt. Jelenleg demokrácia ellenes magatartást tanúsít. Fasiszta megnyilvánulást a munkásosztály között hangoztatja”. Ebben az esetben A. J. elismerte, hogy csendőr volt, ám igyekezett meggyőzni bíráit, hogy a demokrácia ellen nem vétett és munkáját későbbi beosztásában, kertészként is rendesen ellátta. Ez a védekezés azonban nem sok sikerrel járt, annak ellenére sem, hogy az egyetlen tanúvallomás távolság- és normatartó attitűddel inkább csak nem kérdőjelezi meg a bűnösségét, mint bizonyítaná azt, ahogyan fogalmaz: „én csak annyit tudok mondani, hogy ha van rá olyan valami, akkor én sem védhetem. Egy-két elejtett szóból arra lehet következtetni, hogy burkoltan támadja a demokráciát…”
A politikai meggyőződésből fakadó hátrányos megkülönböztetés újabb példáját szolgáltatta E. K. (1918) munkásnő esete is. A vádak ismétlődő rendjében a kommunista-ellenes magatartás mellett a propaganda jelenik meg kiemelkedő motívumként. A védekezésből és vallomásokból kiderült, hogy E. K. a Szociáldemokrata Párt aktivistája volt, és legfőbb bűne valóban a propagandatevékenység volt, ami plakátok ragasztásában és – a demokrácia jegyében – politikai meggyőződésének kinyilvánításában követhető nyomon. A vallomásban jól érzékelhető Szociáldemokrata Párt és aktivistái „alaptevékenysége”: „odament mindenkihez és azt mondta "csak azért is harcolunk"”. Ez a tevékenység a tárgyalások kitűzött céljának megfelelően úgy értelmeződött, hogy „Nem akarta, hogy a két munkáspárt egyesüljön és ahol csak lehetett, mindenütt ártott.”
Sok esetben nyomon követhetjük a vádak azon csoportját, amely a munkásegység elleni magatartást emeli ki, és amely vád a tárgyalások során pártellenességgel is párosul, hiszen a munkásegység megteremtése a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt fúzióját jelentette, amely a tárgyalások után néhány héttel be is következett. O. J. (1911) gyári munkás ezek alapján joggal csodálkozhatott a vádakon, mert ahogyan azt a védekezésében kifejtette: „Gyerekkorom óta mindig szocialista voltam, nagyon csodálkozom, hogy most ennyi sok vádat fognak rám. A szoc. dem. párthoz tartoztam, pártmunkát azt végeztem, de soha sem úgy, hogy ebből kifolyólag valakire rátörjek.” A pártmunka értelmezésére és valódi tartalmára a vallomás világít rá, azt állítva, hogy „O. teljesen a jobboldal kiszolgálója volt és ilyen irányba folytatta szervezési munkáját is.”
A peres anyagok vizsgálatából az is kiolvasható, hogy bár ebben az időszakban az elsődleges feladat a pártegyesítés, és nemcsak a Szociáldemokrata Párt tagjait, s e párt jobboldalinak megnevezett szárnyát igyekeztek ellehetetleníteni, hanem más pártok gyáron belül megtalálható tagjait is, ezzel is egyértelművé téve, hogy csak egy alternatíva létezik az új demokráciában, ez pedig a kommunisták által vezetett munkáspárt. Erre szolgál példaként H. L. (1900) villanyszerelő esete is, akinek bűne szintén a párttagság volt, ő a Szabadság Párt tagjaként lett eltávolítva a gyárból, mert a vallomás szerint „H. L. a Szabadság Párt részére szervezi a munkásokat. Kijelentette, hogy minél többen lépjenek be a Szabadság Pártba, mert akkor lesz minden, ha azok fognak győzni. Ugyanakkor sértő kifejezésekkel illette a kommunista pártot.”
Hasonló eredménnyel járt az is, ha valaki párttagságot váltott, de nem a megkívánt irányba mozdult. O. L. (1907) esztergályos esetében egyértelműen ez a döntés indoka, hiszen a terhelő vallomások még a megszokott formulákat is kerülik, csak annyit emelnek ki, hogy „O. szaktárs először a Kom. Pártban volt, később átállt a Szoc. Dem. Pártba, akinek hű kiszolgálója volt. Különösebbet nem tudok rá mondani.” Ez az eset az eljárás vizsgálatán túl a legjobb példája a már említett jegyzőkönyvezésnek. Az előkészített dokumentumba csupán a neveket kellett beírni, ám talán az ügymenet gyorsasága miatt a jegyzőkönyv jobb felső részén, ahol a vádlott és a tanúk nevét rögzítették, vádlottként K. L. nevét közlik, míg a tárgyalás dokumentációjában O. L. szerepel, valamint az ő nevét olvashatjuk az ítéletben is.
A párttagság miatt elmarasztalt munkások eseteit még hosszan lehetne sorolni. A sor végén azonban egy olyan példát szükséges még megemlítenünk, amely a későbbi gyakorlat előképének tekinthető. Ebben az esetben nem a más párthoz való tartozás a hátrányos megkülönböztetés oka, hanem az, hogy M. M. (1918) gyári munkás többszöri figyelmeztetés ellenére sem lépett be a kommunista pártba. A vallomás szerint: „Én többször figyelmeztettem, hogy így a demokráciában nem lehet viselkedni, többször kijelentette, hogy ő nem lép be a kommunista pártba, inkább leszámol.” A fegyelmi tárgyalás végkimenetele ez is lett, azonnali hatállyal elbocsátották.
A vádak áttekintésénél végül azokra a megfogalmazásokra kell kitérnünk, amelyek az elégedetlenséget fejezték ki, s amelyek vélt vagy valós kinyilvánítása okozta az elmarasztaló ítéletek alapját. A konkrét életkörülményekre utalva gyakorta megjelent valamely termék, vagy valamilyen addig megszokott ellátás hiánya. A. J. (1898) kovács esetében a vallomások ezt a jelenséget mutatják, „A. szaktárs kifogást emelt, hogy miért nincsen ruha, miért nincsen cipő, és minek van a szakszervezet, csak azért, hogy fizessenek.”
Gyakorta magát a Kommunista Pártot illették kritikával, s ezen túlmutatóan Rákosi Mátyást is. K. J. (1912) kovács esetében a vallomásokból ez derül ki. Az egyik tanú még csak a párttal szembeni általános elégedetlenségről számol be: „Soha nem volt megelégedve semmivel, a kommunista párt intézkedéseit állandóan kritizálta.” A másik vallomás már a pártvezető kritikájáról és az antiszemitizmus megnyilvánulásáról számol be: „Állandóan azt hangoztatta, hogy a NIK egy zsidó társaság, sőt Rákosi elvtárs személyét is becsmérelte.”
Szintén Rákosi szerepére utal K. P. (1924) villanyszerelő ügye is, aki a jegyzőkönyvből következtethetően szókimondó, robbanékony ember volt. Ez lett tulajdonképpen a veszte is, hiszen fejlett kritikai érzéke miatt távolították el a gyárból. A vallomásokban is ezt a habitust láthatjuk: „Amikor a kommunista pártnak itt a gyár területén lett üzemi pártszervezete, akkor azt kifogásolta, hogy minek hozták be a pártot a gyárba. Másik alkalommal pedig azt a kijelentést tette, hogy Rákosi elvtárs rossz útra fogja vinni a kommunista pártot. (…)Kifogásolta a Kom. Párt munkáját, jelenléte rossz hatással volt a többi dolgozókra.” Ennek megfelelően el is lett távolítva.
Végül K. Gy. (1901) villanyszerelő ügyét érdemes áttekintenünk, hiszen a tárgyalás teatralitására vonatkozóan innen kaphatunk képet. A vád ellene is „szimplán” a demokrácia ellenes magatatás volt, kiegészítve jobboldali beállítottsággal, s ez utóbbit azonosítva a háború előtti hatalommal. „Izgatott a Kom. Párt ellen, azt várta, hogy Horthy fehér lovon ismét be fog jönni, csak hogy már a fehér ló megdöglött.” – szólt a vallomás.
Az ügymenetet vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy az esetek döntő többségében két tanúvallomás hangzott el. Ezek általában nem konkrét vádakat tartalmaztak, hanem sokszor ködös megfogalmazásban számolnak be jelentésekről, másod- vagy harmadkézből szerzett információkról, tehát több esetben a hallomás vallomásáról beszélhetünk. Az itt kiemelt esetekből egyértelműen látszik, hogy nem az elhangzottak valóságtartalmán volt a fő hangsúly, a vallomást tevők és az általuk elmondottak a színjátékban csupán statisztaszerepet töltöttek be.
A részletes áttekintés alapján, az összes felidézett vádpontot megvizsgálva, négy fő csoportot különíthetünk el.
Az első csoportba sorolhatjuk azokat a vallomásokat, amelyek a vádlott párttagságára vagy politikai meggyőződésére vonatkoznak, s ez nem esik egybe a Kommunista Párttal és az általa képviselt ideológiával. Ide sorolhatók a Szociáldemokrata Párt, vagy a Szabadság Párt tagjai, de a jobboldali gyűjtőfogalom által megjelölt emberek szintén.
A második csoportba azokat a vallomásokat sorolhatjuk, amelyekben valamilyen kritikai attitűd van jelen. Ez a kritika irányulhat a mindennapi életre (pl. valaminek a hiánya), vagy a kommunista vezetők tevékenységére (Rákosi, vagy a gyári vezetők bírálata).
A harmadik nagyobb vádegyüttesnek azt tekinthetjük, amikor az eljárás alá vont személy az 1945 előtti időben, tehát az ún. „múlt rendszerben” töltött be valamilyen közéleti, közösségi szerepet. Ide sorolható ha csendőr vagy katona volt, ha nyilasként ismerték az illetőt, de ha nyugaton esett hadifogságba, akkor is elmarasztaló határozat született.
Végül a negyedik csoportot a munkásegység elleni magatartás köré csoportosíthatjuk. Bár ez nyilvánvalóan összefügg sok esetben a párttagsággal, mégis azért választjuk külön, mert sok esetben csak ez a vádpont jelenik meg, és nincs még utalás sem arra, hogy bármely más párt tagja lenne a perbefogott.
A munkásság ellen indított hatalmi elnyomás a későbbiekben is tapasztalható volt. Több esetben megfigyelhetjük, hogy a peres eljárások hasonló forgatókönyv szerint történtek meg, mint esetünkben. Ennek kiemelkedő példája az 1949-től tapasztalható önkényes kilépés jelensége. Belényi Gyula dolgozta fel az önkényes kilépők ellen indított eljárásokat, amelyek legnagyobb számban 1949 és 1953 között zajlottak. Az alacsony kereset és a sokszor nagyon rossz munkakörülmények miatt tömegesen próbálkoztak ezzel a munkások azon csoportjai, akik érdekeik érvényesítésében a teljesítmény-visszatartás eszközét nem tudták használni. 1949-től adminisztratív intézkedésekkel próbálták ezt a folyamatot megállítani: a kedvezmények, juttatások megvonását helyezték kilátásba, az önkényesen kilépő 6 hónapig csak munkaközvetítés útján helyezkedhetett el, fizetése a bérkategória többi munkásáénál 10%-kal kevesebb volt. Miután ezek az intézkedések nem hozták meg a várt eredményt, 1951-től szigorúbb intézkedéseket vezettek be, ettől kezdve bűncselekményként kezelték az önkényes kilépést, és bírósági ítéletben marasztalták el a munkavállalókat. A büntetések szankcionálása is szigorúbb lett, enyhébb esetben 3 hónaptól 1 évig terjedő javító-nevelő munkával büntették a vétkest. Ezt általában abban a gyárban, üzemben kellett letöltenie, ahonnan kilépett. Súlyosabb esetben azonban nem volt kizárt az sem, hogy börtönbüntetést kapjon a vétkes, bár ez az esetek csak mintegy 10%-ban fordult elő. Belényi kutatásai szerint az önkényesen kilépők száma több tízezer fő volt. Csak 1952 augusztusa és 1953 februárja között 17 647 vállalati feljelentés érkezett az ügyészségre a vállalatoktól.
Az önkényes kilépők ügye szintén futószalagszerűen működött, sok esetben találkozhatunk ott is az előre megírt jegyzőkönyvekkel, ítéletekkel, amelyeket már „csak” a vádlott nevével és személyes adataival kellett kiegészíteni.
Ez a példa alapot ad arra a feltételezésre, hogy esetünkben is már a gyors, tényszerűséget mellőző eljárásokról volt szó. Ezt látszik alátámasztani az a körülmény is, hogy bár a jegyzőkönyvek szerint a tárgyaláson minden esetben volt jelen jogi szakember, egyetlen egy esetben sem emelt kifogást az ügymenet ellen, amint a dokumentumokból kiderül, szerepe arra koncentrálódott, hogy „belenyugodott az ítéletbe”.
A diósgyőri vasgyár Fegyelmi Bizottsága által tárgyalt ügyekben tehát már hasonló ítélkezési gyakorlatot láthatunk, mint később, az önkényes kilépők esetében. Ezek ismeretében a munkásság tömeges megfélemlítésének előzményeként tekinthetjük ezeket az eljárásokat, hiszen a korai időszak ellenére már tapasztalható a „közvetett bizonyítékok” használata, amely elsősorban érzelmekkel és morális ítéletekkel átszőtt kijelentéseken alapul. Több esetben nem cseng egybe a két tanúvallomás sem. Ezek ismeretében azt feltételezzük, hogy ezek az eljárások már az ún. koncepciós perek előképét jelentették, amely a „jobboldali” munkásságot kívánta izolálni, majd eltávolítani a gyár és a kolónia területéről. Ezt segítették elő a vádpontok is. Ha visszaidézzük ezek némelyikét, pl. oroszgyűlölő, demokráciaellenes, kommunista-ellenes stb. könnyű belátni, hogy ezek olyan gumifogalmak voltak, amelyeket könnyűszerrel lehetett alkalmazni a kívánt cél elérése érdekében. A tárgyalások kimenetelét tekintve ez így is történt, s a nemkívánatos egyéneket sikeresen eltávolították.
A jellemzett csoport tehát az ún. „jobboldali” csoport volt. Némi ellentmondás látszik e problémakör kapcsán kirajzolódni, hiszen a munkásság hagyományosan baloldalinak volt tekintendő. Úgy gondoljuk, hogy ez a megállapítás általában igaz lehet, ám nem tekinthetünk a munkásságra ebből a szempontból homogén csoportként. Úgy véljük, a szóban forgó csoport jobboldaliságát az a folyamat jelentette, amely során a munkásság soraiból igyekeztek eltávolítani azokat az egyéneket, akik esetlegesen hangadóként hátráltathatták volna a pártegyesítést, ezért bűnbakká kiáltották ki őket, és így lett jobboldaliként megnevezve ez a csoport. Az aktus funkciója az volt, hogy elkülönítsen, kialakítson egy kisebbségi csoportot, amelynek tagjait a felsorolt vádakkal lehet illetni, majd példát statuálva, az ő egyéni sorsuk bemutatásával a gyár többi dolgozójának is egyértelművé tették a követendő utat, vagy a következményeket. A szociáldemokrata és a szociáldemokrácia jelentéstartalma is változáson ment keresztül. Míg a két párt versengésének korai szakaszában megkülönböztették a Szociáldemokrata Párt jobb- és baloldali szárnyát, e vallomásokban csupán néhány esetben találkozunk a jobboldali szociáldemokrata megjelöléssel, többnyire csupán a „szoc.dem” vagy „szociáldemokrata” egységesítő megfogalmazást láthatjuk, s a védekezésekből az is kiderül, hogy ehhez a baloldaliságot kötötték a vádlottak. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy míg folyamatosan csökkent a szociáldemokraták száma, folyamatosan nőtt azok csoportja, akiket ezen kötődésük vagy párttagságuk miatt elmarasztalnak. Szintén a jobbra tolódást jelentette az is, ha valaki a munkásegység ellen foglalt állást. A szociáldemokrata tehát esetünkben fokozatosan a jobboldaliság szinonimájává vált.
A határozathozatal során az elnökség zárt ajtók mögött hozta meg az ítéletet. A határozat kihirdetésénél megismételték az eljárás alapjául szolgáló NIK. Fegy. Szab. 7.§ 3-4. bekezdésre történő hivatkozást, majd vétkesnek mondták ki a vádlottakat, s helyben hagyták a gyárigazgatóság azonnali hatályú felmondását.
A határozat indoklására érdemes kitérnünk, hiszen abban olyan tényeket állítottak, amelyek – finoman szólva – nem derültek ki egyértelműen a jegyzőkönyvekből. Az indoklások közül csupán ötöt emelünk ki. Ezek közül is az első K. P. villanyszerelő ügye, aki a rendszer ellen agitált a vádak szerint, valamint suttogó propagandát fejtett ki. A tanúvallomások szerint kifogásolta, hogy a kommunistákat behozták a gyárba, mindig vitatkozott stb.
A határozat indoklása a következő volt:
„A Fegyelmi Bizottság a kihallgatott tanúvallomások alapján tényként állapította meg [!], hogy K. P. demokrácia-ellenes magatartásával kimerítette a NIK. Fegy. Szab. 7§-a 3-4 pontjában megállapított fegyelmi vétséget. A kihallgatott tanúvallomások szerint magatartása rossz hatással volt az üzemben dolgozókra, mert mindenben kritizált és a vezetőséget bírálta, azonban nem úgy kritizált, hogy abból egészséges vita alakuljon ki, hanem mindig úgy, hogy azoknak, akik vele vitáztak, ne legyen igazuk. Kijelentéseivel izgatott a demokrácia ellen és a Kom. Párt munkáját állandóan kritizálta. A Fegyelmi Bizottság semmi enyhítő körülményt nem látott fennforogni, ami indokolttá tette volna az azonnali elbocsátásnál enyhébb büntetés kiszabását.”
H. L. villanyszerelő esetében fasiszta beállítottságát, antiszemita gondolkodását és rágalmazó kijelentéseit fogalmazták meg vádként, továbbá a tanúvallomásokból derült ki, hogy a Szabadság Párt tagja és igyekezett munkásokat megnyerni a pártnak. Tulajdonképpen ez volt a fő bűne. Az, hogy nem tudott „beleilleszkedni a demokráciába” már elhanyagolható vádpontként jelent csak meg.
Az indoklás a következőket mondta ki:
„A kihallgatott tanúvallomások is alátámasztották ezt [ti. a demokráciaellenes magatartást], mert beigazolódott, hogy a Szabadság Pártnak volt szervező tagja és mint ilyen, ennek az eszmének a megnyerésére buzdította a munkatársait is, ugyanakkor, hogy a Szabadság Pártot úgy tüntesse fel, mint az egyedüli helyes célkitűzési irányvonalat, képes volt arra, hogy a munkáspártot, ahová neki és minden józan gondolkodású embernek tartoznia kell [!], lebecsmérlő kijelentésekkel illesse. A demokrácia csak azoknak az embereknek biztosíthat kenyeret, aki a demokráciáért dolgozni, küzdeni is tud. H. L. nem tudta, vagyis nem akarta megérteni azt, hogy mint munkásembernek, hol a helye és a reakciónak szekér tologatójává szegődött. A Fegyelmi Bizottság semmi enyhítő körülményt nem látott fenn forogni, ami indokolttá tette volna az azonnali elbocsátási határozatnál enyhébb büntetés kiszabását.”
Talán ebből az indoklásból tűnik ki legplasztikusabban, hogy a hatalomnak milyen elvárásai voltak a munkássággal szemben, hiszen itt fogalmazzák meg, hogy a munkáspártot, ahová mindenkinek tartoznia kell, nem lehet becsmérelni. Persze a hatalommal szembeni bármilyen kritika a „lebecsmérlés” kategóriájába tartozott, így a demokrácia gyakorlása (tanulása) közben igen csak óvatosan kellett fogalmazni.
E. K. munkásnő pere sem végződött pozitív elbírálással. Az ő bűne az volt, hogy a Szociáldemokrata Párt aktivistájaként plakátokat ragasztott ki a választások közeledtével, valamint egyértelműen hangoztatta jelszavukat, a „csak azért is”-t. A határozat indoklásában az alábbiakat olvashatjuk: „A felvett jegyzőkönyvekből, valamint a kihallgatott tanúvallomások alapján megállapította a bizottság, hogy E. K. erősen jobboldali magatartású volt, a kommunista plakátokat letépte [ezt vallomásában cáfolta] és minden cselekedetével igyekezett megakadályozni azt, hogy a két munkáspártban az egyesülés megtörténjen.”
K. Gy. villanyszerelő, aki „Horthy fehér lovon történő bevonulását várta”, ismételten egy, a kor ideológiáját bemutató indoklásban nyerte el büntetését. „Megállapította a bizottság a kihallgatott tanúvallomások alapján, hogy K. Gy. kijelentéseivel megbántotta azt az orosz hadsereget, aki egész Közép-Európának felszabadulást hozott, a német iga, a kizsákmányoló imperializmussal szemben. K. Gy.-nak tudatában kellett volna lennie, mint munkás embernek, hogy a szabadságunkat a dicsőséges orosz hadseregnek köszönthetjük, és így hálával kell rájuk gondolni, nem pedig suttogó propagandának szócsövévé válni és terjeszteni a reakció gyűlöletességét. Izgatott a munkás párt ellen és több esetben kihangsúlyozta azt, hogy nemcsak a Kom. Párt és a Szoc. Dem. Párt dolgozik ebben az országban. Ezzel a cselekedetével, mint munkás embernek tudatában kellett volna lennie, hogy a munkásosztálynak árt, annak az osztálynak, aminek megerősödése minden józan gondolkodású embernek a leghőbb vágya.”
És végül G. J. kőműves ítéletének indoklását tekintsük át, akinek az ügyében két olyan tanú tett vallomást, aki közvetlenül nem, csak hallomásból ismerte a vádlott kijelentéseit, tetteit. „Demokrácia ellenes magatartást tanúsított. A Fegyelmi Bizottság semmi enyhítő körülményt nem látott fenn forogni, ami indokolttá tette volna az azonnali elbocsátásnál enyhébb büntetést.”
Talán ez az eset a legkiemelkedőbb, hiszen még az indoklás sem tartalmaz olyan ideológiai, erkölcsi alapokat, amely köntösébe öltöztetve legalább egy külső szemlélőnek indokolt és elfogadható lenne az ítélet. Az indoklás tulajdonképp nem tesz mást, mint megismétli a vádat és ezzel egy időben el is fogadja azt tényként, annak ellenére, hogy olyan tanú, aki hallotta volna bármely kijelentését, látta volna bármely cselekedetét, nem volt.
Az eljárásokban is tapasztalható az a jelenség, hogy a baloldali, azaz a kommunista eszmerendszerhez való viszonyulás a társadalom fő rendező elve. A hatalom viszonya folyamatosan változik a társadalomhoz: nem kér, meggyőz, vagy közösen dönt, hanem törvényi szigorral szabályoz. Esetünkben a hatalom helyi szinten az üzemi bizottságokban jelent meg, ahonnan a kommunista párt tagjai a szociáldemokrata tagokat fokozatosan kiszorították. Az ideológiai igazodás fő motívumai az ítéletek indoklásából olvashatók ki, hiszen megfogalmazták azt a normarendszert, amelyet követni kellett, de ezen túl itt válik a baloldal egyenlővé a munkássággal, kirekesztve minden más csoportot. A hatalom tehát korlátozta a társadalom tagjait, gondolat- és véleményszabadságában egyaránt, később pedig a mozgásszabadságában is (lásd pl. az önkényes kilépők eseteit).
A tanúk kapcsán még egy jellemző tényre érdemes a figyelmünket ráirányítanunk. Amint azt a jegyzőkönyvek elemzésének elején kimutattuk, összesen 45 fővel kapcsolatban született elmarasztaló ítélet. A perek tárgyalása során azt is láthattuk, hogy általában 2-2 tanú tett vallomást a fegyelmi tárgyalás során. Ez feltételezné, hogy a tanúk száma kb. kétszerese, tehát 90 fő közül mozog. A jegyzőkönyvek adatai alapján azonban azt állapíthatjuk meg, hogy a tanúk száma megegyezik a vádlottak számával, ami azt jelenti, hogy egy-egy tanú átlagosan két ember esetében tett vallomást. Az egyszerű matematikai számoláson túl azonban azt tapasztaljuk, hogy a 45 tanúból 21 fő egy esetben tett tanúvallomást, további 15 fő 2-2 esetben, 2 tanú 3-3 esetben, 3 fő 4-4 esetben. Összesen 4 fő vett részt igen intenzíven a tárgyalási sorozatban, 2 fő 5-5 esetben és további 2 fő 7-7 esetben tett tanúvallomást. E két utóbbi tanúnál különösen érdekes a nagy szám, hiszen az egyik tanú foglalkozását tekintve olvasztár, míg a másik öntész. A zajos és a munkavégzés tekintetében kötött munkahely azt feltételezi, hogy a terhelő vallomásokban szereplő információkat nem a munkahelyen, hanem a társadalmi érintkezés más területein szerezték be, eleget téve az 1946. évi törvény 1.§ h. pontjában megfogalmazott és elvárt jelentési kötelezettségüknek.
Visszatérve a peres anyagok vizsgálatához, néhány szóban az ítéletek tartalmáról, a lehetséges büntetésekről is szót kell ejtenünk. Az említett Fegyelmi Szabályzat 8.§-a tartalmazza az egyes büntetési tételeket is. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a kiszabott büntetések a lehető legszigorúbb döntések voltak, hiszen a fegyelmi büntetések között szerepelt a szóbeli feddés, az írásbeli megrovás, amelyet a kor gyakorlatának megfelelően a hirdetőtáblákon is közzétehettek, kiszabhattak pénzbírságot, élhettek az áthelyezés lehetőségével, és végül a legsúlyosabb büntetés az 5. pont alapján „elbocsátás a szolgálatból azonnali hatállyal.”
Az idézett pontokból láthatjuk, hogy lehetőség lett volna más büntetési tétel alkalmazására is, abban az esetben, ha a gyár alkalmazottai között szerették volna tartani a perbe fogott munkásokat. Ezt a többség esetében, hasonlóan „megalapozott” vádak mellett meg is tették. Ez arra enged következtetni, hogy a 45 fő nemkívánatos személlyé vált, s ezért el kellett őket távolítani a gyárból.
Az azonnali elbocsátás a tárgyalt időszakban igen nehéz helyzet elé állította a vádlottakat, hiszen az általánosan jellemző, óriási mértékű munkanélküliség mellett nem sok esély kínálkozhatott az elhelyezkedésre. Nem beszélve arról, hogy ha mégis talált az illető valamilyen munkát, akkor a gyári keresethez képest bizonyára szerényebb javadalmazással kellett beérnie, és kérdéses az is, hogy ez elegendő volt-e a család eltartására.
A közvetlen hatások mellett azonban még egy olyan fontos tényezővel számolnunk kell, amely nem a jegyzőkönyvekből, hanem a helyi viszonyok ismeretéből bontható ki. Már többször említettük a gyárhoz kapcsolódó kolóniát, amely a 19. századi gyárépítéseknél gyakori forma a munkások elhelyezésére. E formának olyan funkcionális okai is voltak, hogy a szakemberek a gyár közelében éljenek, tehát bármilyen rendkívüli esemény történik, gyorsan behívhatók, munkába állíthatók legyenek. Esetünkben ezek a lakások egészen az 1980-as évek elejéig a gyár kezelésében maradtak, a Szociális Főosztály irányítása alá tartoztak. A szolgálati lakásról találunk két bekezdést a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak /MÁVAG/ Szolgálati Szabályzatában: a 34. § kimondja, hogy a szolgálati jogviszony megszűnésével megszűnik a szolgálati lakás használatának joga is. A 7. pont szabályozza a kiköltözést is: „A szolgálati jogviszony megszűnése esetében a vezérigazgató (gyárigazgató) az alkalmazottnak a lakás visszabocsátására (kiköltözésre) írásban megfelelő méltányos határidőt tűz ki. A kiköltözés határnapját úgy kell megállapítani, hogy az május, augusztus vagy november 1-re essék és a határnap, valamint a lakás visszabocsátására vonatkozó írásbeli felhívás kézbesítése között legalább 3 hónapi időköz legyen.”
A szolgálati lakásról szóló szabályozás tehát azt is jelentette, hogy azok az emberek, akik szolgálati lakásban laktak és így kerültek ki a gyár kötelékéből azonnali hatályú felmondással, optimális esetben három hónapot kaptak arra, hogy családjuknak új egzisztenciát teremtsenek, ami az említett időszakban nem volt könnyű feladat. Ez az összes elmarasztalt közel felére volt érvényes (amennyiben a jegyzőkönyvben szereplő lakcímadatok megfelelnek a valóságnak).
Összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy a diósgyőri gyárból egy szakképzett munkásréteget távolítottak el, akik nem sorolhatók az 1945 után gyárakban, üzemekben megjelenő képzetlen munkaerőhöz. Foglalkozásukat vizsgálva, elenyésző számú segédmunkással találkozunk, viszont akik ilyenek voltak, azok csak néhány éve dolgoztak a vasgyárban. E középkorú szakmunkásréteg eltávolítása a peres anyagok tanúvallomásai alapján azért volt fontos a politikai ideológiát képviselő helyi hatalomnak, mert a szóban forgó csoport valamilyen formában a fennálló rend ellenségének volt tekinthető. Ezt látjuk bizonyítva abban, hogy több esetben, ha a vádlott az MKP-n kívül más pártnak volt tagja, esetleg aktivistája, egyértelmű elmarasztalást kapott. Más esetekben olyan megfoghatatlan vádak alapján indítottak eljárást a munkások ellen, amelyek nélkülözték a tényszerűséget és bármikor, bárkire alkalmazhatóak voltak. Ennek egyik fontos esete a demokráciaellenes magatartás. A megismert jegyzőkönyvi adatok alapján úgy véljük, hogy a Fegyelmi Bizottság által tárgyalt ügyek menete joggal tekinthető az 1949 után tömegesen meginduló, a munkásságot terhelő perek előszelének. Ennek során lehetőség nyílt annak felmérésére is, hogy miként reagál egy-egy közösség a szigorú határozatokra. Az elmarasztalt munkások büntetése a munkaviszony azonnali hatályú megszüntetése volt, és ehhez a kolóniában lakók esetében a szolgálati lakás elhagyásának kötelezettsége is párosult. A rendszer példás szigorral sújtott le tehát az ellenségeinek kikiáltott emberekre.
A perek menete magán viselte a koncepciós perek főbb jellemzőit. A vádnak vagy volt valóságtartalma, vagy teljesen elrugaszkodott attól. A tárgyalási eljárásban a vádlott védekezésének és a tanúk meghallgatásának csupán a formális ügymenet megtartása érdekében volt szerepük. A teljes mintát tekintve úgy tűnik, hogy előre meghatározott tartalmú ítéletekkel van dolgunk. Erre nincsenek konkrét adatok ugyan, de a hasonló vádak és hasonló tartalmú tanúvallomások az egyik esetben felmentő, a másikban elmarasztaló ítéletet eredményeztek, ami arra enged következtetni, hogy előre meghatározott volt az elítélendők csoportja.
Azt a kérdést, hogy a vasgyári peres anyagokban szereplő és elmarasztalt munkások politikai elkötelezettségüket tekintve a bal- vagy a jobb oldalhoz tartoztak-e, nem tudjuk megválaszolni. A jegyzőkönyvek adataiból azt olvassuk ki, hogy ez a csoport sokkal inkább a demokrácia szabályai szerint próbálta hitvallását, politikai elkötelezettségét megélni és ezzel párhuzamosan, a párt aktivistájaként részt venni a választási, tagszervezési, propagandamunkában. Másrészt több esetben a munka- és életkörülmények kapcsán megfogalmazott és az egyén mentalitásának megfelelő stílusban előadott kritikák adták az eljárás alapját. Értelmezésünkben az eljárás inkább azt a dichotómiát igyekezett alkalmazni a munkásságra, amely a reakciós-demokrata, fasiszta-munkás, népnyúzó-országépítő stb., tulajdonképpen a jó-rossz modellben nyerte el értelmét. A munkásság elmarasztalt csoportja ennek értelmében kvázi jobboldali csoport volt csupán, amely értelmét, tulajdonságait a jelzett modellben kapta meg. A folyamatban fontos szerep jutott a hatalom-társadalom viszonyának is. Ennek egyik kiemelkedő jelensége a vádak megfogalmazásánál használt retorika, amelyben a hatalom megszemélyesítése tapasztalható, és amelyet leginkább a Kommunista Pártra vonatkozó sértések fejeztek ki. Ehhez kapcsolódóan kialakult az a sajátos demokrácia-értelmezés is, amely során a fennálló rend és a kommunista törekvések váltak a demokrácia kizárólagos attribútumává, s minden ettől különböző álláspont üldözendő volt. Így vált a megvádolt és elmarasztalt munkások csoportja jobboldalivá.


MELLÉKLET

A tanulmányban idézett 14 jegyzőkönyv vádjai, védekezései s vallomásainak átirata

P. I. darukormányos (1923)
Vád: “… a demokrácia legnagyobb ellensége, a termelés emelkedését viselkedésével és magatartásával és suttogó propagandája által akadályozza. A munkásságot állandóan a leállásra izgatja. Demagóg Pfeifferista, kommunista-ellenes, oroszgyűlölő.
Védekezés: Egy szó sem igaz, ha én valamit mondtam is, azt csak viccből mondtam.
Vallomás1: Nem lehetett viccnek venni P. kijelentéseit. A választások alkalmával azt hangoztatta, hogy a Pfeiffer-párt fog győzni. Kijelentette, hogy a Peyerre szavazott, megtörtént az, hogy amikor Berecz elvtársam elment valamelyik elvtárshoz, hogy most van bélyeg vegye meg, akkor P. mindig tett valamilyen megjegyzést, hogy minek jössz te ilyenekkel. Neki semmi köze nem lett volna hozzá és mégis beleavatkozott.
Vallomás2: P. I. mindig azt hangoztatta, hogy neki milyen összeköttetése van a felső fórumon. Azt mondta több alkalommal, hogy tudom, hogy nekem nagy pofám van, de én meg merem mondani az igazat, de ha valaki feljelent, akkor én letagadom, amit mondtam. Azt is mondta még, hogy amikor észreveszi, hogy a hurok szorul a nyaka körül, akkor eltűnik innen. Állandóan Schlachtát és Pfeiffert dicsőítette."

G. J. kőműves (1909)
Vád: “…demokráciaellenes, a mai rendszerrel szemben elégedetlen. MKP és Oroszgyűlölő
Védekezés: Ez nem felel meg a valóságnak.
Vallomás1: Közvetlenül nem nagyon beszéltünk, de annál többet hallottam viselt dolgairól. Demokrácia-ellenes volt, gyűlölte az oroszokat.
Vallomás2: Én is többször hallottam, hogy munkatársai körében milyen lázító előadásokat tartott. Nem akart beleilleszkedni a demokráciába.”

B. B. lakatos (1914)
Vád: “…jobboldali beállítottságú, múlt rendszert dicsőítő, a nyilaskeresztes párt tagja, demokráciaellenes, internálva is volt
Védekezés: Ezek a felhozott vádak nem is felelhetnek meg a valóságnak, mert 28 hónapig katona voltam, akkor mikor lehettem nyilas. Azután orosz fogságban voltam, akkor ugyancsak nem lehettem nyilas.
Vallomás1: Kijelentéseivel sokszor lázító hatást váltott ki a dolgozók között.
Vallomás2: Én csak annyit tudok, amit hallottam, mert nem közvetlenül dolgoztunk, hogy kijelentéseivel bizony sokat ártott, erősen jobboldali beállítottságú volt.”

Cs. M. segédmunkás (1927)
Vád: “…demokráciaellenes, antiszemita
Védekezés: Nem így van, én tudtommal nem tettem semmi olyan kijelentést, ami a demokráciával ellenkezne.
Vallomás1: Cs. M. munkája nem volt megfelelő, ezért a munkaerőgazdálkodásnak lett átadva. Többször hangoztatta azt, hogy a nyilas éra alatt nyilas hadnagy volt. Megnyilatkozásaival mindig megsértette a demokráciát, flegmán beszélt minden olyan dologról, ami a demokrácia építését szolgálta.
Vallomás2: Elsősorban megrovom, mert nem talált magának más embert, mint Orbán, aki fő suttogó propagandista volt, ezzel együt folytattak megbeszélést, természetesen úgy, hogy mi azt ne halljuk.”

A. J. gyári munkás (1907)
Vád: “…a múltban csendőr főtörzsőrmester volt. A legnagyobb népellenes volt. Jelenleg demokrácia ellenes magatartást tanúsít. Fasiszta megnyilvánulást a munkásosztály között hangoztatja. Kommunista ellenes. Oroszgyűlölő, antiszemita.
Védekezés: Az ellenem felhozott vádak nem felelnek meg a valóságnak. Csendőrnek csendőr voltam, de arról bizonyságot tudok tenni, hogy sem a múltban, sem a jelenben nem voltam demokrácia ellenes. Munkahelyemen a kertészetben elvégeztem a munkámat, de soha sem politizáltam.
Vallomás1: Állandóan éjjelig szolgálatban van, én csak annyit tudok mondani, hogy ha van rá olyan valami, akkor én sem védhetem. Egy-két elejtett szóból arra lehet következtetni, hogy burkoltan támadja a demokráciát, demagóg kijelentéseket használ.”

E. K. munkásnő (1918)
Vád: “…antiszemita, kommunistaellenes, munkatársai körében ilyen irányú propagandát fejt ki.
Védekezés: Erről szó sem lehet, hol vannak a tanúk, akik ezt rólam állítják.
Vallomás1: Demokráciaellenességét azzal bizonyította, amikor mindenben megakadályozta a kommunisták munkáját. Amikor választás volt, akkor [ő] ragasztgatta azokat a kis cédulákat és kihívóan kijelentette, hogy "csak azért is". A kommunisták által kitett plakátokat pedig leszagatta.
Védekezés: A vallomás1-re reagálva: ragasztani ragasztottam, de le nem szakítottam soha senki plakátját.
Vallomás2: Erősen jobboldali beállítottságúnak ismerem. Nem tudom, hogy most miért nem tud gerinces lenni és miért nem ismeri el hibáját. Amikor választás volt odament mindenkihez és azt mondta "csak azért is harcolunk". Nem akarta, hogy a két munkáspárt egyesüljön és ahol csak lehetett mindenütt ártott.”

O. J. gyári munkás (1911)
Vád: “…demokráciaellenes; antiszemita; a munkásegység ellenzője; nagy demagóg
Védekezés: Gyerekkorom óta mindig szocialista voltam, nagyon csodálkozom, hogy most ennyi sok vádat fognak rám. A szoc. dem. párthoz tartoztam, pártmunkát azt végeztem, de sohasem úgy, hogy ebből kifolyólag valakire rátörjek.
Vallomás1: Egyike volt azoknak, akik a munkásegység megvalósítását mindenféle képen meg akarták akadályozni.
Vallomás2: Mindenben akadályozta a kommunista párt munkáját, egy alkalommal, mikor leállás volt figyelmeztettem, hogy elvtárs vigyázzon, mert ebből baj lesz, megfenyegettem és mondtam az elvtársaknak, hogy vegyék fel a munkát. O. teljesen a jobboldal kiszolgálója volt és ilyen irányba folytatta szervezési munkáját is.”

A. J. kovács (1898)
Vád: “…jobboldali beállítottságú, antiszemita, oroszgyűlölő
Védekezés: Nem gyűlöltem senkit, nem bántottam senkit. Ki állítja ezt rólam, hogy én ilyen magatartású vagyok.
Vallomás1: Több alkalommal, amikor bizalmi beszámolót tartottam A. szaktárs kifogást emelt, hogy miért nincsen ruha, miért nincsen cipő, és minek van a szakszervezet, csak azért, hogy fizessenek.
Vallomás2: …én többször figyelmeztettem, hogy ne beszéljen, mert baj lesz belőle. Annak dacára ismételten csak beszélt olyan dolgokat, amik sértőleg hatottak a demokráciára.
Vallomás3: A jegyzőkönyvben felvettek megfelelnek a valóságnak, kijelentéseiben sértőleg beszélt a demokráciáról és annak intézményeiről, demokráciaellenes magatartást tanúsított.”

K. J. kovács (1912)
Vád: “…demokrácia ellenes, antiszemita, a demokratikus kormányt támadja, a múlt rendszer visszasírója, állandóan felelőtlen kijelentéseket használ.
Védekezés: Mi volt az, amit én a demokrácia ellen vétettem? Én tudtommal becsületesen dolgoztam.
Vallomás1: Annyit tudok mondani, hogy amióta a műhelyből kikerült K. és D. a műhelyben rend van és megy a termelés. Soha nem volt megelégedve semmivel, a kommunista párt intézkedéseit állandóan kritizálta.
Vallomás2: Állandóan azt hangoztatta, hogy a NIK egy zsidó társaság, sőt Rákosi elvtárs személyét is becsmérelte. A kommunistákat szivéből gyűlölte. A rendelkezéseket csak kigúnyolta, ilyen embernek nincs helye a gyárban.”

H. L. villanyszerelő (1900)
Vád: “…fasiszta beállítottságú, antiszemita, több esetben rágalmazó kijelentéseket tesz a demokratikus vezetőkre.
Védekezés: Egy bűnöm van, benne voltam a Szabadság Pártba, de hogy én valami kijelentéseket tettem volna arról nincs tudomásom. Láttam a két párt közötti vetélkedést és azért léptem be a szabadság pártba. Kijelentést azonban sem a kommunista pártra, sem annak vezetőire nem tettem. Ez csak rosszindulat az egész.
Vallomás1: Több esetben érkezett hozzám jelentés, hogy H. L. a Szabadság párt részére szervezi a munkásokat. Kijelentette, hogy minél többen lépjenek be a Szabadság Pártba, mert akkor lesz minden, ha azok fognak győzni. Ugyanakkor sértő kifejezésekkel illette a kommunista pártot. H. L. nem tudott és nem is akart beleilleszkedni a demokráciába és ahol tehette csak ellene agitált.
Vallomás2: Én is ezeket hallottam, hogy a Szabadság Párt részére szervezett, ugyanakkor a kommunista párt és annak vezetői ellen lázító kijelentéseket tett.”

K. P. villanyszerelő (1924)
Vád: “…demokrácia ellenes, a mai rendszer és a kommunista párt ellen agitál, suttogó propagandát fejt ki, oroszgyűlölő.
Védekezés: A vádakat nem ismerem el, mert nem tettem ilyeneket, hogy hangos voltam azt elismerem. Nem támadtam az irányvonalat, mert én mindig demokrácia érzelmű voltam. Ha tettem is kijelentést azt soha nem a párt ellen tettem, hanem egyes személyek ellen.
Vallomás1: Állandóan vitatkozó ember volt. Amikor a kommunista pártnak itt a gyár területén lett üzemi pártszervezete, akkor azt kifogásolta, hogy minek hozták be a pártot a gyárba. Másik alkalommal pedig azt a kijelentést tette, hogy Rákosi elvtárs rossz útra fogja vinni a kommunista pártot. Kijelentette, hogy ő többet tud, mint akármelyik vezető ember. Kifogásolta a Kom. Párt munkáját, jelenléte rossz hatással volt a többi dolgozókra.
Vallomás2: Mindig a legvérmesebb vitákat kezdte, nem nézte azt, hogy idősebb emberekkel áll szembe, ő csak vitte a magáét. Ha kijött valamilyen rendelkezés, azt másként világította meg, mint ahogy az valójában volt.
Vallomás3: Velem is állandóan vitában volt, nem tudtunk soha megegyezni. Kifogásolt ez minden rendelkezést, soha nem volt jó úgy, ahogy csinálták, és ilyen irányba befolyásolta a munkatársait.”

M. M. gyári munkás (1918)
Vád: “…demokrácia-ellenes, lázít az MKP ellen, oroszgyűlölő, antiszemita, rémhíreket terjeszt.
Védekezés: Az ellenem felvett vádak nem felelnek meg a valóságnak, nem voltam demokráciaellenes.
Vallomás1: Én többször figyelmeztettem, hogy így a demokráciában nem lehet viselkedni, többször kijelentette, hogy ő nem lép be a kommunista pártba, inkább leszámol.
Vallomás2: Én is hallottam, mikor mondta, hogy ő bizony nem lép át a kommunista pártba, inkább leszámol. A kommunista pártot és annak vezetőségét mindenben kritizálta, jobboldali beállítottságú volt.”

K. Gy. villanyszerelő (1901)
Vád: “…demokrácia-ellenes magatartást tanúsított, izgatott a Kom. Párt ellen, lázított.
Védekezés: Nem tudok semmi ilyesmiről. Valaki bosszúból tett ellenem kijelentéseket.
Vallomás1: Először is több esetben felhívták a figyelmét a munkájának fokozottabb elvégzésére. Izgatott a Kom. Párt ellen, azt várta, hogy Horthy fehér lovon ismét be fog jönni, csak hogy már a fehér ló megdöglött. Állandóan azt hangoztatta, hogy nemcsak a Kom. Párt és a Szoc. Dem. Párt dolgozik, van más párt is amelyik dolgozik.
Vallomás2: Amióta hazajött nyugatról egyebet sem tett, mint az orosz hadsereget állandóan becsmérelte. Azt hangoztatta, hogy nemcsak a Kom. Párt dolgozik, hanem más párt is van, amelyik eredményeket ér el.”

O. L. esztergályos (1907)
Vád: “… mindég elégedetlen a mai rendszerrel, izgat az oroszok és a Magyar Kom. Párt ellen.
Védekezés: Én a részemről nem tudok ilyesmiről. Nem követtem el, amivel vádolnak. Tudom bizonyítani az ellenkezőjét. Én ott voltam, amikor a jobboldali szoc. demek el akarták távolítani.
Papp [a Fegy. Biz. elnöke]: Én úgy tudom, hogy maga már csak akkor jött oda, amikor 2-3 nap múlva látta, hogy ez sikerült.
O. L.: Nem fedi a valóságot. Én az elsők között voltam, akik az íveket átvették.
Vallomás1: O. szaktárs először a Kom. Pártban volt, később átállt a Szoc. Dem. Pártba, akinek hű kiszolgálója volt. Különösebbet nem tudok rá mondani.
Vallomás2: Arról van nekem is tudomásom, hogy először a Kom. Pártban volt, azután átlépett a Szoc. Dem. Pártba, különösebb hozzászólásom nincs.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969