2013. I-VI
 

Tanyapolitika és társadalomelmélet Erdei Ferenc 1940-es évek eleji munkásságában
Bognár Bulcsu

Az 1940-es évek eleje élesebb cezúrát jelent Erdei írásaiban. Ez a pár év pályáján nem csupán tanyakoncepciójának, hanem egész korábbi szociográfus munkássága és egyúttal társadalomfelfogása újragondolásának az időszakát jelenti. Ebben különösen fontos szerepe volt a korszakban és sajnálatos módon azóta sem kellőképpen méltányolt Hajnal István írásai megismerésének. Hajnal társadalomelméletének beemelése, az ok- és szokásszerűség tipológiájának történeti alkalmazása megtermékenyítően hat Erdeire, amelyet a Hajnalról szóló elemzés , illetve az 1941/42-es esztendők két kötete, A magyar paraszttársadalom , a Magyar tanyák is bizonyít. E két írás témájának különbözősége ellenére magán viseli Hajnal hatását , és legfőképpen a hajnali társadalomszemlélet eredményeképpen ez a két munka jelentősen meghaladja az ezt megelőző időszak szociográfiáinak a színvonalát. Az elemzésem középpontjában álló Magyar tanyák fontosságát ezentúl az is adja, hogy Erdei ahhoz a kérdéshez megy vissza, amely munkássága alapkérdésének tekinthető, és amely az első írásoktól kezdve kardinális szerepet játszik társadalomképében. A pályakezdéstől egészen a kéziratos írásig a külterületi tanyás mezőgazdasági termelésben látja az egész magyar polgári átalakulás letéteményesének tekintett alföldi mezőváros társadalomfejlődésének az alapját. Ez az oka, hogy a tanyák paraszti társadalomfejlődésben betöltött szerepét vizsgáló munka, amely most már a hajnali társadalomszemlélet szemüvegén keresztül láttatja a tanyasi termelés jelentőségét, a legfontosabb Erdei írások közé sorolható.
A tanyakérdéshez való visszatérés tehát egy új összegzés lehetőségét adja. Másrészt azonban a tanyakérdés tematizálása Erdei számára mindig “veszélyeket” rejt magában, hiszen az egész parasztság társadalmi és politikai emancipációját az 1930-as évek híres szociográfiáiban meglehetősen nagy elfogultsággal mindössze egy, többségében az írás születésekor erősen visszaszoruló tanyatípushoz kapcsolta. Ez magyarázza, hogy noha az Erdei által leginkább ismert területről van szó, épp a politikai szándék által meghatározott értékhangsúly miatt a tanyáról és az alföldi mezővárosról szóló értékelései tartalmazták az emancipatórikus programjának ideológiai alátámasztása miatt a legtöbb következetlenséget. A legelső írásoktól meglévő tematikus és ideológiai kontinuitás ellenére azonban a Magyar tanyákban sok tekintetben új szintézist tudott létrehozni, hiszen Erdei a kötet elméleti fejtegetéseiben többnyire sikeresen kerüli ki azokat a csapdákat, amelyeknek a Hajnal-hatást megelőző monográfiákban áldozatul esett. A kötetben a szakszerűségre törekvés – a korábbi művekkel szemben – nem csupán puszta szándék marad, hanem többé-kevésbé sikerrel alkalmazott eljárás. A társadalomtudományos igényesség mellett a történelmi tabló hitelessége is kiemelést kíván. Az Erdeinél mindig ingatag lábakon álló történetiség ebben a műben komoly segítséget kap Hajnal társadalom-felfogásától. Ez teszi hitelessé Erdei történeti fejtegetéseit, amelyet korábban meglehetősen egysíkú társadalomszemlélet jellemzett. A hajnali történetiség eredményeképpen differenciáltabb, az eltérő társadalomtörténeti előzményeket inkább figyelembe vevő társadalomrajz jellemzi ezt a művet.
A Magyar tanyák előrelépése a korábbi művekhez képest már a tanya meghatározásában is kiviláglik. Erdei, szakítva az egyes tudományágak (településföldrajz, statisztika, gazdaságtan, néprajz) definíciójával, a társadalomtudományi megközelítés fontosságát hangsúlyozza. Úgy látja, hogy az ő szociológiai megközelítése képes az egyes értelmezések egyoldalúsága helyett olyan általános meghatározásra, amely magában foglalja a résztudományok eredményeit, és egyúttal az összes társadalmi összefüggés kiemelésével új minőséget teremt a jelenség magyarázatában. A tanya ez alapján, szűkebb értelemben olyan magányos telepet jelent, amely kívül esik a központi településen, és amely őstermelői célt szolgál, de ezzel együtt nem kíván folyamatosan letelepült életmódot a termelők számára. A tanya tágabb értelemben pedig magában foglalja mindazon szórványtelepüléseket, farmokat, magányos pusztákat is, ahol az őstermelés állandó megtelepüléssel jár együtt, de nem szakad el teljesen a központi településtől. A tanya szociológiai szemléletét – a definíción túl – az emeli ki az egyes szaktudományok közül, hogy a “tanya nem más, mint egy társadalmi szerkezetiség, éppen úgy, mint a falu vagy a város. Adott táji lehetőségek, bizonyos jogi feltételek közt, különleges gazdasági erők által, a nomád hagyomány alapján kialakult települési-társadalmi forma. S a lényege ennek a tanyai társadalmi formának, hogy nem egynemű kisebb egység, mint a falu, vagy a szórvány vagy a város, hanem egy különnemű kisebb egységekből összetevődő nagyobb társadalmi egységnek az egyik része: városrész vagy falurész. Ám nem a közönséges értelmű falunak vagy városnak az egyik összetevő része, hanem egy várost és vidékét egybefoglaló nagyobb társadalmi egységnek a társadalmi formája.”
A Magyar tanyák Erdei által képviselt társadalomtudományI megközelítése két feladatra is vállalkozik. A társadalmi szerkezetiség középpontba állításával a tanyák kialakulásának történeti folyamatát, a létrejöttében érvényesülő törvényszerűségeket vizsgálja. A tanyák konkrét helyzetének elemzésével pedig a magyar tanyák szociográfiáját végzi el. A Magyar tanyák újdonsága, hogy Erdei szerint a tanyák kialakulásának általános feltételei között a tájnak és a mezőgazdasági termelés törvényszerűségeinek jelentős szerepük van. A talaj- és domborzati viszonyok éppúgy alakítják a települések viszonyait, miként a mezőgazdasági termelés szabályszerűségei is. E két törvényszerűség mellett Erdei szerint a társadalmi törvények hatása is lényeges tényező a települési formák létrejöttében. Értelmezésében e három determinizmus együttesen képes a település formáit alakítani, anélkül, hogy ezeknek a sokszor ellentétes hatásoknak az eredője megrajzolható lenne. Erdei megfogalmazásában a “tájnak, a gazdaságnak és a társadalmi viszonyoknak eltérő irányú törvényszerűségei, illetve tendenciái érvényesülnek és történeti esetlegesség, hogy mikor melyik tényező ereje érvényesül döntő mértékben”. A védelmi szempontok, a szűkebb közösség viszonyai, a társadalom szerkezetisége vagy a földbirtoklás rendje mind alakíthatják a települési formákat, de döntő szereppel nem rendelkeznek. A korábbi művek társadalomszemléletéhez mérten szintén jelentős előrelépés, hogy Erdei azt hangsúlyozza, hogy a népiség jellegének nincs településtípusokat meghatározó jelentősége, hiszen a népi hagyomány nem valamilyen alkati hagyománynak a közvetlen megjelenéseként jeleníti, hanem egy olyan kultúrának a hagyományát, amelyet számtalan (táji, gazdasági, társadalmi) tényező hoz létre.
Erdei megközelítésében a magyar tanyarendszer kialakulásának okai sem fejthetők fel egydimenziós magyarázattal, hiszen “nem egyszeri, vagy kétszeri történeti események a szülöttei a magyar tanyák, hanem hosszú és folyamatos történeti fejlődésnek az eredményei, ami közben különböző alakító tényezők találkoztak sajátos történeti együttesben és napjainkra olyanná formálták tanyarendszerünket, amilyennek ma szemléljük.” A kialakulásban egyaránt szerepet tulajdonít a nomád települési kultúrának , amely megőrizte az osztott települési elvet, miként a gazdasági, társadalmi viszonyrendszer későbbi sajátosságainak. A honfoglalás kori megszállás idején az ázsiai pusztákról hozott állattartó szálláshelyek rendje tehát fontos előzmény a tanyák kialakulása szempontjából, de Erdei számára a Duna-Tisza medencéje tagolt és kiformálódott tájának földrajzi tényezői azok, amelyek “döntően meghatározták az új haza megszállását és később is elsőrendű tényezőjévé lettek a magyar települések alakulásnak.” Eszerint a földrajzi eltérések strukturálják elsősorban az alföldi és dunántúli eltéréseket a települések szerkezetében. Tanyai települések ilyenformán leginkább az Alföldön jöttek létre, ott is elsősorban ott, ahol kisebb nemzetségek települtek le, és nem alkottak zárt, falurendszerű szerkezetet, hanem szétszórtan, szabálytalanul telepedtek le. Erdei szerint tehát tanyák a honfoglalás idején ott alakultak ki, ahol hiányoztak a falu vagy város kialakulásnak társadalmi feltételei, “az egy helyre való teljes letelepülés által kialakuló elmélyült és szakszerű hagyományalakulás és formaképződés”.
Erdei a tanyák szociológiájában a tanyasi településtípus történeti fejlődését is nyomon követi. Így mutat rá arra, hogy a középkor évszázadaiban a földművelés kiterjedésével a téli szállások folyamatosan faluvá alakultak, és csak elszórtan maradt meg az akolkertes rendszer hagyománya, ahol változatlanul a legeltető állattartás dominált. Ezeken a vidékeken sajátos magyar falu- és városfejlődés indult meg, amely megőrizte a külső telephely nomád hagyományát. A kun betelepüléssel és a tatárjárás következtében ez a hagyomány egyre inkább kiterjedt más területekre is. A török hódítás mégis egy kialakult rendi struktúrájú társadalmat ért el, ahol a kettős szállásrendszer hagyománya csak kis mértékben őrződött meg. A török időszak azonban az Alföldön elpusztította a középkori falvakat és a települések agrárvárosként visszatértek a nomád hagyományú települési formához. A XVIII. századi új telepítések pedig ezt az állattartásra berendezkedett, külső és belső telephelyre osztott települési formát erősítette meg. A Magyar tanyákban Erdei kiemeli, hogy ennek a mintakövetésnek az okát nem a népiségben vagy a sajátos történeti hagyományban kell keresni, hanem a termelési feltételek determináló hatásában. Vagyis a kötet szociológiájában Erdei világossá teszi, hogy a speciális gazdasági helyzetre való reagálás alakítja ki az újkori tanyás települések típusát.
Erdei a tanyarendszer kialakulását és a sajátos formaképződés összefüggéseit is a történelmi változás folyamatában ábrázolja. E változástörténet nyomon követése különlegesen fontos társadalomszemlélete és tanyakoncepciója megértése szempontjából. Erdei rámutat arra, hogy a tanyarendszer első korszakában a gabonatermelés konjunktúrájának köszönhetően a korábban egyedüli állattartás mellett megjelennek a földművelő tanyák is, lévén a központi településtől egyre távolabb kerülő, újonnan feltört földeket csak a külső telephellyel együtt érdemes megművelni. Erdei szerint ezeknek a tanyáknak a kialakulásához elengedhetetlen volt a rendi kötöttségeknél szabadabb társadalom, amely megtartotta vagy kialakította a települési önszerveződés autonómiáját. A cívistársadalom által kialakított szántóföldi tanyás termelés azonban Erdei szerint nem a rendiségből, hanem közvetlenül a “nomád, osztályszerűen tagozódó társadalom légköréből tartott egyenesen a polgári osztálytársadalom világa felé”. A rendi társadalmat kikerülő társadalomfejlődés ekképpen nem viseli magán az európai rendiségre jellemző jegyeket. Ahogy Erdei a hajnali társadalomértelmezéssel operálva fogalmaz; itt nem jött létre paraszti társadalom, miként nem figyelhető meg a kis egységekbe való bezárkózás, a részletesen meghatározott és az egyén számára érthetetlen alá-fölérendelődés, a szakszerűség aprólékos kimunkálása.
Noha a tanyarendszer változásaiban Erdei jórészt a pályakezdés írásainak korszakolását használja, a hangsúlyok módosulása itt is koncepcionális változásokat hoz magával. Erdei itt azt mutatja be, hogy a tanyarendszer második korszakában (a XIX. század közepétől) a nagycsaládi szervezeten alapuló tanyai termelés folyamatosan felbomlik. A gabonakonjunktúra folytatódásával, a népesség számának növekedésével az eddigi földterületek már nem elegendőek a mezőgazdasági termelésre. A terjeszkedés a belső- és külső legelőterületek föltörésével, tehát a belső területek kertté, a külső legelők szántóterületté alakításával történik meg. Ezzel egy időben a termelés belterjessé válása (az ugar elhagyása, a vetésforgó, a trágyázás bevezetése) és a speciális kultúrák (paprika, hagyma, zöldségtermelés) megjelenése figyelhető meg. A termelés szerkezetének megváltozása magával hozza a munkaszükséglet megnövekedését is, miáltal a korábbi időszakos tanyai kinntartózkodás helyett folyamatos ottlakásra kényszerül a mezőgazdasági termelők egy része. A gazdasági szerkezetváltozással együtt járó vagy abból nem feltétlenül következő, de párhuzamosan történő társadalmi változások jelentős átalakulásokat okoznak. A parasztság fölszabadítása, a nagycsaládi szervezet fölbomlása, az öröklési jog megváltozása egyaránt a hagyományos formák lazulásához vezetnek, így az individualizálódott társadalmi viszonyrendszerben egyre gyakoribbá válik a tanyákra való kitelepülés.
Erdei a tanyarendszer harmadik korszakának (a századforduló idején) legfőbb jellegzetességét a korábbi időszak tendenciáinak felerősödésében látja. A versenyképességet már nem lehetett új földterületek feltörésével megőrizni, hanem a mezőgazdasági termelés már a második korszakban is elinduló belterjességével lehetett eredményt elérni. A kerti termelés kiterjedése, a takarmánynövények általánossá válása, a piacra való termelés, az általános városiasodás messze ható változásokat hoztak a tanyás társadalomra nézve. A hagyományos formák még inkább veszítenek jelentőségükből és határozott polgári fejlődés veszi kezdetét. A gazdatanyák két részre válnak, amelyben a gazdacsalád városi háztartási egysége és a tanyai gazdaság, külön cselédekkel dolgozó, bérmunkás mezőgazdasági üzeme jelenti a két pólust. A polgárosodás az élet minden területére kihat, megkérdőjelezve a korábbi félparaszti erkölcsöket a munkához való viszony, a gyerekvállalás tekintetében is. A tanyás társadalom ennek megfelelően polgári osztályjelleget ölt, ahol a gazdák és zsellérek osztályát már az eltérő osztálytudat is szétválasztja. A rideg elkülönülés eredményeképpen a tanyai cseléd már nem a gazdai háztartásba tartozó személy, hanem a tanyára kiszoruló munkás.
Erdei hitelesen ábrázolja, hogy az átalakulás fázisában lévő társadalom, az egymásnak feszülő hatások pedig rendkívül változatos tanyaformákat alakítottak ki. Megőrződtek a régi tanyaformák a nagygazda és a kisgazda tanyákban, ahol ugyan jelentősen módosult a birtokos és a cseléd társadalmi viszonya, de változatlanul nem következett be a teljes és örökös kinnlakás. A kisbirtokkal vagy birtokkal egyáltalán nem rendelkezők között létrejöttek azonban ún. farmtanyák is, ahol a birtokosoknak már nem volt belterületi házuk. Itt a tanya külső megjelenésében is a városbeli háznak felel meg. (Erdei szerint azonban itt sem történik meg a teljes elszakadás, hiszen a városi vagy községi központba ugyanúgy bejárnak ünnep- vagy vásárnap alkalmával.) Ez a típus különösen a tanyák bérbeadásával szaporodott el és kiterjedt tanyaszomszédságot alakított ki, amelyben Erdei nem lát egy meginduló társadalmasulási folyamatot, mivel ezek a kapcsolatok álláspontja szerint csak a munka és a termelés viszonyaira korlátozódnak. A kialakuló tanyai központokat sem az elszakadás jeleként szemléli, hanem szerinte a “közvetlen tanyai társadalmi viszony sokkal inkább hasonlít egy városrésznek a társadalmi rész egységéhez, mint egy önálló település teljes társadalmi egységéhez” való viszonyához.
A kötet tanyaszociológiáját Erdei tanyatipológiája teszi teljessé. A történeti változások évszázadai után a XX. század közepére a szerző szerint öt jellegzetes tanyatípus fejlődött ki. A nagygazda tanya olyan nagyobb parasztbirtoknak a tanyai gazdaságát jelenti, amely a birtokos városi háztartására és a cseléd(ek) tanyai háztartására oszlik. Itt a nagygazda már csak irányítója a gazdaságnak és a termelést bérmunkások végzik, míg a birtokos a városban polgári környezetben él. Erdei allodiális jellegűnek minősíti a nagygazda tanyát, mivel a birtokos úri magatartással vesz részt a gazdasági életben, és a cselédekkel való kapcsolata az úr és szolga viszonyával írható le. A haszonbéres tanyát ezzel az allodiális tanyaformával szemben úrbéres jellegű szervezetnek tekinti. Itt a föld tulajdonosa bérbe adja a tanyát és a haszonbéres tanya a bérlő üzemszerűen használt tanyai gazdaságára és a birtokos városi háztartására bomlik. Az úrbéres jelleget Erdei abban látja, hogy egyrészt a birtokos gyakran beleszólhat a termelés rendjébe, másrészt a bérlő ajándékokkal kénytelen kedveskedni a tulajdonosnak. A harmadik típust a kisgazda tanya jelenti, ahol egy család birtokában lévő tanyás birtoknak és a belterületi háznak egységeként jön létre családi szervezet. Itt a fiatal generáció termel a tanyán, míg a szülők a városi háztartásban gazdálkodnak. A szimbiózist a közös gazdasági tevékenységen túl az teremti meg, hogy a fiatalok ugyan a tanyán folytatják a termelést, de a társadalmi és magánélet jelentősebb eseményei a városban történnek. A farmtanyák típusában azonban a központtól való elszakadás erősebb, mivel a tanya birtokosa az örökös kinnlakás szándékával települ ki a tanyára. Erdei szerint azonban hiába tekinthető a gazdasági és települési egység szórványfalusi telepnek, mivel társadalmi szervezetében (a városi belterülettel szerveződik szoros társadalmi összetartozásban) a központhoz kapcsolódik, ezért itt is megvalósul a külső és belső szálláshely egysége. Erdei álláspontja szerint csak a kis számú szórványtanyák, a tanyaformák ötödik típusa szakad el véglegesen a központtól, felszámolva a kettős szállásrendszer előnyeit. Itt megvalósul a teljes kitelepülést jelentő gazdasági és háztartási egység. Ezeken a településeken a szórványok már nem a központtal, hanem egymással szövetkezve alkotnak a belterületről leszakadt társadalmi egységet, szórványfalusi társadalmat.
Erdei értelmezése szerint a tanyák típusainak az imént jellemzett öt csoportja különböző súllyal formálják a tanyás vidékek gazdasági, társadalmi szervezetét. Azokon a vidékeken, ahol a tanyák alaptípusai, a nagygazda tanya és a kisgazdatanya, valamint újabb képződményként a haszonbéres tanya az uralkodó forma, azokat a területeket szabályszerű tanyák területének tekinti. Ez a csoport képezi a tanyás vidékeknek a legnagyobb csoportját. A szabályszerű tanyák valódi ideáltípusát Erdei számára a hódmezővásárhelyi tanyák jelentik, de ide sorolja az ettől némileg különböző alsótiszai, marosmenti, középtiszai, kőrös- és dunamenti, illetve a kiskunsági, a bácskai, a Kőrös-Tisza-Maros-közti tanyákat is. A másik nagy tanyás vidék Erdei tipológiájában az elmaradt tanyák. Ezek a települések szabályszerű tanyafejlődésen menetek keresztül, de nem fejlődtek túl a tanyarendszer második korszakán; azon az időszakon, amikor még nem történt meg a tanyára való kiköltözés. Itt élnek még a nagygazda és kisgazda tanyák régebbi változatai. Ehhez a csoporthoz sorolódnak a debreceni, a jászsági tanyák, illetve a nagy kun tanya és a hajdúvárosok tanyái, ahol szintén a tanyafejlődés második korszakára jellemző állapotok uralkodnak. A túlfejlődött tanyák csoportját azok a települések alkotják Erdei csoportosításában, ahol a tanyafejlődés meghaladta az általánosan elért fejlődési fokot, és ahol ennek következtében túlságosan elszaporodtak a központi területről leszakadó, vagy már le is szakadt tanyai területek. Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd, vagyis a három város tanyái sorolhatóak mindenekelőtt ide; annak a területnek a tanyái, ahol a magyar tanyafejlődés leghosszabb és legteljesebb pályáját futotta be. Erdei a városi szervezethez kevéssé kapcsolódó haszonbéres tanyák elszaporodását látja még a szegedi, a kiskunhalasi tanyák esetében is.
A tanyák kis csoportját alkotják Erdei szerint az újra fejlődött tanyák, amelyek esetében ugyan az állattartás idejében voltak külső szállások, ezek azonban a szabályszerű tanyafejlődés során nem alakultak át szántóföldi tanyákká. A szántóföldi tanyák telepítése később mégis megindult, Sárréten elsősorban a vízszabályozással összefüggésben, a Felső-Tisza vidékén pedig a szántóföldi termelés elmélyülése idején keletkeztek tanyai települések. Ezeknél a megszakadt fejlődésű tanyáknál több fejlődési szakasz együttes jelenléte tapasztalható. Itt megtalálható a régies, csak nyáron lakott kisgazdatanya éppúgy, mint a teljesen új telepítésű farmtanyák is, de nem térnek el az ismert tanyaformáktól. A különleges tanyák csoportját azonban éppen a szokványos tanyatípusoktól való eltérés szervezi egy csoportba. Ide sorolhatóak a szarvasi sortanyák, ahol a teljesen kitelepült tanyák nagyobb arányban vannak jelen, és ahol ezért a tanyák társadalmasulása is megindult már. A különlegességet az jelenti, hogy itt – a magyarság tanyáival szemben – nem a belterület felől sugarasan futó dűlőkben alakulnak ki tanyák, hanem egymással kapcsolatot keresve sorszerűen. A tanyaelv részleges átvételével magyarázza Erdei a nemzetiségek más, a szabályostól eltérő fejlődését is, mint a bokorba települő nyíregyházi szlovákok, az ismét sorokba rendeződő szabadkai bunyevácok és a szabálytalan csoportokba települő zombori szerbek és bunyevácok esetében. Egyes tanyás vidékeken a szabályszerű kezdetből induló tanyafejlődés a későbbi átalakulás során olyan jelentős mértékben változott meg, hogy a tanyák önálló egységekké fejlődtek és részben közigazgatásilag is önállósultak, létrehozva az átalakult tanyák csoportját. Ez az átalakulás játszódott le a dunamenti szállások esetében (különösen Kalocsán), ahol csoportosan épültek fel a szántóföldi telepek és csoportos szállásukon önálló falusi formát alakítottak ki. A birtok osztódásával pedig más területeken is megfigyelhető a teljes elszakadás, ahol a gyengébb egzisztenciák végleg eltávolodtak a belterületi központtól. Azokon a területeken pedig, ahol eleve a kitelepülés szándékával keletkeztek tanyai települések, ott jöttek létre a szórványtanyák. A parcellázások révén a belterülettől vagy szűkebb hazájuktól teljesen kiszakadt vállalkozók települtek meg a kiskunpusztai, a csongrád-békési szórványokban, illetve a nagykunsági tanyaközségekben.
Az eddig részint értékelt, részint nagyvonalaiban összefoglalt koncepció jelenti Erdei álláspontjának gerincét. A fentiekből kiderül, hogy Erdei ebben a munkájában az évszázadokon keresztül tartó társadalomtörténeti változást összetettebben láttatja. Társadalomrajza szempontjából különösen a tanyák történeti értékelésének módosulására érdemes felhívni a figyelmet. A korábbi munkák a magyar tanyákon alapuló társadalmasulást nem csupán a magyar társadalomfejlődés egyetlen útjának tekintették, hanem a szerző ezekben az írásokban a tanyákat a legfejlettebb együttélési formának, a leggazdaságosabb termelési formának és a polgári fejlődés szempontjából a legtöbb nyereséggel kecsegtető társadalmi alakulatnak tekintette. A hajnali történetiség átvételével e tekintetben változik a kép. Erdei a történeti elemzésben rámutat arra, hogy a tanyák azokon a területeken alakultak ki a honfoglalás után, ahol nem volt jelen az elmélyült és szakszerű hagyományalakulás és formaképződés. Ez a cívis társadalomfejlődés pedig azáltal, hogy sok tekintetben a középkori rendiségtől eltérő viszonyok között jött létre, sokkal inkább érvényesít nyers hatalmi viszonyokat. Másrészt mivel a társadalom a nomád osztályjellegű hagyomány közvetlen továbbélésének tekinthető, az elmélyült szakszerűség tekintetében is alulmarad az erősebben a rendi struktúrához kapcsolódó társadalmi csoportokkal szemben. Mindezek az összefüggések pedig alapjában kérdőjelezik meg a tanyák magától értetődő és történeti elemzéstől független felsőbbrendűségét. Ez a szemléletváltozás szembehelyezkedik az ezt megelőző művek felfogásával, hiszen Erdei ebben a munkájában már a földrajzi tényezők elsődlegességét hirdeti a korábbi munkák népiségével szemben. Ez az új perspektíva szintén alkalmas arra, hogy a Futóhomok , a Magyar város következetlenségeit enyhítse. A tanyás fejlődésű vidékek ridegebb viszonyai, a nyers hatalmi viszonyoknak megfelelő, hajnali értelemben vett “nem méltányos” társadalmi viszonyrendszer megléte ugyanis már magyarázni tudja az ezekben a közösségekben az évszázadok során jelen lévő társadalmi feszültségeket, a társadalmi nagycsoportok közötti jelentős szakadékokat. Azokat az összefüggéseket, amelyeket Erdei a korábbi munkákban éppen a tanyaelv teljes tökéletességének tételezése és alaptalan idealizálása miatt nem volt képes értelmezni.
A Magyar tanyák új szemléletet tükröz a tanya meghatározása és társadalomfejlődése szempontjából is. Jelentősen módosul a tanyán történő folyamatos kinnlakás értékelése. Korábban Erdei ezt a központi területtől való elszakadásként értékelte; olyan folyamatként, amelyben felszámolódik a tanyás mezővárosok felsőbbrendűsége az egy központú falusi, vagy akár nyugat-európai városi termeléssel szemben. Erdei a Magyar tanyákban bemutatja, hogy a kitelepülés esetében a tanyák történeti fejlődésében a termelés kiterjedésével, magasabb szintűvé válásával együtt járó természetes változásról van szó. A patriarchális viszonyok, illetve a nagycsaládi kötelékek fennmaradásával ez ráadásul nem is jár feltétlenül együtt társadalmi csoportok (a tanyai cselédek, vagy a tanyán dolgozó fiatalok) automatikus kiszakadásával sem. Az új tanyadefiníció előnye, hogy Erdei mindazokat a településeket a tanyás települések közé sorolhatja, amelyekben a tanya valóban csak a gazdasági termelés külső telepe maradt, de azon folyamatos gazdasági termelés folyik. Ez jelentős továbblépés a korábbi tanyafogalomhoz képest, ahol egy olyan tanyaformát tekintett ideálisnak, amely ugyan történetileg valóban létezett (leginkább Hódmezővásárhely környékén), de csak egy korábbi történeti időszakra volt jellemző. A Magyar tanyák tanyadefiníciójával ezenfelül nem kényszerül Erdei abba a helyzetbe, hogy egy szűkebb terület, egy korábbi periódusban lévő tanyatípusa alapján próbáljon a jelenben, a XX. század közepén tanya- sőt átfogó településpolitikát kialakítani; miként ez a magyar tanyákat is érintő 1930-as évekbeli írásokban tettenérhető. A tanyafogalom módosításával jobb helyzetbe kerül Erdei a Mendöllel folytatott vitában is. Mendöl ugyanis teljes joggal vethette Erdei szemére, hogy tanyafogalma nem vonatkozik a magyarországi tanyák túlnyomó többségére. A folyamatosan kinnlakó népességű, de a központtal szerves kapcsolatban lévő tanyák kapcsán azonban Erdei hatékonyabban védhette a szociológiai megközelítést, Mendöl településföldrajzi, minden agrártelepülést teljes telepnek tekintő felfogásával szemben.
Erdeinek ebben a művében valóban kibontakozó társadalomtudományos szemlélete elméletileg is megfontolandó eredményekre vezet. A tanyák kialakulásának okait keresve ugyanis nem csupán arra az álláspontra jut, hogy egy jelenség megértéséhez nem lehetséges egydimenziós kauzális láncot feltételezni. A kötetben arra is rámutat, hogy az egyes dimenziók (földrajzi, termelési, szélesebb gazdasági és társadalmi összefüggések) közötti viszony sem határozható meg egyértelműen. Tehát nem jelölhető ki sem a gazdaság, sem a társadalom, sem a földrajzi determinizmusok meghatározó szerepe a különböző dimenziók között. Erdei egyúttal azt is megállapítja, hogy az egyes dimenziók ráadásul nem feltétlenül egy irányba mutató következményekkel járnak. Úgy véli, hogy a tanyák kialakulása szempontjából a földrajzi tényezőknek volt elsődleges szerepük, de valójában történetileg teljes mértékben esetleges, hogy a jelenség létrejöttében fontos előzmények közül melyik dimenziónak lesz kiemelt szerepe . Erdei ennek az álláspontnak a következményeit nem fejti ki, de a gondolatmenetnek implicit következménye, hogy a jelenségeket csak a maguk történeti egyediségében lehetséges vizsgálni. A társadalomtudományos gondolkodás kompetenciája tehát nem terjed ki törvényszerű jelenségek megállapítására, hanem idiografikusan, csak az egyedi, individuális konstellációk minél teljesebb körű felfejtésére alkalmas.
A Magyar tanyák két nagy egysége közül a tanyák általános szociológiájában tehát jelentős előrelépést tapasztalhattunk Erdei szemléletmódjában. A szerző éppen ama általános összefüggések tekintetében rajzolt meg történetileg és elméletileg is hitelesebb képet, amelyek a legkevésbé sikerült részei voltak a Hajnal előtti időszak írásainak. A Magyar tanyák szociológiáját illetően csak egyetlen lényeges kritikai észrevételt tehetünk. Erdei eme munkája ugyan kétségtelenül komoly előrelépést jelent a történeti ábrázolásában is, de nem állítható, hogy történeti ismeretei nem mutatnának lényeges pontokon hiányosságokat. Erdei ugyanis a tanyák történelmi előzményeit taglalva úgy láttatja e társadalomfejlődést, mint amely teljes mértékben a rendiség viszonyain kívül jött létre. A XVIII. századtól létrejövő tanyákat pedig egyenesen a nomád hagyomány folytatójaként tekinti, ebben sok tekintetben hasonló álláspontot képviselve, mint a Magyar városban. A tanyás társadalomfejlődés azonban semmiképpen sem választható el a társadalom egészét meghatározó rendi struktúrától. Noha a közvetlen alárendelődés a földesúrnak valóban nincs meg a tanyás települések esetében, a rendi viszonyrendszer azonban e településtípust és a hozzá kapcsolódó társadalomfejlődést is jellemzi; ha jellegében eltérést is mutat a többségi típustól. Az azonosságok a többi településsel azonban sokkal erősebbek, mint azok az eltérések, amiket Erdei hangsúlyoz. A történeti tévedést súlyosbítja, hogy a tanyás társadalomfejlődés kívülhelyezése a rendi viszonyokon ugyanazokkal a motívumokkal magyarázható, mint a korábbi művekben. Erdei ezzel igyekszik a tanyás társadalom mindentől elütő, a konkurens társadalomfejlődések hibáit kiküszöbölő jellege mellett érvelni.
A Magyar tanyák szociológiájának egésze azonban (Erdei sajátos értéktételezése miatti egyenetlensége ellenére is) felülmúlja a szerző korábbi korszakának írásait. A hajnali társadalomelmélet hatásának köszönhetően olyan elemzést nyújt, amely az egyik legambíciózusabb kísérlet lesz a magyar társadalomfejlődés sajátosságainak a megragadására. Látszólag tehát minden adva van ahhoz, hogy a tanyák konkrét helyzetének megrajzolásában, a tanyák szociográfiájában a koherens elméleti keretet pontos társadalomrajz egészítse ki. Annál is inkább, mivel a Hajnal-hatás előtti kötetek esetében éppen a szociográfiai leírás hitelessége volt legfőképpen kiemelhető. Erdei eddigi szociológusi munkássága és az egész életművet meghatározó politikai programja (amelyben a parasztság társadalmi, politikai felemelését tűzte ki célul) azonban szintén hatással vannak Erdei szociográfiájára. A Magyar tanyák szociológiájában is felbukkanó ideológiai momentumok határozzák meg a tanyák szociográfiáját. Természetesen nem az itt is tárgyszerű szociografikus leírásban, hanem azok értelmezésében. Különösen az egész paraszti felemelkedés szempontjából kulcskérdésnek tekintett tanyakoncepció esetében érhető tetten a politikai megoldáskeresés hatása a kötet szociográfiájára. Ezzel magyarázható, hogy a Magyar tanyák második felében a tanyák szociológiájában megfogalmazott szemlélethez kevéssé illeszkedő olyan felfogás jelenik meg, amely sajnálatos módon több rokonságot mutat a korábbi kötetek ideologikus elemzésével, mint a kötet első nagy egységével.
A korábbi időszak szemléletét tükrözi, hogy Erdei a kötet második nagy egységében sok ponton visszatér a tanya felsőbbrendűségéről vallott nézetéhez. Ez alatt számára nem csupán az értendő, hogy gazdaságosabb a termelőhelyen berendezni a termelési üzemet. A szerző a tanyák magasabb színvonalát elsősorban abban látja, hogy a központhoz kapcsolódó tanyával a tanyai népesség egy nagyobb gazdasági-társadalmi egységbe tagolódik. A dinamikus fejlődésre alkalmas formák ekképpen a legfejlettebb mezőgazdasági üzemet és városszervezeti formákat képesek olyan módon létrehozni, hogy a társadalomfejlődés eközben egy kiegyenlítettebb társadalmi rend viszonyai között folytatódik. Erdei egyik főérve a tanyás társadalomfejlődés mellett tehát a társadalmasulás itteni formája. A tanyák szociográfiában megfogalmazott tanyai felsőbbrendűséget azonban Erdeinek éppen a tanyák szociológiájában képviselt álláspontja teszi kérdésessé. A Magyar tanyák első nagy egységének történeti elemzései utalnak arra, hogy a tanyai társadalom – az itt hangsúlyozott kiegyenlített társadalmi viszonyokkal szemben – sokkal inkább az egyes társadalmi csoportok közötti feszültségeknek a színtere, ahol a nagy csoportok közötti integráció elégtelensége mutatkozik meg. Erdei tehát, hasonlóan a korábbi művekhez, itt is kiváló érveket szolgáltat az általa kifejtett álláspont cáfolatára. Ő maga utal arra, hogy a honfoglalás idején a tanyai települések kialakulása a rendi struktúrán kívül jött létre, és ebből adódóan a – rendi struktúrába illeszkedő – falusi településeknél nyersebb hatalmi viszonyok határozzák meg a társadalmi viszonyokat. Erdei bemutatja azt is, hogy a méltányos viszonylatokat kevésbé tükröző struktúra nem csupán a tanyák létrejöttének idején figyelhető meg, hanem a ridegebb társadalmi viszonyok hagyománya a török utáni tanyai kirajzás idején is folytatódik, mivel a szokásszerűséggel nagyon kevéssé jellemezhető csoportok alakítják ki a tanyai települések társadalmi viszonyrendszerét. Abban igaza van Erdeinek, hogy a kötöttségektől való nagyobb szabadság egyrészt itt valóban szabadabb társadalmi viszonyokat alakít ki, és polgárosultabb társadalomfejlődést hívhat életre. A szokásszerűség társadalmi formát alakító viszonyának hiánya miatt azonban ez a közösség olyan osztályszerkezetet formál, amelyben a nyers hatalmi viszonyok határozzák meg a társadalmi viszonyrendszert.
A tanyák szociológiájának elemzései alapján a tanyák történeti fejlődése során nem annyira a kiegyenlítettebb társadalmi viszonyok felé történik meg elmozdulás, hanem éppen ellenkezőleg, a nyersebb hatalmi viszonyok kialakulásának strukturális lehetőségei növekednek. Hiszen különösen rideg viszonyok alakulnak ki a tanyarendszer továbbfejlődésével, amikor a tanyák már nem csak alkalmi mezőgazdasági munkák színhelyei lesznek. A tartós kitelepülés időszakában ugyanis a tanyára szoruló cselédség a rendi társadalom patriarchizmusának védelme híján egyre inkább kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Az egyes csoportok között nagy szakadékokat kialakító társadalomfejlődés a tanyák harmadik korszakában azután tovább folytatódik. Hiszen ekkor a termelés további racionalizálódása, belterjessé válása mellett azok a polgári értékek is elterjednek, amelyek ugyan más tekintetben pozitív társadalmi változásokat hoznak, azonban az uralmi viszonyok tekintetében szintén a kiegyenlített társadalmi viszonyrendszer ellen hatnak. Elsősorban azért – miként Erdei is rámutat a tanyák történeti elemzésében – mivel ekkor már a gazdákat és cselédeket az eltérő osztálytudat is szétválasztotta, miközben nem alakultak ki a méltányos viszonyrendszer feltételei. Tehát Erdeinek a tanyák szociográfiájában képviselt felfogásával szemben a tanyai társadalom uralmi viszonyai sokszor éles ellentétet szülnek a helyi társadalom nagycsoportjai között.
A fentiek fényében a parasztpolitikus – és nem a társadalomtudós – Erdei kijelentésének tekinthető az is, hogy számára a tanyaszervezet teremti meg a szövetkezeti, közösségi gazdasági rendszer legjobb feltételeit. Állíthatjuk ezt azért, mivel az Erdei jelenkorára kialakult tanyai társadalom súlyos társadalmi ellentétekkel szabdalt, és semmi olyan jeggyel nem rendelkezik, amely pozitíven megkülönböztetné a más települési egységek közösségi viszonyaitól. A Magyar tanyák két nagy egységének nem véletlen ellentmondásait látszólag enyhíthetné, hogy a szerző azért érvel (nemcsak ebben a műben, hanem az összes eddigi írásában is) a tanyák kiegyenlítettebb társadalmi viszonyai mellett, mivel ennek a társadalomnak különböző rétegei egyaránt a parasztsághoz tartoznak. Hiszen Erdei azt feltételezi, hogy a paraszti sorsközösség tagjai között nagyobb szolidaritás valósul meg, mint egyéb társadalmi nagycsoportokkal való érintkezésben. Általánosságban ez elfogadható is lenne, de igencsak kérdéses, hogy a tanyai társadalom azonosítható-e a paraszti életvilággal, vagy sokkal inkább annak egy különleges, a paraszti társadalom egészét kevéssé jellemző esetéről van szó. Éppen a tanyák szociológiájának sikeres történeti elemzései mutatnak rá, hogy amíg a határozottabban a szokásszerűség viszonyaiba illeszkedő falusi társadalom esetében ez a szolidaritás, a hatalmi viszonyok kiegyenlítettebb jellege miatt valóban jellemző lehet az ottani társadalmi struktúrára, addig a tanyai szerkezetben a méltányos viszonyrendszert létrehozni képes szerkezet hiánya miatt ez nem tud érvényesülni.
Miként Erdei nem tud meggyőzően érvelni a tanyai társadalom kiegyenlítettebb társadalmi rendje mellett, kérdéses az is, hogy a tanyai termelési rend feltétlenül a legfejlettebb termelési viszonyok kialakításának a letéteményese-e. Noha Erdei itt is azt állítja, hogy a tanyai termelés a legracionálisabb gazdasági szervezetet, a legnagyobb fokú belterjességet és a legmagasabb szintű agrárkultúrát alakítja ki, a kinyilatkoztatáson túl valójában maga sem áll elő eme álláspontot igazoló elemzéssel. A tanyák szerepét mindössze abban emeli ki, hogy a központtól távolabbi területek megművelése érdekében létrejövő kistelepülések hozzájárultak ahhoz, hogy egy nagyobb szervezeti egység alakulhasson ki. A “magyar város” nagyobb nyilvánossága szerepet játszik abban, hogy a gazdák közötti szakmai kommunikáció révén fejlettebb eljárások verjenek gyökeret. E tekintetben el is fogadhatjuk Erdei értékelését. Ő azonban ennél többet állítva azt fogalmazza meg, hogy a fejlett agrárkultúrák a tanyán alakulnak ki, és ez a gazdasági innováció a parasztsághoz kötődik. Éppen Erdei szakszerű leírásából értesülhetünk azonban arról, hogy a fejlett agrárkultúra sokkal inkább a központi településhez kötődik. A kerti termelés által létrehozott agrárkultúrák, amelyek méltán tették nevezetessé az Alföldet, mind a belső területeken alakultak ki. A tanya valójában hosszú ideig a kevés szakszerűséget követelő expanzív gabonatermelés színhelye. A későbbi szakszerűsödés idején is jelentősen elmarad a belterjesebb agrártechnikákat használó belső területektől. Ezekből a tényekből tehát az derül ki, hogy a tanyák nem feltétlenül szükségesek sem a magas agrárkultúra, sem a belterjes termelés kialakulásához.
A tanyák értékelése szempontjából a leglényegesebb kérdés azonban a központhoz tartozás kérdése. Ez az, amely Erdei szerint kiemeli a falusi kisközösségekből a tanyai termelést és a sikeres polgárosodás esélyét kínáló olyan nagyobb szervezeti egységet hoz létre, amelyben a parasztság maga alakíthatja ki és formálhatja a polgári viszonyokat. A kötet tanyaszociológiájának pontos történeti elemzése azonban rámutat arra, hogy a tanyák történeti változása során az eredendően erős együvé tartozás a termelés külső egysége, a tanya és belső gazdasági és társadalmi tér között folyamatosan felszámolódik. Először a kinntartózkodás válik folyamatossá, majd az egy gazdasági szervezetet jelentő patriarchális társadalmi viszonyrendszer szűnik meg. A tanyafejlődés harmadik korszakában a központhoz tartozást sok esetben (különösen a nagygazdatanyáknál, haszonbértanyáknál és farmtanyáknál) már csak azt jelenti, hogy miközben a termelésben teljesen leválik a központi területtől, addig az egyre polgárosodottabb központ vonzása változatlanul érvényesül. A polgári fejlődés előrehaladtával ennek a vonzerőnek a növekedését érzékeli Erdei, ebben is bizonyítékát látva a tanyáknak a központi területekkel változatlanul meglévő szimbiózisára. A központi település hatása azonban a piaci központ egyéb (nem tanyai, hanem falusi) településére is érvényes. A városi polgári világ csábító hatását tehát nehéz lenne a tanyai település specifikus jegyének tekinteni. A központ infrastruktúrája, iskolai hálózata, közegészségügyi, igazgatási intézményei az adott központ vonzáskörzetébe eső kistelepülések polgárosodását is formálják. Ezeknek a településeknek a parasztgazdái számára pedig sokszor kedvezőbb feltételeket kínál a falusi társadalom a központi területen elinduló polgárosodási folyamathoz való kapcsolódáshoz, mint a teljes mértékben a tanyára szoruló cselédség számára. Tehát Erdei tanyaszociográfiája indokolatlanul tulajdonít e tekintetben a tanyáknak pozitív jegyeket.
A tanyai települések szerves központhoz tartozása annál inkább fontos elem, mert Erdei szerint elsősorban ez teremti meg a fejlettebb gazdasági-társadalmi egység létrejöttét. Ebből a szempontból döntő kérdés, hogy a tanyahálózat milyen aránya jellemezhető ennek az organikus kapcsolatnak a meglétével. Erdei az ettől eltérő, a központtól elszakadó tanyai települések arányát nem tekinti jelentősnek. A tanyahálózat kevésbé idealisztikus értékelése azonban más eredményt mutat. Erdei a tipológiájában mindössze a szórványtanyákat tekintette olyan tanyai településeknek, ahol az elszakadás végleges, mivel itt már nem a belterülettel keresnek ezek a települések kapcsolatot, hanem más szórványfalusi egységekkel. A farmtanyákban azonban már megvalósulni látja a belterülettel való szerves egységet, annak ellenére is, hogy itt a tanyák az örökös kinnlakás szándékával jöttek létre, és a külterületnek nincs közvetlen (családi, rokoni, vagy az adott gazdasági egységhez kötődő) kapcsolata a belterülettel. A farmtanyák esetében ilyen módon a központtal való kapcsolatot mindössze a belterületi piac, a központ által kínált infrastruktúra és a belterületen előrehaladottabb polgárosodási tendenciák valósítják meg. Ha tehát ez alapján Erdei ezeket a farmtanyákat a központhoz kapcsolódó gazdasági-társadalmi egység tagjaként tekinti, akkor ezt ki kellene terjeszteni a központ vonzáskörzetébe lévő egyéb településformákra is. Hiszen ezek a hatások hasonló módon érvényesülnek a központ vonzáskörzetében lévő egyéb kistelepüléseken. Erdei azonban ezzel ellentétesen éppen a falusi egységek alapvetően különböző, hátrányosabb helyzetét emeli ki.
Erdei értelmezésében több gondot jelent az, hogy a jelentős számú farmtanyával rendelkező vidékek értékelésekor az derül ki, hogy miközben a farmtanyáknak a belterülethez kapcsolódó szerves egységét emeli ki, közben maga is problematikusnak érzi saját besorolását. Miközben ugyanis minden ez ellen ható ténnyel szemben a farmtanyáknak a belterülethez tartozását hangsúlyozza, ő maga a tanyatipológiájában azokat a vidékeket, ahol túlságosan elszaporodtak a farmtanyák, túlfejlett tanyáknak tekinti; tehát olyan településeknek, ahol bel- és külterület szerves együvétartozása felbomlóban van. Az Erdei-féle tipológia és tanyaértelmezés problémáját mutatja, hogy a központtal való szerves kapcsolat hiánya felmerülhet a haszonbéres tanyák esetében is; hiszen az alig különbözik a farmtanyától a belső területtel való viszony tekintetében. A haszonbéres tanyán ugyan a gazdasági kapcsolat kifejezi a központi területhez kötődést, azonban a tanyasi termelést végzők számára a polgárosodás előrehaladtával, az osztályviszonyok megjelenésével a központtól való erős elszakadás lesz a jellemző. Meglátásom szerint az egyik leggyakoribb tanyatípus, a nagygazda tanyák esetén is problematikus kül- és belterület egységéről beszélni ebben az időszakban. Annak ellenére is, hogy kétségtelenül igaza van abban Erdeinek, hogy a tanyán folytatott paraszti nagybirtokos gazdálkodás több szálon kapcsolódik az egész gazdaságot irányító belterületi gazdasághoz. A bérmunkások azonban teljesen kiszorultak a tanyai területre. A folyamatos jelenlétet követelő gazdasági tevékenység pedig nem teszi lehetővé, hogy a belterület infrastrukturális, kulturális, civilizatórikus előnyeit élvezhessék; mindenesetre sokkal kevésbé, mint a központ vonzáskörzetébe tartozó kistelepülések parasztgazdái számára. Álláspontom szerint az öt tanyatípus közül mindössze a kisgazda tanya esetében, pontosabban a kisgazda tanya bizonyos alcsoportjánál beszélhetünk arról a gazdasági-társadalmi együvé szerveződésről, amely kétségtelenül jobb feltételeket kínál a kistelepüléseknél. Azokat a kisgazda tanyákat tekinthetjük joggal ide tartozóknak, ahol megvalósul egy család birtokában lévő tanyás birtok és belterületi ház egysége. Itt valóban igaz, hogy mivel a társadalmi és magánélet jeles eseményei a belterülethez kapcsolódnak, a tanyán lévő, zömében fiatalabb generáció tagjai is részesülnek a város falusi viszonyoknál jóval tágasabb lehetőségeiből.
A központtól elszakadó tanyák jelentősebb számára bukkanunk akkor is, ha figyelmesebben megnézzük Erdei leírását az egyes vidékek tanyafejlődéséről. Az egyes területek értékelésekor arra az álláspontra jut, hogy a tanyás vidékek túlnyomó többségében szabályszerű tanyák helyezkednek el; vagyis olyan területekről van szó, ahol leggyakrabban nagygazda és kisgazda tanyák találhatóak, és az újabb típusú tanyák közül még a haszonbéres tanya jelenléte jellemző. Az ide sorolt tanyai területek nagy részében viszont nem csupán jelen vannak egyéb, a szabályostól eltérő tanyatípusok (szórványtanyák és legfőképpen farmtanyák), hanem ezek száma felettébb jelentős is lehet. Még kevésbé tekinthetjük az Erdei által szabályszerű tanyafejlődéssel rendelkező területeket valóban szabályosnak, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az átalakulás tendenciái nagyrészt a nem szabályosnak tekintett tanyatípusok számarányát növeli. Ez tapasztalható a jelentős részaránnyal megtalálható farmtanyák kapcsán az alsótiszai, a középtiszai, kőrösmenti, kiskunsági tanyák esetében. A kiskunsági és a bácskai vidékek esetében pedig a szórványtanyák is lényeges szerepet játszanak a helyi tanyastruktúrában. Erdei megkísérli a teljes kitelepülést jelentő és önálló tanyaszervezetet kialakító bácskai tanyabokrokat is az újvidéki városi társadalom tartozékának tekinteni, de az ő kiszélesített tanyadefiníciója sem engedi meg, hogy ezt az értékelést elfogadjuk. Különös az is, hogy Erdei a bácskai mellett a dunamenti és a kiskunsági vidék tanyavilágát is szabályos tanyavidékként jellemzi. Ez nem csupán a korábbi írások (legfőképpen a Futóhomok) állításaival áll homlokegyenest szembe, hanem az itt kifejtett jellemzés alapján is indokolatlan a besorolás. A dunamenti társadalmi fejlődés megtorpanásával ugyanis tömegessé vált a tanyák bérbeadása, amely folyamat eredményeként a belterülettől elszakadó tanyai gazdaságok alakultak ki. Ráadásul itt a túlfejlődés egyértelmű tendenciái mellett másrészt az tapasztalható, hogy a tanyák jelentős része nem érte el az Erdei által klasszikusnak tekintett tanyai állapotot, amikor is a gazdasági tevékenység kiterjedtsége folyamatos kinnlakást kíván. A kiskunsági tanyáknál pedig azért meglepő, hogy Erdei ezeket a településeket is a szabályos tanyavidékek közé sorolja, mert az e csoportra jellemző jegyeket valójában csak a tanyafejlődés második korszakában fedezhetjük fel ezen a területen; a jelent ezzel szemben a farmtanyák és szórványtanyák kialakulása jellemzi. Ezen összefüggések alapján leszűrhető, hogy Erdei ábrázolásával szemben a szabályszerű tanyavidékekről szóló általános meghatározás valójában mindössze egyetlen tanyás területre, a hódmezővásárhelyi tanyára érvényes. Az összes többi tanyavidék vagy a szabályos tanyavidéken túlmutató fejlődési irányokat, vagy még azt megelőző, korábbi stádiumot mutat. Tehát Erdei a kötet tanyaszociográfiájában egyértelműen visszatér a korábbi korszakának joggal kárhoztatott felfogásához.
Ha Erdei a központi területtel való egyenrangú kapcsolattal jellemezte a tanyarendszer felsőbbrendűségét, akkor mind az elmaradt tanyák, mind a túlfejlett tanyák ettől eltérő tendenciákkal jellemezhetőek. Az elmaradt tanyafejlődési területeken (Debrecen és a hajdúvárosok vonzáskörzetében, a Nagykunságon és a Jászságban), ahol még nem történt meg a tanyára való kiköltözés, a belterület dominálja város és vidéke viszonyát. Ezeket a területeket tehát semmiképpen sem lehet olyan gazdasági-társadalmi egységeknek tekinteni, amelyet Erdei idealizál, és amelyet a parasztság társadalmi felemelkedésének színtereként értékel. A túlfejlődött tanyáknál (a Három Város, Szeged és Kiskunhalas vonzáskörzetének külterületei) pedig az egység azáltal nem valósul meg, hogy az itteni haszonbéres tanyák, farmtanyák már csak nagyon kevés szálon kapcsolódnak a belterülethez. A tanyák szociográfiájában tehát Erdei ezt leplező besorolása ellenére egy olyan tanyaszerkezet képe bontakozik ki, amelyben többségében nem valósul meg város és vidékének szerves egybeszerveződése, az a gazdasági-társadalmi egység, amelyet Erdei a magyar parasztpolgárosodás sikerességének feltételeként szemlél.
A tanyák szociográfiájának értelmezésekor rá kell mutatni Erdei tanyakoncepciójának egy további problematikus pontjára is. Miután a részletesebb elemzés megmutatta, hogy valójában nagyon kevés tanyavidék esetében beszélhetünk a külső és belső termőterület organikus egybetartozásáról, joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi alapján tekintődik valamely tanya, vagy tanyavidék szabályosnak? Erdei szabályos tanyán vagy tanyavidéken azt érti, amikor a külterületi gazdasági tevékenység olyan mederben folyik, hogy a termelést végzők számára folyamatosan lehetőség van a belterület életvilágából is részesülni. A magasabb kultúrjavak, a társadalmi élet összetettsége, a távolabbi piacok közelsége, a polgárosodás folyamatában való aktívabb részvétel szükségeltetik, hogy város és vidéke kapcsolatát szervesnek, a tanyai fejlődést szabályosnak tekinthesse. Erdei eme meghatározása alapján azonban a tanyai átalakulás korábbi fázisát, a második korszakot kellene szabályos tanyafejlődésnek tekinteni. Ebben az időszakban (amikor a tartós kinnlakás még nem történt meg a külső területeken) jóval intenzívebb kapcsolatrendszer fűzte a tanyai területet a központhoz. Nem véletlen, hogy Erdei a korábbi írásaiban (legnagyobb hangsúllyal természetesen a Futóhomokban és a Magyar városban) eme tanyaforma mellett és a tartós kinnlakást megvalósító tanyákkal szemben foglalt állást. A Magyar tanyákon Erdei már túljut egy effajta archaizmuson, de mégsem tudja a kérdést megnyugtatóan tisztázni. A probléma feloldásának nehézségét az adja, hogy nyilvánvaló diszkrepancia van az Erdei által képviselt tanyaelv és a tanyai termelés gazdasági hasznossága között. Azokon a területeken, ahol a bel- és külterület szerves egybetartozása sok szálon megvalósul, azok a tanyavidékek fejlettségben elmaradnak azoktól a területektől, ahol ezt a szorosabb, sokrétűbb kapcsolatot felváltja a tanyák központhoz kötődésének lazulása. Bármennyire is meggyőzőek Erdei érvei a szerves kapcsolat mellett társadalmi értelemben, a gazdasági viszonyrendszerek szemmel láthatólag meghaladták az általa kiemelt tanyaformát. Mivel azonban Erdei a város és vidéke egységét megvalósító alföldi tanyás mezővárosban látja a magyar parasztság társadalmi emancipációjának egyedüli lehetőségét, ezért egy már gazdasági értelemben meghaladott tanyatípust akar konzerválni, és ezt kívánja a magyar parasztpolgárosodás követendő modelljének tekinteni.
Az alföldi tanyás mezővárosi fejlődés azonban Erdeinél nem csak a magyar parasztság felemelkedését szolgálja, hanem koncepciója szerint a felemás magyar társadalomfejlődés reformjának a kiindulópontja is kell, hogy legyen. Ezen formák között látja megvalósulni a térség hagyományához leginkább illeszkedő társadalomfejlődést, amely egyúttal magán viseli a nem mintakövetésből, hanem szerves társadalomfejlődésből kialakuló polgárosodást. Számára a tanyás mezővárosok külterülete tehát ennek a nagyra értékelt polgári átalakulásnak a legfőbb színhelye. A politikai akarat által megrajzolt pozitív képpel szemben Erdei szociografikus leírásai azonban arra utalnak, hogy a polgárosodás tekintetében a tanyák komoly deficittel rendelkeznek. Az egyes tanyatípusok megrajzolásakor maga Erdei emeli ki, hogy a tanyákon folytatott termelés társadalmi viszonyai komoly kívánnivalókat hagynak maguk után a polgári értékek tekintetében. A nagygazda tanyán ugyanis a birtok tulajdonosa Erdei értékelése szerint is úri magatartással vesz részt a gazdasági életben, és a cselédséghez fűződő viszony az úr és szolga kapcsolataként jellemezhető. Azon túl, hogy ez önmagában is ellentmond a kiegyenlített társadalmi viszonyokról szóló, Erdei által festett képnek, a fentiekből az is kiderül, hogy nagygazda tanyán ugyanúgy nem a polgári viszonyrendszerek határozzák meg a termelés tagjainak a viszonyát, mint a haszonbéres tanyák esetében. A különbség csak az, hogy a társadalmi cselekvők közötti viszony úrbéres jellegűnek minősíthető, ahol a birtok tulajdonosa egyaránt beavatkozhat a termelés rendjébe, és a rendi viszonyokat idéző módon a bérlő itt is ajándékokkal kell, hogy a birtokgazda kegyét keresse. A polgári viszonyrendszerek tekintetében tehát valójában csak a kisgazda tanya tekinthető ideálisnak az Erdei által megfogalmazott tipológia alapján. Ha az eddigi megállapításokat összegezzük, akkor kiderül, hogy miközben Erdei jelenkora tanyáinak túlnyomó többségét a tanyaelvnek megfelelő gazdasági és társadalmi fejlődésűként tekinti, ezzel szemben a magyar tanyarendszer zöme jelentős mértékben eltér az ideálisnak, követendőnek tekintett állapottól. Egyetlen olyan tanyás vidéket leltünk (a hódmezővásárhelyit), ahol kétségtelenül Erdei értelmében vett szabályszerű területről beszélhetünk. A bel- és külterület perspektívát nyújtó egybeszerveződése pedig csak a kisgazdatanyák esetében valósul meg, miként a társadalmi viszonyrendszer tekintetében is csak ez a tanyatípus jeleníti meg Erdei elképzeléseit.
A tanya szociológiájának és szociográfiájának ellentmondásai mutatkoznak meg az etnikai jegyek tanyai társadalmat formáló értékelésében is. A Magyar tanyák első nagy egységében Erdei nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy milyen népcsoporthoz tartozóak hoztak létre tanyai településeket. A tanyák kialakulása szempontjából a földrajzi és gazdasági viszonyoknak tekintett – a korábbi írásokhoz mérten – úttörő módon lényeges szerepet. Ezt az értelmezést ugyan nem negligálta teljes mértékben a tanyák szociográfiájával foglalkozó részben, azonban a tanyás vidékek fejlődése szempontjából nagy súlyt helyez azokra az etnikai szempontokra, amelyeknek jelentőségét a tanyák szociológiájában vitatta. Erdei ugyanis deklarálja, hogy a szórványtelepüléseknek nincs hagyományuk a magyarság lakta területeken, és hogy a szórványtelepülés formája idegen a magyarságtól. Ezt a kijelentést akkor sem bírálja felül, amikor a tanyavidékek szociografikus elemzése során a magyar etnikumú területeken lendületes és kiterjedt szórványképződéssel találkozik. Másrészt miután a tanya szociológiájában lényegtelennek minősítette az etnikai hovatartozást, a kötet szociográfiájában a szlovák, román népességtől idegennek tekinti a tanyai fejlődést. Itt, sajnos hasonlóan a korábbi írások társadalomszemléletéhez, azt fogalmazza meg, hogy a magyarokra jellemző a tanyás települési elv, és a nemzetiségek körében ez csak a mintakövetés eredményeként szaporodott el, de sohasem vált a népcsoport belső szükségletévé. Ezért állítja azt, hogy a nemzetiségek a tanyaelv mélyebb értelmét és jellemző formáit képtelenek voltak átvenni. Erről a szemléletről tanúskodik az, hogy a marosmenti tanyáknál határozottan meglepődik azon, hogy noha a román és szlovák lakosság miatt úgymond a népi összetétel nem a tanyai fejlődés mellett szól, mégis szabályos tanyák jönnek létre. Erdei belebonyolódását az etnikai elvbe jól jelzi, hogy a kőrösmenti tanyák leírása kapcsán azt fogalmazza meg, hogy a szlovákság alacsonyabb polgárosodásával függ össze, hogy Békéscsaba környékén teljesen szabályos tanyarendszer alakul ki, míg a magyarlakta területeken azok a haszonbéres és farmtanyák dominálnak, ahol a belterülettel való kapcsolat felszámolódóban van. Eme kijelentések szerint tehát azt kellene gondolnunk, hogy noha Erdei szerint a magyarság alkalmas kizárólag az egész társadalomfejlődést új alapokra állító tanyaelv megvalósítására, de az ehhez való ragaszkodást a tanya mélyebb értelmét követni nem tudó nemzetiségiek képesek megvalósítani? Nyilvánvalóan nem ezt akarja Erdei kifejezni; hanem arról van szó, hogy a tanyák szociológiájának és szociográfiájának össze nem illeszthető, egymásnak ellentmondó szemlélete további ellenmondásokhoz vezetnek a szöveg kifejtésében.
A kötet két nagy egységének ellentmondásai formálják Erdei tanyapolitikai elképzeléseit is. A tanya szociológiájának idealisztikus elemektől mentes szemlélete nagyobb óvatosságra inti Erdeit a beavatkozás mértéke tekintetében. Mégis a reformpolitika tekintetében a tanya szociográfiájának szemlélete érvényesül a tanya szociológiájával szemben. Annál inkább is, mivel a nem szabályszerű, a központtal nem nagyobb gazdasági-társadalmi egységben élő tanyai települések számát, arányát és jelentőségét Erdei határozottan bagatellizálja. Így juthat arra a megállapításra, hogy a tanya mindvégig a felemelkedő parasztság számára a legideálisabb lehetőséget biztosította, és ezért fogalmazhatja meg azt is, hogy a tanyafejlődés csak a közigazgatás hiányosságai miatt vált kedvezőtlenné. Mivel Erdei szerint nem jellemző a szabályos tanyától való eltérés, mivel a termeléstechnikai felsőbbrendűség és a meglévő magasabb szintű társadalmi egység számára vitathatatlan, ezért úgy látja, hogy a tanyapolitika jelentős eredményt tud elérni az infrastruktúra javításával (ebbe természetesen beleértve a gazdasági és társadalmi civilizálódás attribútumait is). Erdei ragaszkodását a tanya szociográfiájának szemléletéhez és az egész életművén végigvonuló értéktételezését jól mutatja, hogy a tanyarendszer egésze esetében változatlanul a városiasítást tekinti egyedüli lehetséges megoldásnak. Tekintettel arra, hogy az Erdei által szabályosnak, tehát a központtal szerves kapcsolatban lévő tanyai települések aránya jóval alacsonyabb, mint ezt Erdei láttatja, ezért ez a törekvés nyilvánvalóan célt téveszt. Ha ugyanis azokon a (meglátásunk szerint többségben lévő) tanyáknál erőlteti a külső terület belterülettel való egybeszerveződését, ahol ez a kapcsolat egyáltalán nincs meg, vagy csak kevéssé tapasztalható, akkor olyan egységeket akar jobbító szándékkal, de mégis erőszakos módon létrehozni, amely épp azt a szerves átalakulást nem tükrözi, amely nevében az egész tanyapolitika megfogalmazódik. Ekképpen félő, hogy a tanyaiak életkörülményeinek javítását célzó komoly, költséges beruházások egy olyan rendszer kialakítása érdekében történne, amelyet vagy jórészt felszámolt a történeti fejlődés, vagy (az esetek nem kis százalékában) létre sem jött.
Mi lehet az oka, hogy a hajnali társadalomelmélet megtermékenyítő hatása ellenére ilyen súlyos ellentmondások jellemzik a kötetet? Feltehetően Erdei egymással nehezen kibékíthető preferenciái szolgálhatnak a mű “kettészakadásának” magyarázatául. A szakszerűséget, a szociológusi leírás hitelességét megteremteni akaró Erdei nem tud zöldágra vergődni az ideológus, a politikai programot megfogalmazó Erdeivel. Pontosabban a magyar parasztság felemelkedését, társadalmi integrációját politikailag megvalósítani akaró Erdei győzedelmeskedik a szociológus fölött. Ennek a politikai programnak pedig az a leglényegesebb eleme, hogy a parasztságnak nem egyszerűen be kell tagolódnia a polgári osztálystruktúrába, hanem – kifejezve társadalmi súlyát és a magyar etnikumot legtisztábban képviselő tartalmát – a polgári társadalom meghatározó csoportjává kell válnia. Másképpen fogalmazva (és Erdei politikai víziójának megfelelően) a magyar parasztságnak a dániai társadalom parasztságához hasonló politikai, kulturális szereppel kell rendelkeznie. A parasztság kívánt társadalmi pozícióját pedig Erdei kizárólag az alföldi tanyás mezőváros modellje alapján volt képes elképzelni. Erdei város és vidékének organikus egybekapcsolódásban látta kifejeződni a kelet-közép-európai társadalomfejlődést leginkább kifejező társadalomfejlődést, szemben a dunántúli paraszti fejlődés (Erdei szempontja szerint) túlságosan a nyugati mintákat követő, nem a helyi társadalom sajátosságait kifejező fejlődésével szemben.
Eme ideológiai tartalmak megtartása mellett azonban Erdeinek nem volt más választása, mint hogy a politikai programhoz illessze a társadalomleírást is. Ha ugyanis a tanya szociológiájában megfogalmazott szempontok szerint kétségbe vonja az alföldi tanyás mezőváros fejlődést és az általa kreált szabályos tanyafejlődés felsőbbrendűségét, akkor ez Erdei számára a magyar parasztság elárulását jelentette volna. Erdei számára az ideológiai program elvetése egyúttal azt jelentette volna, hogy a magyar parasztságra alapozott társadalomfejlődés nem megvalósítható. Erdei tehát inkább vállalta a Magyar tanyák két nagy egységének ellentmondásait, a kötet társadalomképének diszkrepanciáit, mint újragondolta volna a politikai cselekvés stratégiáját. Az ekkorra már egyre inkább politikai szerepet is vállaló Erdei számára az alföldi tanyás mezővárosra alapozott társadalomfejlődés elvetése azt is jelentette volna, hogy politikai értelemben a kisgazda mozgalom lett volna a parasztság egyetlen országos képviselete. Erdei azonban ebben a dunántúli kisgazdák általa sokszor kárhoztatott politikai programját látta volna megvalósulni, amely a parasztság társadalmi integrációját a meglévő hatalmi struktúrához illeszkedve képzelte el; megakadályozva ezzel a parasztság Erdei által hőn áhított, Dániában – álláspontja szerint – megvalósult primátusát. A Magyar tanyák szociológiájának következetes érvényesítése a magyar tanyák szociográfiai leírásában egyúttal azt is jelentette volna, hogy Erdeinek egész eddigi, egyre terjedelmesebb és egyre több elismerést kivívott életművéről kellett volna kijelentenie, hogy azok fő elemei teljes mértékben tarthatatlanok. Ezek az okai annak, hogy a páratlan lehetőséget kínáló hajnali társadalomelmélet alapos ismerete és a tanyaszociológiában megmutatkozó sikeres adaptációja ellenére a Magyar tanyák sem volt képes túlemelkedni azokon az ellentmondásokon, amelyeket a politikai cselekvés akarata okozott társadalomelemzésében.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969