2013. I-VI
 

A CIA ballépései
André Kaspi

1947-es megalapítása óta a CIA szinte szünet nélkül beavatkozott, titkos módszerekkel,az Egyesült Államok külpolitikájába. Olyképpen, hogy ma már egyesek kétségbe vonják, hogy ez a terrorizmussal küzdő szervezet a jövőben játszhat-e egyáltalán bármilyen szerepet egy demokratikus rendszerben.
Az amerikaiak, akárcsak a világ más országai, állandó kétségek között vergődnek hírszerző szolgálataik legitimitását illetően. A CIA meghurcolása nem új jelenség. 1973-ban kezdődött. A Watergate-ügyben felállított vizsgáló bizottság a televíziós kamerák előtt tartja ülését. Számos tanút hallgat ki. Közülük az egyik legfontosabb, John Dean, Nixon elnök tanácsadója, elárulja, hogy a CIA megfelelő felszerelésekkel segítette az „ál-vízszerelőket” és, hozzáteszi: a Fehér Ház hiába kérte a CIA-tól, hogy a „betörésért” vállalja magára a felelősséget. Az Ügynökségnél ekkor nyugtalanság támadt. William Colby, aki az igazgató helyettese és nemsokára a helyébe lép, összeállíttat egy jelentést, természetesen titkosat, amely említést tesz „az esetlegesen hullámokat kavaró tevékenységekről”. Ezt a 693 oldalas összefoglalót a beavatottak „Családi ékszer”-nek nevezik el. Célja, hogy előkészítsen egy olyan belső megtisztulást, amely megóvja a CIA-t a hitelvesztéstől. Balszerencséjükre azonban a jelentés apránként nyilvánosságra kerül.
A CIA nem túl jól jön ki az ügyből. Három vádpont fogalmazódik meg ellene. Az Ügynökség hozzájárult az amerikai társadalom erkölcseinek rombolásához. Megsértette az amerikaiak alapvető szabadságjogait, és törvénytelenül folytatott megfgyeléseket a politikai életben. A Központi Hírszerő Ügynökséget 1947-ben létrehozó törvény ezek egyikét sem engedélyezte. Következésképpen a CIA állam lett az államban. Azt tesz, amit akar, a törvény fölé helyezi magát, és alkotmányellenes tevékenységet végez. Tömegével kínálkoznak a példák. Húsz év leforgása alatt a CIA 2 700 000 borítékról készített fénymásolatot, és ennek segítségével adatbázist készített a Szovjetunió-beli címmel levelező amerikai állampolgárokról. Legalább 200 ezer levelet el is olvastak.
És ez nem minden. A CIA 1959 és 1972 között öt alkalommal hallgatott le újságírókat, hogy információt szerezzen hírforrásaikról. És akkor még nem beszéltünk sok más állampolgár lehallgatásáról, rejtett mikrofonok elhelyezéséről, tizenkét házkutatásról és jövedelemnyilatkozatok átvizsgálásáról. A CIA volt az is, aki 1967 októbere és 1972 márciusa között az úgynevezett Chaos hadműveletet vezető speciális csoportot felállította. A művelet legszebb napjaiban ez a csoport 52 teljes munkaidőben foglalkoztatott munkatárssal dolgozott. A feladata az volt, hogy információkat szerezzen a vietnami háború ellen agitáló amerikai állampolgárokról és feltárja esetleges kapcsolataikat külföldi államokkal. Diákmozgalmakba. feminista szervezetekbe, földalatti sajtóba épült be. A CIA valószínűleg semmi törvényellenes cselekedetet nem tárt fel, viszont részletes információkat szerzett 7 200 személyről és 300 ezer nevet tartalmazó adatbázist állított össze. Akkor sem habozik, ha át kell lépnie a törvényes kereteket. Mendenütt jelen van, teljhatalommal rendelkezik, veszélyt jelent a demokratikus rendszer jövőjére: a CIA bűnös.
Ez az első, igen súlyos vádpont. A második nem kevésbé az. ez a CIA külföldi tevékenységére vonatkozik, vagyis azokra a „puccsokra”, amelyeket ügynökei végrehajtottak, illetőleg végre kívántak hajtani. A CIA több külföldi politikai vezető meggyilkolására tett kísérlet. 1960 és 1965 között például nyolc összeesküvésben próbálták eltenni láb alól Fidel Castrót. A legkülönbözőbb eszközökkel, köztük a golyóstollba, szivarba vagy gyógyszeres tablettába elhelyezett méreggel. Még egy olyan fürdőruhát is gyártatott, amely egyfajta Nesszosz ingeként fertőző betegséget terjesztve, biológiai úton oltotta volna ki a kubai állam vezetőjének életét.
Ráadásul a CIA nem mindig egyedül cselekedett. Gengszterekkel, a maffia keresztapáival is együttműködött. Sam Giancanát például halva találják néhány nappal azelőtt, mielőtt a Church bizottság előtt vallomást tett volna. Castro mégis életben maradt, ami kételyt támaszthat a CIA módszereinek hatékonyságát illetően. Patric Lumumba szintén egy elhibázott gyilkossági kísérlet célpontja volt. Ő a régi Kongót kettészakító polgáháború áldozataként halt meg. És Trujillo, az 1961. május 30-án megölt dominikai diktátor. És Ngo Dinh Diem, a Dél-Vietnami Köztársaság elnöke, akit 1963. november 2-án testvérével együtt öltek meg. És a chilei tábornok René Schneider, aki 1970. október 22-én lett gyilkosság áldozata. Minden bizonnyal a készülődő eseményekről pontos információkkal rendelkező CIA szállította a fegyvereket, de magát a tettet, a gyilkosságot másra hagyta, mintsem, hogy maga végezte volna el. Hogy az Egyesült Államok mindenkori elnöke be volt-e avatva az eseményekbe? Ezen a ponton a szenátorok óvatosan válaszolnak a feltett kérdésekre. Eisenhower minden bizonnyal kiadta az utasítást Lumumba megölésére. Tudott a Trujillo megölésére készült tervekről is. Ugyanez volt a helyzet Kennedy esetében is. Diem esetében semmi sem állítható biztosan. Ami pedig Castrót illeti, Robert Kennedy, mint főügyész és Hoover közvetlen felettese, az FBI igazgatója ismerte a CIA terveit. Ne értesítette volna testvérét, az elnököt?
Ami borzadállyal tölti el az amerikaiakat, az az, hogy a CIA ezekkel a gyilkossági kísérletekkel és a temérdek pénzzel titkos külpolitikát folytat és a terrorizmustól ismert eszközök alkalmazásától sem riad vissza. A Fehér Ház áldásával vagy anélkül, mindenesetre a CIA az Egyesült Államok legfontosabb harci eszköze lett külföldön. Minthogy azonban működése titkos, nem kell számot adnia tevékenységéről sem a Kongresszus, sem a közvélemény előtt. Egy szóval összefoglalva, a demokrácia a lehető legnagyobb veszélynek van kitéve. Aminek elkerülhetetlen következménye, hogy a CIA mindenekelőtt, ha ugyan nem kizárólag az elnökség érdekeit szolgálja. Minthogy azonban az elnök nem képes egymagában kézben tartani ennek a polipszerű hatalmi gépezettel rendelkező hírszerzésnek a működését, többé nem ő irányítja az ország külpolitikáját, hanem a CIA irányítja őt. Ha ugyan nem egy, a CIA-n belül uralkodó szűk csoport.
E két vádpont mellett a harmadik jelentéktelennek tűnhet. A fantáziánkat mégis megmozgatja. A CIA olyan gépi- és vegyi kísérleteket folytat, amelyeknek félelmetes hatékonysága aggodalomra ad okot. Tengeri rákokból és kobra kígyóból nyert méreganyagból halálos mérget fejlesztett ki. 1969 végén – eleget téve a biológiai- és vegyi fegyvereket megtiltó nemzetközi szerződéseknek – Nixon elnök elrendelte a készletek megsemmisítését. A CIA nem teljesítette a parancsot, holott 10-15 ezer ember megölésére elegendő készlettel rendelkezik.
Ettől kezdve, a piszkos munka elvégzésére alkalmas tapasztalataival, a CIA egyfajta oktatási központ szerepét is játssza. A legbonyolultabb fegyverek kezelésére készíti fel a helyi rendfenntartó erőket, és el is adja azokat nekik. Külföldi rendőrségeket oktat a hírszerzési technikákra, a személyi védelem apró fortélyaira. Dekódolja a kémbolygókról érkező információkat és megvan a felkészültsége tökéletesre fejlesztett fegyverek behajózására és repülőgépre rakodására.
Vannak amerikaiak, akik a CIA megszüntetésén dolgoznak. Ugyanők szeretnék a fegyveres erők megszüntetését, az örök békét és minden ember közötti megbékélést is. Az ártatlanság korába való visszatérésről álmodnak, a boldog békeidőkről, amikor a CIA még nem létezett.
Az amerikai flotta elleni japán támadás, Pearl Harborban 1941. december 7-én indította el a CIA megszervezését. A japán offenzíva tette világossá, hogy egy olyan nagyhatalom, mint az Egyesült Államok nem nélkülözhet egy elemző központot, és hogy nem olyan perverz luxusról van szó, amelyet csak az európaiak engedhetnek meg maguknak. Az ebbe az irányba tett első lépés a háború alatt 1942 júniusában a Stratégiai Szolgálatok Hivatala (Office of Strategic Services, OSS) William J. Donovan vézetésével, a vezérkari főnökök bizottsága égisze alatti létrehozása volt. Ez a hírszerző részleg nem minden amatőrizmus nélkül, és némi kalandvágytól hajtva működött 1945 szeptemberéig.
A CIA-t két évvel később alapították meg, amikor Európa két táborra szakadt, és amikor a hidegháború elérte csúcspontját. Truman elnök 1947. július 26-án írja alá a nemzetbiztonságról szóló törvényt. Átalakítja a védelmi rendszert és egy új minisztériumot hoz létre: a védelmi minisztériumot, összevonva a korábbi Tengerészeti, Földi és Légügyi Minisztériumokat. Végül megalapítja a Központi Hírszerző Ügynökséget (CIA), azzal a feladattal, hogy „koordinálja és értékelje a nemzetbiztonsággal kapcsolatos információkat”. Vezetője, a központi hírszerzés igazgatója, akit az elnök nevez ki, a Szenátus jóváhagyásával, lehet katona vagy civil személy.
A törvény szövege mérsékelt, nyugalmat inspiráló hangnemben íródott. A CIA-nak „nem lesz rendőri, törvény elé idézési vagy rendfenntartó hatásköre, és belső biztonsági funkciója sem”. Külföldi hírszerzéssel foglalkozhat, belföldi kémelhárítással nem. A CIA segíteni fogja az Egyesült Államok elnökét alapvető fontosságú döntések meghozatalában. Eggyel több fegyvert jelent a szövetésig kormány kezében. Eddig a Fehér Ház az amerikai külügyminisztériumra támaszkodott, vagyis a diplomáciai testületre, és a fegyveres erők minisztériumaira, azok különböző fegyveres csapataira, mint például a haditengerészetére. A CIA segít megérteni az átmenetileg igen bonyolult nemzetközi helyzetet, segít a rövid- és hosszú távú előrejelzésben, a diszkrét és hatékony fellépésben. Az 1947-es törvény kiemeli, hogy az Egyesült Államok szuperhatalommá vált, és elfogadja az ezzel együtt járó globális felelősséget.
.A CIA megszervezi önmagát. Négy igazgatóságot hoznak létre. Az egyik információkat szerez be, évente változó számú jelentések formájában feldolgozza és elemzi azokat. Egy másik igazgatóság a tudományos és technikai problémákkal foglalkozik: a kémholdak irányításával, az információk digitalizálásával, két kémrepülőgép,az U2 és az SR71 kifejlesztésével. Egy harmadik igazgatóság az adminisztrációt és a szolgálatokat irányítja: a személyzeti ügyekkel foglalkozik, valutavétellel és –eladással a feketepiacon, speciális technikai felszerelések biztosításával. Végül a legfontosabb igazgatóság a műveleti igazgatóság. A művelet alatt itt titkos műveletek értendők: kémkedés, elhárítás, beavatkozás amerikai területen, földrajzi régiók szerint, akárcsak a külügyminiszter esetében. Ez utóbbi igazgatóság hatásköre az idő múlásával egyre csak nő. röviden ez 15 ezer alkalmazottat jelent az ügynökség főhadiszállásán, mely 1961 óta a Virginia-állambeli Langley-ben található. És ezenkívül körülbelül 100 ezer helyi ügynök szerte a nagyvilágban.
A CIA története nagyjából az Egyesült Államok külpolitikájának tükörképe. Ha az amerikaiak egyetértenek országuk nemzetközi szerepében és megbíznak az elnökükben, akkor a CIA működése is kevés bírálatot vált ki. Viszont ha megosztottak, akkor a CIA is vádaskodások, sőt rágalmak céltáblájává válik. Első példa: a hidegháború időszaka az ötevenes évek végéig. A legfőbb műveleti hadszíntér ekkor Nyugat-Európa, és azon belül is leginkább Olaszország és Franciaország. Ezekről az országokról akkoriban az Egyesült Államokban azt feltételezték, hogy kommunista felforgatás fenyegeti őket. A nyílt beavatkozásról természetesen szó sem lehetett. A CIA pénzzel támogatja azokat a pártokat és szakszervezeteket, amelyekről úgy véli, hogy a szabad világot védelmezik. 1947. december 19-én, a Nemzetbiztonsági Tanács megbízza az Ügynökséget, hogy akadályozza meg a kommunisták várható győzelmét az 1948. tavaszi parlamenti választásokon. „Ez törvénytelen!” – tiltakozik a CIA jogtanácsosa. Az igazgató félresöpri a tiltakozást. Gabonaszállítmányok, az új hazába szakadt olaszok több tízezer levele az „őshazába”, beszédek, pénz, és még több pénz, műszaki segítség, plakátok, brosúrák, igaz és hamis tényeket tartalmazó cikkek, minden eszköz megfelelő a választási győzelem elérése érdekében. A CIA körülbelül 10 millió dollárt költ az ügyre. Olaszország pedig jól szavaz. Hasonló a forgatókönyv Franciaországban: a CIA Léon Blum kérésére pénzügyi segítséget nyújt a trockista szakszervezet alapítóinak. És a keresztény szakszervezeteknek is jut a mannából.
Bár ezek az akciók akkoriban nem kaptak nagy nyilvánosságot, számos beavatott tudott róluk. Nyilvánosan egyikük sem lépett fel ellenük. Sőt azzal vádolták a CIA-t, hogy nem elég aktív. Egy, a New York Times-ban 1950. augusztus 2-án megjelent cikk az Ügynökség kudarcait sorolja. Nem látta előre a kínai nemzeti erők vereségét, nem értette meg a palesztínai eseményeket, nem jelezte előre a prágai puccsot, Tito átállását. 1953-ban Joseph McCarthy szenátor felteszi a kérdést, hogy vajon nem épültek-e be kommunisták a CIA-ba, ami magyarázhatja a szerény eredményeit. 1956-ban újabb vádak érték a szervezetet, ezúttal a magyar emigránsok részéről, akik azzal vádolták, hogy nem segítette a budapesti felkelőket. A CIA bizonyítsa be hatékonyságát! Ezt tette többek között Iránban, ahol 1953-ban a miniszterelnök, Mossadegh doktor államosítja az olajipart. Washingtonban ekkor úgy vélik, el kell kergetni Mossadeghet, és vissza kell hozni a sahot. A CIA teheráni emberét akkor úgy hívják: Kermit Roosevelt, Theodore Roosevelt elnök unokája. Négy amerikai és egy fél tucatnyi iráni, vele együtt népi tüntetéseket szerveznek. Az akció ára: 900 ezer dollár. A Toudeh, az iráni kommunista párt tagjai alulmaradnak, Moussadegh elmenekül, a sah visszatér.
A vietnami háborúval új korszak kezdődik. Az Ügynökség az ötvenes évek kezdete óta jelen van Indokínában. Tíz év elteltével megszervezi az antikommunista ellenállást, titkos hadműveleteket vezet Észak-Vietnam ellen és tanácsokat ad a dél-vietnamiaknak. Amikor a háború eszkalálódik, a CIA külön helyet foglal el a „népi háború” vezetésében. A Phoenix-program célja például a kommunista vezetők likvidálása. Az áldozatok száma 20 és 40 ezer között volt. A népi akciónak nevezett csapatok terroristaellenes hadműveletekbe kezdenek. A CIA kísérletet tesz a rendőrség, a hadsereg és a dél-vietnami kormány ellenőrzés alá vételére is. Nem egyedül viseli azonban mindennek felelősségét. A Vietkong és az észak-vietnami hadsereg elleni harcban részt vesznek az Egyesült Államok más fegyveres csapatai is. A politikai döntéseket az amerikai elnök vagy képviselői hozzák. A CIA a teljes hadigépezet része. Sőt, több ízben kevésbé optimistának mutatkozik a katonai vezetőknél a konfliktus végkifejletét illetően. Ettől függetlenül el kellett viselnie a háború népszerűtlenségének következményeit. A bírálatok célpontja nem a Vietnamban játszott szerepe, hanem azok a visszaélések, amelyeket a háború amerikai ellenzőivel szemben követett el. 1966-tól egy ellenzéki folyóirat, a Ramparts súlyos vádakkal illeti a CIA-t. Két évvel azelőtt, David Wise és Thomas Ross megjelentették az Egyesült Államok titkos kormányzása című művet, amely számos vádat fogalmazott meg a CIA titkos tevékenységével kapcsolatban.
Akkor a közvélemény közömbös maradt a témával szemben, és továbbra is elfogadta Johnson elnök vietnami politikáját. A konszenzus 1968-ban szakadt meg. Az ellentétek kiújultak. 1972-től kezdve pedig a Watergate-ügy valóságos földindulást hozott. Az elnöki intézmény, majd a tőle függő intézmények: az FBI, a Nemzetbiztonsági Ügynökség és a CIA hitelüket vesztették. Minden, ami a vietnami háborúval kapcsolatban volt – és ezek között elsődlegesen a CIA – ellenséggé vált. A vizsgáló bizottságok ajánlásokat fogalmaznak meg: nagyobb külső ellenőrzés kell a CIA-nál, hogy ne a saját kénye kedve szerint cselekedjen, több transzparenciára van szükség, hogy a Kongresszus tudja, mennyi pénzt kap és mire költi. Az 1973-1976 közötti mélységek után egy új CIA-nak kell napvilágot látnia. Egy ellenőrzött szabadsággal rendelkező CIA-nak. A követendő minta: a végrehajtó hatalom, az ország külpolitikája.
A Szenátusban és a Kongresszusban ezentúl egy speciális bizottság ellenőrzi a hírszerző szolgálatok működését. Az Ügynökség nem szervezhet többé összeesküvést külföldi politikai vezetők meggyilkolása érdekében, bár továbbra is feladata a nemzetközi terrorizmus elleni kíméletlen harc. Továbbra sem tevékenykedhet az Egyesült Államokban, kivéve, ha az Egyesült Államokban működő külföldi ügynökökről való adatgyűjtésről van szó. Mindazonáltal továbbra is a CIA hajt végre olyan feladatokat, amelyeket a Külügyminisztérium vagy a Védelmi Minisztérium méltóságán alulinak vagyis a „piszkos munka” részének tekint.
És mégis, lassú javulás kezdődik. Jimmy Carter hozzájárult ehhez az afganisztáni szovjet inváziót követően. Utódja, Ronald Reagan, elereszti a korábban szorosabbra fogott gyeplőt. Az 1983-as pénzügyi évben az Ügynökség budzséje 25 százalékkal emelkedik. Megújul a személyi állomány, főként a nagy hírű egyetemek hallgatói körében toboroznak. A Szolidaritás győzelme 1980-ban Lengyelországban nagy presztízsnyereséget jelent. Ettől függetlenül persze, a közvélemény főként a kudarcokat, a túlkapásokat és a hibákat jegyzi meg. A Salvador Allende elleni puccsot Chilében, 1973-ban, és Pinochet tábornok azt követő hatalomra kerülését egyaránt a CIA szervezte és finanszírozta. Az 1979-es iráni iszlám forradalmat azonban nem látta előre. A Teheránban 144 napra túszul ejtett amerikai diplomaták, a titkos és illegális fegyereladások az irániaknak a nicaraguai kontrák nem kevésbé titkos és törvénytelen finanszírozása érdekében – mind-mind a sajtó által feltárt, felháborodást és a CIA hitelvesztését okozó botrányok, amelyek a CIA hatástalanságáról és főként törvénysértéseiről árulkodnak. Végül a hírszerző szolgálatok nem jelezték világosan előre a Szovjetunió meggyengülését sem, még kevésbé a felbomlását.
A 20. század utolód évtizedében megváltozik a díszlet. A hidegháború korának ellensége eltűnt a térképről. Helyébe a nehezen lokalizálható és még nehezebben legyőzhető terrorizmus lépett. A CIA-nak alkalmazkodnia kell az asszimmetrikus harc feltételeihez, kis létszámú csoportokba kell beépülnie, különösen zavaros helyzeteket kell elemeznie. Márpedig a rendelkezésre álló pénzügyi keret csökkenőben van, mert a politikusok maguknak akarják a „béke osztalékát”. A létszám nem elegendő, olyannyira, hogy 1995-ben csak 25 állandó alkalmazottat vesznek fel. A képességei nem mérhetők a feladatok nagyságához, 2002-ben kevés az arabul beszélő ügynök.
Nincs tehát semmi meglepő abban, ha ilyen feltételek között újra hibák sorozata következik. 1998-ban a CIA nem látta előre, hogy India és Pakisztán atomkísérleteket fog végrehajtani. A külső veszélyek előrejelzésére való képessége elégtelen. És ami ennél is súlyosabb: Sem elkerülni, sem pedig prognosztizálni nem tudta a 2001. szeptember 11-i merényleteket. Vajon tényleg azt hitte, hogy Szaddám Husszeinnak tömegpusztító fegyverei vannak Irakban? Vagy csak úgy tett, mint ha azt hinné, hogy ezzel megfeleljen a Fehér Ház elvárásainak? Vajon nem becsülte-e le Bin Laden befolyását a muzulmán világban, az amerikaiak elől való elmenekülési képességét, miközben, a nyolcvanas években, a szovjetek afganisztáni háborúja idejében ő finanszírozta, képezte ki és támogatta a tálibokat? Vajon nem vette-e fel azt az undorító szokást, hogy kiszolgáltatta a baráti országokban a kínzásra specializálódott szervezeteknek azokat a terroristákat, akiket arra akart kényszeríteni, hogy bármilyen áron is, de beszéljenek?
A kérlelhetetlen számonkérés mellett azonban meg kell őriznünk józan ítélő képességünket. A CIA továbbra is az egyik legszínvonalasabb hírszerző szolgálat, még akkor is, ha nem mindenható, jókora kudarcok kísérik tevékenységét, és súlyos hibákat követ el. Való igaz, sokszor éri lesújtó kritika. Ennek oka, hogy hírnevét alapul véve, sokat várunk tőle. Felbecsülhetetlen szolgálatokat nyújtott és nyújt az Egyesült Államoknak. Legnagyobb hibája? Az, hogy mindig a technikát, a technikai innovációt privilegizálta. A radarral, kémholdról, repülőgépekről, elektronikus eszközökkel szerzett információk a nemzetközi kapcsolatok elsőrangú szereplőjévé teszik. A hús-vér kémekkel kapcsolatos eredményei azonban kevesebb büszkeségre adnak okot. Kétségkívül elhanyagolta a „terepmunkát”, szemben a kifinomult technológiai csodákkal.
Fél évszázad CIA-történelmének mérlege két kérdést vet fel. Egy demokratikus rendszer megfér-e egy olyan hírszerző szolgálattal, amely gyakran bevallhatatlan, de mindenesetre nem bevallott akcióterveket gondol ki, feladatokat hajt végre. A demokráciának szüksége van arra, hogy tudja, előre lássa és cselekedhessen az ellenségei ellen. Különben a fennmaradása kerül veszélybe. Összességében véve, a CIA eddig is azt tette, és ezután is azt teszi, amit az Egyesült Államok elnöke kér tőle, a Kongresszus többé-kevésbé figyelő tekintetének ellenőrzése alatt. Bárhogyan is nézzük, szolgálatai nélkülözhetetlenek. Végül az amerikaiak megértették ezt.
Hogy vajon ezek után a nyakába kell-e varrni a felelősséget a nagy nemzeti tragédiákért? Mélyen igazságtalanok lennénk, ha így tennénk. Hiszen egy nagyobb hírszerző közösségnek a részéről van csak szó. Más ügynökségek, mint a Nemzetbiztonsági Ügynökség, más szolgálatok, mint az FBI, a Külügyminisztérium vagy a Védelmi Minisztérium fontos szerepet játszanak nemcsak az információk felkutatásában, hanem a terrorizmus ellen vívott háborúban is. Az együttműködés közöttük nem volt megfelelő, mindegyik ráült, és megtartotta magának azokat az információkat, amelyeket megszerzett. Ebben az értelemben a CIA semmiképpen sem viselheti egyedül a felelősséget a szeptember 11-én történtekért. A jobb együttműködés érdekében 2004-ben az Egyesült Államok elnöke egy, valamennyi szolgálat, köztük a CIA tevékenységét koordináló hírszerzési igazgatót nevezett ki.
Ami azt jelenti, hogy a CIA elleni felelősségre vonási hullám nem volt eredménytelen. Egy demokráciában nélkülözhetetlen gondolkodási folyamatot indított el, és következményeiben megerősítette az Egyesült Államok védelmét.

(L’Histoire)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969