2013. I-VI
 

Adatok a szabadkőművesség korai történetéhez
id. Frivaldszky János

Ma hazánkban a szabadkőművességről sorra jelennek meg írások, részben az évtizedeken át tartó tiltás ellenhatásaként. Leírják belső struktúráját, szertartásait, felsorolják azokat a híres embereket, akik tagjai voltak. Ez az irodalom sok mindenre választ ad, ám végig homályban marad az az ellentmondás, ami a társadalomépítő cél és a titkos működés közt feszül. Ugyanakkor az is megnehezíti a tisztánlátást, hogy gyakran együtt említik más, velük olykor teljesen ellentétes szervezetekkel (pl. Opus Dei).
Induljunk a kezdetektől.
Anglia a XVIII. század elejére kimerült az azt megelőző két évszázad harcaiban, katolikusok, anglikánok és puritánok, angolok, skótok és írek, királypártiak és köztársaságiak, lovagok és kerekfejűek, whigek és toryk véres viszályaiban. Most ismét feléled az igény e küzdelmekben elveszett értékek iránt. Mindenek előtt a korábbi tanbeli, vallásszervezeti, társadalmi egység iránt, hiszen több, egymást támadó vallási irányzat jött létre.
Igény ébredt továbbá humanitárius cselekvésre is, amit a „sola fides” elve száműzött. Az a kijelentés ugyanis, hogy a kereszténységhez a hiten túl – egyéni és közösségi – cselekedetek nem tartoznak, sőt gyanúsak, visszafejlesztette a karitativ-szociális gondolkozást.
Ám felébredt új igény szertartásokra is, amelyekben az ember nem csupán intellektuális-verbális, hanem szélesebb skálájú eszközökkel is kifejezheti magát. Korábban az istentisztelet nem csupán a beszéd és az ének liturgiája volt, hanem a képző- és iparművészeté, a mozgásművészeté is, a maguk gazdag szimbólum-rendszerével. Most ezek jelentékenyen háttérbe szorultak, rosszabb esetben bálványozássá, jobb esetben hiú cifrálkodássá minősülve.
Mindezen kihívásokra egy olyan intézmény kísérelte meg a választ, amely ezektől a háborúságoktól ment volt: az építők középkor óta működő céh-jellegű testülete.
A kőműves építőműhelyek szabadok voltak pártoktól, vallásoktól, nemzetiségtől. Tevékenységüket nem világnézet, hanem a szakma szabta meg. A technikai tudás egyre magasabb színvonalú intellektuális képzettséget igényelt, a kőművesek közé egyre több, építéssel nem is foglalkozó értelmiségi vétette fel magát. A műhelyek egyfajta morális érték őrzői is voltak, hiszen középkori céhek mindenkor ügyeltek tagjaik erkölcsi feddhetetlenségére is.
1717-ben létrejön a kőművesek négy műhelyének egyesüléséből a londoni nagypáholy, s a testület olyan elhatározást hoz, hogy immáron nem kőből való építkezésre, hanem a társadalom építésére kötelezik el magukat. Része volt a változásnak, hogy az ipar kinőtte középkori kereteit, az épületek kivitelezését egyre inkább magánvállalkozók vették át. A britek hagyományértékelő szemléletének megfelelően a szervezet, amelyből az új ipar kikelt, nem halt el, hanem átvitt értelmű célt tett magáévá.
A nagypáholy programjában meghirdeti a társadalom építésének célját, az erkölcsiség, az egység, a szabadság, a béke és a szeretet uralmának a megteremtését. Vallási, nemzeti hovatartozástól eltekintve minden embert testvérnek kell tekinteni, ezért vallási, nemzeti, politikai megnyilatkozásokat – mint a viszály forrásait – az összejöveteleken kerülni kell. Egységük biztosítására alulról építkező, az országok határain túllépő szervezeteket és titkos szertartásokat vezetnek be. Lényegében egyfajta civil mozgalom indul el, amelynek alapjában teljesen keresztény célkitűzései (szeretet, egység, emberbaráti tevékenység, társadalomépítés) azonban lemondanak egyházi megvalósíthatóságukról. Sőt, mit több, egyfajta pszeudo-egyház jön létre szimbólumokkal teli, a Nagy Építő számára konstruált, civil liturgiával.
A XVIII. századi Angliában mindez előre mutatónak tűnik. Mindössze az észrevételezhető, hogy a szó szerint vett testvéri szeretet nem hogy kerülendővé tenné az eltérő eszmék előhozását, sőt inkább a család légköre tenné lehetővé az egymás értékeiből való gazdagodást, illetve a hibás elvek meghaladását. A közös minimum elismerésének és megbecsülésének gondolata még nem vezet egységhez, csupán toleranciához.
A humaniórák jelentékeny visszametszése Angliában a reálgondolkodás, a természettudományok és technika területen hozott gazdag gyümölcsöket. Ez a fejlődés a szigetországot a kontinentális Európa nagy példaképévé tette. Emiatt terjedt át a szabadkőműves mozgalom is.
A szabadkőművesség a katolikus országokban azonban megváltozik. Eredeti céljai módosulnak, nem a deklaráció, hanem a cselekvés szintjén. A kontinensen, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, az itáliai fejedelemségekben a vallási-társadalmi helyzet más volt, mint Angliában. Nem volt vallási szakadás, nem volt szükség ennek kezelésére sem. A szabadkőművesség ezért olyanok gyűjtőhelyévé válik, akik a katolikus egyház ellenségei voltak, többek között a társadalmi élet túlklerikalizáltsága miatt .A vallás kerülendő beszédtémából támadás célpontjává emelkedik. A páholyok törekvései egyre inkább a katolikus egyház, s azon belül is a jezsuita szerzetesrend ellen fordulnak. Az államforma sem alkotmányos monarchia volt itt, mint Angliában, hanem abszolutizmus, ez azonban páholyok számra a testvériség és szabadság ellenségének minősül. Így lesz ezekben az országokban a kőművesség a „trón és az oltár” esküdt ellensége. Ezzel pedig az eredeti alapelvekben megjelenik valami olyasmi, ami az egyetemes testvériség eszméjével ellentétes: az ellenségkép. A titkosság emellett a szervezetet olyan közéleti szövetkezéssé teszi, amely a tagok javára és a nem-tagok kárára tud működni. Méghozzá igen eredményesen, mert a társadalom egésze számára az összefüggések ismeretlenek maradnak. Hazánkban ez a fajta szabadkőművesség terjedt el a XVIII. században.
Jelen írás arra vállalkozik, hogy feltárjon egy néhány olyan esetet, amelyben szabadkőműves és kívülálló személyek kerülnek egymással kapcsolatba, és méghozzá úgy, hogy a nem beavatottak erről nem is szereztek tudomást, ám közéleti-tudományos karrierjük sínylette meg ezt a találkozást.
Hadik András kora egyik legnagyobb államférfija és minden idők legnagyobb magyar katonája volt.
Jezsuita gimnáziumot végzett, azzal a szándékkal, hogy a rendbe lép. Csak nehezen, több éves küzdelem után fogadta el apja kívánságát, hogy katona legyen. Apját e huzavona közben szélütés érte, s talán ez is szerepet játszott döntésében. S bár Hadik végül is feladta álmát, hogy szerzetes legyen, egész életén át megőrizte vonzalmát a jezsuiták iránt. Ahol alkalma volt rá, mindig szívesen kereste fel a jezsuitákat –, s érdeklődött a tanítás menetéről. 1786-ban például meglátogatta a prágai papi szemináriumot, és feljegyezte elöljáróinak névsorát.
Életrajzírója, Markó Árpád azt találgatja, hogy Mária Terézia vajon miért váltotta le Hadik grófot négy év után, 1768-ban erdélyi gubernátori tisztségéről, hiszen ott sikerrel tevékenykedett. Sőt, nemhogy konfliktus-keltő, inkább konfliktus-megoldó karakter volt, aki inkább barátokat szerez, mint ellenségeket. Az egykori köznemesi hadnagytól távol állt például bármiféle, ellenszenvet kiváltó parvenü rangkórság. Mozart például, aki polgári származása miatt sokat szenvedett előkelő senkik lenézésétől, a nyolcvanas években történt személyes találkozójuk után így jellemezte Hadik grófot: “Nála származás, rang nem számít semmit. Mindenkit megbecsül, aki arra érdemes.” A Galíciát megszálló hadsereg parancsnokaként pedig “szelídségével és mérsékletével annyira megnyerte a lengyelek hajlandóságát, hogy azok neki oszlopot emeltek.”
Nem volt másként ez Erdélyben sem. Hadikot azért küldte Mária Terézia Erdélybe gubernátornak, mert elődje, Buccow báró önkényes és kegyetlen intézkedéseivel a tartomány székelységét előbb fellázította, utóbb ezt 1764-ben Madéfalvánál a székelyek lemészárlásával torolta meg. Hadik egy megoldhatatlan helyzetet oldott meg nem erőszakkal, hanem empátiával. Mindenki felé ezzel a magatartással fordult. Guberniumi titkára, a protestáns Halmágyi István például azt jegyzi fel naplójában, hogy vele betegsége idején mennyire kíméletesen bánt. A felettesét és működését közelről ismerő titkár hangsúlyozza Hadik türelmét és tapintatát is a nehéz helyzetek megoldásában.
Mindezek ellenére volt valaki kibékíthetetlen ellensége. Annak idején többször panaszkodott bizalmasainak, így Halmágyinak is, hogy a királynét besúgók félretájékoztatják. Ezek az ismeretlenek azt állítják, hogy a határőrvidék, amelynek pacifikálására küldték, valójában nem is nyugodott meg. Sőt még azt is híresztelik, hogy e „kudarcáért” ő maga is szeretné már felmentését gubernátori tisztségéből. Markó Árpád találgatja, hogy kik lehettek ezek a besúgók, Hadik kinek állhatott útjában. Ez az utókor számára már egyértelmű. Az említett kortárs Halmágyitól tudjuk, hogy Erdélyben csupán egyetlen személy volt, aki nem szerette a grófot, és pedig báró Samuel von Bruckenthal (1721-1809), az erdélyi udvari kancellária elnöke. Markó úgy véli, hogy Bruckenthal is csak azért volt iránta ellenséges, mert szász volt, Hadik pedig nagy magyar. Ám ez az indokolás nem állja meg a helyét. A szintén szász Michael Conrad Heidendorf ugyanis Hadikot kifejezetten szerette, mivelhogy még „lobbizott” is a szászoknak. Markó Árpád azon felvetése pedig, hogy a feleségek viszálykodása lenne az ok, ekkora kaliberű ember esetében nem vehető komolyan.
Az intrikus személyazonossága tehát nem kétséges, de tisztázatlanok az indítékai. Mindent megmagyaráz azonban az a körülmény, - amit azonban Markó nem tudott, - hogy Bruckenthal szabadkőműves volt, s a közismerten és hangsúlyosan katolikus, amellett jezsuitabarát. Hadik ezért állt útjában. Bruckenthalt 1743. március 2-án vették fel Bécsben a német nevén „Zu den drei Kanonen” páholyba. Annyira elkötelezett szabadkőműves lett, hogy amikor ezt követően Berlinbe ment, ott maga is páholyt alapított, amelynek 1744-ben - eltávozásakor - már több mint 40 tagja volt. Köztudomású, hogy Mária Terézia udvarában a mértékadó személyek szabadkőművesek voltak. Maga Lotharingiai Ferenc, Mária Terézia férje 1731 óta volt szabadkőműves, 1742-ben lett a francia nevén „Aux trois canons” bécsi páholy tagja, tehát ugyanannak, amelynek Bruckenthal is. Bruckenthal egyébként 1765-ben Nagyszebenben is alapított egy páholyt.
A szabadkőművesség első számú ellensége a jezsuita rend volt, amelynek feloszlatását 1773-ban sikerült el is érniük. A rend tagjai pedig azt megelőzően és azt követően legkedveltebb célpontjaik voltak.
Hadik András környezetéhez tartozott Fridvaldszky János kolozsvári jezsuita professzor. Elkísérte Hadikot 1766-i katonai szemleútján a Kárpátokba, együtt jártak a Dimbovica-barlangban is. Az utazás Nagyszebenből indult, a kancellária székhelyéről, s ha korábban nem, a professzor legkésőbb ekkor megismerkedett Samuel von Bruckenthallal. A báró nagy ásványkedvelő volt, komoly gyűjteményt hagyott maga után. A jezsuita professzor pedig már ekkor gyűjtötte anyagát Magyarország és Erdély első mineralógiájához, amelynek címe Minero-logia magni principatus Transylvaniae seu metalla, semi-metalla, sulphura, salia, lapides & aquae conscripta. A báró számára igen érdekes tárgyú könyv terve nyilván nem marad titokban, sőt, lehet hogy éppen maga a szerző beszélt neki róla, esetleg mint gazdag embert és amatőr mineralógust még fel is kérhette hozzá mecénásnak. Egy biztos, hogy ismerték egymást, sőt a jezsuita még később, szepesi kanonok korában is ápolta ezt a kapcsolatot, amennyiben 1779 februárjában az akkor már 1777 óta erdélyi gubernátor Bruckenthal címére egy átalag (feles hordó) aszút küld ajándékba.
Támogatást tőle azonban nem kapott. Az 1767-ben megjelent könyvben a szerző ugyanis mindenkinek köszönetet mond, aki bármilyen támogatást is nyújtott (pénzt, tanácsot, utaztatást, kíséretet), Bruckenthalt azonban nem említi. Pénzt – úgy tűnik – csak Ybara gróf bányatanácsostól kapott, amit a történész Cornides Dániel szerzett meg számára, amint ennek 1766. december 8-ára datált, Fridvaldszkyhoz szóló levélfogalmazványából ez kiderül. A mű ekkor közvetlenül kiadás előtt állt.
Érdekes, hogy ekkor már a Minerologiáról még a távoli Selmecen élő Nikolaus Poda is tudomást szerzett. Poda 1766-ban került az ottani bányászati iskolába professzornak. Levélben ad hírt az Erdélyben készülő könyvről barátjának, a mineralógus Ignaz von Bornnak, megígérve, hogy ha megjelenik, küld majd neki belőle egy példányt. Born ezt a hírt 1767. január 2.-án továbbította Lipcsébe, ahonnan a hír egészen Koppenhágáig eljutott. Hogy a Minerologia már megszületése előtt külföldön érdeklődést keltett, azt nemcsak az magyarázza, hogy mind Erdély, mind egész Magyarország első ásványtana volt, hanem az is, hogy két rendkívül jelentős új ásványról is hírt adott, a nagyágitról és a terméstellúrról.
Ám hogyan jutott el a hír a latinos kultúrájú Európa keleti végeiről ilyen gyorsan külföldre az akkori viszonyok között? A magyarázatot abban lehet megtalálni, hogy az erdélyi hír vevője, Nicolaus Poda, - amint Bruckenthal is - szabadkőműves volt. Így Poda Bruckenthtaltól, ez pedig magától Fridvaldszkytól kaphatta a hírt, sőt innen tudta azt is, hogy a könyv hol szerezhető majd be.
A könyvben lévő információkat az említett tudóskör ezután egyfelől hasznosította, másfelől pedig mindent megtett, hogy magát a szerzőt, jezsuita volta miatt hiteltelenítse. Az egzekúciót Ignaz von Born (1742-1791) hajtotta végre egy 1774-ben megjelent könyvében. Ebben megemlíti ugyan Minerologiát, de mélyen hallgat jelentőségéről, ellenben hosszasan, gúnyolódva pertraktálja a benne lévő, - illetve inkább benne találni vélt - néhány hibát. Bornról is tudjuk, hogy szabadkőműves volt, 1763-ban, közvetlenül jogi disszertációja megvédése után, nyugat-európai körútján lett azzá, majd 1770-ben, egy londoni keltű ajánlólevél alapján a „Zu den drei gekrönten Säulen” prágai páholy tagja. Born támadása a kolozsvári tudós természettudományos karrierjébe kerül.
Ami Nicolaus Podát illeti, ő jezsuitaként lépett a szabadkőművesek közé. Tevékenysége Selmecbányán nem sok eredetit hozott. Lényegében abból állt, hogy a Hell Károly helybeli bányamester által feltalált gépeket tanította és publikálta.
A híres csillagász Hell Miksa (1720-1792) az említett Hell Károly testvére volt, jezsuita, és Kolozsvárott az említett Fridvaldszky egyik elődje a matematika-professzorságban. A híres Liesganigg, Magyarország geodéziai felmérésének megkezdője hatására kezdett foglalkozni geodéziával amint Fridvaldszky is. A dán király felkérésére Hell 1768-1769-ben két éves utazást tett Európa legészakibb vidékére, az akkor dán fennhatóság alatt álló Norvégia Vardö szigetére a Vénusz bolygó 1969. június 3-ai átvonulásának megfigyelésére. Az utazás távolabbi tudományos célja abban rejlett, hogy a mérési adatokból meg lehet határozni a Föld távolságát a Naptól. Fáradságos utazás után jutottak el a zord és gyéren lakott vidékre. Miután a megfigyelés sikere erősen függött az időjárástól, Hell programot dolgozott ki más tudományos területeket illető megfigyelések gyűjtéséről is.
Hell a tudományos programot maradéktalanul végre is hajtotta. Vénusz-megfigyelés tekintetében teljes sikerrel tért haza, egész Európában egyetlen más megfigyelőnek sem sikerült a sikeres észlelés. Az utazásnak a humán tudományokat illetően azonban még egy váratlan, akkor még alig felmérhető kihatású hozadéka is volt: Hell útitársával, a szintén jezsuita Sajnovics Jánossal felfedezték a lapp-magyar nyelvrokonságot is. Erről először Hell adott hírt a felfedezésről egy levelében, a tárgyról a könyvet Sajnovics írta meg.
A hatalmas csillagászati siker azonban nem volt mindenki ínyére. Hellt hazatérte után Lalande francia csillagász azzal gyanúsította meg, hogy csalt. Hell publikációjára reagálva ugyanis azzal vádolja, hogy a Csendes Óceánon méréseket végző, és szintén hatalmas áldozatokkal járó Cook-expedíció által publikált adatok ismeretében meghamisította a jegyzőkönyveket. Csak amikor Bernoulli 1771-ben határozottan kiállt Hell mellett, s maga Hell is cáfolja Lalande vádjait, akkor hajlandó egy levélben visszavonni állításait.
Jerôme la François de Lalande (1732-1807) szintén szabadkőműves volt. 1768 táján megalapította a „Sciences” páholyt, majd amikor ez megszűnt, 1776-ban a „Neuf Soeurs” elnevezésűt. Időközben a szabadkőműves befolyás alá került európai uralkodók nyomására a pápa a jezsuita rendet 1773-ban feloszlatja. E körülmény miatt már nem volt módja Hellnek, hogy az utazás tudományos leírását is kinyomtathassa, így ez az értékes mű (Expeditio litteraria) kéziratban maradt.
Hellnek azonban a tudományos tevékenységébe való beavatkozás erőszakán túl még azt is el kellett viselnie, hogy 1786-ban Ignaz von Born az ő nevében egy bárgyú szövegű hirdetést ad fel egy nem is létező szabadkőműves ellenes írása meghirdetésére.
Born neves tudós volt mind a mineralógia, mind a metallurgia terén. Mária Terézia 1776-ban ezért Bécsbe rendeli és megbízza a császári természetrajzi gyűjtemény rendezésével; elkezdi ennek katalogizálását. Császári bányahivatalnok volt, ezért köti a titoktartási rendelet, amely e hivatalnokoknak tiltja az állami bányákban szerzett technológiai ismeretek publikálását. Ezt a rendelkezést azonban nem tartja felvilágosultnak, ezért kijátssza, és pedig úgy, hogy ásványtani, metallurgiai műveinek egy részét mások neve alatt jelenteti meg. II. József trónra léptével a császári gyűjteményről készített díszes szakkatalógus támogatása közben megszűnik, Born felszabadult energiáját a valláskritikára (elsősorban a szerzetesrendek kritikájára) és a szabadkőművesség tanainak kifejtésére fordítja. Az 1781-i Klostergeist és az 1783-ban megjelent Monachologia c. pamfletje a császárnak mintegy harci zenét szolgáltat az 1782-ben indított valláspolitikai intézkedés-sorozatához, köztük egy sor szerzetesrend eltörléséhez. Ez utóbbi alpári hangú gúnyirat óriási népszerűségre tett szert. Több latin nyelvű kiadást, számtalan német, angol, francia, olasz fordítást ért meg, még a XIX. sz. második felében is újra és újra kiadták. E gyilkos gúnnyal megírt könyv, mint piszkos, bűzös állatfajokat írja le az egyes szerzetesrendeket.
Bornnak csillaga a tudománytörténet egén jelenleg is magasan áll. Születése alkalmából emléke előtt 1992-ben hazánkban is tudományos szimpóziummal tisztelegtek. Háttérben marad közben az a tény, hogy Born a maga korában egy olyan tudományos előfeltevésnek volt a híve, amely inkább tudományos hiedelemnek de akár előítéletnek is mondható: s ez pedig a „neptunizmus”. Ez a szemlélet mindent, még a vulkáni kőzeteket is üledékként eredeztetett, szembeszegülve a “vulkánistákkal”, akik felismerték a vulkánok hegyképző szerepét. Ez utóbbi irányzatnak pedig van egy másik dimenziója is. Az, hogy éppen egy száz évvel korábban élt jezsuita Kircher, Athanasius (1601-1680) műve (Mundus subterraneus, in quo universae naturae majestatis et divitiae demonstrantur. Amstelodami, 1664-1678.) hozta először köztudatba azt a tényt – és nem elméleti, hanem tapasztalati alapon, a bányászok megfigyelései alapján, - hogy a Föld belsejében tűz van. Mindezt a neptunisták viszont tagadták. Az előítélet-mentességért küzdő Bornt tehát éppen jezsuitagyűlölete akadályozta meg abban, hogy elfogadjon egy jövőbe mutató szemléletet, s ehelyett egy, a hipotézisek lomtárába került elmélet mellé állt és propagált. Kevésbé közismert, hogy a Bornnál közismertebb Voltaire valahányszor szaktudományos kérdésekben foglalt állást, balszerencsésen mindig a téveset választotta, kezdve a flogiszton létezésén egészen az egyiptomi hieroglifák megfejthetőségéig.
Ami Hell Miksát illeti, őt halála után még egyszer megrágalmazzák. A francia forradalom után ugyan betiltották a szabadkőművességet, csak 1848 után engedélyezték újra, ám 1814-ben visszaállították a jezsuita rendet. Hellt 1835-ben az a Karl Ludwig Edler von Littrow (1811-1877) veszi elő, aki az 1848 előtti bécsi egyetemen szabadkőművesség eszmei utóda, a korai liberalizmus öt legjelentősebb alakjának egyike volt. Littrow azt állítja az eredeti kéziratos jegyzőkönyvet megvizsgálta, s az vakarásokkal, javításokkal, más színű tintával készült átírásokkal van tele. Csaknem száz év telt bele, amíg az amerikai Newcomb újra kézbe vette a kéziratot és kiderítette, hogy a korrekciók egyszerű tollhibák javításai, s a tinta sem más színű, hanem Littrow volt a vörösre színvak.
A XVIII. századi szabadkőművesség gondolkozásmódját jól fejezi ki Mozart 1791-ben, Born halála évében bemutatott Varázsfuvolája. Ignaz von Born 1785 táján ismerkedett meg a nagy zeneszerzővel. Operájának eszmevilága a szabadkőművességre, a benne szereplő egyiptomi misztérium-utalások pedig egyértelműen Born egy 1784-ben kiadott, hasonló tárgyú írására vezethetők vissza. Sőt, sokak szerint az opera bölcs, nemes főpapjának, Sarastronak tulajdonképpeni mintaképe maga Born; ő Sarastro alteregója. Az a Sarastro, aki nagy áriájában hirdetett nemes elveit emberrablással és egy gonosz szolga segítségével igyekszik megvalósítani, annak a cél-szentesíti-az-eszközt doktrínának alapján, amit éppen a szabadkőművesek igyekeztek – nem is sikertelenül – a jezsuitákra ruházni. Az intrikus Bornnak sikerült tehát szabadkőműves hátterével magát a bölcsesség és szeretet főpapjaként kommunikálnia.
A XVIII. század két nagy történelmi eseményénél is a szabadkőművesek bábáskodtak. Az Észak-amerikai angol gyarmatok függetlenné válása és megszervezése az angol szabadkőművesség vívmánya volt. A Nagy Francia Forradalom a francia szabadkőművességé. Az Egyesült Államok és a Francia Köztársaság eltérő karaktere a kétfajta szabadkőművességét tükrözi. Az előbbi hosszú időn át a bárhol üldözött, bármilyen nemzetiségű és vallású személyeinek és közösségeinek gyűjtőhelyévé vált, az utóbbit a (katolikus) vallásellenesség, a nem-francia nyelvű kisebbségek üldözése, a pártok és irányzatok kölcsönös véres leszámolása jellemezte.
Ami a mi XX. századi történetüket illeti, nem volt sok szerencsénk ezzel a francia-irányzatú szabadkőművességgel. A”trón és oltár” elleni harcuk a célpontjává lett a dunai Monarchia is, s benne a legnagyobb vérveszteséget Magyarország szenvedte el, Trianonban. A Kis-Antant hatalmak mindehhez a francia nemzetfelfogást vették át, amely nem ismer nemzetiségeket, s hallani sem akar breton, baszk, vagy provençal autonómiáról. Ezt a szemléletet tekintik „európai normának”.
Ami pedig a testvériséget illeti, az olyan távol van változatlanul a valóságtól, mint a szabadkőművesség megszületése idején.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969