2013. I-VI
 

Két világ határán? Az európai romantikáról
Majoros István

„A romantika a legmélyebb és legegyetemesebb gondolat, érzékenység, amelyet Európa a reneszánsz óta megismert.” A megállapítással egyet lehet érteni, hiszen a XVIII. század második felében olyan irányzat született, amely a következő század nagy részét is befolyásolta, utórezgéseivel pedig a XX. században is találkozunk. Nem lehet azonban egyértelműen egyik irányzathoz sem sorolni, mert országonként eltérő a különböző eszmékhez, mindenekelőtt a konzervativizmushoz és a liberalizmushoz való viszonyulása. Itáliában a romantikusok általában liberálisok voltak. Németországban a XIX. század első felében a konzervatívok között találjuk őket, s ezt tapasztaljuk Franciaországban is, ahol 1830-ban a forradalmárok a Bourbonokkal együtt a királypártinak tartott romantikusoktól is meg akartak szabadulni. A júliusi forradalom után viszont inkább a liberalizmus javára billent a mérleg. Angliában ugyanakkor liberálisok, konzervatívok között egyaránt találunk romantikusokat. Mondhatnánk azt is, hogy a romantika átmenet a konzervativizmus és a liberalizmus között, véleményünk szerint mégis közelebb van a konzervativizmushoz. Elsősorban azért, mert a romantika éppúgy a múlt felé fordul, mint a tradícióit őrző és védő konzervativizmus, másrészt azért is, mert a romantika az egyént általában valamilyen hierarchia részeként jeleníti meg. Az indulásnál egyértelmű a konzervatív vonás, hiszen a romantikusok a katolicizmusért, a tekintélytisztelő középkorért rajongtak. Amikor aztán a romantika liberálissá lett, és csatlakozott a nemzeti gondolathoz, a nemzetnek pedig olyan szabadságot követelt, amilyet a liberalizmus az egyénnek, ezzel azt a nacionalizmust erősítette, amely minden liberális jelző ellenére is konzervatív marad, hiszen az egyén egy magasabb kategória, a nemzet keretében találja meg szabadságát, mozgásterét.
(Fogalmak, definíciók) S bár a romantikát elsősorban az irodalomhoz, a művészetekhez kapcsolják, ennél lényegesen összetettebb jelenségről van szó: a romantika lelki állapot, életfelfogás, s így az irodalom, a művészetek mellett a politikában, a nemzeti gondolkodásban, s még a tudományban is megfigyelhető a hatása. Sőt, irodalom és politika el sem választható egymástól, mivel az irodalmi romantika tette szentimentálissá a politikát is azzal, hogy rendkívül érzékenyen reagált a társadalmi kérdések, az elnyomott rétegek és népek problémáira. Igaz, megoldást a felvetett nehézségekre nem feltétlenül kínált. Szerepe azonban nem is ez, hanem maga a felvetés volt, s az, hogy ezeket a kérdéseket egyetemes dimenziókba helyezze. A romantika javára kell írni azt is, hogy a társadalmi, politikai kérdéseket különböző irodalmi műfajokban oldotta fel, így könnyebben népszerűsítette, és széles közönséghez vitte el. A romantika érdeme az is, hogy kitágította a történelem horizontját azzal, hogy nem csupán a közeli, hanem a távoli múlt tanulmányozását is fontosnak tartotta. Ezen az úton a romantika egyik előfutára Jean-Jacques Rousseau odáig is elment, hogy a primitív vadság állapotát magasabb rendűnek tartotta a civilizáció fokánál. S bár ezt később visszavonta, a romantika ebből mégis megőrizte azt a gondolatot, hogy a primitív koroknak is megvan a saját értékük. „Így felszámolva a felvilágosodásnak azt a tendenciáját, hogy csak a jelennel és a legközelebbi múlttal törődjön, az emberek belátták, hogy az egész múlt tanulmányozásra méltó és egyetlen egész” – írja ezzel kapcsolatban Collingwood. A romantika jelentőségét Berend T. Iván az angol ipari forradalomhoz és a francia forradalomhoz hasonlítja, s joggal, mert láthatóan vagy észrevétlenül nagy szerepe van a XIX. századi gondolkodásmód átalakulásában. Az alábbiakban azt igyekszünk bemutatni és bizonygatni, hogy a romantika szoros kapcsolatban áll a politikával, a politikai gondolkodással, függetlenül attól, hogy irodalomban, zenében, vagy más területen jelentkezik. E cél érdekében a romantika eredetére éppúgy kitérünk, mint kibontakozására Európa különböző régióiban.
Az irányzat neve feltehetően a roman (regény) szóból származik. August Wilhelm Schlegel ezt egyértelműen állítja. A roman szót viszont a romance-ból eredezteti, amely azokat a népi dialektusokat jelölte, amelyek a latinnak az ónémet nyelvjárásokkal való elvegyülése révén keletkeztek. A lovagi kalandokról ezen a nyelven írt versek, elbeszélések ugyancsak a románc elnevezést kapták, amelyből pedig a regény, a roman fogalma keletkezett. A roman szóból született romantikus kifejezés jelentése a XVII – XVIII. századi Angliában és Franciaországban festői táj, regényes jellem, kalandos, kitalált történet volt, de a kifejezés érzelmi töltést is hordozott. Nem véletlenül teszi fel a kérdést a romantika szentimentalizmusával, érzékiségével kapcsolatban Babits: „De hát mi egyéb a romaticizmus, mint a lélek erotikája?”
Hobsbawm, Németh G. Béla s még mások szerint sem könnyű definiálni, meghatározni a romantikát, s ebben igazuk van. Bár az Athenaeumot, a romantika folyóiratát 1798-ban Berlinben elindító Schlegel fivérek, Friedrich és August Wilhelm, számára egyértelmű volt, hogy az új irányzat az ókor utáni irodalmat, pontosabban a keresztény középkorit, az Alpokon túlit, tehát az északi irodalmat jelölte, amely szemben állt a délivel, az antik irodalommal. Ez utóbbit a derű, a harmónia, míg az előbbit a belső nyugtalanság jellemezte. Ennek ellenére számos definíciót találunk a romantikával kapcsolatban. Az előbbi szemlélet kialakulásában a német nemzeti költészet úttörője, a lírikus Klopstock, a francia észirodalom merevségével, a hármas egység szabályával leszámoló Lessing, s még mások mellett feltehetően Christoph Martin Wielandnak is szerepe lehetett, aki a lovagkort idéző Oberon című verses eposzának (1780) bevezetőjében a XII-XIV. századot idéző „régi romantikus országba” hívja vissza olvasóját. A Schlegel fivérekéhez hasonló Mme de Staël, az irányzat neves francia népszerűsítőjének véleménye a romantikáról: „Ezt a szót: romantikus – írja, – Németországban legújabban annak a költészetnek a jelölésére vezették be, amely a trubadúrok költészetéből ered, s a lovagság és a kereszténység méhéből született.” A romantika azonban nem egyszerű poétikai forradalom volt, hanem az érzés dominanciáját hozta a racionalitás felett. Friedrich Schlegel megfogalmazása szerint feladata nem csupán az, hogy egyesítse a költészet „szétkülönült” műfajait, vagy összekapcsolja a költészetet a filozófiával és a retorikával, hanem mindazon dolgok egyesítése, ami költői. S ebbe irodalom, társadalom, művészet és politika egyaránt beletartozott.
(A kezdetek) S míg a francia irodalmat és gondolkodást a XVII-XVIII. században az ész uralma jellemezte a klasszikus görög-római irodalom utánzásával, addig a skót James Macpherson (1736-1796) 1760 és 1765 között ködös mélabúban, érzelmi lágyságban megjelenő szentimentalizmust kínált kortársainak a bárd Ossián dalaival. S bár halála után kiderültek hamisításai, hiszen nem ismerte az ős gaêl nyelvet, így keltából nem fordíthatott angolra, ráadásul az eredeti ossiáni dalok vad, barbár, kemény harci énekek voltak. Macpherson azonban megérzett egy igényt: „… azt adta korának, amit az kívánt, amire szomjazott. Az érzelmekben való kéjelgés alkalmát!” – hogy ismét Babitsot idézzük. Az ossiáni hatás valóban divatba hozta a vadregényes tájat, a titokzatosságot, a borzongást és a középkort, ahol az előbbieket csak fokozni lehetett. Ezek hatására Horace Walpole (1717-1797) 1764-ben középkori rémregényt írt, s az otrantói várat kísértetekkel, véres kellékekkel tömte tele. Walpole-nak hamarosan számos követője akadt, hogy újabb és újabb rémregények biztosítsák a mesterséges rémületet, az izgalmat, a borzongást. „A rémregény – írja Ernst Fischer – mintegy bosszú azon a korszakon, amely a művészetben és irodalomban csak azt ismeri el, ami szabályos, ami ésszerű, bosszú az eliten, amely elfelejtette a borzadást.” Walpole után aztán mindjárt Thomas Percy püspök (1729-1811) jött, aki 1765-ben három kötetben publikálta a skót balladagyűjteményt, amely véres, komor történetekkel, a falu, a vidék egyszerű, szenvedélyes világával, s a zord természettel való küzdelemével ismertette meg az olvasót. Az újdonságot azonban nem csupán ez jelentette, hanem a népköltészet és annak líraisága az Ész századában. Thomas Chatterton (1752-1770) Rowley verseivel (1769) aztán egy újabb hamisítást ismert meg a kor, hiszen az ifjú szerző egy középkori szerzetes nevében jelentette meg verseit. A lelepleződés hatására a költemények írója 18 évesen öngyilkos lett, halála azonban elindította karrierjét, s egyben újabb vonással gazdagította a születőben levő romantikát: a fel nem ismert zseni tragédiája, amit a halál tesz jóvá. Az őt megéneklő Shelley nem véletlenül írja a költészettel kapcsolatban, hogy az „…mindent nagyszerűvé formál;…Titkos vegykonyhája folyékony arannyá változtatja a mérgezett vizeket, melyeket a halál hömpölyget az életbe: fellebbenti a világról a megszokottság fátylát, és kibontja formái szellemét: a mezítelen s alvó szépséget.” Az angol William Wordsworth (1770-1850) munkáiban aztán új költői témaként jelent meg a természet, a mindennapi élet. S ebben benne volt a forradalmi Párizsban szerzett tapasztalata, amely kiábrándította őt a politikából, s ezért a megnyugtató bizonyságot a természetben találta meg, míg kortársa, Samuel Taylor Coleridge, aki 1791-ben még a Bastille elfoglalásáról verselt, a jakobinus szörnyűségek hatására visszariadt a forradalomtól, s költészetében a fantázia, a látomások világába menekült.
Egy új természetérzés már a XVIII. század közepén megjelent Thomas Gray költészetében, s e szemléletváltozást a városi ember természettől való kezdődő elidegenedettsége is magyarázza, melyet a kibontakozó ipari forradalom csak erősített. A vad, műveletlen, elhanyagolt tájban a festőiséget, a pittoreszket kezdték látni. Sőt, Joseph Addison, író és több folyóirat munkatársa jóval Gray előtt a gyakorlatias és haszonelvű Angliában egy szokatlan mondatot is megfogalmaz, melyben az esztétikai elvek a hasznosság elébe kerülnek: „Nem mindig az a szép táj, mely a legtöbb hasznot hozza tulajdonosának.” A német Friedrich von Hardenberg, költői nevén Novalis aztán már értelmet, lelket keresett a természetben, s úgy vélte, a képzelet, az álom, a látomás segítségével legyőzheti vad erőit, s vele együtt azt a halált is, amely elvette tőle fiatal menyasszonyát, Sophie-t. Novalisnál a romantika, a romantizálás egy sajátos definícióját is megtaláljuk. „A világot romantizálni kell. – írja. Akkor újra megleljük eredeti értelmét. Romantizálni annyi, mint minőségileg meghatványozni. Ebben a műveletben az alacsonyabb én egy jobb énnel azonosul. Mint ahogy mi magunk is ilyen hatványsor vagyunk. E művelet még teljesen ismeretlen. Ha a közönségeset magas értelemmel, a megszokottat titokzatossággal, az ismerőst az ismeretlen méltóságával, a végest végtelen ragyogással ruházom föl: romantizálom őket.” Ha e költőien sejtelmes és homályosnak tűnő megfogalmazást első olvasásra nem értjük meg, forduljunk bizalommal a francia Chateaubriand-hoz, aki a René című regényében így teszi konkrétabbá a Novalis által leírtakat: „…tekintetemmel nemegyszer követtem a tovaszárnyaló vándormadarat, s képzeletemben feltűnt az ismeretlen part, a messze táj, ahová útja vezet. Oh, mint szerettem volna ott lebegni szárnyain! Valami titkos ösztön kínzott; éreztem, hogy én is csak vándor vagyok a földön, de mintha egy hang azt súgná nekem a magasból: Ember, a te költözésed ideje még nem jött el; várakozzál, míg fölkerekedik a halál szele, s akkor azon ismeretlen táj felé veheted röptödet, hová lelked szüntelen sóvárog!” A halál, az eltávozás gondolata okozta belső nyugtalanság egyébként szinte mindenkinél, minden korban előforduló jelenségét és érzését Chateaubriand költői magaslatokba emelte, s a megszokottnak titokzatosságot adott soraival, amelyek már Franciaországba vezetnek át minket. Ide azért is érdemes átrándulnunk, mert politika és romantika már közelebb kerül egymáshoz, jóllehet az angol és német kezdeteknél is az új témákkal, szemléletmóddal vagy az indusztrializmusnak és a francia forradalomnak a költészetre gyakorolt hatásával a politika tényezője is jelen van az irodalomban.
Angol és német előzmények után Franciaországban az 1820-as években született meg a romantika, s e késés oka egyrészt az a tény, hogy az angol, s különösen a német romantika a francia kulturális dominancia elleni lázadásként jelent meg. Másrészt a klasszicizmus igen erős hagyományai magyarázzák, melyet a francia forradalom időszaka csak erősített. Ráadásul a Bourbon restauráció irodalma is klasszikus volt, legalábbis kezdetben, mivel a klasszicizmushoz való hűség a Franciaországhoz való hűséget, a hazafiságot jelentette, míg az Angliából beszűrődő romantikát, különösen Shakespeare-t a waterlooi győző, Wellington „szárnysegédének” tekintették. Az új művészeti program mégis a restauráció alatt indult. Az első romantikusok ezért legitimisták és katolikusok, mert szerintük ez a doktrína szabadította fel Franciaországot a napóleoni despotizmus alól. Victor Hugo és testvére 1819-ben indította el a Conservateur littéraire című folyóiratot, s ebben, illetve az 1823-ban ugyancsak Hugo és Alfred de Vigny által alapított, s az Athenaeumhoz hasonló La Musée française című lapban formálódott a romantika programja.
Kezdetben a francia romantika nagyon megosztott volt, hiszen például Vigny vagy Hugo konzervatívok voltak, míg Stendhal, Mérimée, Mignet, Thiers liberálisok. Hugo aztán az 1827-ben megjelent Cromwell című verses drámájának előszavában már az újítók törekvéseit fogalmazta meg. Elvetette a francia klasszicizmus hármas egység szabályát, s nyersen kimondta: „Nincs szabály és nincs mintakép; illetve nincsenek egyéb szabályok, mint a természet általános törvényei…” Három évvel később, az Hernani előszavában pedig megfogalmazta, hogy a romantika „… nem más, mint a liberalizmus az irodalomban.” S hozzátette azt is, hogy a romantika a szabadságot jelenti művészetben, társadalomban. Az irodalmi szabadság pedig „a politikai szabadság leánya”, melyet a század elvének nevezett. Hugo az irodalmat, az irodalmi harcokat a politika részének tekintette. S az Hernani 1830. február 25-i bemutatója ezt igazolta is, hiszen a darab igazi kihívást jelentett verselésével, témájával, nyers nyelvezetével a klasszicizmusnak, s rajta keresztül az ancien régime-nek, melyért ultrák, klasszicisták, monarchisták vállvetve küzdtek. Hugo szerint hiába, mert a régi rendszert se az irodalomban, se a társadalomban nem lehet visszahozni. Az Hernáni csatáját a Théophile Gautier vezette ifjúság aztán megnyerte, s ez az irodalmi, illetve általában a romantika győzelmét jelentette, amely ellenzékiből vezető liberális irányzattá változott. Néhány hónappal később a júliusi forradalommal pedig az ancien régime végleg a múlté lett Franciaországban. Közben megfogalmazódott a romantika programja, melyben az Hugo által is hangsúlyozott művészeti szabadság fontos helyet kapott, s az is, hogy az írónak joga legyen saját érzéseit, saját életét irodalmi témaként megjelenítenie. Elvetették a klasszikus szabályokat, a régiek utánzását, s egyáltalán az utánzást. „Aki egy romantikus költőt utánoz – írta ezzel kapcsolatban ugyancsak Hugo, szükségszerűen klasszikussá válik.” A keresztény középkor, a XVI. század költészete, s általában a nemzeti forrásokhoz való visszatérés a francia romantikának is fontos jellemzője lett, s az is, hogy érdeklődjön az idegen civilizációk iránt, és keresse a festőiséget, a helyi színt, a couleur locale-t. A francia romantika dicsőítette az érzelmet, melyet minden érték legmagasabbikának tekintett. E célok megvalósítása érdekében kiszélesítette a költészet szótárát azzal, hogy eltörölte a megkülönböztetést a nemes és a közönséges szavak, fogalmak között, s a konkrét, precíz szóhasználatot, fogalmazást a körülírás, az elvontság megjelenése váltotta fel. S bár Mme de Staël megpróbálta a német irodalmat népszerűsíteni, a franciák számára Németország a csendes álmok, a szemlélődés hazája maradt, s a figyelem inkább az angolok felé fordult. A fekete regény, az ossiani költészet, a melankólia, a ködös táj, Walter Scott és Byron jöttek divatba, s velük a végzet hősei. A festőiség, a helyi szín keresése exotikus tájak felé vitte szerzőjét, s ez Itáliát, Spanyolországot, a Közel-Keletet jelentette.
E rövid vázlatos bemutatás az irodalmi romantika kialakulásáról azt volt hivatva érzékeltetni, hogy az új irányzat szakított a régiekkel, fellázadt ellenük. „Fegyverre, próza, vers! Hadsorba álljatok!” – írja Hugo. S mivel ugyancsak ő az irodalmi szabadságot a politikai részének tekintette, ebből következően az irodalmi romantika is része a politikai romantikának, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy az irodalmi romantika egyenlő a politikai romantikával. S ha az irodalom lázadás volt, akkor a politikai romantika is az.
Russel szerint a XIX. század valóban fellázadt „…a gondolkodás, a politika és a gazdaság hagyományos rendszerei ellen”, s ez a lázadás szerinte romantikus és racionalista köntösben egyaránt jelentkezett. A minket érdeklő előbbit aztán úgy értékeli, hogy az „Byrontól kiindulva Shopenhaueren és Nietzschén át Mussoliniig és Hitlerig vezet”. Szerb Antal a felvilágosodás túlzó észtisztelete elleni fellépésnek tekinti a romantikát. Mannheim pedig az újkor jellemzőjének a világ átracionalizálását tartja, s ezért a romantika ez ellen, pontosabban a felvilágosodás végsőkig vitt racionalizálása ellen szerveződött irracionalizmusra hangolt mozgalom. S tegyük hozzá, ez egyszerre filozófia, irodalom, történelem és politika. S azt is, hogy európai, sőt egyetemes jelenségről van szó, melyet nem lehet, - még a politikai romantikát sem - leszűkíteni Németországra éppen az egyetemesség, s az előbb említett összefonódások miatt. De nézzük meg, hogy az európai gondolkodás hogyan jutott a végsőkig vitt racionalizálás, az ész zsarnokságának az állapotába.
(A tudományok királynője) A természettudományok fejlődésének fontos szerepe volt ebben a folyamatban, s ezt az utat számos név jelzi. Kopernikusz heliocentrikus világképe hibái ellenére is felborította a világ korábbi vízióját azzal, hogy megszüntette a különbséget ég és föld között. A kopernikuszi rendszer finomítását Kepler és Newton végezte el. Kepler azzal, hogy mestere, Tycho de Brahe számításai alapján megfogalmazta a bolygómozgás törvényeit. Newton pedig az 1687-ben megjelent munkájában (A természetfilozófia matematikai alapelvei) kimutatta, hogy a Kepler által leírt törvények a gravitáció következményei, hozzátéve azt is, hogy minden fizikai jelenség matematikai formában levezethető. Galilei a szabadesés törvényeit fogalmazta meg, s egyike volt azoknak, akik a kérdéseket felvető, hipotéziseket megfogalmazó, majd kísérleteket, méréseket végző modern természettudományos gondolkodást képviselték, hogy szabályokat, természeti törvényeket találjanak. S ami Kopernikusz a csillagászatban, az volt Andreas Vesalius az orvoslás területén a modern bonctan megteremtésével. Talán nem véletlen, hogy Az emberi test felépítéséről című könyve ugyanabban az évben, 1543-ban, jelent meg, mint Kopernikuszé (Az égi pályák körforgásairól). Említhetjük aztán Harvey-t a vérkeringés felfedezésével, s még sok nevet. A mechanika iatrofizika néven az orvoslásban is hatott oly módon, hogy Galileihez hasonlóan itt is mindent mérni akartak, s az emberi szervezetben ugyancsak matematikai szabályosságokat igyekeztek kimutatni. A fentiek alapján látható, hogy az orvoslásban éppúgy, mint a fizikában vagy a csillagászatban előbb vagy utóbb a matematikánál kötünk ki, mivel a természettudományok fejlődése magával hozta e tudományággal való szoros kapcsolatot. S ez a filozófiánál is megfigyelhető, hiszen a filozófus egyben matematikus is volt, és hajlott arra, hogy a megismerés csak matematikai lehet. Ez különösen áll Descartes-ra, aki az anyagi-testi világ mennyiségi megragadhatóságát hangsúlyozva úgy vélte, hogy a világ matematikai gondolkodással megérthető és leírható. S mivel a tudomány igazságai tiszták és világosak, ezért a francia filozófus a tudományok királynőjének tekintett matematikában látta azt az általános eszközt, módszert, amely elősegíti az igazság felkutatását, a világegyetem megismerését és megértését. Descartes-ig azonban az európai matematika hosszú és göröngyös utat tett meg. A X. század előtt ugyanis ennek a tudománynak nem sok becsülete volt Európában. A kolostorokban is legfeljebb az egyházi ünnepek kiszámítására használták, illetve Szent Ágoston hatására alakult ki a keresztény számmisztika. Valami változás a X-XI. században észlelhető, amikor az arabok elvesztették Katalóniát, majd Sziciliát, s ez lehetővé tette, hogy az európai tudósok megismerkedjenek az arab tudománnyal. Gerbert szerzetes, a későbbi II. Sylvester pápa, az elsők egyike volt, aki Barcelónában tanult, és magával vitte a hindu-arab számírást, s abakuszán már ezt használta. A XI. század, főleg Toledó elfoglalása (1085) után, már számos európait talál az ibériai félszigeten, akik matematikai kéziratokat fordítottak latinra. A XIII. században élt Fibonacci pedig nem csupán másoló volt, hanem eredeti gondolkodó is, mivel a Liber Abaci (Abakusz könyv) című munkájában saját példákat is bemutatott, és a hindu-arab számrendszer európai terjesztésében is szerepe volt. Nevéhez kapcsolódik az un. Fibonacci sor, ahol minden szám az előző kettőnek az összege (0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34,…). A matematika reneszánszát aztán a XV. század hozta meg, Regiomontanusszal, az algebra előretörésével. Az újkori matematika kezdetének pedig 1545-öt tekintik, amikor Nürnbergben megjelent az olasz Cardano A nagy művészet, avagy az algebra szabályai című munkája, amelynek köszönhetően az európai matematika meghaladta az ókori görög és az arab matematika színvonalát, s Cardano munkássága hozzájárult az absztrakt algebra megszületéséhez. Ebben a folyamatban a francia Viète már betűkkel jelölte a számokat. A flamand Stevin a XVI. század végén bevezette a tizedestörteket (a tizedespont bevezetése a skót Napiernek, a tizedesvesszőé pedig Keplernek köszönhető), hogy tízes alapon egységesítse a mértékrendszert. A már említett John Napier 1614-ben jelentette meg művét a logaritmusról, amely megkönnyítette a trigonometriai táblázatok összeállításához szükséges számításokat, s ennek különösen a csillagászok, tengerészek, tervezők, építészek örültek. A számítások megkönnyítésére a XVII. században számítógépek építésével is próbálkoztak, s ezen a téren a német Schickard, a francia Pascal, s az ugyancsak német Leibniz neve említhető, aki a XVII. század második felének nagy gondolkodójaként szintén a matematika bűvkörében élve kereste a tudományos megismerés univerzális módszerét. A Descartes-i vonal megfigyelhető aztán az angol Locke-nál, aki szerint a világ a tudományok segítségével ismerhető meg, s az erkölcsi értékek logikailag, szinte matematikai szigorral vezethetők le. A XVIII. századi francia felvilágosodás pedig észelvekre építette világmagyarázatát. E matematikai megalapozottságú filozófiai gondolkodás a XVIII. században találkozott az ekkor még elsősorban Angliához köthető, s az árutermelésben megnyilvánuló szervezési, termelési ésszerűséggel, utilitarizmussal. E mindennapok gyakorlati, végső soron ugyancsak matematikai gyökerű racionalizmusa szintén a filozófia síkjára emelkedve az előbbivel együtt a francia felvilágosodás általános világnézeti rendszerének fontos részét képezte. S ennyi racionalizmus a másképpen, azaz romantikában gondolkodóknak már sok volt.
A skót David Hume vitatta az erkölcs matematikai megalapozottságát, mivel úgy vélte, hogy a morál esztétikai kategória, s közelebb áll az érzelemhez, mint az értelemhez. A Descartes-i racionalizmus az egyetemes matematikai módszer elleni támadás azonban igazán az olasz Giambattista Vicoval (1668-1744) kezdődött. A nápolyi gondolkodó az Új tudomány című munkájában a tudományok módszertani önállóságát hangsúlyozta, s azt, hogy a megismerés más is lehet, mint matematikai. Természetesen nem a tudományok királynőjét támadta, hanem a csak ezzel számoló szemléletet, mert szerinte a társadalomtudományok módszere nem lehet ugyanaz, mint a természettudományoké, mivel a társadalmi képződmények csak történelmi szempontok alapján vizsgálhatók. „Vico legdöntőbb felfedezése – írja ezzel kapcsolatban Palmiro Togliatti - , hogy a matematika mellett a történelem is emberi alkotás, a mi alkotásunk, tehát tökéletesen megismerhetjük.” A német Herder, aki Goethétől már hallott a nápolyiról, majd az 1788-1789-es itáliai utazását követően megszerezte főművét, szintén azt hangsúlyozta, hogy a megismerés a történelemhez kapcsolódik. A felvilágosodást ő is bírálta, és elvetette azt a dichotomikus megközelítést, miszerint a történelem csúcsa a felvilágosodás és minden ami előtte létezett az a butaság és a sötétség kora volt. Szerinte a történelem egy Isten által meghatározott célt követ, amely egy olyan szakaszos, öntörvényű s társadalmanként eltérő mozgásban valósul meg, ahol a fejlődés minden foka a következőt készíti elő, ezért a történelem valamennyi szakasza és korszaka fontos, értékes, de minden nép és kultúra sajátos fejlődésen megy keresztül. A különböző népeknek tehát saját történelmük, individuális értékük van, és ezek a sokféle formában jelentkező értékek szerinte a nemzeti szellemben nyilvánulnak meg. A nemzet pedig történelmében és nyelvében él. S ez utóbbi nem csupán kommunikációs eszköz, hanem egy nemzet identitását, mentalitását, kultúráját fejezi ki. Különösen fontosnak tartotta a népköltészetet, mert ez a nemzet életrevalóságáról adott információkat. E herderi koncepció rehabilitálta a kis népeket, a periférikus, mégis saját, autonóm értékekkel bíró kultúrákat, s e nézetei nagy hatással voltak a romantikára.
(A német és a francia romantika) A német romantika több szakaszban bontakozott ki, s mindegyik szakasz más-más egyetemhez kötődött. A fő áramlat azonban Jénából indult, ahol elsősorban a filozófia, s az irodalomelmélet kapott meghatározó szerepet. Ezt a szakaszt olyan nevek jelzik, mint Schelling, aki a költészetet egy nagy egyesítő szerepkörre jósolta. Idetartoznak aztán a már említett Schlegel fivérek, s az álom, a látomás, a szabad asszociációk ifjan sírbaszállt poétája, Novalis, aki szerint a költő egy új világ teremtője lehet. Novalis és mások számára ez azért volt fontos, mert a vallás és a mítosz kohéziós erőinek segítségével ismét helyreállítható a tudomány és a felvilágosodás által szétdarabolt egész egysége. A romantikusok számára a ragyogó időket a keresztény Európa jelentette, amely a felvilágosodás individualizmusa hatására esett szét, s az új egészet csak a művészetre, erkölcsre alapozott mítosz, az új mitológia hozhatja létre.
Jénához és a berlini egyetemhez egyaránt kapcsolódó Johann Gottlieb Fichte az 1806-ban Franciaországtól elszenvedett katasztrofális vereségek hatására olyan politikai kérdésekkel kezdett foglalkozni, mint a németség sorsa, a német nemzet, s a franciáktól való megszabadulás lehetőségét a Poroszország által vezetett közös harcban látta. Az idegen hódítók elleni küzdelem során fogalmazódtak meg a nemzeti egységgel, s az állammal kapcsolatos gondolatai. Ezt a harcot szolgálta a németség, illetve általában a germánság s a román népek, köztük a franciák összehasonlítása. Fichte a germánokat eredeti, ősnépeknek nevezte, s ebben Tacitus Germania című munkája volt rá hatással, míg a román, a déli népeket, utódnépeknek tartotta, akik az elődöktől romlott formájú értékeket kaptak. A háborúk, a megszállás hatására a nemzetet, a nemzeti egységet fontosnak tartotta, mivel a nemzet jelenti azt a keretet, ahol az egyén és a közösség kibontakoztathatja képességeit, s az így összecsiszolódott nemzet vezetője csak a népért felelős állam lehet.
A franciaországi események nemcsak Fichtét késztették gondolkodásra, hanem másokat is. A kezdeti lelkesedést a jakobinusok, de különösen Napóleon hatására általában mindenkinél keserű csalódás követte, s ez másokat is útkeresésre ösztönzött, hogy Németország elkerülje a forradalmat, a despotizmust, s megoldja az egyik legfontosabb német kérdést, a politikai széttagoltságot. A napóleoni univerzalizmussal szemben feléledt a régi német birodalmi egység romantikus változata. Novalis szerint az újjáteremtett birodalom az alattvalóknak az uralkodó pár iránti szeretetére épülne. Friedrich Schlegel a középkori birodalmi szervezetet példaként állította a jelennek, mivel a szövetségi intézmények segítségével a szent birodalom a különböző nemzeteket, népeket egy közös szellemi haza felé vezette. A kor publicista teoretikusa, Joseph Görres már sokkal realistább, s úgy ítélte meg, hogy egy németországi forradalom a franciához hasonló káoszt teremtene, ezért hazájának szerinte legnagyobb gondját, a széttagoltságot nem ezzel lehet megoldani, hanem a fejedelmek közti szerződésekkel, s ez az önző nemzetek helyett a federalizmus felé mutat. Görres a politikai rendszerek váltakozásait vizsgálva az állam kérdéséhez is eljutott, azt hangsúlyozva, hogy az ember számára csak az állam, s egy jó alkotmány jelenthet előrelépést. Az állam és a szabadság, az állam és az egyén viszonyának alapos vizsgálatát aztán a heidelbergi iskola legjelentősebb politikai gondolkodója, Adam Müller végezte el, aki az államot a fizikai és szellemi energiákat integráló totalitásként fogta fel, amely nélkül se tudomány, se művészet, se más egyéb nem létezne. A francia forradalmat az isteni rend veszélyeztetése miatt illegitimnek tekintette, nagy tévedését pedig abban látta, hogy az egyén azt hitte, felrúghat minden társadalmi köteléket, s akár az állam kereteiből is kiléphet. E jelenséggel szemben fogalmazta meg tömören az egyén és az állam viszonyát, miszerint „az ember nem képzelhető el államon kívül”. Organikus, eszményi állama a keresztény középkorban gyökerezik, s ha a „törvények keresztény szellemétől” az arany, a római antikvitás és a tulajdon által megszédítve a népek elpártolnak, akkor következik be az európai kontinens hanyatlása. Az államot azonban öröknek és le nem győzhetőnek tekintette, ezért az államnak nem megváltóra, hanem csak arra van szüksége, hogy megszabadítsák a méltatlan kezek által rárakódott toldásoktól. A herderi, nyelvében és népköltészetében élő nemzeti vonal a heidelbergi romantikában folytatódott, mivel az egyetem a nemzeti ébredés ösztönzője lett. Ez a múlt felé fordulást, s a népi alkotások összegyűjtését jelentette. S bár Herder minden nép költészete, zenéje iránt érdeklődött, a XIX. század eleji követők már csak a német népi világgal foglalkoztak. Clemens Brentano és Achim von Arnim a környezetükben található dalokat, énekeket szedte kötetbe, s A fiú csodakürtje címmel jelentették meg, amely Mahler zenéjére is nagy hatással volt. A Grimm testvérek – Jakob és Wilhelm – pedig 1812 és 1815 között publikálták a Német gyermek- és családi mesék című gyűjteményüket. E népi alkotások a romantikának kedves témákat –falusi civilizáció, a mindennapok embere, a család, a fegyelem, a felsőbbség tisztelete, az Istenben való hit – mutatják be. A múlt, s főleg a középkor iránti érdeklődésben a hagyományok iránti megbecsülés, a monarchia s vele együtt a patriarchális viszonyok idealizálása jelenik meg. Az uralkodó, a királyi pár misztikus tiszteletnek örvend. Ezek a mesék, énekek a falu, az egyszerű világ iránti nosztalgikus vágyat jelenítik meg, mert gyűjtőik, s a romantikusok, és általában a konzervatívok úgy vélik, hogy az értékeket az ősökhöz, a gyökerekhez való kötődéssel lehet megőrizni. A mesék, a népi alkotások világa ugyanazt a szerepet kapja, mint a költészet mítoszteremtő ereje: meg kell akadályozni az élet darabokra hullását, hogy egy új világ, egy új egész, egy új mitológia jöjjön létre.
Jéna, Heidelberg vagy Berlin romantikus vonulatából ezúttal csak villanásokra futotta, ráadásul a német zene kincsesbányája vagy a festészeté kiaknázatlan maradt. E vizsgálódás persze nem a részletek feltárására, hanem annak bemutatására törekszik, hogy irodalom és politika koránt sincs távol egymástól. Sőt, még az elvont költészetnek az a célkitűzése, hogy a széthullott világ egységét új mítosszal, mitológiával megteremtse, politikai törekvésnek fogható fel. Politika, költészet, irodalom közeledése, kölcsönhatása így a német romantikában is megfigyelhető. Az említett területek s általában a politika és a művészet egymásba fonódásának megértéséhez forduljunk ismét a francia romantikához.
Victor Hugónál már láttuk, hogy az irodalmi csaták egyben politikai küzdelmekké változtak, ahol az irodalmi csoportok, klikkek az új irodalomért, művészetért harcolva egy új politikai gondolkodást is képviseltek. A művész elkötelezte magát hazája és Európa nagy politikai harcaiban. Az 1820-as években a francia, s általában a nyugati értelmiség a görögök ügyét támogatta, az összeesküvőkét egész Európában, s céljaik segítésére koncerteket, előadásokat szerveztek, valamint költemények s egyéb irodalmi, művészeti alkotások születtek a nemes, humanitárius és messianisztikus célok érdekében. S ha kellett akár meg is haltak az elnyomottakért, a nagybetűs szabadságért, ahogy ez Byronnal megtörtént Missolonghinál, vagy Petőfivel Segesvárnál, a bolgár Hriszto Botevvel pedig a Duna mellett. „A szabadság elve megújítja a művészetet, ahogy megújította a társadalmat is” – olvashatjuk Hugónál. Az 1824-ben indított Globe, a liberális ifjúság heti-, majd napilapja, valóban a megújításra törekedett, arra, hogy a szabadság, a szabályok alóli felszabadulás és a liberalizmus győzelméért harcoljanak, de úgy, hogy ez ne vezessen forradalomhoz. A francia romantika azonban az 1830-as forradalmat követően nem csupán liberálissá vált, hanem a szociális kérdést és a szocializmust is felfedezte, s felszólalt a társadalom alján élők számára embertelen körülményeket teremtő világ ellen. A romantikus irodalom párbeszédet folytatott a néppel, lement közéje, s ennek irodalmi formája a fekete regény, a folytatásos vagy tárcaregény az újságokban a harmincas évektől. Balzac egyik művének folytatásokban való közlése 1838-ban 5 ezer olvasót hozott a Siècle című lapnak. Nagy sikere volt Eugène Sue, Párizs rejtelmei című munkájának is, amely a Journal des Débats-ban jelent meg 1842-ben. S hozzátehetjük, hogy Dumas Három testőr, illetve Monte Cristo grófja című regényei ugyancsak így jelentek meg a negyvenes években. A szélesebb közönséghez való eljutást segítette az is, hogy az 1830-as években megjelent az olcsó újság: a Siècle és a Presse 1836 július elsejétől példányonként 10 centimes-ba került, s mindkét lap közölt folytatásos regényeket. Ez a változás hatással volt a többi újságra is, mivel az árcsökkenés a példányszámnövelést is lehetővé tette. A harmincas évek közepétől 1848-ig a párizsi napilapok példányszáma 80 ezerről 180 ezerre emelkedett. Hasonló változásokat látunk a könyvkiadás területén is, a tinta és a papír ipari méretű gyártásának köszönhetően. Az 1840-es évekig átlagosan 2 ezer példányban jelentették meg a könyveket. Természetesen, különösen irodalmi alkotások esetében, ennél lényegesen magasabb példányszámokkal is találkozunk. Jean-Pierre de Béranger, a francia romantika neves dalköltőjének, – Petőfi és Arany kedvence –, egyik munkáját – Dalok, második gyűjtemény – a hatóságok amikor 1821-ben el akarták kobozni, már 11 ezer példány elfogyott belőle. Tegyük azért hozzá, hogy a könyv ekkor még drága volt, hiszen Dumas Húsz év múlva című több kötetes regénye 40 frankba került, ami jelentős kiadásnak számított, hiszen egy frankért már bőséges ebédet lehetett kapni. A kor divatos művei azonban nem voltak elérhetetlenek, mivel az újságregényekhez olcsón hozzá lehetett jutni. A népszerű képes regényeket pedig már 20 sou-ért (= 100 centime = 1 frank) meg lehetett venni Párizsban, a városok könyvtáraiban, olvasó kabineteiben pedig néhány sou ellenében az érdeklődő megkapta a keresett könyvet. E változások az oktatás fejlődése nélkül nem következhettek volna be. Franciaországban ezen a téren a júliusi monarchia hozott fordulatot, s ebben Guizot-nak, mint közoktatási miniszternek jelentős szerepe volt, mivel 1833-ban megszavaztatta azt a törvényt, amely előírta, hogy minden közösség, település tartson fenn egy elemi iskolát, s minden megyében hozzanak létre tanítóképző intézményt, a tanító pedig tisztes fizetést és lakást kapott. Igaz, ez a törvény az oktatást még se kötelezővé, se ingyenessé nem tette, mégis változásokat indított el: 1834-ben 31.420 elemi iskola működött az országban, s ez a szám 1847-re 43.514-re növekedett. A változást mutatja, hogy 1829-ben a behívott katonák 45%-a tudott írni, míg 1848-ra ez az arány 64%-ra emelkedett. Az újság és a könyv mellett a színház is terjesztője volt a romantikának, hiszen a 19. század első felében ez volt a legnépszerűbb szórakozási forma. A színház ugyanis az analfabéták számára is élvezhetővé tette az ismert darabokat, így a színházban irodalom és politika szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy a romantika és a klasszicizmus háborúja éppen a színházakban zajlott, s az sem hogy az Hernáni csatáját itt, pontosabban a Théâtre-Français-ban vívták meg. 1825-től ugyanis a színház új igazgatója, Taylor báró nyitott volt az újdonságokra, miközben a klasszikusok féltékenyen vigyáztak e színházba való bejutásra, mert itt előadni valamit rangot jelentett. Igaz, a Montmartre és a Temple bulvárok színházaiban a húszas évek végén több romantikus darabot is bemutattak, köztük Dumas III. Henrikjét 1828-ban. A Théâtre-Français bevétele azonban nem volt könnyű. Hugo egyik darabjának bemutatását a cenzúra akadályozta meg. Az áttörést Vigny Othellója jelentette, majd jött 1830. február 25-e, s a háború e döntő csatáját a romantikusok nyerték meg, ami egyben a művészet szabadságának a győzelmét is hozta. Az újságok, könyvek és a színház segítségével terjesztett irodalom ezért a romantika politikai misszióját valósította meg.
(A másik Európa) Az irányzat politikai küldetése, amint láttuk, a franciáknál erőteljes, Európa középső, keleti vagy déli felén azonban a romantika minden változata szorosabban kapcsolódott a politikához, mint Nyugat-Európában. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy a modernizációhoz kapcsolódó társadalmi, politikai kérdések, s mindenekelőtt a nemzeti átrendeződés ügye sokkal élesebben vetődött fel az említett régiókban. Itáliában a széttagoltság felszámolása együtt jelentkezett a nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás korántsem egyszerű kérdéseivel. A Balkánon, Közép-Európában vagy a kontinens keleti felén a soknemzetiségű birodalmak jelentették a romantika mozgásterét, ahol szintén egyszerre jelentkezett a függetlenség és a politikai, gazdasági, társadalmi modernizáció kérdése. Az említett régiókban közös vonásként említhető, hogy a romantika konkrét feladatokhoz kapcsolódott: meg kellett teremteni az irodalmi nyelvet, s vele együtt a modern szépirodalmat, hogy Európa keleti fele is beléphessen a goethei értelemben vett világirodalomba. Aztán hátra volt még a nemzeti történetírás, zene, a képzőművészet, s mindezzel együtt a modern oktatás is, hogy az említett ágazatokból kiáramló gondolatok, eszmék értő közönséget találjanak. Azt is mondhatjuk, hogy szinte a semmiből kellett megteremteni a nemzetet, nyelvét, s kultúráját, ami igazi romantikus kihívás volt, már-már gigászi, emberfeletti erőfeszítést igényelt. A hilendari kolostor egyik szerzetese, Paiszij atya például a nulláról indította el a bolgárok nemzeti öntudatra ébresztését az 1762-ben elkészült Szláv-bolgár történelem című munkájával, amelynek megírására azt követően vállalkozott, hogy szerb és görög szerzetestársai lenézték a szerintük történelem nélküli bolgárokat. S mivel munkája csak 1844-ben jelent meg a budai Egyetemi Nyomdában, addig kéziratos formában, másolatokban terjedt, s erősítette azt a tudatot, hogy a bolgár mivolt nem szégyellni való. A múlthoz, a történelemhez való fordulás ez esetben nem a romantikus menekülések egyik formája, nem a „színekben és csodákban gazdagabb” régi korokba való visszavágyódás, s nem is a német Jean Paul (Friedrich Richter) által megfogalmazott vágy a vágyakozás után, hanem a múlt nagyon is a jelent, sőt a jövőt szolgálta, és hasonló esetek tucatjaival találkozunk a kontinens keleti felén. A romantikus kihívással kapcsolatban említhetjük Josef Dobrovský, a cseh nemzeti büszkeség egyik nyelvészeti megalapozójának a nevét, aki az 1790-es években még egyáltalán nem volt optimista a cseh nyelv jövőjét illetően, hiszen a városok népességének mintegy harmada beszélte a nyelvet, s az egyetemi oktatás és a társadalmi felemelkedés a német nyelvhasználathoz kötődött. A XIX. század első éveiben az ugyancsak nyelvész Josef Jungmann még mindig két nemzetről, németről és csehről beszél, mivel Prága az 1830-as években erősen germanizált volt, s a következő évtizedben is a cseh lakosság 40%-a német volt. Ilyen körülmények között, véli Miroslav Hroch, cseh történész, a közép-és kelet-európai kis népek a nemzetté válás folyamán három fázison mennek keresztül. Először csak néhány értelmiségi fedezi fel, hogy ő egy meghatározott nemzethez tartozik, majd a második szakaszban már agitálnak a nemzeti öntudat fejlesztése érdekében, s ez az agitáció csak a harmadik szakaszban éri el az etnikum egészét. S ne higgyük, hogy a térség nagy múlttal és kultúrával rendelkező népei könnyebb helyzetben lettek volna. A függetlenségi harcot megelőzően a görögség például meghatározó gazdasági, kulturális, vallási pozícióikkal rendelkezett az Oszmán Birodalomban, ennek ellenére a nemzet öntudatra ébresztésére itt is szükség volt. Az ókor nagy szerzői által írt munkák újbóli kiadásával Adamantiosz Koraisz szintén a múlt felé fordult, s ez éppúgy a jövő érdekét szolgálta, mint az irodalmi nyelvnek, a katharevuszának, a megteremtése.
A Balkántól a Baltikumig terjedő térségben a nyelvi megújulásra a gazdaságnak éppúgy szüksége volt, mint a politikának vagy a művészeteknek. Széchenyi a pozsonyi országgyűlésen a nyelv érdekében többször is felszólalt, botránynak tartva a háromnyelvűséget, amely kommunikációs zavarokhoz vezet és ésszerűtlen. „Az országos tárgyakat otthon németül vitatjuk – írja ezzel kapcsolatban –, itt magyarul szólunk, fel deákul küldjük, ott németre fordítják, németül készítik a választ, nekünk deákra fordítva küldik le, mi ismét magyarul vitatjuk, magyarul csinálunk deák törvényt, ezt házi körünkben ismét németül forgatjuk.” A megújított, modern nyelv azonban mindenekelőtt a nemzeti agitációban, ébresztésben nagy szerepet játszó irodalomnak volt fontos, amely szinte a nemzet ellenében küzdött a nemzetért, ebből következően a költő messiásként szólt a néphez, amely a romantikának talán a legnagyobb felfedezettje. A lengyel Mickiewicz szerint a romantikus költő a népnek ír, s a romantikus irodalom forrásának a népköltészetet tartja. „A néppel tűzön-vízen át!” – olvashatunk hasonló programot Petőfinél, s még hozzáteszi, hogy a költő lángoszlop, aki a népet Kánaán felé vezeti. Az olasz Giovanni Berchet pedig azt hangsúlyozza, hogy a költő új olvasóközönsége a nép, s a „modern költő céljának központjában ennek az osztálynak kell állnia, ezzel kell magát megértetnie…” S ez nem volt könnyű, hiszen 1870-ben az egyesített Olaszországban az írni-olvasni nem tudók aránya még mindig 75% volt (igaz, északon 54%, míg délen 85% volt az analfabéták aránya), s csak 1901-ben csökken 50%-ra. Ebből következően 1882-ig a népességnek csupán 2%-a kapott választójogot. Magyarországon az analfabéták aránya 1869-ben 69% volt, és az írni-olvasni tudók aránya csak 1910-re éri el a 68%-ot. Oroszországban, a Balkánon a helyzet még rosszabb volt. Az előbbiben még 1897-ben is a vidéki lakosság 83%-a analfabéta volt, s a városokban ez 55%-ot jelentett. Említhetjük aztán Bulgáriát, ahol az első bolgár nyelvű abécéskönyvet 1824-ben adta ki Petår Beron, s az is Brassóban jelent meg. S mivel a számok a XIX. század végére vonatkoznak, a század első felében a helyzet vagy rosszabb, vagy hasonló volt. Ebből következően a nemzeti eszme hívei, így a romantikusok is az iskolahálózat fejlesztésében voltak érdekeltek. A legjobb iskolarendszerrel a lengyel területek rendelkeztek Kelet-Európában annak köszönhetően, hogy az 1773-as országgyűlés felállította a Köznevelési Bizottságot, amely ugyan elsősorban a közép- és felsőfokú oktatással foglalkozott, de az elemi oktatás fejlesztését is elkezdte. Magyarországon az 1806-os Ratio Educationis írta elő a 6-12 év közti korosztály számára a tankötelezettséget. Az iskoláztatás gyakorlatba ültetése persze főleg pénz kérdése volt, ezért lassan valósult meg. Valami változás azonban elindult, ami kedvezett a romantikus eszmék terjedésének, s ebben a falusi családokhoz is eljutó kalendáriumoknak volt fontos szerepük, melyekben versek, hazafias írások is helyet kaptak. Természetesen az információáramlásnak emellett más csatornái – újságok, kávéházak, színház – is voltak, melyek segítségével a romantika gondolatai egyre több emberhez jutottak el. Így irodalom, művészet találkozott befogadóival, hogy ezáltal a kontinens keleti felében is politikává változzon.
A térség irodalma közvetlenül is politizált, hiszen ha megnézzük a verseket, ezekből akár egy politikai program is összerakható. A szabadság Európa keleti felén központi téma. A lengyel Słowacki ódát írt hozzá, mert új világot, új életet hoz a hazának. Tompa Mihálynál „Szabadság és a hon!” összetartozik, feltételezik egymást. Nála a szabadság áldott, Puskinnál szent, míg Botevnél drága, s aki érte hal meg az tovább él. „Haza és szabadság, ez a két szó, melyet/ Először tanuljon dajkától a gyermek, /És ha a csatában a halál eléri,/ Utószor e két szót mondja ki a férfi!” – olvashatjuk Petőfi híres sorait. A szabadság a zsarnokság lerázásával születik meg, ahogy ezt magyarok, lengyelek, románok csinálják 1848 – 1849-ben, írja a havasalföldi Bolliac. Az ukrán Sevcsenko pedig végrendeletként hirdeti meg azt a felkelést, amely valamennyi láncot szétzúz, és meghozza a „zsarnokvérrel” öntözött „szent szabadságot”. Aki pedig elutasítja, annak Kölcsey profetikus sorai jelzik a jövőt: „Járom rátok, gyáva népek,/ S maradéktól átok”. Szabadság, haza, s mindkettőért küzdeni kell. „Nemzeti fény a cél.” -, hogy ismét Kölcseyt idézzük, aki még azt is hozzáteszi: „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény”. S e cél érdekében a népnek egybe kell forrnia, küzdenie kell, messzire tekinteni, versenyezni és megtanulni győzni. S a hazáért hozott áldozat megtérül: „Most végre emberek vagyunk!” – kiáltja a cseh Jan Neruda 1848 mámoros napjaiban. Berend T. Ivánnak igaza van: „a romantika a legfőbb nemzetépítő mozgalommá vált Keleten”. A romantika közvetítette a Nyugat eredményeit, a szabadság, a függetlenség, a haladás gondolatát s vele a gazdasági teljesítmény eszméjét a kontinens keleti részébe. Közép- és Kelet-Európa felé azonban nemcsak Németország közvetített, hanem Franciaország és Anglia is. A reléállomás Párizs volt, amely összegyűjtötte a német, a skandináv és az angol romantika elemeit, franciásította, majd szétszórta a kontinensen. S tegyük hozzá, Párizsnak ez a funkciója szinte minden eszmei, művészeti irányzatnál megfigyelhető. Az információk áramlásában aztán szerepe volt a kelet-európai emigrációnak és azoknak az ifjaknak, utazóknak, akik hosszabb, rövidebb időt töltöttek a francia fővárosban, Londonban, Bécsben, Weimarban, s más német, illetve itáliai nagyvárosban.
A román előkelők, s a középrétegek gyerekei az 1830-as évektől Párizsba mentek, ahol nyelvet tanultak, megismerték a francia kultúrát, s itt döbbentek arra, hogy mennyire keveset tud a dunai fejedelemségekről a kontinens nyugati fele. Szemere Bertalannak hasonló élményei voltak Párizsban, s nem győzte kijavítani beszélgetőpartnereit, mert a magyar nyelvet hol a német, hol valamelyik szláv nyelv egyik dialektusának tekintették, vagy teljes meggyőződéssel állították, hogy Magyarországon mindenki latinul beszél. S utazása évében, 1837-ben, Párizsban a legismertebb magyar név, Sobri, a rabló volt, s ez alapján azt hitték, hogy „a haramia nálunk úgy terem, mint eső után a gomba”. A Nyugat tehát nemcsak gazdasági teljesítményével, szabadságeszményével ösztönzött, hanem a szinte teljes tájékozatlanságával is Európa másik feléről. S a térség miközben ébredezett, mert nyughatatlan elméi Galilei híres mondásától – eppur si muove, mégis mozog a föld – ösztönözve „azt gondolták – olvashatjuk Jókai azonos című regénye előszavában –, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést”, ezzel egy időben megjelent a „védőbástya” elmélet, miszerint a keleti régió országai utolsó sáncként védték a kereszténységet, a Nyugatot. A lehetőségekhez képest aztán helyben, főleg Párizsban, vagy levelezés útján igyekeztek megismertetni a keleti térséget a nyugati világgal. S bár e törekvés időnként messianisztikus miszticizmusba, kizárólagosságba torkollott egy-egy nép kiemelésével s a szomszédok lekicsinylésével, ennek ellenére e negatívumokkal tűzdelt romantikus küldetéstudat növelte a térség önbizalmát, s bővítette a róla szóló ismereteket is. Ezen a téren a lengyel Mickiewicz meghatározó szerepet játszott, hiszen több mint húsz évet töltött Párizsban, az 1840-es évek első felében pedig a Collège de France tanáraként szláv irodalmat tanított, s hallgatósága között francia írók, lengyel, orosz emigránsok s román diákok is voltak, így azt is mondhatjuk, hogy egy szűkebb nyugati, sőt európai közvélemény formálása – időnként deformálása – mellett nagymértékben befolyásolta a lengyelek gondolkodását is. Hasonló szerepet játszott a lengyel anyától és francia apától származó Chopin, aki főleg mazúrkái és polonézei segítségével ismertette meg a franciákat a lengyel gondolatvilággal, a lengyelekben pedig a hazafias érzést, az összetartozás élményét erősítette. Nocturne-jei pedig igazi éjköltészetet képviselnek, a romantika egyik kedvenc témáját a zene nyelvén megszólaltatva. S a zene valóban hatásos propagandista, hiszen Chopin előkelő családok gyermekeit tanította, koncertjeire a párizsi szellemi elit járt, műveit pedig Európa több nagyvárosában is kiadták. A romantikus zene politikai szerepe különösen Itáliában volt hatékony, s ezen a téren ugyanazt a funkciót töltötte be, mint Párizsban a színházak. Itáliában ugyanis, amint ezt említettük, az analfabétizmus magas volt, ezért az irodalmi romantika első megnyilvánulásai csak szűk kört érintettek. Confalonieri 1819-ben hozta létre az Il Conciliatore című lapot, hogy ellensúlyozza a Lombardia kormányzója, Heinrich von Bellegarde által 1816-ban alapított Biblioteca italiana című osztrákbarát, klasszicista orgánumot. A Risorgimento korának leghíresebb romantikus munkája Manzoni 1827-ben megjelent Jegyesek című regénye volt. S mellette meg kell említeni Silvio Pellico 1832-ben publikált Börtöneim című visszaemlékezését. A szerzőt 1820-ban tartóztatták le, s először halálra ítélték, majd börtönbüntetést kapott, melyet Spielbergben kellett letöltenie. Könyve egész Európában ismertté tette a nevét, mert a forradalmak évtizedeiben a romantika hatása alatt álló közönség a szabadság, az elnyomás kérdéseire érzékeny reagált, ráadásul a börtönvilág ezúttal nem a képzelet szüleménye volt, hanem egy átélt valóságot kapott az olvasó. Itáliában azonban nagyobb tömegeket 1848 előtt a zene mozgatott meg, s ez elsősorban Verdinek köszönhető. A milánói Scala 1842-ben mutatta be a Nabucco című operáját, s a következő tíz évben megírt munkái szorosan kapcsolódnak a korszak fő politikai törekvéseihez, a szabadsághoz és az egység kérdéséhez. A lombardok 1843-as bemutatóját követően a darab kórusa az olasz hazafiak himnusza lett. Darabjainak a jelenhez szóló történelmi témája, a dallamosság, a romantikus pátosz, a szimbólumok érthetősége megkönnyítette a befogadást, lelkesítve ily módon a nézőket, s nem egy bemutatója politikai tüntetéssé vált.
Théophile Gautier szerint „Delacroix Victor Hugóval és Berliozzal együtt alkotja a romantikus művészet szentháromságát”, azaz a költészet, a zene és a festészet volt a romantika legfontosabb területe. Rövid áttekintésünkben elsősorban az irodalmat vizsgáltuk, de zenei példákat is hoztunk, s ez alapján Nyugat-Európában, illetve a kontinens keleti és déli felén a romantika, mint láttuk, közvetetten vagy közvetlenül kapcsolódott a politikához, s időnként maga volt a megtestesült politika. Ezt figyelhetjük meg a romantika tőkeellenességében, az indusztrializmus elleni fellépésében. S abban is, hogy időnként a vérrokonságot hirdeti, a közös ősökre hivatkozik, mert ezek teremtenek olyan közösséget, mint a nemzet. A széles skálán mozgó romantikus szenvedélyekben szintén megtalálható a politika, hiszen a zsenikultusz egyszerre jelzi a polgári világ középszerűségétől elkülönülő szellemi arisztokratizmust, az Isten által megszenteltetettek kasztját, s azt a törekvést, hogy a zseni, a felsőbbrendű ember, mint Napóleon, a világ lelke lóháton – ahogy Hégel nevezte –, akár a történelmet is képes formálni, átalakítani. A romantika sokszínű törekvései persze ellentmondásosak és ezt jelzi az, hogy innen számos útelágazás indul: a nemzeti mozgalmak különböző változataihoz éppúgy vezet út, mint a liberalizmushoz, vagy a szocializmushoz, sőt az idegenellenességhez is találunk egy-egy szálat. Mindezek ellenére elmondható, hogy az egyszerre romboló és építő romantikus lázadás átalakította az európai gondolkodást, színesebbé, szenvedélyesebbé, mozgalmasabbá tette. A romantikának köszönhető, hogy a XVIII. század második felétől az európai gondolkodás két irányba ágazik: folytatódik a felvilágosodás képviselte racionális út, és megjelenik a romantika irracionalizmusa. A romantikusok úgy vélték, hogy az Ész századának túlzott racionalizmusa olyan irracionalizmusba csapott át, amely felborította a világ egyensúlyát, s ezt csak egy másfajta irracionalitással lehet helyrebillenteni, s ezáltal a világot ismét egésszé és ésszerűvé tenni.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969