2013. I-VI
 

Tudóssors Közép-Európában - Beszélgetés Cornides István fizikussal (2. rész)
Staar Gyula

Visszaszorítanak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet…
Reményik Sándor

– Professzor úr, Pista bátyám, az előző részben életed sorsfordító időszakáról, 1956-ról beszélgettünk. Most arra lennék kíváncsi, honnan jött az az ember, aki olyan derekasan helytállt 1956 októberének-novemberének embertpróbáló napjaiban. Kezdjük az elején. Milyen családban születtél?
– A papírok szerint a felvidéki Komjáton születtem, pontosabban a falu jegyzőségéhez tartozó Ódögösön. Ez tulajdonképpen egy kis major, ahol apám gazdatiszt volt, a Surányi-cukorgyár 5000 holdas birtokának fő intézője. Kassán végezte a mezőgazdasági főiskolát, ott szerzett magyar diplomát. Később, Csehszlovákiában nagyon nehezen adták meg neki az állampolgárságot. Az illetőségi bizonyítványhoz hosszú idejű ott élést, lakást kellett felmutatnia valamelyik elismert, akkor már csehszlovák községben vagy városban. Végül lőcsei illetőséget bizonyított, ennek a városnak volt a főerdésze dédapám. Családunk apai ágának történelme szerint Erdélyből származunk, a Kornis nemesi család egyik kisnemesi ágaként. Evangélikus őseim a Habsburgok protestánsüldözése elől menekültek a történelmi Magyarország azon részébe, ahol nem kellett feladni a hitüket. Szepesség befogadta az Erdélyből kiűzött nemeseket, és városaiban, Késmárkon, Lőcsén, Iglón, Szepesbélán … kialakult az úgynevezett cipszer magyar polgárság, mely az első világháborúig e vidéken meghatározó szerepet játszott. Édesanyám az ugyancsak nemesi Borcsányi családból származott. Anyai nagyapám, aki hozzám nagyon közel állt, tehetséges jogász volt, annak idején Magyarország legfiatalabb táblabírója. Szepességbe helyezték, és ezt a vidéket úgy megszerette, hogy élete végéig ragaszkodott hozzá.
– Mikor születtél?
– 1920. december 7-én még magyar állampolgárként jöttem a világra, mivel a trianoni békeszerződés becikkelyezése 1921-ben történt.
– A családi házban milyen hatások formáltak?
– A család alapvető szerepet játszik egyéniségünk kialakulásában. Szüleinktől nemcsak biológiai, hanem szellemi örökséget is kapunk. A család meghatározó tagjai viselkedésükkel, bizonyos élethelyzetekben tanúsított magatartásukkal, életútjukkal jelentősen formálják a fiatalok jellemét.
Édesapám elég későn nősült, ő ugyanis részt vett az első világháborúban. Csaknem három évig szolgált a keleti fronton, Galíciában. Főhadnagyként egy rohamcsapat parancsnoka volt, különböző vitézségi érmekkel és egyebekkel is kitüntették. Azután súlyosan megsebesült, haza kellett hozni a frontról. Egy rohamnál úgy ellőtték a bal karját, hogy azt csak néhány izomrost tartotta össze. A csata után kilométer hosszan kúszott vissza az övéihez. Rengeteg vért veszített, rögtön hátravitték, Přemyslben egy katonaorvos összevarrta a karját. Leromlott egészségi állapota miatt fölhozták Pestre. Itt újabb műtét következett, a bal kezét ezután élete végéig kissé mereven tartotta. Ezzel együtt a háború végefelé még az olasz frontra is kivitték.
– Mesélt neked erről?
– Igen, az öcsémmel többször elmondattuk vele a háborús élményeit. Esténként általában odaült az ágyunk szélére és megkérdezte: miről meséljek? Mi pedig mindig ugyanazt válaszoltuk: „Arról, amikor katona volt édesapa.”
– Magázódtatok?
– Szigorúan magázódtunk. Ez szabály volt a szepességi családokban. Nekem két lányom van. Nálunk is gyakran elhangzott az esti kérdés: most miről meséljek? Tudod, mit válaszoltak?
– Sejtem.
– Azt, hogy „amikor katona voltál apa!” Nekem ugyan nem volt olyan szerencsétlen sebesülésem, mint édesapámnak, viszont sokkal romantikusabb utat jártam be a háborúban. Összebolyongtam az akkori Európát, hadifogolyként Manchester mellett kötöttem ki, majd újra végigjőve a kontinensen, hazaszöktünk.
– Ha odajutunk, ezt majd nekem is el kell mesélned, most azonban még a gyermekkorodnál tartunk. Hogyan éltetek, emlékszel a családi házra?
– Apám sajnos nagyon korán meghalt, 1935-ben elvitte a világháborúban szerzett szívbetegsége. Apai nagyapámat én már nem ismertem, ő is szívbajban halt meg 60 éves kora előtt. Mint a többi Cornides férfi, nagybátyáimat beleértve.
– Pista bátyám, már 73 éves vagy, isten éltessen még sokáig, Te nyilván az anyai géneket örökölted.
– Valószínűleg így van. Anyai ágon a Borcsányi nagyapám állt nagyon közel hozzám. Kölyökkorom óta rendszeresen jártam hozzá, késmárki otthona számomra egyenértékű volt a szülői házzal. Neki köszönhetem, hogy apai családom történetét megismerhettem. Szabad bejárásom volt a könyvtárába, válogathattam a történelmi és a földrajzi könyvek között. Nagyapámnak megvolt a Magyarország városai és vármegyéi könyvsorozat, amit elejétől a végéig elolvastam. Keresztnevét megörököltem, ma is érzem, milyen erős emberi kapcsolat kötött vele össze. Nagyapa olyannyira cipszer lett, hogy amikor 1920-ban a magyar igazságügy-miniszter felrendelte Budapestre, állást kínálva neki, azt megköszönte, de maradt Késmárkon. Nem tudta elhagyni Szepességet, a barátait, a kaszinót, a késmárki polgárság gyülekezőhelyét, ahol mindenki olyan nyelven beszélt, amilyenen éppen jókedve tartotta. Ott senkit nem zavart, ha németül feleltek a magyarra, vagy magyarul válaszoltak a német kérdésre. Nagyapám mindezt már nem tudta otthagyni, a Tátrát sem. Nagy vonzóerő ám az a vidék!
Apám rengeteget dolgozott, az estéken kívül valójában csak keveset volt velünk, még a nyaralásokon sem, hiszen nyárra esett a munka java, a cséplés, a betakarítás…
– Nyolc évig tanultál a komáromi Szent Benedek-rendi Katolikus Gimnáziumban. Tudom, sokat köszönhetsz ennek az iskolának. Milyen hatások értek ott, mitől volt olyan jó ez az intézmény?
– A bencéseké volt a gimnázium, nekik ezeréves hagyományuk van a magyar művelődéstörténetben. Tanáraink java része bencés szerzetes volt, akiket nem várt otthon feleség, család, ők teljes életüket munkájuknak, diákjaiknak, az oktatásnak áldozták. Egész magatartásformájukkal követték a bencés eszményt, a hagyományt, melyet az „ora et labora” fejezett ki: imádkozzál és dolgozzál! Az iskola nem nevelt merev vallásos szellemben, az értelmi nevelésre helyezte a hangsúlyt, méltányolta és segítette az átlagon felüli tehetséget, tanórán kívüli tanári segítséget nyújtott nekik. A kisebbségi élet emberpróbáló éveiben morális tartást adott a diákjainak. Ez az iskola 1919-ben kitűnő tanárokat veszített, majd később is, amikor a csehszlovák állampolgárságot megtagadták azoktól a bencés tanároktól, akik nem voltak odavalósiak, nem tudták igazolni szlovákiai illetőségüket.
Ők nem taníthattak még a nyilvánossági joggal felruházott magániskolában sem, ez volt ugyanis a mi gimnáziumunk státusa. El kellett menniük Sopronba, Kőszegre, Pannonhalmára…
– Mikor kerültél a bencés gimnáziumba, az ottani tanáraid közül kikre emlékezel jó szívvel?
– Szüleim 1930-ban írattak be a komáromi iskolába. Azt, hogy a történelem iránti nagyfokú érdeklődésem mellett megszerettem a matematikát, Gidró Bonifác matematika-fizika szakos tanáromnak köszönhetem, aki igazgatóként az iskolát is kitűnően szervezte. Elismert magyar tankönyvíróként nagyon jó matematika tankönyveket írt. Székely ember volt, ezért azután senki nem értette, hogyan kaphatott csehszlovák állampolgárságot, hiszen neki nem lehetett ottani illetősége. Székely góbé családból származott.
– Akkor megvan a magyarázat. Székely góbé volt. Azért sikerült neki!
– Tény, hogy nagyon jól tette a dolgát. Ma már látom, mennyire borotvaélen táncolt, hogy megtarthassa az iskola függetlenségét, és ezt nagymértékben el is érte. Emlékszem, egyszer behívott a szobájába, és kezembe adott egy német nyelvű matematikakönyvet a felsőbb analízisről. A differenciál- és integrálszámítást tárgyalták benne, amit az akkori csehszlovák középiskolai tanrend nem tartalmazott, így nem is tanították. – Itt van ez a könyv, neked érdemes elolvasnod. Tudsz németül? Néztem rá ijedten: „Nem, nem tudok” – Nem baj – mondta biztatóan –, meg fogod érteni! Igaza lett, mivel érdekelt a matematika, kénytelen voltam szótárral a kezemben az idegen nyelvű tankönyvből fokról-fokra felépíteni magamnak a számomra addig ismeretlen világot. Akkor kezdtem el németül tanulni, a fordítási gyakorlaton túl pedig így kicsit matematikus szellemű munkát is végeztem.
– Milyen tankönyvekből tanultatok?
– Csak magyar nyelvű tankönyveink voltak, ezek többségét bencés tanáraink írták, Gidró Bonifác, Bíró Lucián, Horváth Cézár… Ők megírták a magyar nyelvtant, az irodalomtörténetet, a matematikát, a természetrajzot… Nagyon kevés fordított tankönyvet használtunk, ellentétben a mai szlovákiai magyar tannyelvű iskolákkal, melyekben már lefordított tankönyvekből tanítanak, a magyar szakembereknek csak a fordítás joga maradt meg. A mi tanáraink kezét nem kötötte meg az idegen tankönyv más szerkezetű felépítése, ők a maguk teremtette, jól bevált rendszerüket, módszereiket követték.
– Abból a nagy tanárgenerációból, gondolom, már senki sem él.
– Bíró Lucián ment el utolsónak közülük, 94 éves korában halt meg, 1990. május 22-én temettük.
– Nagy tanáregyéniség lehetett, neve előttem is ismerősen cseng.
– Bíró Lucián bencés szerzetes, magyar-latin szakos középiskolai tanár, legendás alakja volt a bencés gimnáziumnak, a városnak, de mondhatom, az egész szlovákiai magyarságnak. Hihetetlen munkabírással dolgozott, ő volt az iskola cserkészfőparancsnoka, diákjóléti intézményként megtervezte a Szklenófürdő melletti, Selmecbányához tartozó erdőben a nyaralótelepünket. Tankönyveket írt, szerkesztette a Tábortűz című cserkész- és diáklapot, megszervezte a Középiskolai Önképzőkörök szövetségét. Elnöke volt a Jókai Egyesület közművelődési szakosztályának, tagja a Toldi Kör Irodalmi Osztályának és a Masaryk Akadémiának. Sorolhatnám a többi feladatvállalását, nem is értem, hogyan volt elég számára a nap 24 órája. Minden percét a munkának szentelte, ez biztos. Élete végéig tevékenykedett. 1947-ben, a jogfosztottság évében a szlovákiai magyarok számára anyanyelvünkön megjelentette a Miatyánk című imakönyvet. Az egyetlen magyar nyelvű kiadvány volt ez abban az időben. Hetvenkét éves volt, amikor kényszernyugdíjazták, mert kiállt a vallásszabadság mellett. Azt terveztük, hogy 1990 nyarán vele és az iskola újjáalakult cserkészcsapatával közösen meglátogatjuk régi kedves helyünket Szklenófürdő mellett. Ezt már nem élhette meg, elesett és elvitte a combnyaktöréssel járó tüdőgyulladás.
– Lapozgattam a bencés gimnázium 1937–1938. évi Évkönyvét, melyben az akkor VIII. osztályos Cornides István neve több helyen is szerepel. Az Önképzőkör pályadíjai közül kettőt is megnyertél, egyet matematikából, egyet pedig arra a kérdésre írt dolgozatoddal, hogy „Miért lettem cserkész”? Azt is látom, hogy a Jókai cserkészcsapat tanár-parancsnoka, Bíró Lucián mellett a „diákfőnök”, akit segédtisztnek neveznek, Cornides István. Ez az iskola tehát a testi nevelésetekre is odafigyelt?
– Cserkészcsapatunk, cserkésztáboraink az ép testben ép lélek elvét érvényesítették. Az iskolai sportgyakorlatok monoton, izmokba memorizált lépéseit nem szerettem. Pusztai gyerekként, lakott helytől távol, az alapiskola első négy osztályát magántanulóként végeztem. Édesanyám készített fel a vizsgákra, aki tanítónő szeretett volna lenni. Kiestem tehát a sportéletnek azon ügyességeiből, amire az elemi iskolában felkészítik a gyerekeket. A cserkészet, s amit ott tanultunk, sokkal inkább megragadta a fantáziámat. Az éjszakai terepgyakorlatokon gyakran zuhogó esőben, viharban kellett átjutnunk különböző akadályokon és elérni a célállomást. Fizikai erőnlétre, tájékozódó képességre, sok leleményre volt szükség a feladatok elvégzéséhez. Szepességi génjeimben amúgy is benne volt a mérhetetlen természetrajongás. Számomra már 12–13 éves koromban sem jelentett nehézséget napi 50 kilométert gyalogolni.
– Évkönyvetekben, a kitűnően érettségizettek felsorolásánál olvastam Cornides István mellett Lovász László és János nevét. Csak nem a neves matematikusunk édesapjáról és annak testvéréről van szó?
– De igen, egy osztályba jártunk. Mindketten nagyon jó tanulók voltak, ösztöndíjban részesültek.
– Gimnáziumi tanáraid közül kikre emlékezel még?
– Tornatanárunk Sohár Ottó bácsi volt, egykori K und K huszárőrnagy, jó kedélyű öregúr, aki már nem tudta megmutatni nekünk a nyújtón a nagyhalált, de szigorú fegyelmet tartott és jól magyarázott. A helyi sportegyesületnek, a komáromi futballklubnak, a KFC-nek fő mozgatója volt. Különben minden tanár jelentős társadalmi tisztséget viselt a város életében, a szlovenszkói magyar kultúréletben.
Fizikatanárunk egy zseniális ember, a lengyel származású, dél-szepességi Zavatzky Antal volt. Kitűnő fizikus, jó kísérletező, aki a fizikai kísérletekbe bevonta a diákjait, ami akkoriban nem volt szokás. Furcsa, magányos ember, az agglegények és a matematika-fizika szakos tanárok egyesített bogárgyűjteményével. Sok tréfa szereplője és áldozata. Az egyetemen tudatosult bennem igazán, hogy milyen jól tanította nekünk a fizikát. Nem volt nagy előadói, kapcsolatteremtői képessége, nem volt megáldva a tanári munkához gyakran szükséges színészi képességekkel, de aki odafigyelt, az sokat tanulhatott tőle.
– A humán tárgyakra kik tanítottak?
– Kocsis Károly volt a magyar-latin-görög szakos tanárunk. Egyetemi szintű, mégis izgalmas előadásokat tartott a görög kultúráról és filozófiáról, a magyar stilisztikáról. Egykor Eötvös-kollégista volt, és ez, ma már tudom, meglátszott rajta. Az Iliászból és az Odüsszeiából fordítottunk, meg Hérodotosztól, a történetírás nagymesterétől és Xenophóntól, a filozófustól. A gimnáziumban három idegen nyelvet tanítottak, a latint, a görögöt és a szlovákot. Ezeket úgy megtanították, hogy segítségükkel később több más nyelvet is megtanultam. 1938-ban érettségiztem, majd beadtam a papírjaimat a prágai Károly Egyetemre. Szeptember közepére azonban nagyot változott a világ. Kiderült, hogy a magyarlakta területek visszakerülnek az anyaországhoz, Kocsis Károly bácsi pedig magához hívott: „Ide figyeljen, maga menjen az Eötvös Collegiumba, a budapesti tudományegyetemre. Azután levelet írt érdekemben a kollégium igazgatójának.
– Felvettek tehát a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára és az Eötvös Collegiumba is. Emlékszel a „meghallgatásodra”?
– Jól emlékszem, Veress Pál címzetes egyetemi tanárnál voltam „fejkopogtatáson”. Így nevezték a diák emberi és szakmai intelligenciáját vizsgáló kollégiumi felvételit.
– Veress Pál miről kérdezett? Feladatokat is adott?
– Nem, inkább arra volt kíváncsi, mit gondolok a matematikáról, annak mely területeit ismerem. Ebben bizony nemigen voltam erős, még szerencse, hogy a differenciál- és integrálszámítást meg mertem említeni. Kérdezte, hogy a tankönyveken kívül milyen matematikakönyveket olvastam. Mondtam, hogy Colerus: Egyszeregytől az integrálig című munkáját. „Annak a nagy részét azért majd el kell felejtenie” – mosolygott jóindulatúan.
Az egyetemen és az Eötvös Collegiumban is nagyon értékes emberekkel kerültem egy közösségbe, az évfolyamunkon csak véres verejtékkel sikerült feltornáznom magam egy négyesfogat tagjává. Nekünk már IV. éves korunkban tanársegédi helyünk volt az egyetemen.
– Ki volt az a négy fiatalember?
– Gáspár Rezső elméleti fizikus lett, őt Ortvay Rudolf választotta ki, Szép Jenő matematikust Kerékjártó Béla . Somogyi Antal a Mintagimnáziumban kapott tanári állást, ahol az egyetem tanárjelöltjeinek gyakorló kiképzése folyt. Én viszont Békésy látókörébe kerültem, és már 1942 februárjában beálltam hozzá gyakorlatvezetőnek.
– A budapesti tudományegyetemen kik tanítottak?
– Nagyon szerettük és tiszteltük Fejér Lipi bácsit, aki a Fourier-sorok elméletében történelmi szerepet játszott, de az óráit már gyakran nem tartotta meg. Helyébe Szász Pál lépett, akit jó tanárnak ismertünk meg, de őt nem lengte körül az alkotó matematikus dicsfénye. A matematikában meghatározó professzorunk voltaképpen Kerékjártó Béla volt, a felsőbb geometria nyilvános, rendes tanára. Már 25 éves korában német nyelven megírta híres könyvét, a Vorlesungen über Topologie-t (Előadások a topológiából), melyet a topológiai ismeretek első összefoglalásának tekinthetünk. Lendületes, kitűnő előadó volt, magas, vékony, kedvesen barátságos ember. Nagyon szerettem és volt is némi esélyem, hogy mellé kerüljék, de Szép Jenő komoly előnyét matematikából sosem hoztam be.
– Diplomamunkádat kinél írtad?
– Ma már csak egy tárgyból írnak szakdolgozatot, akkoriban nekünk matematikából és fizikából is diplomamunkát kellett készítenünk. Az, hogy kinél készítettük diplomamunkáinkat, bizonyos fokig attól is függött, hová osztottak be alap- és szakvizsgára. Mindkét esetben a nehezebbet választottam. Kerékjártót és Ortvayt. Fejér Lipótnál és Rybár Istvánnál sokkal könnyebb volt diplomamunkát készíteni és vizsgázni. Az alapvizsgámat és a diplomamunkámat is Ortvay előtt tettem le, illetve védtem meg.
– Miről szóltak a diplomamunkáid?
– Nem biztos, hogy pontosan mondom a címüket, arra azonban emlékszem, hogy egyetlen magyar szó sem szerepelt bennük. „Izotóp effektusok az atomi spektroszkópiában”, ez volt a fizika, a matematika pedig: „Topológiai komplexek invarianciája”.
– Egyetemi éveitek nyugtalan időszakra estek.
– Tulajdonképpen békés évek voltak, hiszen tanultunk, tanulhattunk. Azután, persze, a háború vihara minket is elért…
– Az Eötvös Collégiumra hogyan emlékezel vissza? Gondolom, értelmes társakkal lehettél együtt.
– Ez igaz. Önmagunkat hajszoltuk, az egész kollégiumot ez a gondolkodásmód hatotta át, ilyen volt a szelleme. Figyeltünk egymásra. Például a szomszéd szobában lakó Margócsi Jocót, aki magyar-latin szakos volt, legalább annyira érdekelte az új jövevény, Cornides István teljesítménye, mint a saját szakterületének ismerőseié. Nekem, gólyaként három másodéves matematika-fizika szakos egyetemista volt a szobatársam. Gálfi János, aki elméleti fizikusnak indult, később megélhetési okokból geofizikára adta a fejét. Ott is magas szinten teljesített, alapkönyvet írt. A VITUKI vezető szakértőjeként halt meg. Társaságunk legkiválóbb elméje volt. Ortvay meghívta tanársegédnek, de János nem fogadta el. Aki családalapításon gondolkozott, nemigen mehetett egyetemi „fehérköpenyes rabszolgának”, ahol nem vitézkedtek az anyagiakkal. Másik szobatársam, Medgyessy Pál, kitűnő matematikus, aki a Matematikai Kutatóintézet munkatársa lett. Mérhetetlenül szerény, visszahúzódó fiú volt, ha kissé nyitottabb, sokkal többre vihette volna. Gyenge fizikumú, beteges alkat volt, viszonylag fiatalon meghalt. A szobánkból már csak én élek.
– Ki volt a harmadik matematika-fizika szakos szobatársad?
– Varga Tamás , aki református papcsaládból származott, nagyon jófejű matematikus volt. Nekem ő mutatta be a magyar népi mozgalmat. Tamás jól meglátott közéleti folyamatokat, sajnos a fantáziája nagyon elvitte. Így jutott el azután Karácsony Sándortól a Magyar Kommunista Pártig, így vált őket támogató baloldali értelmiségivé. Szerencsétlen módon vállalta azt a szerepet, melyet a kommunista párt szívesen osztott ezekre az emberekre. 1956-ban azután elkeseredve mondta nekem: „Képzeld el, jártam lakásról-lakásra, hogy békekölcsönt jegyezzenek, ezzel loptam az időmet…” Az biztos, ha jobban a matematikára koncentrál, kitűnő matematikus válhatott volna belőle. Mi négyen alkottunk egy „családot”, ahogyan azt az Eötvös Collegiumban nevezték.
– Igazi barátságok is szövődtek a kollégiumban vagy csak az együttlakás hozott össze benneteket?
– Ezekkel a fiúkkal nagyon jó barátságban voltam, ami azonban nem jelentett valamiféle kényszerkapcsolatot. A szakmai és a politikai irányválasztás tekintetében függetlenek maradtunk. A barátságok nem feltétlenül szakmai és politikai erővonalak mentén alakultak ki. A kollégisták között mi, a matematika, fizika, kémia, biológia, természetrajz, földrajz szakos hallgatók, vagyis a „dögészek” sokkal kevesebben voltunk, mint a filoszok. Közülük Szigethy Miklós magyar-francia tanárjelölttel volt nagyon jó a kapcsolatom. Miklós kommunista volt, de gerinces fiú és kitűnő szakember. Jó viszonyban voltam Muraközy Gyulával és Mikecs Lacival, a kollégium ifjúsági elnökével, akinek a csángókról írt könyve alapmunka lett. További barátaim közül Margócsi Jocó Nyíregyházára, Rácz Pista Pécsre került gimnáziumi tanárnak.
– A későbbi Nobel-díjas Békésy közelébe, az ő tanszékére hogyan kerültél?
– Békésy 1940-ben lett a budapesti tudományegyetem Gyakorlati Fizika Tanszékének vezetője. Előtte Rybár István volt a tanszékvezető, a műszerépítés, műszertechnika nemzetközileg elismert szakembere. Rybár Eötvös Loránd tanítványa volt, az Eötvös-inga egyik fejlesztője, aki nagyon szeretett volna visszatérni mestere tanszékére. Az Eötvös-tanszéket, a Kísérleti Fizikát azonban egy szintén Eötvös-tanítvány, Tangl Károly vezette. 1940-ben meghalt Tangl Károly, teljesülhetett Rybár álma, visszaköltözhetett a mai D épületbe, ahol az Eötvös-kísérletek rezgésmentességét biztosító beépített betontömbök voltak. Rybár nagy érdeme, hogy a maga helyére Békésy Györgyöt hozta, aki a Postakísérleti Állomáson folytatott nemzetközi hírű hallásfiziológiai kutatásokat. Békésy úgy vállalta el a tanszék vezetését, hogy mellette megtarthatta állását a Postakísérleti Intézetben. Még egy fizikai tanszéke volt az egyetemnek, az Elméleti Fizika, azt Ortvay Rudolf vezette. Békésy kezdetektől a fizikaoktatás gyakorlati megreformálására törekedett. Elérte, hogy a laboratóriumi mérési gyakorlatok műszerparkja gazdagabb választékú legyen. Hallgatóit arra tanította, hogy maguk tervezzék meg és készítsék el az egyszerűbb kísérleti eszközeiket, amelyeket a középiskolában is használni lehet. A tanárjelölteket arra ösztönözte, hogy látványos, szellemes kísérleteket végezzenek, általuk tekintsenek a jelenségek lefolyásába, feltárva azok mozgatórugóit.
Negyedéves koromban kerültem Békésyhez, a Múzeum körút 6-8. számú épület II. emeletére. 1942. február 1-jétől szólt a szerződésem. Fekete könyvecske, benne fénykép, adatok… Az volt beleírva, hogy díjas gyakornok, díjtalan tanársegéd. Rendes tanársegéd nem lehettem, hiszen még a szakvizsgáimat sem tettem le. Akkor még a tanszéken volt László Zoltán és Balogh József, nemsokára behívóparancsot kaptak, elvitték őket katonának. Rövidesen a Békésy-tanszék egyetlen alkalmazottja lettem.
– Mi volt a feladatod a tanszéken?
– Békésy azt mondta, műhelyt csinálunk, kísérleti eszközöket építünk, és ez nekem nagyon tetszett. Feladatom lett a professzor előadásán tárgyalt jelenségek kísérleti bemutatása. Békésy új kísérleteket javasolt, a bemutatás jobb technikai megoldásait. Sokszor késő estig dolgoztam, hogy kívánságainak, elvárásainak megfeleljek. Emlékszem rá, hogy a Brown-mozgást az előadóteremben minden hallgató számára láthatóvá tettük. Útmutatásai alapján készítettem el a ferromágnesség hőmérsékletfüggőségének kimutatására szolgáló kísérletet. Békésy a hallás világszerte elismert szakértőjeként különösen szerette a rezgéstant, ami engem is nagyon izgatott. Ezért azután kísérleti berendezést készítettem a gerjesztett, a csatolt és egyéb rezgések demonstrálására.
– Milyen professzor és milyen ember volt Békésy?
– Kivételes képességekkel megáldott kísérleti ember volt, s mivel a hallástani kutatásaihoz szüksége volt a közép- és a belső fül felépítésének pontos ismeretére, ragyogóan megtanult operálni. Előadásaiban minimális matematikát használt, azt a rutherfordi elvet követte, hogy „nekem három szoba elég volt ahhoz, hogy felfedezzem az atommagot”. Előadóként minden teátrális hatáskeltéstől óvakodott, ezt nem akárki engedheti meg magának. Nem volt erős hangja, ezért mikrofonba beszélt, többnyire leszegett fejjel tartotta előadásait. Mondhatnám, testtartása maradt a leszegett fej, de amikor fölemelte és rád nézett, úgy érezted, az agyadba lát. Békésy, zárkózott ember lévén, élete végéig agglegény maradt, kevés barátjáról tudok.
– Úgy tudom, a tanszéken szerződéses kutatómunkákat is végeztetek.
– Igen, Békésy így is megpróbált pénzt szerezni a tanszék fejlesztésére. A Haditechnikai Intézet például Horthy sugalmazására megbízta Békésyt, vizsgáljuk meg az ultrahangsugarakra alapozott fegyver kifejlesztésének lehetőségét. Békésy hiába magyarázta, hogy ez lehetetlen, a műhelyünkben ultrahang-generátort kellett építenünk, hogy bemutassuk az ultrahangsugár energiájának gyors csökkenését a levegőben. A honvédség megbízásából vizsgáltuk még az emberi érzékszervek működését a levegő nyomásának és az oxigén csökkenésének függvényében. Az alagsorban felépített vákuumkamrába került a kísérleti személy, elkezdték változtatni a nyomást és az oxigén mennyiségét, egy orvos pedig figyelte a reakciót. Erre kísérleti személyként egyszer majdnem rámentem. Az oxigén csökkentésekor szépen elveszítettem az eszméletemet, de mivel a szám valami miatt nem kezdett kékülni, ezt az orvos későn vette észre. Azután hosszan élesztgettek, míg végre magamhoz tértem.
– A háború pedig egyre közelebb jött…
– 1944 tavaszán már folytak a légitámadások, amikor a professzorral együtt nekiálltunk, hogy lehordjuk a pincébe az általa összeszedett értékeket, műszereket, bútorokat… Segítettek az Eötvös-kollégiumi fiatalabb „családtagjaim”, Czapáry Endrére, Hódi Endrére, Márton Kálmánra emlékezem, de voltak ott mások is. Szaporodtak a légiriadók. Egy alkalommal a professzor a bombázáskor is a laboratóriumban talált, s akkor megígértette velem, hogy ilyenkor mindig lemegyek a pincébe. Egyik nap így búcsúzott tőlem: „Uram, a Postakísérleti Állomásra megyek, ha keresnek, mondja meg, hogy ott vagyok.” Elköszöntem tőle és nekiálltam a másnapi kísérletek előkészítésének. Egy óra múlva jött a légiriadó. Természetesen fönn maradtam, végeztem tovább a munkámat. Egyszer csak nyílik az ajtó és döbbenetemre ott áll a professzorom. Felemeli a fejét, meglepődve néz rám: „Maga?” Azt hittem, szégyenemben menten elsüllyedek. Kiderült, hogy itt felejtett valamit és visszajött a Gyáli útról, a Postakísérleti Állomásról. Engem a laborban talált. Engem, aki pedig megígértem neki, hogy légiriadókor lemegyek a pincébe. Engem, akitől bármit kért, mindig megcsináltam neki. És ezt most nem! „Maga?” – kérdezte hitetlenkedve. Akkor már az én fejem volt lehorgasztva. Azután belépett az ajtón és meglátta, mit csinálok. Kissé megenyhült, azután együtt lementünk az alagsorba.
– Pista bátyám, hogyan sikerült 1944 végéig megúsznod a katonaságot?
– Békésy segített ebben. Jó viszonyban volt Bakay Szilárddal, Budapest városparancsnokával. A behívóimat odaadtam a professzoromnak, ő szólt Bakaynak, majd rövidesen közölte velem, nem kell bevonulnom. Elintézték, hogy a Gellért-hegyen állomásozó légvédelmi tüzérek szakértője legyek. Attól kezdve békén hagytak. Nemsokára azonban a németek megszállták Budapestet, Bakay altábornagyot pedig letartóztatták. Másnap a professzor bejött a szobámba és azt mondta: „Uram, valamit tudomásul kell vennie. A következő behívóra kötelessége bevonulni. Bakay altábornagy urat elhurcolták. Már nem tudok a maga életéért felelősséget vállalni. Ezek megbolondultak, ezek felkoncolják a katonaszökevényeket. Érti?” – nézett rám áthatóan. Azután még hozzátette: „Ezt túl kell élnie!” Persze, hogy értettem. Rövidesen megkaptam a behívómat a kárpátaljai 11-es honvéd hegyivadász zászlóaljhoz, melyet az oroszok teljesen szétvertek Galíciában, akkor éppen visszavonulóban voltak.
Bevonulásom előtt elmentem Békésyhez, hogy elbúcsúzzam tőle. Akkor még nem tudhattam, ez az utolsó találkozásunk.
– Hogyan búcsúztatok el?
– Civil ruhában mentem hozzá. Békésy ritkán adta tanújelét érzelmeinek. Talán csak ha az édesanyjáról volt szó, akiért rajongott, akkor látszott rajta ellágyulás. Elismeréseit is visszafogottam fogalmazta meg. Egyszer kaptam tőle dicséretet, ami nekem sokat jelentett. Mentünk a folyosón, ő leszegett fejjel, és akkor megszólalt: „Tudja, most már azt kell mondanom, hogy ez a tanszék, a fizikaoktatás kezd hasonlítani arra, amit elképzeltem.” Azután elém fordult: „És ebben magának is része van.” Úgy éreztem, életemben nagyobb kitüntetést már nem kaphatok, mint ez a szemérmesen megfogalmazott Békésy-mondat.
– Beszéljünk most arról, hogyan úsztad meg a háborút.
– A hegyivadász zászlóalj tiszti állományából sokan meghaltak, ezért hátraküldtek Várpalotára, aknavetős kiképzésre, egy úgynevezett összevont, erősen lerövidített karpaszományos hadapród iskolába. Már nem kerültem vissza csapattestemhez a Kárpátok lejtőire, mert az oroszok időközben elvágták az utat. Várpalotától keletre kezdtünk védelmi vonalat építeni, lövészárkokat ásni. Majd kaptuk a hírt, hogy Németországba visznek páncélököl kiképzésre. Megindult közöttünk a szervezkedés, hogy nem megyünk, de jött az azonnali parancs, feltűnő őrizettel, felszereléseinkkel együtt marhavagonokba raktak és útnak indítottak bennünket. A zárt vagonokból kinézni sem tudtunk, a dolgunkat végezni is csak fegyveres őrizet mellett szállhattunk ki.
Az első helységnévtábla, amit megláttam, már lengyel nyelven íródott. Lengyelországban egy Kalisz nevű városnál földalatti bunkerekbe telepítettek minket, a front második vonalába. Tolmács kellett, aki németül és lengyelül is beszél. Noha lengyelül egy szót sem tudtam, mégis jelentkeztem. Azután kiderült, hogy az ukrán és a lengyel parasztokkal így is jól megértjük egymást, németül pedig már elég jól beszéltem. Gondoltam, egy tolmács mégiscsak jobban tájékozódhat a mindenkori helyzetről. Előttünk, az oroszok irányában, hasig érő hó volt. Frontális támadást nem nyitottak, ágyúzással puhítottak minket. Egyre jobban kezdtek belőni, és bár a föld alatt voltunk, ez így sem jelentett nagy örömet. A barátaimmal arról beszélgettünk, őrültség lenne most, a háború végén megdögleni ebben a patkánylyukban, amikor az Eötvös Collegiumban már 1942-ben tudtuk, hogy elvesztettük a háborút.
Azután innen is továbbvittek. Láttuk az elsötétített Berlint, amikor éjszaka elhaladtunk mellette. Reggel érkeztünk Lüneburgba, ebbe a tipikus északkeleti német városkába. Ma is előttem vannak vöröstéglás házai és temploma. A város laktanyájában kaptunk páncélököl kiképzést, de ennek eredményességét, szerencsére, már nem próbáltuk ki. 1944 karácsonyát Lüneburg kaszárnyájában töltöttem. Ott ugyancsak tolmácsoltam a parancsnokságnak, illetve magyar honvédtársaimnak. Barátaimmal gyakran tettünk éjszakai kirándulásokat, megmaradt katonazoknijainkat és kesztyűinket kevés zsírra, szalonnára és kenyérre cseréltük a német parasztokkal. Később a zoknijaink is elfogytak…
A katonai irodában mint tolmács olvashattam a német újságokat és beszámoltam társaimnak arról, hogy hol vannak az angolok, az amerikaiak, a franciák. Egymás közt megbeszéltük, csak az angolokhoz megyünk hadifogolynak. A franciák dilisek, nem tudhatjuk, hogy nem szúrnak-e le rögtön. Meg hát olvastam Kuncz Aladár Fekete kolostorát, nem kívánkoztam hozzájuk. Az amerikaiak viszont lezser vagányok, egyszer teletömik a zsebed csokoládéval, aztán meg egyszerűen elfelejtkeznek rólad. Az angolok megszerveztek egy világbirodalmat, hozzájuk megyünk! A német lapokból megfigyeltem, hol verik vissza hősiesen az angol támadókat. Arra kell mennünk! Ameninghausen felé, amely egy kis falu volt az erdők között. Az irodában, amikor magamra maradtam, megírtam az oda irányító katonai parancsot, aláírtam, lepecsételtem és gondosan eltettem. Vártunk a kedvező pillanatra. Nem kellett sokat várni, másnap reggel 4 órára riadót rendeltek el: teljes fegyverzettel irány Bréma! Nagy szerencsénk volt, mert a német parancsnokság úgy döntött, hogy az épületeinket az átadás előtt ki kell takarítani. Erre a feladatra mi jelentkeztünk, nyolcan-tízen. Parancs szerint, amint végeztünk és a német hadtápmegbízottnak átadtuk a körletet, akkor nyomás utánuk. Én lettem ennek a takarító és átadó egységnek a parancsnoka. Tudtam, itt a nagyszerű alkalom a lelépésre. Szépen kitakarítottunk, a szemetet összeszedtük, az emeletes deszkaágyakon elvágólag feküdtek a szalmazsákok, amikor a német őrmesternek átadtuk a körletet, a felszerelési tárgyakat. Gondosan aláírattam vele a részletező átvételi elismervényt. A papírok szerint egy ló többletünk maradt, rábeszéltem az őrmestert, hogy azt is vegye át, szegény állatot mégsem vihettük magunkkal a hadifogságba. A hátsó kapun át hagytuk el a körletet, onnan már öt méterre volt az erdő… Két napon át teljes felszerelésben mentünk, mindenkinek megvolt a karabélya, nekem a pisztolyom, kézigránátok, ahogy kellett. Közben egy nagyobb visszavonulásban lévő német egységgel találkoztunk, egy tiszt irányításával éppen ásták be magukat a dombon. Jelentkeztem nála, átadtam neki a hadiparancsomat. Mutatta a túloldali dombocskán lévő falut: az Ameninghausen! „De maradjanak inkább itt, mert lehet, hogy ott már angolok vannak” – mondta. „Nem lehet – válaszoltam –, a parancs az parancs!” Ezt mondtam később a kommunistáknak is, hogy legalább a saját parancsaitokat tartsátok be! Én betartottam a sajátomat.
Elindultunk lefelé, a faluba vezető, mélyebben fekvő földúton, annak egyik oldalán szántás, a másikon árok és fasor. Csatárláncban haladtunk, jól szétszóródva. Megtettünk vagy 150 métert, amikor egyszer csak azt látom, hogy a falu felől, a hullámos terepen fel alá mozgó ágyúcsövek jelennek meg, felénk tartva.
– Angol páncélosok voltak?
– Angolok. A németek a dombról elkezdték lőni őket, a páncélosok viszonozták a tüzet. Atya úristen! Elordítottam magam: „Feküdj és bújj, ahogyan tudsz! Ásd be magad!” Jó krumpliföld volt mellettünk, kicsit fagyos, de már megszántották, nem agyagban kellett ásnunk. „A fejeteket és a seggeteket dugjátok el!” – harsogtam tovább. Az angolok és a németek keményen lőtték egymást, köztük egy lapos teknőféleségben feküdtünk mi, magyarok. Tőlünk nem olyan messze, kissé hátrább az erdő, de ebben a tűzben őrültségnek tűnt megpróbálni odajutni. Aztán látom ám, hogy az egyik emberem felszökik és mint a nyúl, cikkcakkban futni kezd az erdő felé. Meleg volt a családi neve, nem tudom, sikerült-e neki megúsznia. Sosem találkoztam vele később. Felerősödött a tüzelés, s akkor a tőlem 8-10 méterre fekvő Lakatos Pali elkezdett jajgatni: „Meglőttek, meglőttek!” Kiáltottam neki: „Palikám, ne mozdulj, nehogy fölállj! Ki kell bírnod!” A végén már egyre csendesebben nyöszörgött, az anyját hívogatta. Borzasztó volt hallgatni.
– Féltél akkor?
– Nem, nem volt időm félni. Megérted ezt? Ösztönszerűen elvágódtam és befúrtam magam a földbe, amennyire lehetett. Aztán érzékeltem, hogy csökken a tűzerő, a németek nem lőttek többet, eltűnhettek. Az angolok is abbahagyták a tüzelést, a páncélosok szép lassan megindultak felénk. Amikor a közelünkbe értek felugrottam, magasba dobtam mindkét kezem és elkezdtem angolul ordítani: „Nem vagyunk németek! Magyarok vagyunk! Nem akarunk harcolni!” Ezeket a mondatokat már előre betanultam. A páncélosok megálltak. Amelyik az út közepén jött fölfelé, abból kikiáltott valaki: „Az angolul beszélő jöjjön ide!” Megértettem. Ilyenkor az ember megérti a másikat. „Menjen le az útra! – utasított. Lementem. „A kezét föl!” Újra fölemeltem. Szemben velem a tank, a csöve rám irányult, én meg elkezdtem slattyogni felé. „Most álljon meg!” – intézkedtek, amikor a közelükbe értem. A tankból kiugrott két katona, az egyik rám fogta a géppisztolyát, a másik odajött hozzám és elkezdett faggatni: „Szóval, kik maguk?” Pontosan emlékszem, hogy mit válaszoltam neki: „Minket erőszakkal hoztak ide. Magyarok vagyunk. Nem akarunk harcolni.” „Hányan vannak?” – kérdezte. Mondtam neki, hogy kilencen, tízen, de van egy sebesültünk. „Szóljon az embereinek!” – utasított. A páncélosom rádión üzenhetett valamit a többinek, mert azok tovább indultak, ő ott maradt. Közben szépen odajöttek az embereim. Az angol tiszttel együtt mentünk Paliért, aki már ájultan feküdt a földön. Rögtön bevittük az első házba, a tiszt telefonon odarendelte egységének szanitécét és egy német ápolónőt, akit a faluban már korábban elkaptak és beállították, hogy segítsen a sebesültjeik ellátásában. Pali vékony gyerek volt, ott feküdt véresen a díványon, lila szájjal. Egész sorozatot kapott a testébe. A hadnagy megnézte, s ekkor azt mondtam neki: „Látja, ez a mi tragédiánk. Magyarországon élünk és itt halunk meg a lüneburgi homokban.” Homokot mondtam, azt tudtam angolul. A szanitéc bekötözte Pali sebeit, megakadályozta, hogy elvérezzen. Azt mondta, hátra kell vinni és megoperálni.
1948 márciusában a Múzeum körúton mentem, amikor ismerős arcot látok szembe jönni. Pali volt az, megismertem.
– Életben maradt.
– Igen, túlélte. Nyolc golyót kapott, de óriási szerencséjére egyik sem ejtett halálos sebet. Minket akkor továbbvittek egy Ostendéhez közeli nagy fogolytáborba. Nekem továbbra is tolmácsolnom kellett. Orvosi vizsgálaton kérdéseket kellett feltennem szláv és német nyelven, a románokkal az olasz és a latin keverékével igyekeztem megértetni magam. Legnagyobb gondom az volt, hogy az angol hadseregben háromféle tetűt rendszeresítettek, ezeket kezdetben nem tudtam megkülönböztetni. Később, közmegelégedésre, ebbe is belejöttem. Szétosztás folyt, kartotékrendszerből nekem kellett felolvasnom a szláv és a magyar neveket. Egyszer csak a barátaim nevét láttam és kiabáltam. Az enyém nem volt közöttük. Még aznap, amikor a tisztek elmentek teázni, az irodában, egy másik dossziéból kivettem a kartonomat és betettem az enyéim közé. Másnap teherautókkal a kikötőbe vittek minket és behajóztak Angliába. A csatornán akkor keltem át életemben először, nagy viharban.
Manchestertől nem messze fekvő nemzetközi fogolytáborba vittek, vonaton. Egy elavult, leszerelt textilgyárat teleraktak emeletes ágyakkal. Minden emeleten mosdó, a földszinten étterem. A magyar csoport volt a legnagyobb, úgy 600-700-an lehettünk, az ukránok jóval száz fölött, rajtuk kívül egy nagy csapat olasz és temérdek egyéb náció. Elcsigázott, leromlott kusza társaság verődött össze, a legkülönbözőbb frontokon hányódó emberekből. Mégis, viszonylag rövid idő alatt bizonyos egység alakult ki közöttünk. Engem a zászlóaljirodára osztottak be adminisztrátornak.
– Dolgoztatok valamit?
– A környék mezőgazdasági terület volt, a parasztgazdaságokba adták ki az embereket. Útépítésen és házépítésen is sokan dolgoztak. A farmerek szerették a magyarokat, mivel többségük tudott dolgozni, értettek a földhöz.
Napokig mesélhetnék neked az ottani élményeimről, az újságfelolvasásokról, a színházi előadásunkról, az angol tisztikar színes egyéniségéről, gróf Zichy Tivadarról, akivel ott barátkoztam össze, vagy a másik tábor németeivel vívott focimeccsünkről, melyen tönkrevertük őket. Igaz, nálunk játszott Voltz Tóbiás páncélos őrmester, egy bácskai sváb gyerek, aki balszélsőként az első osztályban játszott. Számolatlanul rugdosta a gólokat a németeknek. Mire hazajött, szüleit már kitelepítették… A legdöntőbb kérdés a táborban nekünk, magyaroknak mindvégig az volt, hogy mikor mehetünk haza.
– Mikor engedtek el az angolok?
– 1946 nyarán fölsorakoztattak bennünket és közölték velünk, vége az angliai fogságunknak. Mi kitörő örömmel fogadtuk a hírt, a litvánok, a lettek, az ukránok azonban az istennek sem akartak hazamenni. Tőlünk csak kb. 15 ember maradt kinn, a többi hazajött.
Júliusban hoztak vissza minket Németországba, ahol újra hadifogolytáborba kerültünk, nem messze attól a helytől, ahol katonák voltunk. Ott az angolokhoz képest sokkal rosszabbul bántak velünk. Elhatároztam, aki vállalja, azzal megszökünk és hazajövünk. Úgy húszan tartottak velem. A hazavergődés kalandjait már tényleg nem részletezem. Csak annyit még, hogy amikor sikeresen lejutottunk Göttingenig, elgondoltam, mi lenne, ha elmennék a híres egyetemre, megkeresném Pohl professzort, akinek könyveiből oly sokat tanultunk, eredeti kísérleteiből annyi új ötletet merítettünk. Ha megtalálnám, elmondanám neki, hogy Békésy tanársegéde vagyok, most éppen hadifogoly – segítene rajtam? De mi lesz addig az embereimmel? Akkor már négyes csoportokra szakadva szivárogtunk hazafelé. Ezek a fiúk vezetőjüknek tekintettek. Haza akartak menni, kötelességem volt velük maradni. Így azután Göttingán kívül egy erdőben aludtunk és másnap nekivágtunk az útnak.
1946 szeptemberében Bécsből egy hadifogolyvonattal érkeztünk Komáromba. Jelentkeztünk a rendőrségen, rögtön bekísértek a dél-komáromi erődbe, ahol igazoltattak, kihallgattak, egy napig még ott fogtak, azután megkaptuk az ideiglenes igazolványainkat, tíz forinttal és egy ingyenes, Budapestig szóló jeggyel. Hazaérkeztünk.
– Hová mentél először?
– Az egyetemre. A Keletibe érkeztünk, onnan már közel volt a Múzeum körút, gondoltam, megnézem, hogyan vészelte át az egyetemem a háborút. Persze, kirabolták, nekem is mindenem eltűnt onnan.
– Találkoztál ott valakivel?
– Amikor elindultam fölfelé a lépcsőn, meglátott intézményünk jeles személyisége, özvegy Pamuk néni, a takarítónőnk, ő még megvolt. Sírós hangon jajgatni kezdett: „Ájájáj kedves tanár úr, hát meg tetszett jönni? De jó! Kár, hogy Békésy professzor úr meg most utazott el valahová.” Így tudtam meg, hogy Békésy Svédországba ment, egy évig nem ő vezeti majd a tanszékünket. Rövidesen levél érkezett tőle: „Uram, nagyon boldog vagyok, hogy hazajött. Intézkedtem, hogy azonnal kapja vissza az állását.” Így is lett, novemberben már fizetést kaptam. A tanszékvezetői feladatokat ideiglenesen Rybár István, a kísérleti fizika professzora vette át. Új élet kezdődött az egyetemen.
– Kérlek, beszélj erről kicsit részletesebben. Békésy már nem tért vissza a budapesti tudományegyetemre, ahol sok minden más is megváltozott.
– Az egyetemen lassan beindult az oktatás, tanítottam, labort vezettem. Nézd, akkor még nem sok mindent tudtam, arról, hogy az orosz védnökség alatt a kommunista párt miként jutott fokozatosan hatalomra. A fordulat 1948 őszén következett be. Az egyetemen elkezdődött a politikailag nem megbízható, vagy legalábbis a velük bizonyos fokig nem együttműködő tudósok eltávolítása. Békésyt, aki időközben Svédországból átment Amerikába, hogy folytathassa a Nobel-díjhoz vezető kutatásait, annak ellenére, hogy újabb év kinntartózkodási engedélyt kért, disszidensnek nyilvánították. 1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorából is kizárták. Rybár Istvánnak a kommunista párt az együttműködésért cserébe felajánlotta, legyen a Kísérleti és a Gyakorlati Fizika Tanszékek közös vezetője, ide is, oda is kineveznek neki docensi rangban egy helyettest. Rybárnak azonban volt annyi esze és amellett egyenes gerince, hogy az ilyen típusú munkát, mely a párt elvárásai szerinti tisztogatásokat is magában foglalta, nem vállalta. Ezek után keményen kirúgták az egyetemről. Ugyanez a sors várt több más neves professzorra, például a kémiaoktatás egyik megalapozójára, Gróh Gyulára , kinek kitűnő könyveiből nemzedékek tanultak. Nem vállalt komisszár szerepet, megszabadultak tőle. A lisztkutatóban dolgozott haláláig mint vegyész. A Csillagászati Tanszék vezetőjét, Lassovszky Károlyt, akinek már a háború előtt jó kapcsolatai voltak amerikai kutatókkal, ráadásul vallásos embernek ismerték, szintén kidobták az egyetemről. Nem úszta meg ennyivel Náray-Szabó István , az Akadémia levelező tagja, a Műegyetem Fizikai Kémiai Tanszékének vezetője. Pista bácsi karakán, kemény, szókimondó ember volt, aki abszolút szellemi és erkölcsi színvonalat jelentett. 1947-ben behívták meghallgatásra a Magyar Közösség vezetői ellen folytatott koncepciós per tárgyalására. Amikor arról kezdték faggatni, tud-e arról, hogy ki, miről, mit beszélt, akkor elég gorombán beolvasott vallatóinak, közölte velük, hogy ilyen kérdésekre nem hajlandó válaszolni, a nevezetteket kitűnő embereknek tartja és visszautasít minden őket érő vádaskodást. Ezek után már haza sem engedték, az egyik fő vádlottá léptették elő. Az összeesküvés hamis vádjával négy évre ítélték és a szegedi Csillag börtönbe vitték. Erdey-Grúz Tibor igyekezett a párt felső köreiben mentőakciót szervezni Náraynak. Erdey-Grúz aránylag gyorsan felismerte, hogy a tudományos előrehaladásnak immáron két útja van: vagy világhírű leszel, vagy támogatod a pártot. Meglehet, kicsit lebecsülte magát, ő mindenesetre az utóbbit választotta. Elérte, hogy Náray-Szabót kiengedjék a börtönből, ha aláír egy nyilatkozatot. Amikor ezt Pista bácsi elé tették, odavágta nekik: „Gazemberekkel nem tárgyalok!” Ilyen ember volt.
Az Elméleti Fizika Tanszékkel nem volt gondjuk, ott egy csöndes, visszahúzódó, szerény ember lépett Ortvay Rudolf helyére, Novobátzky Károly, akit kommunista tudósnak tartottak, számukra megbízható embernek.
– Mi lett a másik két tanszékkel?
– Az Eötvös-tanszéket felajánlották Barnóthy Jenőnek, Békésy tanszékét pedig feleségének, Forró Magdának. Őket még Tangli Károly vette fel a Kísérleti Fizika Tanszékre a harmincas években. Mindketten a kozmikus sugárzást kutatták, a szakma világszerte ismerte őket. Forró Magdát rendkívül intelligens, értelmes, jóakaratú, derék asszonynak ismertük, aki sokat segített a férjének a közös mérések kidolgozásában. Nyitott, a hallgatókkal is közvetlen, jó kapcsolatot tartó ember volt. E tekintetben ellentéte férjének, vitéz Barnóthy Jenőnek, aki amikor bevezették a zsidótörvényt, és feleségének, Magdinak fel kellett tennie a sárga csillagot, akkor tiltakozásként az embertelenség ellen, odavágta nekik a vitézségi érmet, vigyék, neki ezek után már nem kell! Valószínűleg ezért bocsátották meg neki később a nyugati tudományos kapcsolatait. Pedig ő álmában sem volt marxista, a felesége, a humanizmus és a tudomány mellett állt ki, nem a kommunizmus mellett.
Mindketten a Kísérleti Fizika Tanszéken dolgoztak, Rybár elismerte és támogatta kutatásaikat. Jó lett volna, ha átveszik a tanszékeket.
– Végül miért nem vállalták el?
– Az ajánlatot nem utasították el azonnal. Okos emberek voltak, látták, mi megy itt, ezért azután 1948 augusztusában csendben kimentek Amerikába. Ott tovább folytatták kutatásaikat, sok szép eredményt értek el közösen.
– Ki lett akkor a tanszékvezető?
– A vezetés teljes pácban volt. Szeptemberben indult az egyetem, a két fizikai tanszék vezető nélkül maradt. Akkor meghívták az Egyesült Izzó fizikus iskolájának két tagját, Pócza Jenőt a Kísérleti, Faragó Pétert a Gyakorlati Fizika Tanszék vezetőjének. Ők elvállalták a megbízást. Faragó Péter azután 1957 januárjában disszidált, Edinburghban kapott professzori állást.
Amikor 1948-ban a tényleges rendszerváltozás bekövetkezett, a párt a fizika tanszékekre is behozott 8-10 új embert. Ezek meghirdették a hallgatói létszám bővítését és a természettudományos oktatással nem összeegyeztethető „klerikális, feudális” gondolkodásmód elleni harcot. Többnyire zavaros és áttekinthetetlen tudományos és pedagógiai inputjuk volt, nagy részük az elméleti fizikára ment, gondolván, ott mégsem derülhet ki, hogy még egy biztosítékot sem tudnak megjavítani. Tanszéki, illetve intézeti pártcsoportot alakítottak, gyűléseztek, lázasan intézték az ügyeiket. Ez főképp saját pozíciójuk megerősítését jelentette és a számukra nem szimpatikus emberek eltávolítását az egyetemről. Egy alkalommal, a véletlen és az ösztön által segítve, kihallgattam a tanácskozásukat. Rybár professzor egykori szobájában ülésezett a pártcsoport, nem tudták, hogy a nagy szekrény kettős ajtót takar, mely egykor a laborba vezetett. A túloldalon hangokat hallottam, a nevemet többször is emlegették. Kinyitottam a felém eső ajtószárnyat, és végighallgattam, amint megszavazzák, hogy nekem mennem kell az egyetemről.
– Kik voltak ezek?
– Szamosi Géza, Román Pál, egy Gojntein nevű legény, a keresztnevére már nem emlékszem és azt hiszem Orient Ottó is köztük volt.
– Milyen kifogásaik voltak veled szemben?
– Rendkívül egyszerűek: fasiszta vagyok, ellensége a pártnak. Ennyi nekem elég is volt, tudtam mi vár rám. Érdeklődni kezdtem barátaimnál, tudnak-e nekem állást ajánlani. Akkor már folyt az egyházi iskolák államosítása, a ciszterci rend Feneketlen-tó melletti Szent Imre Gimnáziumából is menesztették a paptanárokat, szükségük volt fizikatanárra. Több ismerősöm tanított ott, szóltak, jelentkezzem az igazgatónál. Elmentem hozzá, mondtam neki, hogy nemsokára kirúgnak az egyetemről, jöhetek-e ide tanítani. Rendben van, válaszolta, s ezzel megegyeztünk. Közben László Zoltán kollégámat elküldték a tanszékről, tudtam, én következem. 1948 szeptemberében azonban, miután Barnóthyék is elmentek, a legények rémülten rádöbbentek, hogy kezdődik a tanév, ki vezet majd gyakorlatot a fizikusoknak, vegyészeknek, gyógyszerészeknek? Kiderült, hogy a díszes társaságból senki sem ért hozzá. Gondolták, Cornidesnek még nem szóltunk, egye fene, maradjon még, aztán majd megtanuljuk tőle, hogyan kell csinálni, utána kirúgjuk. Ezek után megkértek, szervezzem meg a negyedévesek demonstrációs laboratóriumát és gyakorlatilag az összes többi labormunkát is vezessem.
– Hogyan lehet úgy dolgozni, hogy közben az ember a nyakán érzi a kést?
– Akkor jöttem haza a háborúból, a keleti front egyik kegyetlen bugyrából, végigszöktem az egész lepusztult Európán, ezek a fiúk már nem okozhattak nekem igazi izgalmat. A gimnázium igazgatóját sem hagyhattam cserben, ahová már elígérkeztem. Nem szoktam bedobni a törülközőt, legfeljebb ha kicsavarják a kezemből és ők teszik meg. Így azután óraadóként fizikát tanítottam a gimnáziumban is. Lendületes, fiatal ember voltam, a diákokkal nagyon jól összebarátkoztunk. Tetszett nekik, hogy ez az ember, akiről azt hitték, hogy a kommunisták hozták ide a kedves ciszter tanáruk helyett, olyan nyíltan mer velük beszélni a politikáról. Jó társaság volt a ciszter gimnáziumban. Számomra mégis kicsit idegen közeg, kissé úri fiúk. Az én egykori iskolámban többnyire csallóközi és mátyusföldi parasztgyerekek tanultak, az ő világukat valamivel jobban értettem. Ezzel együtt szép emlékeket őrzök diákjaimról, két osztályt érettségiztettem ott.
– Faragó Péter érkezése a Békésy-tanszékre, ugye, megerősítette a helyed?
– Igen, ő is Eötvös-kollégista volt, vele az ott megszokott nyíltsággal beszélhettem. Megegyeztünk, hogy Békésy akusztikai és színmérési kísérleteit nem folytatjuk tovább. Faragó a Bay-iskola tagja volt, az akkor még nagyon modernnek számító atomfizikát és az elektronikát művelte. Elmondta ötletét, mellyel, úgy gondolta, a tömegspektrometriai mérések egyszerűbbé tehetők. Elkezdtem dolgozni ezen a területen. Találtam egy másik érdekes megoldást, ezzel sikerült egy 120-as felbontású működő tömegspektrométert készítenem. Ma már, persze, jóval túllépett ezen a tudomány, akkor elég jó eredménynek számított. Péter sokat segített a munkámban, jó kapcsolatai voltak az Egyesült Izzóval, elektroncsöveket, vákuumszivattyút szerzett tőlük a tanszékünknek. Azután felépítették a Központi Fizikai Kutatóintézetet, ők lettek a kiemeltek, mi megint nem kaptunk jóformán semmit, ami segíthette volna kutatásainkat. Jánossy Lajos azután Faragó Pétert is elvitte tőlünk a KFKI-ba osztályvezetőnek.
Közben azon rágódtam, hogyan növelhetném a felbontóképességet. Rájöttem, hogy a mágneses tömegspektrométer az eltérítő prizmával analóg, formálisan ugyanúgy számítható tehát a mágneses tér diszperziója és több más paraméter. Ugyanakkor, érdekes módon, a tömegspektrométer, mely több fokozaton keresztül engedi át az ionsugarat és a tömegtől függően ad neki energiát, ily módon energiamodulációt végez. El is neveztem energiamodulációs tömegspektrométernek. Amikor erre rájöttem, az optikai rács analógiájára kidolgoztam a matematikai elméletét. A modell alapján egy mechanikus analóg rendszert készítettem, mellyel a számítások elvégezhetők lettek. Számítógép akkor még nem volt. Az erről írt cikkem megjelent az Acta Physikában, s mivel Faragó Péter is frappáns dolognak tartotta, arra buzdított, ebből írjam meg a doktori disszertációmat. A készülékemmel azután a termikus nyomemissziót is elkezdtem vizsgálni különböző anyagokban. Rájöttem arra, hogy a megfelelő hőmérsékletre hevített izzószálakból kilépő atomok belső diffúzióval jutnak a felszínre, ahol ionizálódnak. Érdekelni kezdett, hogyan lehetne ezzel szilárd diffúziót mérni. Felszerelésem nem volt hozzá, mégis némi kínlódással megcsináltam, és az elméletét is kidolgoztam. Első ilyen kísérleteimet, melynek eredményeit közöltem, molibdénben és wolframban végeztem. Ez akkor új módszer, érdekes eredmény volt. Közben egyre jobban eltolódtam a kémia felé. Az egyetemen bevezették az önálló vegyészképzést, nekik speciális fizikát kellett tanítani. Kétféle fizika-előadást kaptak, ezeket én tartottam. Egyrészt az alapokkal kellett megismertetni a hallgatókat, hogy a kémiát is jobban értsék, másrészt kimondottan alkalmazott fizikát oktattam, a kémia fizikai méréstechnikájának a megalapozásához. Hamar rájöttem arra, ha valaki jól akar tanítani, annak alkotó módon kell művelnie a tudományát. A jó tanár jellemzője még, hogy bevonja diákjait a kutatásba. Ezt én megtettem, az évfolyam arra érdemes 6-8 tagjának többletmunkát adtam, külön kísérleteket végeztek a laboratóriumban. Ma már, öreg emberként nyugodtan elmondhatom, hallgatóim szívesen jártak az óráimra, előttük szakmailag és emberileg is tekintélyt vívtam ki magamnak.
Bizonyos fokig tehát megszilárdult a helyzetem, persze összetűzéseim sorozatban voltak a kari és a felsőbb egyetemi vezetőkkel.
– Például milyenek?
– 1951-ben levelet írtam a rektornak, melyben kértem, hogy vezessék be az angol nyelvoktatást. Természetesen csak fakultatívan, a rendkívül fontos és kötelező orosz nyelvtanulás mellett, tettem hozzá. Részletesen megindokoltam, miért tartom ezt nélkülözhetetlennek. Leírtam, hogy a tudományos eredmények jelentős részét az angolul beszélő országokban érik el, a szakmai irodalom egyre nagyobb része angolul jelenik meg, más országok kutatói is ezen a nyelven publikálnak… Tehát, ha nem akarjuk, hogy felnövekvő generációink elszakadjanak a tudományos fejlődéstől, akkor angolul is meg kell tanítanunk őket.
– Lefogadom, nem lelkesedtek az ötletedért.
– Kovács Kálmán, az oktatási rektorhelyettes, akivel együtt röplabdáztunk a tanári csapatban, elkapott, s amikor négyszemközt maradtunk, elkezdte mondani: „Pista, te megőrültél? Angliában voltál hadifogoly, utánad már az ÁVÓ is érdeklődött, s akkor te ilyen levelet írsz nekünk?” Próbáltam meggyőzni: „Kálmán, ennek ehhez semmi köze. Neked, aki jó szerveskémikus vagy Bruckner mellett, tudnod kell, ha a fiataljaink csak tíz évig nem tanulnak angolul, abból óriási bajok lesznek. Értsd meg, ez szakmai, ugyanakkor lelkiismereti kérdés is!” – Teljesen hülye vagy! – mondta, és otthagyott. Néhány nap múlva valóban megjelent két ávós, kérték, hogy egy ideig igénybe vehessenek. Rövidesen arról kezdtek faggatni, milyen kapcsolatom volt az angol titkosszolgálattal. Az égvilágon semmi, mondtam nekik, ott az angol nyelvtudásomat arra használtam, hogy megkönnyítsem a magyar hadifoglyok életét. Ezt, ha kell, százan is igazolhatják. Ráéreztem, hogy ezekkel a rosszul befolyásolt, csekély műveltségű emberekkel úgy kell beszélnem, mint egy tanárnak a hallgatóival. Megijedni, meghunyászkodni nem szabad, ugyanakkor keménykedni, ingerültnek lenni sem lehet. Nem tudom, ez hatott-e, mindenesetre többet nem jöttek.
– Más eseteid is voltak?
– Folyamatosan összeütköztem a hatalommal. Tiltakoztam például az ellen, hogy hallgatóimat tisztogatási akciók keretében eltávolítsák az egyetemről. Ma már pontosan tudjuk, hogy ez a tipikus tizedelési eljárás a többiek megfélemlítésére szolgált. Egy alkalommal halálsápadtan jött hozzám vizsgázni az egyik vegyész hallgatóm. „Tanár úr, nagyon rosszul érzem magam, nem jöhetnék inkább máskor?” – kezdte mondani. „Mi van magával?” – faggattam. Rámnéz: „Édesapámat és édesanyámat az éjszaka elvitték.”
– Kitelepítés?
– Igen, hajnali háromkor értük jöttek és vitték őket a román határ mellé. Mondtam a fiatalembernek: „Ide figyeljen! Maradjon csak itt, vizsgázzon le, ez magának most fontos. Ki tudja, mi lesz a sorsa, de a vizsgái legyenek meg!” Behívtam, elbeszélgettem vele, utána elkértem az indexét és beírtam a jelest. „Most menjen csak nyugodtan el” – igyekeztem lelket verni a fiúba.
– Teljesítetted a párt kérését, hogy ne buktassunk!
– Ahogy mondod. Különben értelmes gyerek volt, később elvégezte az egyetemet, az olajiparban helyezkedett el, utóbb ott találkoztam vele.
– Pista bátyám, hogyan lettél a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club, a BEAC elnöke?
– Úgy kezdődött, hogy rábeszéltek, legyek a Természettudományi Kar pedagógus szakszervezetének a sportfelelőse. Azután felsőbb határozatra megszületett az ELTE ifjúsági sportegyesülete, a TTK Haladás. A tanári sportcsoportokat, a Pedagógus SC-t összevonták az ifjúságival, így a szabályok szerint automatikusan a TTK Haladás elnöke lettem. Most már nemcsak a vegyész, a fizikus, a matematikus hallgatók kerültek a „rossz hatásom alá”, hanem gyakorlatilag az egész TTK-s fiatalság.
– Mikor volt ez?
– 1954-ben lehetett. Az újjáalakuló BEAC elnöke 1957. január 10-én már választás útján lettem.
– Sportvezetőként milyen emlékeket őrzöl erről az időszakról?
– Szépeket. Több nagyon jó szakosztály működött nálunk. Remek csapatuk volt a kosarasoknak, jó közösséget alkottak, edzőjük, Goda Gyula tudott velük bánni. Ott játszott Horváth Domi, Beleznay Feri, akik fizikusok lettek, Rákóczi Pista, aki geofizikus és a kis Bencze…
– Csak nem a KFKI-s Bencze Gyuláról, a fizikai tudományok doktoráról van szó?
– De igen, róla.
– Ő nem éppen kosaras alkat.
– Láttad volna akkor, úgy pattogott, mint a gumilabda. Ifjúsági válogatott kerettag volt. Jók voltak az atlétáink, erős a természetjáró szakosztályunk és az úszóké is. Úszott nálunk egy fiú, Fábián Béla, aki többször nyert országos bajnokságot. Emlékszem, mit veszekedtem érte, hogy felvegyék az egyetemre, az apja ugyanis a háború előtt főszolgabíró volt. Ahogyan Beleznay Feriért is harcoltam, ő meg a piaristákhoz járt, az volt vele a baj. Sakkcsapatunk az első osztályban játszott, éltáblásunk Forintos Győző volt. Futballcsapatunk, sajnos, nem tudott feljebb kapaszkodni, a Budapest Bajnokságban szerepeltek. Rendszeresen eljártam a szakosztályok versenyeire, rengeteg időt fordítottam erre. 1956-ban azután, amikor megválasztottak a Természettudományi Karon a forradalmi bizottság elnökének, ezekből a fiúkból alakult meg a testőrségem. Segítségükkel sikerült megóvnunk a Természettudományi Karunkat.
– Ezért először ki akartak tüntetni, majd egy feljelentést követően két hónapig börtönbe kerültél. Ezután pedig az egykoron Eötvös-kollégiumi társad, Szigeti József miniszterhelyettes „közbenjárására” az egyetemről is eltávolítottak, „csak fizikai munkát vállalhat” záradékkal.
– Kitüntettek azzal, hogy a munkásosztály soraiba emeltek.
– Ironikusan fogalmazol, de súlyos csapás lehetett ez számodra, hiszen akkor már a családodat is el kellett tartanod. Feleséged mit szólt mindehhez, nem korholt, hogy látod, Pista, miért kell neked minden keresztet a válladra venned?
– Egyáltalán nem, nem ilyen a természete. Az én higgadt makacsságommal szemben őt inkább indulatba hozza az igazságtalanság. A legnehezebb időszakaimban is mindig mellettem állt. Amikor börtönbe kerültem, feleségemet Simonyi Károly segítette álláshoz a KFKI-ban, hogy legyen miből élnie a családnak.
– Nemsokára azután Simonyi Károlynak is mennie kellett a KFKI-ból, hiszen őt is a forradalmi bizottság elnökének választották. Hozzád hasonlóan ő is elutasított minden szélsőséget, megóvta a KFKI-t.
– Neki sem köszönték meg.
– Hát nem. Kérlek, beszélj még arról, hogyan találtál új munkát magadnak?
– Kezdetben „négerként” fordítást vállaltam, azután megkeresett a nagy szocialista üzem, a Borsodi Vegyi Kombinát megbízott vezérigazgatója, aki ott a modern méréstechnikát szerette volna meghonosítani. A tömegspektrometriáról és a gázanalízisről „harangozott” neki egy vegyterves mérnök, s mivel engem korábban ismert, meghívott Kazincbarcikára. Mondtam neki, baj van, mert csak fizikai munkát vállalhatok. „Nem érdekes – válaszolta –, dolgoztak itt már politikai elitéltek, ez engem nem izgat. Különben is, fizikus, fizikai munkás, majdnem ugyanúgy hangzik.” Éreztette, szüksége van szakemberekre a termelés beindításához, s neki elég hatalma van, hogy ezért sok mindent megtegyen. Tömegspektrométert szerzett, melyet úgy csempésztek be az országba, egy dán halkereskedő segítségével, aki Brémában vásárolta, Trieszten, Prágán keresztül juttatta el Budapestre. Az embargót kikerülő sok kanyarban azonban eltűnt néhány alkatrésze, s ami a nagyobb baj, a hozzá tartozó műszaki leírás is hiányos volt. Elég nehezen kalapáltuk össze, az Egyesült Izzóban és a KFKI-ban dolgozó tanítványaim segítettek ki egy-egy tranzisztorral, regisztráló műszerrel. Segítségükkel sikerült összerakni a tömegspektrométert. Időközben a gyár üzemeiben több lépcsőben beindult az ammónia gyártása. A sor elején az oxigéngyár, a végén a nagy nyomású rendszerben működő szintézisüzem. A folyamat azonban néhány óra elteltével leállt. Megismételték, újra leállt. A minisztérium odarendelte Pét egész szakértőgárdáját, az ország legjobb nitrogénipari szakembereit, mégsem leltek rá a hiba okára. Éppen a tömegspektrométer életre keltésén fáradoztam, amikor bejött hozzám a miniszteri bizottság vezetője és arra kért, én is vizsgáljam meg a problémát. Hiába szabadkoztam, hogy a technológiához nemigen értek, fizikus vagyok, addig győzködött, míg azt mondtam neki: „Rendben van, adjatok egy teljes folyamatábrát arról, hogy melyik gyáregység pontosan mit csinál, azután majd meglátjuk.” Másnap végigjártam az üzemeket, ellenőriztem a mérési módszereket és adatokat, megvizsgáltam az üzem paramétereinek beállítását. Gázmintákat vettem, és az addigra már működésképessé tett tömegspektrométerrel megvizsgáltam azokat. Figyelni kezdtem, hogy az üzem működésbe helyezése után mi történik a gázösszetétellel. Nem akarlak untatni a részletekkel, de három keményen átdolgozott nap után rájöttem az üzemképtelenség okára.
– Mi volt az?
– A gyártási folyamatban egy nemesgáz, az argon feldúsult. Erre senki sem gondolt. Emiatt állt le egy idő után az ammóniaszintézis. Amikor e felismerés alapján javasolt változtatásokat bevezették, a gyár folyamatosan üzemelni kezdett. Közben pontosan kimértem az argon oldékonyságát a cseppfolyós ammóniában. Eredményeimet jó helyeken publikáltam. Tömegspektrométeremmel ezután nagyon sok szép mérési eredményt sikerült elérnem, ma is előttem van, hogy Schulek Elemér milyen boldogan fogadta azokat. Kandidátusi disszertációm is ilyen gyakorlati, ipari feladatokhoz kapcsolódó tudományos eredményeimre épült, 1968-ban védtem meg. A védés után odajött hozzám Simonyi Károly, aki tagja volt ennek a bizottságnak: „Tudod, ezek a vegyészek nagyon rendesek veled. A bizottság döntésébe azt is beleírták, hogy javasoljuk, minél előbb adja be a doktori disszertációját.” Amit egyébként sohasem nyújtottam be.
– Ellenben az eltiltás ellenére is taníthattad a fiatalokat.
– Igen, a kazincbarcikai Vegyipari Technikumban, majd az abból átszervezéssel létesített Felsőfokú Technikumban is taníthattam, két évig pedig a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Tudnod kell, ezen intézmények egyike sem tartozott az Oktatási Minisztériumhoz, ahol engem elintéztek. A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán 1968-tól a mai napig oktatok, segítem a fizika és kémia szakos tanárok képzését.
– Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen viszont már soha nem taníthattál. Igaz, 1990 után rehabilitáltak és címzetes egyetemi tanári címet adományoztak neked.
– Erről jobb, ha nem beszélünk.
– Végül csak megkérdezem, miért maradtál itthon, ahol annyi csapás ért. Odakinn nyugodt élet és nagy valószínűséggel karrier várt volna rád.
– Amikor az ember, így 70 év múltán, szaporodó álmatlan éjszakáin erre gondol, rögtön a kérdést is felteszi magának: mi a karrier? Ugyan ki tudja azt?!
– Nyugodtabb élet, anyagi biztonság, az oktatás és a kutatás szabadsága…
– Jó, igazad van, ha kinn maradok, bejárhattam volna a világot, bármelyik egyetemen professzor lehettem volna, és persze, sokkal jobb az életem, tízszer ekkora a nyugdíjam… Ez egy percig sem vitás. Csakhogy, jól éreztem volna akkor magam? Ez a nagy kérdés!
Szeretem a magyar népzenét. Nem fogod elhinni, de ezekben a döntéshelyzetekben mindig ilyen kérdések jelentek meg előttem: „Te ezután majd angolul fogsz énekelni? Vagy spanyolul? Nem emlékszel majd arra, hogy a Csitári hegyek alatt… vagy Kodály Esti dalára? Neked ez már mind-mind idegen lesz?”
– Zavart volna, hogy egyesek elítélnek, ha továbbállsz?
– Ez különösebben nem érdekelt. Ha elmentem volna, mondjuk, Békésyhez a Harvardra, ha csúnyán utánam szólnak, azt meg sem hallom.
– Az sem bántott volna, hogy diákjaid mit gondolnak rólad, ha 1956-ban megfutamodsz és családoddal felülsz arra a Nyugatra tartó teherautóra?
– Látod, akkor többek között ez volt, ami visszatartott. Nagyon lesújtott volna, ha tanítványaim csalódottan kérdezik: „Még ez az ember is megszökött? Akkor kiben bízhatunk?” Egy tanárnak minden körülmények között morális példát kell adnia. Nem cselekedhet másként.

Budapest, 1993 nyarán

(Epilógus) Cornides István nem az az ember volt, aki hagyta legyőzni magát. Eltiltották az oktatómunkától, ő mégis élete végéig, szinte utolsó leheletéig tanított. Egyetemi, főiskolai jegyzeteket írt. Száznál több tudományos dolgozatot, cikket publikált. Saját erejéből a tömegspektrometria világszerte ismert kutatójává küzdötte fel magát, gyakran mostoha körülmények között dolgozva, a munka feltételeit magának megteremtve. A XIII. Nemzetközi Tömegspektrometriai Konferenciát, melyet Budapesten rendeztek, s melynek elnöke volt, szinte emberfeletti erővel szervezte meg. 1982-ben a Csehszlovák Tudományos Akadémia emlékplakettel, 1999-ben a nyitrai Konstantin Egyetem ezüstéremmel tüntette ki. 1992-ben megkapta a Magyar Köztársaság Középkeresztjét. A Magyar Kémikusok Egyesülete 1994-ben legrangosabb kitüntetésével, a Than Károly-emlékéremmel jutalmazta, 1997-ben pedig kedves tanítványa, Kálmán Alajos akadémikus, aki akkor az Egyesület elnöke volt, neki nyújtotta át első ízben a Náray-Szabó Istvánról elnevezett tudományos díjat, melyet a hosszú időn át végzett kiemelkedő tudományos tevékenységért adnak.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1990-ben rehabilitálta, de az igaztalanul elvett éveket már senki nem adhatta vissza neki.
A gyilkos kór 1999. november 1-jén őt is legyőzte.
Temetésén tanítványa, Horváth Domokos fizikus a BEAC sportolói nevében búcsúzott tőle:
„Kedves Tanár Úr, Cornides Atya!
… Mindig ott voltál a mérkőzésünkön, sportszerű küzdelemre és győzelemre bíztatva csapatunkat. Amikor a lelátón megpillantottunk, amint ott kihajtott inggallérral álltál, éreztük, hogy hatodik emberként velünk játszol, együtt küzdünk a győzelemért…
Velünk voltál az 56-os forradalomban. Velünk voltál az egyetemen, józanul és bölcsen vigyáztál ránk, fiaidra, óvtál minket a fiatalos túlkapásoktól…
Életedet a vak bosszú és a megtorlás kettétörte, de jellemedet, szellemedet nem tudták megtörni.
Cornides Atya! Nagyon szerettünk, tiszteltünk, és már így is maradsz meg a szívünkben. Adja meg a Jóisten neked odafönn mindazt, amit itt a földön az idegen érdekeket kiszolgáló sötét elnyomó hatalom elvett tőled.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969