2013. I-VI
 

Az állat a mama kedvencében
Johannes Voswinkel

Az ország, ahol az elnök a muszkliját mutogatja: Vlagyimír Oroszországában a férfiak még mindig az önmagukba szerelmes macsók szerepében tetszelegnek.
Akármilyen mély változások is következtek be az elmúlt évtized Oroszországában, az orosz férfi példaképe továbbra is a macsó, a muzsik maradt. Az igazán „tökös” muzsikok az ejtőernyős vadászok alakulatában szolgálnak. Minden évben augusztus másodikán, amikor önmagukat ünneplik, a szemellenző nélküli világoskék sapkát valamint kék-fehér csíkos pólót viselő elitalakulatok idegen zsoldosok módjára vonulnak át azokon az orosz városokon, ahol a különleges rendőrségnek helyőrsége van.
Ilyenkor az ejtőernyős vadászok nagy hurrázás közepette megostromolják a parkokat, a széles körutakat és néhány üzbég dinnyeárus standját. Műanyag zacskóikban csörgetik a fegyvereiket: a vodkás üvegeket. Hamar megszabadulnak felsőruhájuktól, és mutogatják kigyúrt, mezítelen felsőtestüket, oldalukon ballagó büszke kedveseik pedig néha, emelendő a harci morált, fellibbentik saját pólójukat. A nap előrehaladtával megérkeznek a mentőautók is, hogy összeszedjék a csontrészegeket és azokat akik megcsúsztak és megsérültek, amikor a szökőkút széléről a medencébe vetették magukat, hogy – immár hagyományos módon – frissítő fürdőt vegyenek a nyári kánikulában. A verekedés a folklór része, főleg amikor – szinte minden évben – néhány szerencsétlen kaukázusi polgár keresztezi az orosz nemzeti büszkeségét kiélni akaró és céltalan erődemonstrációra vágyó popey-hadsereg útját. A nap zárásaként az elitharcosok megbénítják a moszkvai körgyűrű forgalmát, majd a rendőrség megbünteti a türelmetlen és bosszús autósokat.
Már a szovjet időkben sokat sulykolt egyenlőségeszmény sem tudott sokat ártani a muzsiknak és annak a képnek, amelyet önmagáról kialakított. Ugyan sok orosz hölgy panaszkodik morális gyengesége és felelősségtudatának alulfejlettsége miatt. Azonban a többség mégis csodálja őt, vagy legalábbis nem kérdőjelezi meg előjogait. A Leningrád nevű rockzenekar így énekli meg igen szimpla karakterét: „Tojásfej, dohányszag, alkoholos lehelet és borostás arc.” A muzsik, ahogy Oroszországban a macsót nevezik, férfiasságát gyakran tarkopaszra nyírt tarkóval és széles terpeszes, mackós járással, lehetőség szerint terepszínű nadrágban mutogatja. Nagy darab fickó, aki az Orosz Rádiót hallgatja, ahol a nő szexuális tárgy, a szex pedig sportverseny. „A mi országunk durva és szexista – állítja az orosz szextudomány doyenje, Igor Kon.”
Katonás életfelfogásában a muzsik inkább hajlik arra, hogy erőszakkal, mint hogy tárgyalásos úton oldja meg a problémáit. Az ugyanis mindig a gyengeség biztos jele, különösen, ha kompromisszumhoz vezetne. Az igazi férfi nem köt kompromisszumot. „Miközben Dél-Európában inkább a nagystílű karakterrel párosítják a macsót , Oroszországban olyan magatartás társul hozzá, amelyhez szinte automatikusan az erőszak kötődik.” – mondja Andrej Szinyelnyikov, a moszkvai székhelyű, „Anna” nevű Erőszakmegelőzés Országos Központja igazgató-helyettese. „Az erőszakot szívesen magyarázzák az orosz lélek sajátosságával: Összeverekednek, de azután hamar elszáll a mérgük, és kibékülnek”.
A muzsik az orosz férfi – és káromkodásai – tökéletes megtestesülése. Ő a domináns minta – akár mint elérhetetlen példakép, akár mint elrettentő példa. Erő, kitartás, harci készség és siker egyesül ebben az ideáltípusban. Sok orosz férfi a muzsik ideáljához méri magát, és minthogy nem tud megfelelni ennek az eszménynek, frusztráltnak érzi magát. Sokan kétségbeesésükben bénultnak érzik magukat vagy az alkoholba menekülnek. Mások céltalanul tengetik az életüket, melynek értékét alábecsülik. Az orosz társadalom olyan férfiakat nevel ki, akik nem tudják kamatoztatni képességeiket.
A képzett muzsik folyóirata a „Medve”. A medve az orosz férfi szimbóluma. Nagy tömegű és kiszámíthatatlan, vadászik és birtokba vesz, óriási erőfeszítésre képes, melyet hosszú lustálkodási periódus követ. A férfiak vezette hatalompárt, az Egységes Oroszország, melynek ideológiája az elnök, Vlagyimir Putyin támogatásában merül ki, medvét rajzolt a zászlóira. A folyóirat főszerkesztője, Sztaniszlav Juskin a kiskocsmájában ül, ahol épp csak még egy látogatónak van hely, mint egy barlangban. Kint az ajtó előtt a titkárnői gyülekeznek. „Férfiideálunk a nagy darab, erős, mérsékelten erőszakos férfi.” – mondja Juskin. „A korábbi elnök, Borisz Jelcin, a maga férfiasságával és kiszámíthatatlanságával igen közel állt ehhez az ideáltípushoz.”
Juskin elsősorban azoknak a harminc feletti férfiaknak indította a folyóiratát, akik vállalkozóként vagy bankárként sikeres életpályát tudhatnak maguk mögött. Olyan hősökkel készült interjúkat olvasnak, akik a napi férfimunkáról, és minden lehetséges akadály leküzdéséről tudósítanak. Igen kedveltek a híres oroszok vadászatról szóló beszámolói is. A „Papa” rovatban az éppen aktuális szerző a gyermekneveléssel kapcsolatos tapasztalatait osztja meg az olvasóval – igen rosszkedvűen. Más „életvezetési” tanáccsal nem nagyon találkozhatunk. „A férfi autonóm állatfajta, akinek legfeljebb válsághelyzetekben van szüksége segítségre” – véli Juskin.
Aki mindenekelőtt azt szeretné olvasóinak bebizonyítani, hogy régi morális elveik még mindig érvényesek. Büszkén hivatkozik egy interjúra, melyet az orosz hadsereg egy, a csecsenföldi háborút túlélt mesterlövészével készített. A katonacsaládból származó, mintaképül szolgáló tiszt arról híres, hogy Hessét olvas, Beethovent hallgat és az ellenséget saját fogaival tudja széttépni. „A katona nem gondolkodik” – jelenti ki magabiztosan a mesterlövész. Pittbullját szöges csizmájával rugdossa, így neveli. Olyasvalaki ő, aki kevés pénzért életét adta volna hazájáért, és 23 éves korában úgy beszél már, mint egy 30 éves.” – mondja a főszerkesztő. „Íme egy optimista pillanat olvasóinknak!”
Oroszországra az autoritárius uralom velejárójaként a férfisovinizmus a jellemző. A 16. század közepén, Rettegett Iván uralkodása idején keresztény-patriarchális tanácsadók költöztek ide. Évszázadokra meghatározták a mindennapi viselkedést, a mai napig híresek a fegyelmezési módszereik. A ház férfi és női részét élesen elválasztották egymástól. Az engedelmes és szerény asszony beszélgetés közben nem nézhetett ura szemébe. A verés is megengedett volt, ha elhanyagolta házi kötelezettségeit. Az érzelmek eltitkolása a legfontosabb háziúri erénynek számított. A szerelmet és a gyengédséget – hogy megedződjön – el kellett rejteni a gyermek elől. „Büntesd a gyermekeket míg fiatalok, és akkor békéd lesz tőlük, amikor felnőttek.” – mondta egy közmondás. A felsőbb hatalommal szemben azonban a férfiaknak is abszolút engedelmességet kellett mutatniuk. Az Állammal szemben ők is úgy viselkedtek, mintha gyenge nők lennének.
A Szovjetunióban uralkodó parancsuralmi rendszerben folytatódott a férfiúi önállóság elnyomása. A legtöbb férfinak sem a társadalmi felemelkedés, sem pedig a heroikus elbukás lehetősége nem adatott meg. „A hatvanas évek óta egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ideológia már csak formálisan létezik.” – világosít fel Juskin főszerkesztő. „Semminek nem volt értéke. Még a jólétnek sem. Az önállóság alapvetően egyszerre volt negatív és veszélyes.” Juskin csak tudja a saját családjából, mert nagyapját, mint kulákot a bolsevikok elnyomták.”Csak nem feltűnni, ez volt a legfontosabb.” Ez volt a vezéreszme a pszichológiában, a mai negyvenesekig bezárólag. Ezért olyan kevés közöttük az igazi személyiség.
A felülről vezérelt egyenlősdi miatt a szovjet családapa nem volt több egyszerű táplálógépnél. A szocializmus szolgálatában végzett kemény munka alkotta elismerésének magját. Minthogy a legtöbb nő is dolgozott, a gyermekek a lakótelepek környékén, ahol gyakran a huliganizmus és az ököljog uralkodott, nőttek fel. Amikor a leningrádi hátsó udvar többé nem felelt meg arra, hogy kiélje harci képességeit, Putyin tizenegy éves korában bokszolni kezdett. Ahogy az orosz elnök első hivatali periódusa kezdetén mesélte, későbbi dzsudóedzője emelte ki őt végül a lakótelepi környezetből. A némelykor durva szóhasználatot azonban Putyin megtartotta, ezt tükrözi az a szexista humor is, amellyel az izraeli elnököt dicsérőleg „erős fiúnak” nevezte, miután nemi erőszakkal vádolták meg.
A Szovjetunió összeomlása után, a vad kilencvenes években reneszánszát élte a macsó. A férfira, mint a család védőbástyájára ismét szükség lett, mert az állam kilépett a védelmező szerepéből. A család az egyetlen mentsvárrá vált egy ellenséges környezetben. A bizalom csak konkrét személyeknek szól, az anyának, a nagypapának vagy manapság Putyinnak, de semmiképpen sem az intézményeknek. Az állam, amely a szovjet időkben mindenki atyuskájaként kínálta magát, nem képes többé az orvosi ellátást és a fiatalság nevelését sem biztosítani.
Ezért a korunk férfiemberével szembeni követelmények messze túlnyúlnak a kenyérkereső szerepkörön. „Ideális esetben olyan szolgáltatónak kell lennie” – magyarázza a szociológus, Jelena Szdravomiszlova – „aki gondoskodik a biztonságról, pénzről, egészségről, szexualitásról és utánpótlásról.” E feladatnak azonban sok férfi már csak a nyomorúságos jövedelme miatt sem képes megfelelni. Ennek az évtizednek a divatos figurája a sportos vállalkozó, aki legyűri a nehézségeket, de mint korábban, most sem vesz részt a házimunkában. „Egyfajta civilizált patriarcha ő” – mondja Szdravomiszlova.
A változatlan férfiideállal szemben egy olyan társadalom áll, melynek városaiban a nemek felségterületei már erősen átfedik egymást. A különböző munkahelyeken és feladatoknál a nők egyre gyakrabban közvetlen konkurensei a férfiaknak. „Az a vélekedés, hogy a férfiak gyengék és a modern kor áldozatai, már a hetvenes években felmerült.” – állítja Szdravomiszlova. A férfiak elavult önképe tovább nehezíti a problémát. A nők sokkal gyorsabban hódítják el a másik nem korábbi felségterületeit. „A nőknek jól jön, hogy a háziasszonyi és a női vállalkozói lét közötti széles sávon elhelyezkedő, számos nyilvánosan elismert szerepből választhatnak. A hivatali életben közvetlen előnyöket szereznek, mint a pénzügyi önállóság. A férfiak ezzel szemben csak a vagyont védik. Az ő nyereségük, abban az esetben, ha több időt töltenek a gyermekekkel, a kulturáltabb életvitelben áll. „A férfiaknak még hosszú időre van szükségük, hogy mindezt értékelni tudják.” – mondja Szdravomiszlova.
Egy előnyük azonban továbbra is megmarad az orosz férfiaknak. Az orosz férfi hiánycikk. Julia azon számos nő közé tartozik, akik hosszú ideje partnert keresnek, olyan partnert, aki, ahogy mondja, „nem diktátor, és nem viselkedik gyerekesen sem”. A 45 éves moszkvai hölgy elvált, két lánya van és a nők jogaival kapcsolatos projekteken dolgozik. Az internetes társkeresőkben keres magának társat, az eredmény azonban lehangoló. Szexuális őrültek, önmagukat túlértékelő fecsegőgépek, sportoktatók és komplexusos egyének, akik végtelen panaszáradatot zúdítanak az ember nyakába a feleségükről, a gyermekeikről, a főnökükről, az időjárásról vagy a fizetésükről” – meséli Júlia. „És ráadásul azt hiszik, hogy a nőknek ez tetszik. Komolyan az az érzésem, hogy a normális férfiak kihaltak.”
Demográfiai szempontból Júlia véleménye nem tűnik teljesen tévesnek. Bár a statisztikák szerint az újszülötteknél 105 fiú jut 100 leánygyermekre, a második világháború óta meglévő jelentős női túlsúly a mai napig nem egyenlítődött ki. Három évvel ezelőtt 1151 nő jutott 1000 férfira. Mindennek oka a magas férfihalandóság. Egy orosz férfi átlag 58 évet él, 18 évvel kevesebbet, mint német társa. Különösen a Szovjetunió felbomlása után, a férfiak alkalmazkodó képességét próbára tevő, kiélezett, újkapitalista versengés idején csökkent a várható élettartama. Emellett a férfiak hajlamosak a fokozott kockázatvállalásra és az erőszakra. A közúti közlekedés ideális és mindennapos terepet kínál a férfias kakaskodásra. Aki beköti magát a vezetőülésben, azt puhánynak és zavart elméjűnek tekintik. A sikeres emberek versenyautóval, vagy teherautónak is beillő luxus terepjáróval közlekednek. A múlt évben 32 724 ember halt meg közlekedési balesetben Oroszországban. A férfi öngyilkosságok számát tekintve Oroszország éllovas a világon. Idén csak az első negyedévben több, mint 7 000 férfi végzett magával. Mások az öngyilkosság passzívabb formáját választják – ők alkohollal és kábítószerrel teszik tönkre magukat.
”Hiánya miatt a férfi keresett árucikknek számít.” – mondja Szdravomiszlova. „Mindegy, hogy kicsoda-micsoda, csak hozzá lehessen menni.” A moszkvai Katasztrófaügyi Minisztérium néhai pszichológusa jó üzletet is csinál a kiélezett versenyből. 200 euróért hathetes kurzuson képez ki arra, hogy hogyan kell férjet fogni. A pszichológus három típusra osztja a célcsoportját. infantilis, felelősségtől irtózó fiús, és atya-típusra. Az érett, önálló férfi kategóriája egyszerűen nem létezik. Ügyfeleinek lágy leányhangot, rajongó szempillantásokat és sok dícséretet ajánl a beteges óen hencegő férfiak körében.
A Lolita-szerep különben nem áll túl jól Júliának. „Úgy csinálok, mintha az anyjuk lennék. Oroszországban ez a domináns minta.” – mondja kissé megtörten a feminista hölgy. „Ennek köztudottan van egy kellemes oldala is, nevezetesen, hogy nem kell határt szabnom és nem kell senkit sem eleve elutasítanom.” A legtöbb férfi szereti, ha anyáskodnak felettte. Korábbi férjéről azt mondja Júlia, hogy okos volt, művelt és jól nézett ki. „De mint férj, egy nagy nulla volt.” – jelenti ki. Amikor a lányai még kicsik voltak, nem volt hajlandó pelenkát mosni. „Azt mondta, neki az egész világmindenséggel kell törődnie” – meséli Júlia. „Akkoriban még csak elfogadtam ezt, és azt gondoltam: Na ja, valakinek ezt is kell csinálnia.” Ma már Júlia ideges lesz, ha a férfi az étteremben nem fizet azonnal, vagy túl lassan veszi le a bőröndjét a repülőtéren a szállító szalagról. Gyűlöli ha nem egyértelmű a nemek közötti viszony: a férfiúi lustaságot, de a női emancipációt is hibáztatja érte.
Júlia szerint 22 éves lánya a barátjával szembeni empátiáját az anyjától örökölte. „Azonban velem ellentétben ő már most tudja, hogy mit akar elérni az életben.” – mondja. „A gyermekeimben több a felelősségtudat és a tetterő, mint az exférjemben.” A múlt télen, amikor szükségem volt az írásbeli hozzájárulására, hogy a kisebbik lány külföldre utazhasson, az utolsó pillanatig várt a beleegyezés megadásával. „Azután felhívott és panaszkodni kezdett. A közjegyzői iroda zárva van. Most mit csináljak.?” – meséli az esetet Júlia. „A munkahelyemen voltam, és röviden azt feleltem neki, hogy visszahívom. Amikor egy órával később jelentkeztem nála, a 25 fokos hidegben még mindig a kivilágítatlan közjegyzői iroda előtt várakozott, és a hívásomat várta.”
Júlia exférje olyan klasszikus embertípushoz tartozik, aki a passzivitásával tiltakozik a hagyományos férfiideál ellen, és akinek a maflaságát az orosz irodalomból ismerhetjük: ő a döntésképtelen és felelőtlen értelmiségi, akiben a szenvedélyek és az érzések kavarognak, anélkül, hogy megmutatnák az életben az előre vezető utat. „Kulturális jelenség ez” – mondja a filmrendező Alekszej Popogrebszkij. Utolsó filmje, az Egyszerű dolgok a szentpétervári aneszteziológusról, Szergejről szól, aki családjával társbérletben lakik egy olyan szobában, ahol egy kötélre akasztott vászonlepedő helyettesíti az elválasztó falat és a szomszéd lezárja az előszobában lévő telefont. Már idősödő felesége gyermeket vár, ő pedig annyira pénzszűkében van, hogy mellékállásban elvállalja egy idős, halálos beteg férfi gondozását.
Szergej nem különösebben hajlamos az önreflexióra, azonban a nem várt apaság és a halál közelsége – balszerencséjére – tépelődésre készteti. Életkrízise egy szerencsétlen lopási históriába és gyakori italozásba kergeti. „Éppannyira erős, mint gyenge, jó és rosz hajlamai egyaránt vannak.” – mondja Popogrebszkij. „Tipikus orosz férfi. Keresi a sikert, de a lehetőségei korlátozottak. Szereti a szabadságot, és nagyon fáradt.” Szergej elviselhetetlen körülmények között, türelmesen várja, amíg az élet dönt a sorsáról. Minden tépelődés és esemény ellenére, semmit sem változik. „Az amerikai vagy német moziban látható szereplőkkel ellentétben Szergej nem boldogtalan ember” – mondja Popogrebszkij. „Nem végez ámokfutást, de nem is törik össze az élet súlya alatt. Nem látom őt negatívnak.”
A nyugati nézők hasonló véleményen vannak. Amikor Popogrebszkij Berlinben bemutatta a forgatókönyvet, a filmügynökség egy munkatársnője megkérdezte. miért iszik együtt Szergej az öreg férfival. Valamilyen mélyenszántó pszichológiai magyarázatot várt, a halállal vagy az adósságai visszafizetésével kapcsolatos gondolatokat. „De nem erről volt szó.” – mondja Popogrebszkij. „Egyszerűen csak beivott. Ugyanaz volt a helyzet, mint egy út szélén heverő dobozzal, amibe muszáj belerúgni. Csak utólag derül ki, ha egy jókora tégla volt alatta, és jól megüti a lábunkat. A helyzet mégis az, hogy muszáj belerúgni!”
Popogrebszkij egy olyan férfitípushoz hasonlítja filmhősét, aki olyan mint egy kandúrmacska: alkalmazkodó, de azért megőrzi saját akaratát. „Amikor közeledik a gazdi, elszalad, és úgy tesz, mintha valami fontosabb tennivalója adódna.” – mondja a rendező. „Mégis minden kóborgás után visszatér az etető edényhez.” Popogrebszkij filmhősei szívesen fészkelik be magukat olyan nőkhöz, akik úgy viselkednek, mintha az anyjuk lennének. Legmarkánsabb élményeik a gyermekkorukból származnak. „Oroszországban kell élni ahhoz, hogy megértsük ezt a férfitípust!” – bizonygatja Popogrebszkij.
Az anyaközpontúság és az önállótlanság elsősorban az orosz családi élet mindennapjaiban leli magyarázatát. Többnyire az anya dominál a nevelésben, és sok gyermek teljes egészében apa nélkül nő fel. A válások száma a hetvenes évek óta állandóan nő. 1960-ban 100 esküvőre még 12 válás jutott. 2004-ben már 65. A gyermekeket szinte kizárólag az anyának ítélik, mert nincs olyan bíró, aki az apára bízná nevelésüket. A szibériai Barnaulban férfiaknak kialakított kríziscentrum felmérése szerint a válás után minden hatodik férfi minden kapcsolatot elveszít a gyermekével, és öt férfi közül három havonta csak egyszer látja.
„A nők gyakran rosszul nevelik fiaikat” – mondja a hosszú évek óta női aktivista Olga Lipovszkaja, aki névjegykártyája szerint „az Orosz Feminizmus Nagyanyja”. „A fiúgyermekeket nem tanítják meg az alapvető otthoni munkákra, mert hagyományosan magasabbrendűnek tartják magukat a lányoknál. Ezért sok férfi alig képes önálló életre. A korábbi barátom azt sem tudta, hogy ő maga hányas cipőt hord!” A fiúgyermekek gyakran az anyjuknál és a nagyanyjuknál nőnek fel, aminek helyességéhez a pszichológusok szkeptikusan viszonyulnak. Ebben az esetben nemcsak a másik természetes szülő, a másik nevelő fél hiányzik. Ilyenkor a fiú két különböző generációt képviselő két konkurrens közötti konfliktusok középpontjába kerül: Az anya és a nagymama állandóan bünteti, és igyekszik kettejük vitájában a maga oldalára állítani őt. Nem önálló férfit és házastársat, hanem laposra vert gyermeket nevelnek belőle. Minthogy az apa hiányzik, csak a társadalom által elfogadott és a katonaságnál tapasztalt férfiminták jelennek meg előtte az életbe vezető orientációs modellként.
Oroszország legnagyobb férfi erőszakszervezete a Szovjetunió bukása után is mint az állam alapköve és a felnőtté váláshoz vezető legfontosabb próbakő él a propagandában. A hadsereget a patrióta dalokban és háborús filmekben, mint a haza védelmére hivatott férfiúi szövetséget dicsőítik. Az a politikai vezetés, amely az államra a hadsereg mintájára elképzelt hierarchikus rendet kívánja ráerőltetni, jól felhasználja a hadrafogható katona képét. A politikában a férfiak uralkodnak, mindenekelőtt az olyan férfiak, mint Putyin főparancsnok. Az alig tíz százaléknyi női képviselő a parlamentben gyakran a múltból ismert komszomolista hölgyre emlékeztet, aki virágmintás ruhájával és betonkocka formájú hajával próbálta magára vonni kollégi figyelmét.
„A hivatalos ideológia ma igen egyszerűen hangzik. Csak az jó, ami hagyományos, ami állandó, ami nemzeti.” – panaszkodik a szexulálpszichológus Igor Kon a felülről irányított konzervativizmus és amiatt, hogy nincs nyilvános vita a nemi szerepekről. „Amit atyáink nem ismertek, az csak rossz lehet és gyanús, mert az állítólag morálisan züllött nyugatról származik” – mondja sajnálkozva. „Az emberi jogok és a különböző életstílusok közötti egyéni választás nem illik egy olyan egyszerű modellhez, ahol a világ csak fekete vagy fehér lehet.
A patrióta hevületű gyermekvállalás ismét szent kötelességgé vált Oroszországban: Putyin ifjúsági szervezete példaképnek állított orosz hölgyeket vonultat fel gyermekkocsival az utcákon. A férfiaknak, mint az államhoz hű magánkatonáknak, kötelességük védeni őket. Mindemellett a katonaanyák szervezetének becslése szerint évente 3 ezer újonnan bevonult katona válik a hadseregben rendszeresített erőszak áldozatává. Rendszeresen zaklatják, az idősebb katonák és a tisztek verik, gondatlanságból lelövik vagy öngyilkosságba kergetik őket. Több ezren dezertálnak. Ennek ellenére a polgári szolgálat hívei még a Távol-Keleten is hiába toboroznak a mégoly férfias tajgai tűzoltó bevetésre ejtőernyősöket. A pótszolgálat nem illik a férfiasság eszményéhez. Sok fiatal lány még ma is azt mondja, hogy csak olyan barátot tud elképzelni magának, aki kiszolgált katona, holott a többséggel való szembeszálláshoz nagyobb bátorság kell. Még a katonai szolgálat kenőpénz segítségével való körmönfont kikerülését is inkább elfogadják. A múlt évben az őszi sorozáson a tíz milliós Moszkvában összesen két szolgálatmegtagadó volt.
Az orosz civil férfi kis menekülései az otthoni szűkösség elől többnyire hagyományos férfiközösségekbe vezetnek. A szexuálpszichológus Igor Kon szerint számos heteroszexuális férfi, bár házastársával hál, mégsem tud mit kezdeni vele. „A munka és a szabadidő a férfiakkal köti össze őket.” – mondja Kon. A garázsban az autóstársakkal találkoznak, együtt mennek vadászni vagy horgászni. Putyin-fénykép meztelen felsőtesttel, napszemüveg és cowboy-kalap Outdoor-pózzal a Jenyiszej-folyónál, ez az igazi orosz macsó! A parlament szóvivő és a Katasztrófaellenes Védelmi Miniszter harci pózban és terepszínű ruhában fényképeztette magát vadászat közben.
Hétvégenként a nagyvárosok körüli folyópartokat a vegyvédelmi erők csípőig érő guminadrágjába öltözött férfiak lepik el. Néhány kisebb csoport már a héven előveszi a vodkás üveget, és már alig tud eljutni a vízpartig. Ezekben a kettő-négy tagú csoportokban ilyenkor gyorsan eltűnnek a társadalmi különbségek, és saját tapasztalaton alapuló hierarchia alakul ki, ahol a horogvastagsággal és a kukac minőségével kapcsolatos zsargon segít nekik elszakadni a mindennapi élettől. Minden évben, tavasszal, jéghalászok egész kolóniái – akiket a legkeményebbeknek tartanak– sodródnak jégtábláikon a finn öbölben vagy Szahalinnál. A természet játssza a kihívó szerepét: olyan kihívások elé állítja a férfiakat, mint a szeszélyes időjárás. A férfiak kifogott vagy pénzért vásárolt zsákmánnyal térnek haza. Van ebben valami atavisztikus: a fáradt, de sikeres hős szerepében tetszelegnek.
Ezekben a férfitársaságokban nagy divatja van a homofóbiának. „A homofóbia segítségével azok, akik nem elég férfiasak, mások becsmérlésével akarják igazi férfinak érezni magukat.” – magyarázza a szexuálpszicológus. Nem nagyon van olyan téma, amely több agressziót tud kiváltani férfikörökben. Aki toleránsnak mutatkozik a homoszexuálisokkal szemben, azt rögtön hírbe hozzák, hogy homokos. Sőt, egyenesen hazafias kötelességnek számít nyilvánosan ellenségesnek lenni velük szemben. A színíró Ilja Resznyik így vélekedik: „Oroszország számára a melegek nem organikus jelenségek.” A korábbi novgorodi kormányzó, Mihail Prusszak kijelentette: „Normális ember nem reagálhat nyugodtan arra, amit ezek az emberek tesznek. Kezelni és gyógyítani kell őket.”
Az orosz férfitársaság tagjait többnyire az alkohol köti össze egymással. Míg a nyugati sörreklámok inkább a magányos sörfogyasztót preferálják, addig Oroszországban a sörfogyasztás a közösséghez tartozás próbaköve egyben és a férfivá avatás hivatalos szertartása. „Közénk tartozik” – mondják arról az idegenről, aki együtt iszik velük, és kiállta a „felvételi vizsgával” járó „megpróbáltatást”. A különbségtétel a „Mieink” és a többiek között, ami az egykori Szovjetunióban a megbízható szocialistát a spiontól elválasztotta, mélyen benne gyökeredzik az orosz mentalitásban. Nem véletlenül nevezték el a Putyin-féle ifjúsági szervezetet a Kreml politika-szakértői „Mieink”-nek.
Az utóbbi években az orosz sörreklámok szinte kizárólag a férfiakhoz szóltak. Egy reklámszpot piszkos lábnyomokat mutatott a szőnyegen, egy futball-labdát a felforgatott virágágyban, és egy teljesen üres hűtőszekrényt. Egy másik az apát és fiát mutatta, akik egy üveg sörrel a kezükben meglépnek a kerti munka elől, miközben a mama folytatja az ásást a kertben. A férfi lenézi a családi értékeket. „Ez egy állítólag nagy jellemmel megáldott férfiideált mutat be” – veszekszik Júlia – „aki mögött a valóságban egy felelőtlen disznó bújik meg. A lényeg, hogy igyon!”
Egy orosz ember átlag 15 liter tiszta alkoholt iszik meg évente – ez csaknem egyharmaddal több, mint amennyit egy német fogyaszt el. Az Egészségügyi Világszervezet alkoholnagyhatalomként festi le Oroszországot. A munkaképes korban életüket vesztő férfiak csaknem fele vodkával vagy valamilyen azt helyettesítő szerrel, kölnivel, fagyállóval vagy ajtózár-jégtelenítővel mérgezi meg magát. A szociológus Alekszej Levinszon szerint az oroszokra jellemző önpusztítási hajlam azzal magyarázható, hogy a férfiak az élet értékét, a sajátjukét is, alacsonyra értékelik. Mert az állam nem tanítja meg őket arra, hogy odafigyeljenek az egyes emberre. „A helyi kultúrához hozzátartozik, annak szerves része, hogy nem törődnek a saját egészségükkel és biztonságukkal.” – mondja Levinson. „Ez a „katonás” gondolkodásmód egy militarizált társadalomban.”
Azonban a domináns férfiideál árnyékában változások vannak kibontakozóban. A fiatalság a nagyvárosokban, elsősorban Moszkvában, sokkal szabadabbá vált. „Lassan másfajta, azonos értékű szerepmintákat alakít ki magának.” – mondja a szociológus Szdravomiszlova. „A fiatalság körében továbbra is dominál a vad férfi eszménye, aki az orosz társadalom íratlan törvényeinek dzsungeléből győztesként kerül ki. Mobiltelefonnal, számítógéppel és internettel felszerelt technikai szupermenről van itt szó.” Azonban lassan vége azoknak az időknek, amikor – ahogy a nők mondogatják – a férfinak csak egy fokkal kell szebbnek lennie az ördögnél. A testápolók és a férfikozmetikumok piaca Oroszországban is növekvőben van, a nem body buildingre szakosodott fittness-termek száma is szépen gyarapszik. Vidéken persze, ahol a munkahelyet keresők csak az éjjeliőri és a traktorosi állás közül választhatnak, és az egyetlen hétvégi kultúrprogramot a helyi söröző kínálja, ott továbbra is a kocsmai italozó és verekedő férfi a követendő minta.
Oroszország lassú modernizációja a városokban vette kezdetét. Az új munkahelyeken a hatékonyság az egyedüli mérce, a dicsőségtáblák és a porlepte panaszkönyvek a feledés homályába vesztek. A fegyelmezettségnek és a kemény munkának magas jövedelem a jutalma. „Moszkvában felnövekvőben van egy új menedzsergeneráció, amely a korábbinál egészségesebben él.” – meséli egy német gázipari vállalat képviselője. Két évtizeddel ezelőtt nappal még józanul tárgyaltunk, este azonban már sok vodkát ittunk, orosz népdalokat énekeltünk, és közben mélyen egymás szemébe néztünk. Manapság már csak hébe-hóba isznak egy-egy üveg vörösbort. „Moszkva Oroszország egyetlen olyan régiója, ahol az emberek már évek óta több pénzt költenek sörre, mint vodkára.”
„Nekem nincs időm inni!” – tréfálkozik Mihail Timoscsenko. A nyomdafestékkel és papírral kereskedő cég 40 éves részlegvezetője egyike azoknak a férfiaknak, akik önuralmukkal és szorgalmukkal egyben tartják az országot. „Moszkvában eszeveszett élettempó uralkodik.” – mondja. „Rohansz a munkába, utána a városon keresztül haza a családhoz, és amikor otthon az órára tudsz pillantani, már irány az ágy.” Hát mikor igyon az ember ilyen tempó mellett?”A két gyermek, a középosztályhoz tartozás vágya, az új három szobás lakásra felvett hitel törlesztése – mindez kellő fegyelmező hatást gyakorol Timoscsenkóra. És ráadásul a hobbija is józanságot követel. A múlt nyáron, amikor búvártársaival az egyiptomi partok mellett egy hajón töltötte a szabadságát, az utolsó merülés után maximum egy pohár konyak volt megengedett. Ha valaki sportoló társai között italozásba kezd, hitetlenkedve és megvetően kérdezik tőle: „Te iszol?”
Timoscsenko ünnepnapokon vagy étteremben megenged magának néhány kispohár vodkát. „Az italozásból nem nagyon szabad kultuszt csinálni.” – mondja. „Ma már ez nem divat. Moszkva ezen a téren is közeledik a civilizált világhoz. Ma már az igazi, egészséges arcunkat akarjuk mutatni a világnak.” Még az új évet köszöntő cégbulikon is bárki nyugodtan szürcsölheti a narancslevét, anélkül, hogy gúnyolódás tárgyává válna, vagy ráerőszakolnák, hogy igyon alkoholt. „Azelőtt egy-egy ilyen ünnepen legalább egy fél üveg vodkát kénytelen voltam titokban a poharamból az asztal alá vagy a virágok közé önteni!” – meséli Timoscsenko. A kilencvenes években még betegnek tartották, aki nem ivott. A bankban, ahol annak idején egy rövid ideig dolgozott, ha egy-egy fontos ügyfél nyitott számlát, akkor mindezt egy asztalnyi vodka, kovászos uborka és korianderes kenyér elfogyasztásával ünnepelték meg. „ha manapság ez megtörténne, akkor az ügyfél igencsak gyanakvóan tekintene az ilyen bankra.” – teszi hozzá Timoscsenko.
A diplomás geológus autóalkatrészekkel kereskedett a kilencvenes évek maffiakapitalizmusában, és sok pénzt keresett. Kollégáival majd minden este megivott egy láda pezsgőt vagy drága konyakot. Megengedhették maguknak, hogy másnap másnaposak legyenek. „Akkor bizony még az eladó fontosabb volt, mint a vevő.” – magyarázza Timoscsenko. „Azóta kijutottam a fertőből.” Közgazdaságot tanult, megnősült, és biztos munkahelyet talált magának egy nyomdában. „A régi haverok többsége ma üres sörösüvegeket gyűjtöget a metróbejáratoknál.” Timoscsenko viszont esténként feleségével megengedhet magának egy cappucinót, tejszínhabos eperrel, a gombamódra szaporodó moszkvai kávéház-láncok egyikének üzletében. 15 évvel ezelőtt még csak filmről ismert ilyet. „De szép is, hogy ma már mindez mindennapi valóság lett!” – mondja.
Amikor Timoscsenko egy évvel ezelőtt észrevette, hogy öt éves kisfia egy kis pálcikát úgy emel a szájához, mintha cigaretta lenne, felhagyott a dohányzással. Persze ezzel is úttörőnek számít a modern életvitel bevezetésében. Merthogy Oroszország még ma is világelső a dohányzás miatt bekövetkező halálesetek számában. A férfiaknak körülbelül 60 százaléka dohányzik, ez a szám kétszerese a németországinak. Errefelé igazándiból nem is számít férfinak az, akinek nincs valamilyen szív- és érrendszeri betegsége. Az emberek azt a férfit vélik igazán erősnek, aki szinte habzsolja a stresszt. Oroszországban a férfiak fele annyiszor mennek orvoshoz, mint a nők. Mindezt azért, mert nem szívesen folyamodnak máshoz segítségért. Aki pedig pszichológushoz fordul, azt nőiesnek és lúzernek tartják.
A férfiak, még ha egymás között vannak, sem nagyon beszélnek a személyes problémáikról. Mert hogy az a gyengeség jele lenne. Jobban szeretik a nem verbális kommunikációt, … no és egy pohár vodkát, amivel ki lehet tölteni a hiányzó űrt. A féktelen férfiúi agresszió kiélésének legfőbb áldozata pedig a család. A belügyminisztérium adatai szerint évente körülbelül 9 ezer feleség veszíti életét házasságon belüli erőszak következtében. A házasságon belüli erőszakot még csak bocsánatos bűnnek sem tekintik, mert a házastárssal való együttélés a szexuális kapcsolathoz való jogot jelenti számukra.
Az orosz emberjogi megbízott egyik jelentése szerint növekedőben van azoknak a szülőknek a száma, akik „rendszeresen” megsértik gyermekeik jogait. A „Gyermekek Joga” nevű szervezet becslései szerint évente 2000 gyermek hal meg szülei kezétől. A családon belüli erőszak miatt több mint 50 ezer gyermek menekül el otthonról. A szomszédok nem avatkoznak be, az állam a legritkább esetben segít, és a rendőrség sem vállalja a családokon belüli rendteremtéssel járó pluszfeladatokat. Sok rendőr úgy foglal állást, hogy a feleség is hibás a konfliktusban. Vannak akik kijelentik: „Csak akkor szállunk ki, ha halott is van.” Vagy pénzt kérnek a beavatkozásért.
Moszkvában nincs olyan menedékhely, ahová az erőszak áldozatává váló nők menekülhetnek. A nők számára fenntartott szentpétervári kríziscentrumban mindössze 17 hely van. A nyerstéglával borított építmény egy belső udvarban található, fák, padok és két szépségszalon környezetében. A legtöbb szobában két nő maximum két hónapig lakhat gyermekeivel. Gyakran azért menekülnek ide, mert semmi esélyük sincs arra, hogy lakóhelyhez jussanak a bérlakáspiacon. A családi lakás a férjükhöz láncolja őket. Új jelenség, hogy gazdag vállalkozók kisemmizik a feleségüket. Egyfajta pszichikai terrort gyakorolnak felettük, ahol minden egyes kiadott kopekkel el kell számolniuk”. Ezek a nők gyakran hosszú lábú szőke hölgyek, akiknek nincs semmilyen iskolai végzettségük.” – meséli a pszichológus Galina Dubrovina. „Ők szinte teljesen jogfosztottak, akik tudják, hogy a mi államunkban mindig és mindenütt a pénz diadalmaskodik.”
A kríziscentrum plüsállatokkal teli közösségi helyisége mögött, melyben esténként a frissen mosott ruhát teregetik ki a lakók, Dubrovina a szürke segélyhívó telefon mögött ül. Többnyire olyan nők hívják, akik a családi élet összes szellemi és anyagi terhét a hátukon cipelik. „A férj infantilissé válik” – meséli a pszichológus – „a munkájára hivatkozva kimenti magát a kötelezettségek alól és elhárít magától minden otthoni munkát. Amit a mama mond, az szent, a feleség leértékelődik.” A megfelelő szerepvállalás és a családon belüli munkamegosztás sokak számára nem téma.
Dubrovina pácienseinél gyakran azzal szembesül, hogy a házastársak akár már egy évtizede sem beszélik meg egymással az ügyeiket. „Mindegyik félnek megvan a maga magyarázata és igazságai a helyzetre, így tulajdonképpen a tolmács szerepét kényszerülünk betölteni kettejük viszonyában.” – meséli. „Van egy asszony páciensem, aki húsz éve szépítgette férjének az otthonukat, gyakran új függönyöket tett fel, de nem érzi, hogy férje a legcsekélyebb mértékben is értékelné, amit tesz.”
Amikor Dubrovina ezt szóba hozta a férjnek, az először azt válaszolta, hogy neki tulajdonképpen soha nem volt fontos a lakás. Arra a kérdésre pedig, hogy hogy lehet így elviselni együtt az életet, így hangzott a klasszikus válasz. „De hiszen, mindenki így él.”

(Die Zeit)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969