2013. I-VI
 

A "kettős honfoglalás" hipotézise, és ami körülötte van
Erdélyi István

A címben jelzett hipotézis előzményei és gyökerei igen messzire nyúlnak vissza. Mivel röviddel ezelőtt, a pozsonyi csata ezeregyszázesztendős jubileuma kapcsán a napisajtóban újra felmerült a honfoglalás illetve a „kettős honfoglalás” kérdésköre, magunk is szükségesnek tartjuk – az újabb szakirodalom kapcsán is – a hipotézis vizsgálatát. A magunk részéről a „kettős honfoglalást” kardinális kérdésnek véljük, hiszen ha igazolódik a hipotézis, akkor az érinti a honfoglalók lélekszámát, nyelvét és természetesen, önmagában véve magának az egy, avagy két honfoglalásnak az időpontját is.
Akiket közelebbről érdekelt ez a témakör, azok László Gyula – elhunyt régészprofesszor, az ELTE BTK egykori tanszékvezetője – nevéhez kötik általában, aki először 1964 nyarán, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat nyíregyházi vándorgyűlésén adta elő nézeteit a tudományos nyilvánosság előtt. Végül 1978-ban, kismonográfiában ismételte meg nézeteit, részben reflektálva az addigi kritikákra.
A magyar honfoglalás időpontja, lefolyása és jellege központi kérdést képezett a magyar történettudományban már akkor, amikor az ország a millennium megünneplésére és a vele kapcsolatos tisztázatlan kérdések megválaszolására készülődött, kissé megkésve. Megkésve, mivel a kiegyezésig, a 19. század derekán, az ilyen és hasonló magyar történelmi kérdésekkel nehezen lehetett volna nyomtatásban foglalkozni. 1900-ban már, amikor lezajlottak a kissé megkésett ünnepségek, a magyar történettudomány egyik legkiemelkedőbb személyisége, Pauler Gyula történész-akadémikus a következőket írta: a magyar honfoglalás „nem a 9. század végére, hanem jóval korábbra, a 6. század közepére (561-562) helyezendő, ez magyar eleink első, Kárpát-medencei megjelenésének éve… míg Kárpát-medencei megtelepedése 590-re teendő.”
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy van azonban a kérdésfelvetésnek még korábbi előzménye is. Vámbéry Ármin, a 19. századi jeles magyar orientalista-etnográfus a honfoglaló magyarságot nem finnugor nyelvű népnek tételezte fel, ami még akkor is figyelmet keltett, amikor valamivel később megingott ennek hangoztatásában. A hipotézis gyökerei azonban jóval korábbi időre nyúlnak vissza! A jelentős mennyiségű régi szakirodalomban tallózva, a legelső ilyen irányú felvetést nem könnyű megtalálni. A millennium valós évében jelent meg Hunföldi Lehel, alias Marczali Henrik tanulmánya, kissé rejtélyesnek tűnő cím alatt. Álnevet használó szerzője éveken át titkárkodott Vámbéry Ármin mellett. Így jutott tudomására, hogy Vámbéry ezt a gondolatát Réthy Lászlótól vette át, aki már 1888-ban értekezett erről, de említett könyvében erre nem utalt. Cikkében részletesen ismerteti a történteket és Vámbéry beismerését.
Vámbéryvel egyidőben, Nagy Géza, a kor egyik vezető régész-történésze a Marczali Henrik által szerkesztett szintézisben azt írta le, hogy „Árpád magyarokat is talált e hazában… ha előbb nem is, a VII. század utolsó negyedében a magyar bevándorlás is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait…”. A fentiekkel csupán azt akartuk jelezni, hogy László Gyula részben az ő nyomdokaikon haladva, de tőlük eltérően, már konkrét régészeti bizonyítékokat igyekezett találni arra nézve, hogy az Árpád fejedelem vezetése alatt bejött magyarok nem az elsők voltak. Ezzel a tételével azonban egy másik, korábban senki által még ilyen céllal ki nem aknázott, sajátságos forráscsoport nehézségeivel találta magát szemben.
László ugyanis a 7. század legvégén létesült avar temetőkre próbált támaszkodni. Ez kétségtelenül úttörő dolog volt, jóllehet még ennél is későbbi avar bevándorlási hullámra már történt utalás Kovrig Ilona részéről , de ezeket a temetőket az említett régész nem tartotta magyar emlékeknek. Még előbb, honfoglaló magyar régészeti emlékcsoportként értelmezte a késői avar, úgynevezett griffes-indás díszítésű bronzveretekkel jellemzett nép hagyatékát Györffy György jeles történész : Ő azonban az írásos források avatott elemzője volt, de egyáltalán nem volt tisztában a régészeti leletek történelmi értékelésének módjával, és nem ismerte ennek az emlékcsoportnak az időrendi helyét sem.
Az első dolog tehát maguknak az emlékcsoportoknak az időrendi helyzete, hiszen mindmáig vita folyik arról, hogy a legkésőbbi avar temetők mikortól meddig voltak használatban. Lényegesebb dolog számunkra most az, hogy mikor nyitották meg ezeket a temetőket? Egy bizonyos, amint már arra korábban utaltunk , és amit nemrégen Trugly Sándor is elfogadott , hogy a 7. század utolsó harmadában, vagy még inkább annak vége felé megjelent avar néphullám a maga sajátos művészete-fémművessége (griffes-indás övveretek) és egyéb, sajátos temetkezései szokásai stb. alapján teljesen új etnikumot képviselt. Nos, erre a néphullámra gondolt és épített László Gyula akkor, amikor megkísérelt régészeti bázist találni hipotézise elfogadtatásához. Ebben – amint mondottuk - tényleg újszerű dolgot vitt végbe. Egy dolog azonban mindmáig tisztázatlan. A késői, legkésőbbi, avar temetők használatának vége megnehezíti a tisztázást. (Mindez nem csorbítja László Gyula érdemeit a hipotézis továbbvitelében.)
László véleményét írásban és szóban először 1942-ben rögzítette, egy igen rangos budapesti konferencián. Akkor azt gondolta, hogy a kaukázusi őshazából az avarok által magukkal szakított magyar néptörzs emlékeit találták meg a Tisza-Maros-Aranka folyók szegletében. László 1944-ben úgy vélte, hogy a „kései avarok” és a honfoglaló magyarok szállásterületei, nagy tömbökben, mintegy kiegészítették egymást. Másszóval, az avarság megérte a magyar honfoglalást. 1963-ban pedig azt írta le, hogy a „kései avar” kultúra határai egybeesnek az Árpád-kori magyar nyelvhatárral. . Azonban, ha alaposabban megvizsgáljuk ezt – most már a Szentpéteri József által összeállított hatalmas avar lelőhely-katalógus adatainak és térképeinek fényében – akkor ezzel már nem tudunk egyetérteni. Ebben a vonatkozásban Fodor István is kritikát gyakorolt. Később László mindössze „hangos töprengésnek” nevezte gondolatait. Az ebben a tanulmányban közölt nagyléptékű térképek azonban nem igazolhatták mondanivalóját. Hasonló dolgozatát, megint csak erre a célra alkalmatlan nagyléptékű térképekkel, ugyanebben az évben közölte a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat folyóirata. Érvelését – úgy vélte akkor – Lipták Pál antropológus 1969-ben rögzített adatai is alátámasztani látszanak, aki szerint a „több fázisban történt magyar honfoglalás” látszik elfogadhatónak. László véleményének népszerűsítő változatát 1970-ben tette közzé a debreceni Alföld című folyóiratban. Ott megismételte, hogy „…: a 670 táján bevándorolt új népesség zöme magyar volt, a magyarság már a VII. század végén benépesítette a Kárpátmedencét.” Dolgozatát Nagy Géza emlékének ajánlotta. Régészeti szempontból azt írta, hogy a Volga jobb partján volt az „indások” őshazája, ott találta meg a XIII. században Julianus barát az ott maradt magyarokat. Erre vonatkozólag azonban régészeti bizonyítékot a magunk részéről nem találtunk. Itt is megemlítette még azt, hogy a Csongrád melletti Felgyőn honfoglalás kori falut ásatott (ezzel kapcsolatban sajnos meg kell jegyeznünk, hogy a falu némileg később volt lakott, mint a honfoglaláskor, és mindmáig nincs közölve a teljes leletanyaga és dokumentációja ).
Kiérleltebb hipotézisét az 1978-ban kiadott könyvének címlapja is tükrözi, mivel azon három évszám szerepel: 568, 670 és 860. (670 ott a második hullám, amely a Káma vidékéről jött, és az talán az első magyar honfoglalás éve)..
A következőkben nézzük meg azt, hogy álláspontja védelmében milyen más, nem régészeti érveket igyekezett felsorakoztatni. Megjegyezzük, hogy ezzel egyúttal támadási felületet adott azoknak, akik – vele szemben – az írásos források avatott szakemberei, habár megjegyezte azt, hogy az elfogadott honfoglalás-kép mellett és nem az ellen vetett fel hipotetikus lehetőséget. Már 1970-ben megfogalmazta azt a tételt, hogy a 670-es évben a Káma felől érkezők kétségtelenül ugor-magyarok voltak, és hozzájuk csatlakoztak itt 896-ban Árpád magyarjai. Szerinte legkésőbb ebben az időpontban a magyar nyelven beszélők túlsúlyba kerültek, mert különben ezek nem magyarosodhattak volna el teljesen és olyan hamar. Megjegyezte azt is, hogy az 1970-ben megjelent tanulmányát vitaindítónak tartotta. Később aztán maga László Gyula is elismerte, hogy nem tudjuk azt, hogy a griffes-indás művészetet hordozó nép honnan veszi eredetét. A Káma-vidékről történt ősmagyar levándorlás igazolhatatlan feltételezés. László megpróbált nyelvi tételeket is bekapcsolni hipotézise igazolásába. Véleménye szerint a korai szláv jövevényszavaink – főleg az egyházi körbe tartozók – átvételéhez jóval több, sőt korábbi időre volt szükség, mint a honfoglalás évszázada . Ez a tétele tényleg elgondolkoztató és a kérdés alapos nyelvészeti vizsgálatot igényel!
A vitára kihívott Győrffy, ugyancsak a Valóság hasábjain, azt írta le, hogy a fő problémát az jelenti, hogy nincsenek írásos forrásaink arra nézve, hogy Árpád magyarjai itt magyar népet találtak volna, és hozzátette, hogy az anyagi kultúra emlékei alapján nem lehet népet és nyelvet meghatározni
Az írásos források köre 1890-ben, Vámbéry Ármin jóvoltából, isztambuli vásárlása révén, egy újabbal gyarapodott. Ez a ma már közismert, Mahmud Terdzsümán nevével fémjelzett kézirat, a Tarihi Ungurus, amelyet jóval később fordíthatott csak le a prágai magyar egyetemi tanár, Blaskovics József turkológus, illetve később – pontosabban – Hazai György turkológus-akadémikus. Ez a forrás még alapos elemzésre vár a magyar őstörténet tekintetében is. László már megemlítette fontosságát. (Utóbb egy osztrák történész kiderítette azt is, hogy ki lehetett a munka – később iszlám vallásra tért – szerzője.)
1981-ben László még egyszer visszatért hipotézise egyes elemeire egyik tanulmánykötetében. Leközölték a História című lapban, 1979-ben, az arról megjelent kritikát is. Ennek a kritikának a lényege az, hogy a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencébe bekerült bolgár-törökök között nem lehet kimutatni finnugor nyelven beszélőket, de ha voltak is közöttük ilyenek, nem ők határozták meg az etnikai-nyelvi arculatot. Ehhez László nem fűzött észrevételt. Kifejtette viszont, hogy a székelyeket magyar népnek tartja, akiknél semmi sem utal arra, hogy valaha is török nyelvűek lettek volna. Egyébként magunk is úgy véljük, hogy a magyar őstörténet megoldásában a székely nép történetének, közelebbről: eredetének a feltárása alapvető jelentőségű. Írásos forrásadataink egyhangúlag arról szólnak, hogy elődeik itt voltak már a magyar honfoglaláskor, utána pedig elővédként harcoltak némely magyar ”kalandozások” során.
Az 1979-ben leírt, fentebb említett kritikából következően az 1990-es évek derekán László Gyula már nem kapott lehetőséget arra, hogy a nagyszabású budapesti millecentenáris tudományos ülésszakok valamelyikén fejthesse ki részletesebben gondolatait, vagy védhesse meg azokat. De mások előadásaira sem reagálhatott hozzászólásával!
Legújabban Király Péter budapesti történész (a Bolgár Tudományos Akadémia külső tagja), jelentős monográfiával lépett színre – miután előzőleg már több tanulmányt közölt ebből a kérdéskörből – arra vonatkozólag, hogy lehettek-e ungarus-magyarok már korábban is a Kárpát-medencében, mint a 895. évre rögzített honfoglalás? A legrégebbi névadatot a svájci Sankt Gallen-i forrásban 731–736 táján jegyezték le. Király ennek alapján, tekintetbe véve a beilleszkedés évtizedeit is, 651-658 tájára gondolja helyezni a bejövetelük évét. Végkövetkeztetése: magyar eleink egyes csoportjai már 561-562 táján megjelenhettek, de betelepedésük 590 táján történhetett, (a következő oldalakon a vélemények teljes szemléje és irodalma is szerepel). Erre a könyvre a tudományos közvélemény még nem reagált.
Egyedül az volna célravezető, ha a László Gyula által régészeti oldalról is megtámogatott hipotézis valós, személyeskedéstől mentes, tudományos vita tárgyát képezné. Ehhez azonban meg kellene állapítani a honfoglaló magyarok lélekszámát, melyet történészeink-régészeink – eddig szinte teljesen komolytalanul – hol 20 000, hol meg 500 000 (!) főre tettek. Ezenkívül szintén nagyon fontos volna a legkésőbb használatba vett és folyamatosan használt avar temetők keletkezési idejének az azonosítása, szemben az eddigi 803. (esetleg 815.) körüli záróévszámmal. Ezt a dátumot a régészek azzal indokolták eddig, hogy a frankokkal, és valamivel később délebben, a bolgárokkal folytatott csatározások nyomán az avarok kihaltak. Már vannak azonban olyan feltárt avar temetők Magyarország déli részein és a Duna-kanyarban is, valamint a szerbiai Vajdaságban – igaz nem nagy számban – ahol a 9. század derekán – és esetleg annak második felében is – temetkeztek. Ez arra utalhat, hogy az avarok leszármazottai megérték a honfoglalást.
Nyitott kérdés viszont, hogy az oda eltemetettek milyen nyelven beszéltek. Az avar-kori, igen csekély számú, rovásírásos feliratok olvasata ugyanis szintén vitás még, az avar-kori személynevek, és a talán szintén az avarkorból még megmaradt helynevek is nagyon kevés számúak, magyarázatuk sem jutott még teljesen nyugvópontra. Ebben még sok a tennivaló. A személynevek illetve rangok elnevezései, valamint a rövid rovásfeliratok inkább régi török nyelvi megoldással kínálkoznak.
Lehetséges, hogy maga a „kettős honfoglalás” elnevezés okoz zavart, vagy nehézséget. Helyesebb volna tehát két, egymástól különböző ”honfoglalásról” beszélni. Egyébként maga László Gyula is hajlott végül arra, amint azt fentebb már láttuk, hogy többszöri, azaz nemcsak kettős „honfoglalásról” értekezzen. Világosan kell látnunk egyrészt azt, hogy a Kárpát-medence – akár ha még beleértjük a Bécsi-medencét is – a hatalmas eurázsiai steppének csak igen csekély kiterjedésű, mégha nem is jelentéktelen részét jelenti, ráadásul egészen sajátos növényzeti-vízrajzi és éghajlati jelleggel bír. Emiatt sok olyan, róla levont történelmi következtetés van, ami nem lehet érvényes a nála keletebbi területekre, illetve azok népeire, de megfordítva sem lehet egyenlőségjelet tenni. Másrészt a steppe felől nézve a Kárpátoktól nyugatra eső területeket soha nem zárták le hermetikusan a hegyek, és azok jó, részben még legelőváltó állattartásra is alkalmas legelői – vagy bizonyos korokban annak gazdag városai – kihívást jelentettek a lovasnépek számára. Így azután egymás után érkeztek területünkre nomád néphullámok. Ezek egyike volt az Árpád vezette magyar honfoglalás 895-ben. A cikkben vázolt, gyökereiben 19. századi hipotézis egy korábbi bevándorlás igazolását tűzte ki céljául. A megoldásban jelentős szerepet kaphatna a két néphullám tagjai nyelvének az azonosítása. A 7. század legvégéről és a 8. század java részéből a Kárpát-medence népeitől származó írásos adatok sajnos igen szegényesek.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969