2013. I-VI
 

Az amerikai egészségügyi rendszer erényei és hibái. Interjú Victor G. Rodwinnal.

Le Monde: A francia egészségügyi rendszerről írt könyvében Ön megpróbálja elmagyarázni az amerikaiaknak, hogy a francia modellnek van jó oldala is. Nem fél attól, hogy szembe megy a fő iránnyal?
Victor G. Rodwin: A gasztronómián és a divaton kívül más területeken nem nagyon veszik komolyan Franciaországot az Egyesült Államokban. Azonnal az erős központosítás, a magas adók jut az emberek eszébe róla, egy olyan nemzet képe, amelyik anakronisztikus politikát folytat a globalizáció korában. Ezzel szemben szerintem sokat lehet tanulni a francia rendszerből.
Önöknél, amikor reformról beszélnek, akkor mindezt annak a célnak rendelik alá, hogy fenntartsák az általános betegbiztosítás és a szabad orvoslás kombinációját. Egymás mellett működik az állami és a magánszektor. A rendszer építménye maga elég jó. A problémát az jelenti: miképpen lehetne úgy működtetni, hogy javuljon a gyógyítás minősége, és ugyanakkor harmonikusabban illeszkedjenek egymáshoz a kórházak, klinikák és a járóbeteg-ellátás szolgáltatásai. Az Egyesült Államokban, az ért beszélünk az egészségügyi rendszer reformjáról, mert a biztosítás nélküliek száma egyfolytában nő, miközben az ellátás színvonala nagyon egyenlőtlen.
Le Monde: Hogyan írná le az amerikai rendszer lényegét?
Victor G. Rodwin: Az amerikai szélsőségesen pluralista és decentralizált rendszer. A szövetségi állam, a tagállamokkal együttműködésben magára vállalja a legnagyobb kockázatok terheit: az idős emberek, a súlyos fogyatékosok és a szegények ellátást. Némely konzervatívok azt mondanák, hogy valójában átfogó, általános biztosítási rendszerünk van, amennyiben mindenki részesülhet benne, ha szegénnyé válik.
Ezzel szemben az igazság az, hogy nincs az egész népességre kiterjedő kötelező rendszer. Senki nem biztosított automatikusan: mindez hihetetlenül hangzik egy francia számára. Mégis ez a logikája a magánbiztosítók hálózata köré szerveződő, a biztosítási statisztikákra támaszkodó díjakra épülő rendszernek.
Le Monde: Vegyünk egy példát: Tegyük fel, hogy egy amerikai lakosnak hörghurutja van! Mit csinál?
Victor G. Rodwin: Attól függ, hogy hány éves, milyen jövedelme van, és – ha van – ki a munkáltatója. Ha 65 évesnél idősebb, akkor a Medicare rendszerben látják el. Ez a francia betegbiztosítási rendszerre hasonlít, azzal a különbséggel, hogy önrészt kell fizetnie, és a gyógyszerek esetében is magasabb az általa fizetendő rész, mint Franciaországban. Ha viszont olyan betegről van szó, aki a szegénységi küszöb alatt él, akkor a Medicaid rendszer szolgáltatásaira jogosult. Ennek felépítése államonként eltérő, és körülbelül 40 millió amerikai tartozik alá. Gyakorlatilag minden területet lefed, de nagyon rosszul fizeti az orvosokat. Ez utóbbiaknak ugyanis nem éri meg magánrendelőjükben fogadni és ellátni ezeket a betegeket, kivéve, ha jelentősen meg tudják emelni a vizitek számát.
New Yorkban egy vizit a Medicaidnél körülbelül 20 dollárba kerül. Ezzel szemben, amikor az orvos egy idős beteget lát el, azért 100 dollárt kap. Ez egy kiáltó igazságtalanság. Minthogy az ilyen beteg tudja, hogy a magánrendelőben nem nagyon számíthat megfelelő gondozásra, a sürgősségi helyre vagy valamilyen nonprofit magán- illetőleg állami kórházba megy ambuláns kezelésre. Ott pedig órákat kell várnia, mire sorra kerül.
Le Monde: És mi a helyzet az „átlag” amerikaival?
Victor G. Rodwin: Nekik magánbiztosításuk van, amit a munkáltatójuk fizet. Az amerikaiak 58 százalékának van ilyen biztosítása. A biztosítottaknak csak igen csekély kisebbsége (3 százaléka) rendelkezik az Önökéhez hasonlító biztosítással, vagyis ahol a beteg ingyenesen, bármilyen indokkal, bármilyen orvoshoz elmehet.
Mindenekelőtt meg kell érteni azt, hogy nincs egységes vizsgálati díj. Ennek összege helyenként változik. New Yorkban drágább. Ott egy belgyógyászati vizsgálat például legalább 100 dollár. A Medicare rendszerben a 65 évnél idősebb betegek a vizsgálat árának 70-80 százalékát kapják vissza. Az Egyesült Államokban nincs évenkénti megállapodás a vizitdíjra a szakmai érdekképviseletek és az állam között, mint Franciaországban. Az összegét szigorúan szakmai szabályok szerint állapítják meg. Egy országos szinten működő bizottság tesz rá javaslatot minden évben az egészségügyi miniszternek.
Le Monde: Azután vannak azok a bizonyos HMO-k.
Victor G. Rodwin: Health Maintenance Organizations ("Az egészségügyi gondozó központok ") olyan egészségügyi központok, ahol a betegek közvetlen vizsgálata történik, csekély önrész ellenében. Azonban csak a HMO orvosaihoz fordulhatnak, ellenkező esetben magasabb árat kell fizetniük. A HMO-k 70 százaléka, melyeket manapság managed care organizations-nak neveznek, for profit magánvállalkozás. Az Egyesült Államok az egyetlen ország a világon, ahol ilyen jelentős, tőzsdén is jegyzett egészségügyi szolgáltató szektor működik.
Le Monde: Az amerikaiak tehát elfogadják azt a rendszert, amelyben nincs szabad orvosválasztás…
Victor G. Rodwin: Önöknél ugyanazon betegbiztosítási rendszer alá tartozik mindenki. Nálunk azok, akiknek a munkáltatójuk fizeti a biztosítását, meglehetősen nagy szabadságot élveznek a biztosító kiválasztásában, azonban a lakosság csaknem 20 százalékának nincs biztosítása.
Le Monde: Kinek nincs biztosítása?
Victor G. Rodwin: A legtöbbjük olyan alkalmazott, working poor, akinek alacsony a jövedelme. Olyan kisvállalkozásnál dolgoznak, amelynek nincs elég forrása arra, hogy fizesse alkalmazottai betegbiztosítását. Egy-egy személy átlagosan két évig marad biztosítás nélkül. Ezt követően, vagy talál olyan munkahelyet, ahol fizetik utána a biztosítást, vagy annyira elszegényedik, hogy a Medicaid gondoskodik róla. Az Országos Orvostani Intézet bebizonyította, hogy a nem biztosítottak körében 25-ször nagyobb a mortalitási kockázat, mint a biztosítottaknál.
Azonban ha életveszélyről van szó, akkor a magánkórházaknak is kötelességük gondoskodni a beteg állapotának stabilizálásáról. Csak azokat a beavatkozásokat kötelesek elvégezni, amelyek nélkülözhetetlenek a páciens életben maradásához. Mindazonáltal, mielőtt elküldenék a beteget a közkórházba, stabilizálniuk kell a beteg állapotát.
Le Monde: Ebben az esetben ki fizet:?
Victor G. Rodwin: Az állami kórház felveszi a költségeket a költségvetésébe, melyet az önkormányzatok finanszíroznak. A problémát az okozza, hogy az Egyesült Államokban nincs mindenütt közkórház, csak a nagyvárosokban.
Le Monde: Hogyan magyarázható, hogy az Egyesült Államok többet költ egészségügyre, mint Franciaország, miközben 46 millió embernek nincs biztosítása?
Victor G. Rodwin: Valóban, mi a bruttó nemzeti össztermék közel 16 százalékát költjük egészségügyre, miközben Franciaországban ez a szám 10 százalék körül van. Azonban a termékek és szolgáltatások ára nálunk jóval magasabb az egészségügyi szektorban, beleértve az orvosi és gondozói személyzet bérét is. Az ápolás intenzitása is nagyobb. Nálunk több ápoló jut egy ágyra, mint Önöknél, a drága és költséges technológia aránya is nagyobb. Ezenkívül sokkal többet fordítunk adminisztratív kiadásokra, mert többszáz biztosítási fajta van: mindegyik más és más visszatérítési és ellenőrzési protokollal.
A mi rendszerünk tehát nem kevés pazarlással jár, mindazonáltal egyfajta kísérleti laboratórium szerepét töltjük be a világban. Számos amerikai egészségügyi szolgáltatás irányítási rendszerét vették át más országokban. Így például a kórházi tevékenység mérési rendszerét. Hogyan értékeljük a kórház tevékenységét, az ellátott betegségek súlyosságát? A válasz: a DRG-vel (Diagnosis Related Group – Humán Betegségcsoport, HBCS), mely mutató használatát a világ legtöbb országában bevezették.
Le Monde: Az orvosokat tehát jobban megfizetik, mint Franciaországban?
Victor G. Rodwin: Sokkal jobban. Viszont cserébe el kellett fogadniuk, hogy az önállóságuk csorbul. A számos kifizető állandó ellenőrzése alá kerültek, akik számon kérhetik az orvosokon és a kórházon, hogy miért írták fel ezt vagy azt a kezelést. Meg kell indokolniuk azt az ellátást, melynek alávetették a beteget. Egyébként ezzel a jelenséggel Önök is kezdenek megismerkedni, itt, Franciaországban.
Tehát az orvosok sokkal többet keresnek, de sokkal több a kiadásuk is. Vissza kell fizetniük a kölcsönt, amit tanulmányaik elvégzésére vettek fel, fizetniük kell az orvosi műhiba elleni biztosítás díját, és fedezniük kell a kifizetők adminisztratív költségeit is. A beavatkozásonkénti fizetés itt még anakronisztikusabb, mint Franciaországban. Az Egyesült Államokban ritka a magánrendelőben magányosan dolgozó orvos.
Le Monde: Milyenek a reformkilátások az Egyesült Államokban?
Victor G. Rodwin: A Medicare-t ki kellene terjeszteni az egész lakosságra. Azonban a magánbiztosítói szektor akadályozza az egész országra kiterjedő rendszer bevezetését. Az Egyesült Államokban még problémát jelent az ellátáshoz való hozzáférés. Franciaországban az alapellátásban és a háziorvosi ellátásban ezt megoldották. Azonban a minőségi szakorvosi szolgáltatáshoz való hozzáférés elég egyenlőtlen. Óriási eltérések vannak az egyes megyék között. Akár tízszeres különbségek is előfordulhatnak például az érplasztikai, a bypass szívműtétek vagy a csípőprotézis beültetések terén. Ez a jövő nagy feladata: mindenkinek egyformán biztosítani a hozzáférést a minőségi kezeléshez.

(Le Monde)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969